Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-07 / 185. szám

Agriai Históriák.

Kaiig» és fényjáték a romkertben

Agriai Históriák címmel mutatta be az Agria Játékszín csütörtökön este a vár romkertjében azt a hang- és fényjátékot, amelyet Romhá. nyi László rendezett. A színlap eseményjátékot ígért és azt a nem is lekicsinylendő igényt igyekezett megvalósítani, hogy a hős egri vitézeknek és Balassi Bálintnak állít emléket.

Az egyórás műsor végigné- zése-végighallgatása után, nem állíthatjuk azt, hogy a színlap ígéretét a szerkesztő és a rendező valóra váltották volna. A művészeket ez alkalommal se érje gáncs: ők azt mívelték, amit nekik előírtak.

.Nem tudni, hol ért véget a szerkesztő munkája, vagy az ő teljesítményéből mi maradt meg végül, de az előadásból nyilvánvaló, hogy a rendező tálán jobban, bízva a Balas- «i-drámatöredék hatóerejében, a püspöki palota előtt lefolyt játékból emelt át minden olyan zenei részt, amely alkalmasnak látszptt a hangulat fokozására.^ Ütközően persze nem ártott volna tisztázni, melyik elképzelés a fontosabb: a hős egri vitézeknek emléket állítani, vagy arról szót ejteni, hogy a fékezhetetlen poéta, korának gyermeke, Balassi egri vitézlő hadnagy korában, 1579-ben elszerette a várkapitány feleségét.

Azt értjük, hogy a kort megidézendő, a nekünk, magyaroknak bizony nyomorúságos XVI. században írott, vallásos lelkűiéitől áthatott irodalmi emlékeinket eleveníti fel Bánffy György, érdemes művész, az egyik legszebben beszélő magyar színész manapság, aki az archai- zálássál a hangokat a mai fülnek szokatlan ízekkel is zamatolja. Helyén valónak tartjuk, hogy Tinódi históriáé éneke felcsendüljön bevezetésnek Maros Gábor előadásában, mert ez a melódia unhatalanúl kedves nekünk. Természetesnek tartjuk, hogy a zenei betétekben dallamok hangzanak fel, értő moderní- tésben, mert a Collegium Musicum zenészei és a Tolcsvay-trió tisztességgel szolgálják az Agria Játékszín törekvéseit. Magától értetődik az is, hogy az egri várvédelem világraszóló tettének hősei közül megszólalnak a legfontosabbak; halljuk Dobó esküjét és az elesettek nevei lelkiismeretet ébresztőén hangzanak fel a csillagos égbolt alatt. A korra rímel a tánc is, a hősi napokra utalnak a megvilágított bástyák is; még azt is beleérezzük a műsorba a környezet hatására, annak a szükségességét, hogy gregóri- ánt kell énekelni, mert abban a korban, a szétszabdalt országban, annyi pogány között az egy hazában már emberi bizalom csak az égiek- ben maradt; de mindez csak mozaik, ■ széthulló pódiumszámok gyér összessége, amikor nekünk, játékot ígértek.

Könnyű ellenvetéssel lehet azt kifejteni, hogy mindez egy új műfaj, a hang- és fényjáték keretei között ekkora távolság is megengedhető, mert a nézőtéren ülőknek Balassi is ismerőse, a várvédelem krónikája Gárdonyi jóvoltából életre szóló élmény gyermekkorunkból, hát mit vitatkozunk most ezen az első próbálkozáson?

Egy műsort sokféleképpen lehet összeállítani; a végeredménynek azonban úgy kell hatni, mint egy egységes zárt gondolat megnyilvánulásának. Ha a hősi Egert, a hősi Dobót és a hős egri védőket, férfiakat, asszonyokat a cél bemutatni, akkor arra kell koncentrálni, hogy megszerkesszük a mondanivalót hangban és fényben gondolkodva; a hatás kedvéért mindent bele kell sűríteni a lehetőség szerint a legrövidebb, időtartamba; minden idegen vagy nem szükséges anyagot ki kell iktatni, hogy aztán a cél annál gazdagabban elérhető legyen. Itt ez a fegyelem hiányzott; felemás megoldás született, mintha kalapba dobálták volna a lehetőségeket és találomra húzták volna ki a számokat. A megfontolt átgondolás és a kellő rendezői erély hiánya aztán odáig ment, hogy a Balassi-histó- riából átemelt egyik résznél éppen Maros Gábor nem tudott mit kezdeni a dallammal, amit — Bencze Ilona —

