Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

100°

o

Váci Mihály:

Építs tetőt

Az alapot mélyre lerakták.

Te emeltél rá falakat.

Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz.

A ház azé, ki betetőzi.

Másra hagynád? — Majd kizavar. Mire építsz: — tiéd az ősi t telek, s mit raktál rá — a fal.

' Tető fölé! — ha gerendának magad feszülsz is — magasan.

Csak építsz? — Foglald el hazádat, mert gürcölhetsz benn hontalan.

Építsd magad: — egymásbaillő, kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó, feszítő gondolatból boltozatot.

'■ Építsd magad: — akár a kristály rendeződik tökéletes, belül ható törvényre tisztán:

— jövője rég örökletes.

Építsd világod: — lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen, mire győztesen fénybe ér.

Építsd magad — mint csont a testben — észrevétlen: — a szervezet

köréd rendeződik —, s te csendben örök jövőd így szervezed.

4

Csak annyi légy, mint a kés éle.

Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj.

— A bajban ott leszel a kézben, s ha szegésre kész a kenyér.

GRESKOVITS LÁSZLÓ RAJZA

^AAAAAAAAAAAAAAA/WAAAA/VWWWV\AAA/WVWWWWW^A/WWW\^A/VM^A/^^^^M^^/V/^/W^V\A^A^^^/VS/\A^^^^^AA^AAAAAA/WS^W^VSAAéMSA/^VSA^V» *

Gondolatok

A képzelet még fontosabb, mint a tudás.

★

Az öregek elmennek és a fiatalok nem érik utói őket.

★

Agyonütni az időt? Hiszen az idő üt bennünket agyon.

Sok hiba származik abból, ha nem, vagy ha túl ritkán szakítjuk félbe a beszélőt.

★

A haladás az elégedetlenek h műve.

★

Pihenjek, mert öreg vagyok? Éppen a cél előtt las- f sítsak?

★

A boldogság nem azt je- . lenti, hogy most vagyunk boldogok. A boldogság — emlékezés arra, hogy boldogok voltunk, vagy reménykedés abban, hogy boldogok > ■ leszünk.

★

i '■ a mosoly az egyetlen va- . luta, amely az egész világon ,i. mindenütt forgalomban van.

PÖRÖGVE, FOROGVA..;

KISS DÉNES:

Sarló az s kapa

Anyám borostyánban él — Könnye is megkövült Sírni sose láttam Szemén vascsillag ült

Kezünket ha nyújtjuk sarló az, s kapa sorson csorbult tekintetét hordozta haza

Az éjszakát fölkovácsolták s naponta ránk zuhant — Máig sem tudom nem tudom

az ég volt-e még, vagy már a hant

A KMP folyóiratának 50. évfordulója

Sikeres pályafutása bizonyította, hogy az „éhe a szónak”, ugyanúgy jellemzője volt az ellenforradalmi korszak mun. kásosztályának, mint az „éhe a kenyérnek”. A legalitás lehetőségeit, az akkor ritkán adódó történelmi pillanatot kihasználva a KMP jól számított, amikor 1927 augusztusában folyóiratot, évente tízszer megjelenő szemlét bocsátott útjára Tamás Aladár mindenre kiterjedő szerkesztői gondoskodásával, a Külföldi Bizottság aktív felügyeletével.

A lap nem egyszerűen sajtóorgánum volt: mozgalommá terebélyesedett. A viszonylag csekély előfizetői létszám (50 —60 fő) ellenére magas példányszámban — a végén már 2900-ban, akkoriban nagyon előkelő szám! — terjesztették. Éspedig a szó szoros értelmében. A 100 % terjesztőgárdája,’ mintegy 120 ifjúmunkás, segítette eljuttatni a párt szavát az osztályhoz, a bázishoz. A munkáskultur-egyesületekbert 100 %-csoportok alakultak, amelyek várták és felszívták a kulturális ideológiai táplálékot, amelyet végre kedvük szerint közvetített egy nekik szóló folyóirat. 100 % szavalókórusok, önmaguknak és nyilvánosan adták elő a kissé pro- letkultos, mozgósító kórusműveket, amelyek a lap hasábjairól és különkiadványaiból kerültek műsorukra. Több ezer embert, s főleg a munkásosztály fiatal nemzedékét érintette, befolyásolta, nevelte a 100 % mozgalom. Ahogy Tamás Aladár írta: „Rajta keresztül a magyar munkásfiatalság egy minden áldozatra kész csoportja kívánta meglobogtatni kommunista hitét, meggyőződését és forradalmi készségét”.