Júlia , még énekelt, ő pedig csak végighallgatta azt.- Nem a szándékon vitatkozunk, a jóhiszeműségben nincs okunk kételkedni. A néző — a Játékszín híve — a romkertben azzal az igénynyel jelenik meg, hogy ezen a helyen egy lelkületet ébresztenek majd, amely a történelmi pillanatban kétezer hazáját védő embert megszállt. Ezt ígérték. És mintha tennék is, de... Ha a várvédelem izgalmas perceit akarják technikai eszközökkel visszahozni, ne gerjesz- szenek aprócska füstöt, ne süssenek el néhány fakó petárdát, de bízzanak a zenének felajzó erejében és abban az őszinteségben, ahogyan a Játékszín aktorai, művészei elénk állnak. E sorok írója rosszkedvű írásának egyik okát is bevallja: tavaly Isztambulban, a Hagia Sophia és a Kék mecset közötti, parknak egyáltalán nem nevezhető térségben végigülte az ottani fény- és hang játékot, amelyben Allah dicsősége, a szultán okossága és hatalma hirdettetett. Nagyobb ügyességgel, mint ahogyan ezt itt a mi ügyünkben tapasztalhatta. Ott,, idegenek között, akkor jobban fájt ez a magyari XVI. század, mint most, a vár ezredes falai között. Vagy a kort nem ismerjük még eléggé, hogy megszólaltathassuk az ő fájó, csodálatosan eleven lelkét?

Farkas András

Hibás könyvek

Gyerekkori jó pajtásommal akadtam össze minap, együtt őriztünk libát a Rit- kás-oldalban Farkassza körül, rúgtuk a labdát kifáradásig a Bazsik-tető laposán. A fiú, mint annyi másán Balatonból, a nádasdi lemezgyárban dolgozik, szép háza, családja, autója van. S egyebek között szenvedélyes könyvgyűjtő is. Bosz- szúsan panaszkodott. Évekkel ezelőtt vett egy drága, vaskos könyvet, de csak most jutott oda, hogy kézbe vegye és ismerkedjék vele. Amint forgatni kezdte, furcsa dolgokat tapasztalt. A huszonötödik oldal után a nyolcvanharmadik következett, aztán a negyvenkilencedik. Mármost mit csináljon? Kicserélni a könyvet lehetetlen, réges-rég elfogyott belőle minden példány. A boltban jóindulatú- ak voltak, visszaveszik, mondták, s adnak helyette mást. De neki nem kell más, erre van szüksége. Most reménykedik, hátha kiadják újból. Persze, ha előbb, ott a boltban belelapozott volna... De ki győzné ezt, minden könyvvásárláskor? Kinek van arra ideje, hogy tüzetesen átvizsgálja, ép példányt kapott-e vagy selejteset?...

És így vannak ezzel sokan. Remekebbnél reme- kebb kötetek sora hagyja el a nyomdákat és soha eny- nyien, ilyen szenvedéllyel nem gyűjtöttek szakkönyveket, szépirodalmi, művészeti munkákat, politikai műveket, lexikonokat. Félszáz milliót súrolja az az érték, amit megyénkben évente a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat forgalmaz. És gondoljuk hozzá ehhez a szövetkezeti boltok, a Kossuth és a Táncsics Kiadó könyvforgalmát is. Ki mondhatná meg pontosan, hogy a közkönyvtárak mellett hány ezer kötettel gyarapodtak a lakások, a házi könyvtárak polcai ? De törvényszerű-e, hogy a nagyobb mennyiségű könyvtermésben mind több legyen a selejtes?! Pedig sajnos, a hibás könyv is egyre több. Ezeknek csak csekély töredékét viszik vissza a boltokba, a könyv- vásárlók zöme — mint barátom is — csak magában dohog vagy ismerősöknek panaszkodik háborogva.

Néhány okoskodó flegma dolgot, státusszimbólumot emlegetnek, meg hogy a könyvgyűjtés egy- újabb divat. Van ilyen is. De soha különb státuszszimbólumunk ne legen! De soha értelmesebb és vonzóbb divat ne legyen, mint a könyvgyűjtés! Csak legyen tartós, egy életen át, nemzedékek során át tartó divat.

Magam is őrzök néhány hibás könyvet. A Magyar Értelmező Kéziszótárban például (Akadémiai Kiadó, Bo. 1975.) sok oldal nehezen olvasható, mert egyikre sok festék futott, a másikra pedig kevés. Ugyanígy felróhatok a gyűröttre nyomott lapok. A Kislexikon Akadémiai Kiadó, Bp. 1968.) egy hibás képaláírással bosszant minduntalan, az 574. oldalon: „A répáshutai völgy a Mátrában.” Nem tudom, mit szólna ehhez az öreg Bükk, ha tudná. Különben a fénykép is elég öregecske, előtérben a szerpentinen ugyanis egy Pobeda gépkocsi látszik. Vagy Warszawa? A képet ez se fiatalítaná. Frissebb tévedést közöl a Corvina 1975. évi szép kiállítású művészettörténeti, építészettörténeti kiadványa, a Magyar falusi templomok,

amely a mindig is Borsot hoz tartozó Szomolya kői séget Heves megyébe hí lyezte át. A leghibásaol legfogyatékosabb könyveim a Szegedi Nyomdának ke szönhetem: Balogh Edgá Duna-völgyi párbeszéd cím tanulmányokat, cikkeke dokumentumokat tartalmaz gyűjteményéből teljes old« lakat hagytak ki. A birtc komban levő 1974-ben ki bocsátott példányon a 370- 371, 374—375, 378—379 és 382—383. oldalak ürese ásítoznak, egy bötű ner sok, annyit se nyomtak r;