Ez volt talán legnagyobb fegyverténye. Bár a láp tartalmi gazdagsága is elismerési/vált ki a kései olvasóból. Irodalmi művektől aktuális politikai publicisztikán át, fontos elméleti anyagokig terjed a sor. Természetesen, a kommunista mozgalom korabeli színvonalán, a népfrontos politika meghirdetése előtti felfogást, a Komintern akkori irányvonalát képviselte a folyóirat. A kompromisszumokra még képtelenül, a potenciális szövetségesek iránt túlzó kritikával, a meg nem alkuvást időnként a dogmatizmussal felcserélve. De a párt forradalmi politikáját mégis egyedül képviselve a korabeli Magyarország sajtójában. Méghozzá tematikailag is széles fronton: a pártban állandóan vajúdó értelmiség-problematika, a munkáskultúra ügye, a nemzetközi munkásmozgalom nagy egyéniségeiről szóló elemző írások, a korabeli szociáldemokrácia egyre erősödő bírálata a visszaköszönő témák. És nem utolsósorban a Szovjetunió életének bemutatása.

Az első sikeres proletárforradalom hazájáról nálunk addig csak ellenséges, vagy „mértéktartó” ismertetések, elemzések jelentek meg. A 100 % volt az első lap, amelyik elvi-politikai hitvallásának tekintette a Szovjetország reá- lis-pátoszos képének kialakítását. Az irodalmi anyagokon (Babel, Vszevolod Ivanov, Jeszenyin, Gladkov,. Gorkij, Ehrenburg, Solohov, Majakovszkij stb.) kívül 34 nem ixo. dalmi közlemény jelent meg a szovjet film, a vallás és egyház, nőkérdés, a gazdaság, életmód stb. témaköreiben. Szolgálatot téve a ténylegesen létező szocializmusépítés bemuta- tásával a hazai osztályharcnak.

A mozgalom tennivalói, a marxista elmélet, a párt politikájának képviselete és a Szovjetunió bemutatása — nem lehetett hosszú életű az a folyóirat, amely ezeket a témákat tűzte homlokára az ellenforradalmi Magyarországon, s amely különben is egyre nyíltabban hirdetve a KMP vonalát, végül áttért a „nyílt sisakos” taktikára. Az 1929-es betiltás előre várható ténye azonban nem tudta meg nem történtté tenni az addigiakat, amelyek a hazai munkásmozgalom fényesebb lapjaira íródtak.

H. B.

Simonffy András:

A világnagy zsíros kenyér

l

> Tízéves koromban isten akar■ tam lenni. Persze, majd ha

> megnövök. Jó lett volna minden> hatni. Titokban madarakat gyúr- | tam az udvar sarából, de mada- ? raim nem szálltak fel. Még nem

< voltak egészen jó madarak.

? Akkoriban gyúrta anyám — az í én gyermeki fantáziámban — a

< világnagy kenyeret.

< — Mert aszály lesz — mondta

< apám. — Szűk esztendő.

> Akkor hallottam először ezt a

> szót: aszály. Ízlelgettem: aszály.

> ASZÁLY. A száj. Tetszett, mert

> beleborzongtam. Többet jelentett,

> mint a szárazság cserepes patakig medrei, a forróság mozdulatlan J tömbjei, a hőség lógó nyelvű ku- í tyája, a kánikula zúzott színei. | Aszály. Fehér sivatagban porladó ? csontokat látok azóta is, ha ki< mondom. Vagy leírom. Sovány í gebét is látok, csüggedten lógatja a

< fejét, döglődik. Nagyon szomorú

< a szeme. Nem messze tőle csont< színű kecske karóhoz kötve, kilát- í szanak a bordái. Ez az aszály.

I

Apám szerzett lisztet, ő tudja, honnan.

— Ezt aztán be kell osztanunk — mondta.

Akkor ötlötte ki anyám: — Egyetlen nagy kenyeret sütök belőle, azt aztán ehetjük egész évben. — Meg is sütötte a világnagy kenyeret, dagasztotta három hétig, kelesztette kettőig, mire megdagadt, a . széle elért a kiserdőig. Két talicska élesztőt tett bele. Három napig sütöttük, akkorára szépen megbámult a héja.

C gy kicsit mi magunk is meg*- ijedtünk, mekkora lett ez a kenyér. Apám felmászott rá létrával, hát a késvágás árka majdnem olyan szélesre sült, mint a Tisza. — Na — mondta apám —, ebbe elférne még a Parlament is. Csak a kupolagomb ütné át a héját. Pedig a Parlamentről már én is tudtam, hogy nagyon nagy épület.

— Ezt aztán ehetjük egész évben — mosolygott anyám. Nagyon büszke volt a világnagy kenyérre. Lehetett is. Hanem sehogyan sem tudtuk kiokoskodni, hogyan is szegjük meg ezt a ménkő nagy kenyeret. Zsír is alig volt már a bö- dönben, igen vékonyan kellett kenni a bolti kenyérre is, hát még egy akkora szeletre, mint a Hősök tere vagy a Nagyrét!