Nincs siralmasabb lát vány, mint a zúzdába kül dendő könyvek halmaz: Az SZMT Központi Könyv tárában nemegyszer láthat tam az összekötözött könyv csomagokat, s ne higgyél hogy túlzás, szánalmasab volt, görcsösebb és torok szorítóbb érzés, mint ami kor keservesen bőgő szarvas marhákat látok a vágóim kapuja előtt. Vadonatúj, új donatúj kötetek heverte! némán egymáson. ’ fcsup, olyan könyvek, amelyek a emberi szellem épülését, ki tudja hány emberét, szol gálhatták volna. És szolgál ták volna is, ha készítői! kicsit figyelmesebben dől goznak.

A zúzdára váró könyv, halmaz fölött nemegysze- töprengtem azon: vajon h; tartalmi fogyatékosságuk gondolati, szellemi hibáil miatt is selejteznék valaho valakik a könyveket, menynyivel több kerülne a zúzó. malmok kerekei alá. Per. sze, ezekért már nem í nyomdászok volnának okol- hatók. És bizonyos, a kutya se sajnálná az ilyer könyveket.

Pataky Dezső

Anyanyelvi konferencia

Hétfőtől kezdődően hatnapos programmal rendezik meg Budapesten a III. anyanyelvi konferenciát. A világ minden tájáról érkeznek ott élő magyarok az eseményre, amelynek nagyszámú hazai részvevője is lesz.

A konferencia központi témája: a magyar nyelv és

kultúra megőrzésének helyzete, lehetőségei és perspektívái idegennyelvű környezetben. Az esemény hátteréhez tartozik, hogy a magyar kultúra hazai és külföldi személyiségeinek részvételével 1970-ben Debrecenben rendezték meg az I. anyanyelvi konferenciát, amelyen magyar nyelvet oktatók, középiskolai és egyetemi tanárok, írók, újságírók, külföldi magyar egyesületek vezetői vettek részt. E hét évvel ezelőtti esemény emlékezetes eredménye lett, hogy a külországokban élő magyarság részére feltárták a magyar nyelv és kultúra ápolásának lehetőségeit, megbeszélték a tennivalókat és a hazai segítség formáit.

Az elsőtől a mostani harmadik konferenciáig terjedő időszak anyanyelvi mozgalmának eredményessége tűk. röződik abban, hogy témáiban bővül, mind sokrétűbbé válik az anyanyelvi konferenciák munkássága; gyarapodtak — számban, terjedelemben egyaránt — azok a tankönyvek és más írásos oktatási segédeszközök, amelyekkel az anyanyelvi nevelést, a magyar nyelv megtanítását támogathatjuk.

2%, augusztus 7., vasárnap

1.

Tegnap délután a hatórai busz elgázolta Miss Bobbi- tot. Nem is tudom, mit

mondhatnék még róla; hiszen mindössze tízéves volt és mégsem akad olyan ember a városban, aki elfelejtené őt. Először is minden cselekedete rendkívüli volt, attól a perctől kezdve, hogy először megpillantottuk, az pedig egy évvel ezelőtt történt. Miss

Bobbit és az édesanyja azzal a bizonyos hatórai busszal érkezett, amely Mobile-ból jön. Történetesen az unakoöcsém, Billy Bob születésnapja volt, s így a város egész gyerekserege összegyülekezett a mi házunkban. Az elülső tornácon ültünk, fagylaltot és csokoládétortát . ettünk, amikor a busz befordult a Deadman’s Curve-nél. Azon a nyáron egy csepp eső sem esett; rozsdás szárazság borított mindent. El néni azt mondta, ha nem kövezik ki az országutat. akkor ő elköltözik a tengerpartra, hiszen az úton elhaladó autók pora néha egy

órán át is ott lebegett a levegőben. Szóval, ott ültünk a tornácon, a gyümölcsfagylalt olvadozott a tányérunkon, amikor hirtelen, mintha csak titkos kívánságunk meghallgatásaképpen, hogy történjék végre valami, valóban történt. Az út vöröses porából felbukkant Miss Bobbit. Vékony csontú kislány volt, suhogósra keményített citrom színű délutáni ruhácskában, felnőttes mozgással, egyik kezét a csípőjén nyugtatva, másik kezében vénkis- asszonyos ernyőt tartva. Édesanyja két kartonbőröndöt és egy kurblis gramafont cipelve bandukolt a nyomában. Néma tekintetű, éhes mosolyú, ösztövér, lompos asszony volt.