Arról nem is beszélve, hogy én akkoriban három ilyen karéjjal is meg tudtam enni egy ültő helyben. Körülbelül oda, ahol Árpád vezér lovas szobra áll, egy kis porpaprika is jutott. Úgy volt jó a zsíros kenyér, kevés sóval, paprikával. Nagyapám meg a serclijét szerette a kenyérnek, azt majszol- gatta a legszívesebben. Na, most aztán volt neki serclije! Be sem fért vele a kis kuckójába, csak két nap múlva, amikor a felét már megette. Már lehullott az első hó, mire az egészet sikerült elrágicsál- nia. Igen kisétkű volt ugyanis. A zsíradagjáról is lemondott a javunkra. Neked kell nőnöd — mondta. — Nekem már nincs szükségem rá. — Hallgatag volt amúgy. Mindszentek tájékán anyám, szegény, elunta vágni a nagy szeleteket. Ha reggel ötkor elkezdte, lett dél. mire végzett négy-öt karéjjal. És hol volt még akkor a mosás, főzés, takarítás! Alaposan bele is fáradt a kenyérvágásba, mondhatnám, hogy sehogyan sem volt az praktikus.

A kkor találtuk ki — persze az

ötlet apámé volt —, hogy beleesszük magunkat a világnagy kenyérbe. Először mindannyian egy helyen tépkedtük a kenyér belét, belemártogattuk a zsírba, megsóztuk, jóllaktunk nagyon. Meg is híztam egy kicsit, nem gondoltam többé borzongva a csontszínű kecskére. Mindannyian a kenyér belét szerettük. Csak nagyapám maj- szolgatta oldalt, a kenyér héját. Nem lehetett lebeszélni róla. Két hét sem telt el, s már annyira beettük magunkat, hogy eltűntünk a kenyérben. — Szegények vagyunk, de jól élünk — mondogatta apám. Jó, hogy eszembe jutott ez a világnagy kenyér-dolog.

— Az én ötletem volt — sértődött meg anyám. — Én gyúrtam, én dagasztottam, én sütöttem, én szereztem hozzá két talicska élesztőt. Ezen aztán elvitatkozgattak. Amúgy nem volt harag közöttük. Sőt, gyakran tréfálkoztunk is. Kitűnően lehetett bújócskát játszani, a kenyérgalacsinokból pedig szobrokat, játékokat gyúrtunk. De történt egyszer, hogy apám komolyan megharagudott valamiért, olyany- nyira, hogy külön járatot kezdett kienni magának. Nem telt bele két nap, s eltűnt a szemünk elől. — Majd visszaeszi magát — nyugtatott meg anyám. — Mindig ilyen volt. — Később csakugyan visszatért, de alighogy kibékültek, eltűnt megint. Mert nagyétkű voltam, én is külön járatokat ettem ki magamnak, anyám messze elmaradt mögöttem a maga kis alag«AAAAAAAV\A>\AAAAAAAAAAAAAAAVAAAA<VA

útjával. Nagyapám meg valahol, kint a széleken ő már csak a héját szerette.

He az igazság az, hogy egy kicsit untam már a dolgot. Akarom mondani, nagyon Untam. Mintha sohasem akarná vége lenni ennek a világnagy zsíros kenyérnek. Már szikkadt is- volt, egyre nehezebben lehetett előrehatolni benne.

Lett tavasz, mire elérkeztem a kenyér túlsó végére. Kirágtam magam: sehol senki. A táj is különös volt, idegen. Sohasem jártám még ott. Csenevész fákat láttam; az egyikhez egy csontszínű kecske volt kikötve. Később észrevettem a szomorú szemű gebét is, fogatlan ínyével tépdeste a fakósárga homok csenevész füveit.

Úgy egy hónap múlva, előkerült apám. Nem szólt, léroggyant mellém fáradtan. Anyám az én vája- tomban bukkant fel. Megöregedett. Szemüveg ült az orrán, idegen lett az arca. Nagyapám eltűnt örökre.

— Most valami mást akarok enni — mondtam.

— Örülj neki, hogy ez van — intett anyám. Már nem éreztem meggyőzőnek a szavait. — Senkinek sincs ekkora kenyere a környéken, igazán hálásak lehetünk a sorsnak. Még a következő télen is kitart. Pihenünk egy kicsit, és szépen visszaesszük magunkat.

r

I gy is tettünk, ment csak ezt * tehettük.

Akkoriban már sejtettem, hogy nem leszek én isten.

Ha nagyra növök, akkor sem.

WVWAAAAAAAAAAA^SM ^AAA^WA>WAAA/WV^WAA/^WvV^^öA^Vs/^/W^AA^AA/V^A^^^^AWV^A>V^AA/^AAAAAAAAAAA^VVW>AAAAAA^^^^Ml