A verandán ülő gyerekek annyira elcsendesedtek, hogy amikor néhány darázs zümmögni kezdett körülöttük, a lányoknak ajkára fagyott a visongás. Figyelmüket túlzottan lekötötte a közeledő Miss Bobbit és az édesanyja, akik ez alatt már odaértek a kapuhoz.

— Elnézést kérek — szólalt meg Miss Bobbit olyan nan- gon, mely egyszerre volt bársonyosan sima és mégis gyermekes, mint egy szép szalag, s olyan makulátlanul pontos, mint egy filmsztáré, vagy egy takarítónőé — beszélhetnék a ház felnőtt lakóival?

Y

Ez persze El nénit jelentette; s többé-kevésbé engem. De Billy Bob s az ösz- szes többi fiú, akik még 14 évesek sem voltak, mind oda- sereglettek a kapuhoz. Arckifejezésük olyan volt, mintha még sosem láttak volna kislányt életükben. Olyat mindenesetre nem, mint amilyen . Miss Bobbit. Ahogyan El néni megjegyezte, ki a csuda látott olyasmit, hogy egy gyerek fesse magát? A rúzs narancsszínű csillogást kölcsönzött az ajkának, s vör- henyes fürtökbe szedett dús haja szinte már olyan volt, mint egy paróka, szemöldökét pedig értő kézzel húzták ki. S mindezzel együtt volt benne valami sovány méltóság, valóságos kis hölgy volt, sőt mi több, egyenesen a másik szemébe nézett, férfias keménységgel.

— Az én nevem Miss Lily Jane Bobbit, Miss Bobbit, a Tennessee állambeli Memp- hisből — jelentette ki ünnepélyesen. A fiúk a lábujjukra szegezték a szemüket és a verandán Cora MsCall, akinek az idő tájt Billy Bob udvarolt, a leánysereg élén nevetésben tört ki.

— Vidéki gyereksereg — szólalt meg Miss Bobbit, s értő mosollyal és ügyesen megpörgette napernyőjét. — Az anyám — s ekkor a csúnya nő bólintással vette tudomásul, hogy róla van szó — az anyám és én itt vettünk ki szobát. Lenne szíves valaki megmutatni, hogy hol van Mrs. Sawyer háza?

— Persze, persze — mondta El néni — az ott Mrs. Sawyer háza, pontosan szemben velünk. — Ez az egyetlen panzió a környéken, magas, sötét, régi épület, mintegy két tucat villámhárítóval a tetején: Mrs. Sawyer halálosan félt a vihartól.

Billy Bob fülig pirulva megszólalt: — „Kérem asz- szonyom, olyan meleg nap van meg minden, akarnának-e egy kicsit pihenni és enni egy kis gyümölcsfagylaltot?” Mire El néni is buzgón hozzátette: „Persze, jöjjenek csak be”. De Miss Bobbit a fejét rázta:

— Nagyon hizlal a gyümölcsfagylalt; de azért merd a kedvességét. — És ezzel neki is vágtak az úttestnek.

az anya félig a porban vonszolta a csomagokat. Aztán Miss Bobbit komoly arckifejezéssel visszafordult, szemének aranysárgája egy árnyalattal elsötétedett, s úgy tekintett rájuk, mint aki megpróbál emlékezetébe idézni egy verset.

— Az édesanyám beszédrendellenességekkel küzd, s ezért szükségképpen nekem kell beszélnem helyette — jelentette ki gyorsan, majd mélyet sóhajtott. — Az anyám kitűnő varrónő, ő készítette a memphisi és tallhassee-i társasági hölgyek legelőkelőbbjeinek ruháit. Nincs kétségem, hogy önök észrevették és megcsodálták azt a ruhát is, melyet én viselek. Minden egyes öltését az anyám varrta, saját kezével. Anyám minden szabást, minden fazont el tud készíteni, s épp a minap

nyerte meg a Ladies’ Home Journal huszonöt dolláros díját. Mindezen túl anyám horgolni, kötni és hímezni is tud. Ha bármiféle ilyesmire van szükségük, kérem, jööje- nek el anyámhoz. És kérem, tudassák mindezt barátaikkal és családjukkal. Köszönöm.

— Aztán nagy suhogás és zi- zegés közepette el is tűnt.

Cora McCall és a többi lány idegesen, gyanakodva ráncigálta a masnit a hajában, és nagyon savanyú arccal néztek egymásra.

(Folytatjuk)