Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
i^AAAAAAAAAA/SAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAA*/« Magyar állampolgár vagyok — Civis Romanus sum! — ütött a mellvértjére, vagy csak a tóga takarta mellére a Fórumon a hajdan volt romai polgár. Fensóbbséggel és büszkeséggel vallva így, hogy: ,. en római polgár vagyok.” Mas szóval az „Urbs” polgára, amely bár városnak neveztetett mégis ország, 6őt világbirodalom volt. A hovatartozást jelezte a büszke mellvért-döngetés, a jogot és a kötelességet is, és ugyanakkor természetesen a mélységes különbséget is közte és azok között, akik nem voltak polgárok. Sem választók, sem választhatók. Kezünkbe vesszük a kérdőívet, morogva végigolvassuk és sorban kitöltjük a rubrikákat, megszokott és egykedvű tollvonással válaszolva erre a kérdésre is: állampolgársága? Magyar! Mert milyen legyen? Ha az emoer magyar, akkor nyilván magyar az állampolgársága, lévén a magyar állam polgára. Keveset irtuk, keveset mondtuk, talán mert indokolatlanul szemérmesek voltunk — s ez nem mindig bölcs dolog a politikában —, talán mert teleslegesnek is tartottuk — ez meg a politika gyakorlatában lehet oktalanság —, hogy azzal érveljünk, arra hivatkozzunk, ami a legtermészetesebb ma egy szocialista országban. Hogy az ott élők, az ott születettek, az odavalók, — azok ott állampolgárok is egyben. \ A jogokkal és a kötelességekkel együtt! Hogy volt idő, és hogy ez az idő nem is a történelem „mélységesen mély kútjában” rejtedzik, amikor magyarnak lenni nem jelentett egyben magyar állampolgárságot, csak nemzetiséget, s hogy ez utóbbi már önmagában is kizáró hatállyal bírt egy harminc éve volt országban a nem magyar nemzetiségűek számára — nos, erről nem, vagy alig szólunk. Egy államnak, egy Magyarországnak voltak ők itthon száműzött polgárai. Millióan, akik sem választók, sem választhatók nem voltak. Akikkel a kutya sem törődött, az állam is csak akkor, ha adó kellett, vagy katona, — erről sem szólunk. Alig, vagy keveset. Mert szemérmesele vagyunk. Vagy, mert beleszületünk egy szocialista állam állampolgárságába? Vagy, mert vannak a földön természetes dolgok, amiről nem kell, mert minek beszélni? Minek beszélni a levegőről, a vízről, a kenyérről, hiszen ezek a legtermészetesebb dolgok. Csak a hiányuk nem az. Kenyér, víz, levegő, állampolgárság, jog, kötelesség, lehetőség. Szavak, fogalmak. Emberrel járó és embernek járó fogalmak. Járom a világot, járjuk immár milliónyian. Nem „kitántorgunk Amerikába”, hanem IBUSZ-szal megyünk, Expresszel megyünk, egyéni turista módján és útján megyünk, zsebünkben az útlevél, rajta a Magyar Népköztársaság címere. Benne a nevem, a nevünk, és az állampolgárságunk. Vagyunk valakik a világban. Nem vagyunk hontalan, jogtalan senkik: a magyar állam polgárai vagyunk. Kis ország Magyarország? De szabad ország. Szocialista ország. Meg tudja védeni állampolgárait, ereje, tekintélye óvó karként határokon is átnyúlik, teret, időt és benne engem, minket is átölel. Velem nem lehet pimaszkodni, nem lehet jogtalanul elbánni, velem nem lehet úgy bánni, mint számos ország kormánya, állama bánik a saját állampolgáraival, a papíron állampolgáraival, — az emberi szabadságjogokhoz oly méltatlanul. Itthon szólni, írni arról, hogy milyen melegség a szív felen az állampolgárságomat igazoló útlevél, milyen biztonság, milyen fogódzó a határozott és nyílt fellépéshez, — szólamnak tűnik. De, aki már járt külföldön, s érte ott bár a legkisebb sérelem is, történt vele bár a legkisebb kellemetlenség is, gondolatban önkéntelenül — s talán nem is csak gondolatban! — oda kapott, ahol az útlevele van. Az állampolgársága. Jogom van mindenhez ebben az országban, amit csak az alkotmány, a jog biztosít a számomra, — mert magyar állampolgár vagyok. És számon kérnek, számon tartanak, mert a magyar állam polgára vagyok. Telve vagyok köteleséggel is az országgal, a társadalommal szemben, — mert magyar állampolgár vagyok, s mert e téren is számon tartanak és számon is kérnek. Nem vagyok egyedül, nem vagyok társtalan, nem élek magányos farkasként, a közösségből kirekesztve, mert állampolgár, a magyar állam polgára vagyok. Tartozom valakikhez és tartoznak hozzám, tudok mindenről, ami ebben az országban történik, és ami történik, ahhoz mindhez van jogom, közöm és felelősségem 1 Nem holmi pökhendi büszkeség mondatja velem, hogy magyar állampolgár vagyok. Mi sem állhat távolabb egy szocialista ország állampolgárától, mint holmi ostoba mellvért, — vagy csak melldöngetés is. Kis országom nagysága barátaiban rejlik, állampolgári jogaimnak nemzetközi biztonsága és biztosítása — ugyancsak. És talán ez a legsajátosabb és egyben talán a legszebb is ebben a sajátos állampolgárságban, amely alapvetően magyar, és szocialista voltánál fogva, kissé nemzetközi is. Nem ugyanazt jelenti állampolgárnak lenni nálunk, mint egy másik, egy kapitalista országban például. A mi, a magunk állampolgársága egy számukra jövő, de számunkra már egy megvalósult társadalom, új államforma és államtartalom polgársága. Ha azt mondom magyar — mindenütt hozzáteszik, vagy hozzágondolják: szocializmus. Ha azt olvassák Magyarország, mindenütt hozzáolvassák azt is, hogy : népköztársaság. Ha én szólok, akkor rajtam keresztül, általam magyar hazám is szól. Megkapóan félelmetes és nagy a felelősség magyar állampolgárnak lenni. — Civis Romanus sum! — ütött a mellvértjére, vagy csak a tóga takarta mellére az egykori Fórumon a hajdan volt római polgár: én római polgár vagyok! — Civis Hungaricus sum! — mondhatom büszkén, mindenféle mellveregetés nélkül, tízmillió társammal együtt, mert nálunk immár természetes, mint a jó levegő, a tiszta víz, a lágy kenyér. — hooir momro,- állampolgárok '»hetünk. \z állam: mi lettünk. \z állam: mi vagyunk. ■Is azok is maradunk! Képeinken a Barcsay és a Déry portré, valamiht a művész: Borsos Miklós. em lévén botanikus, mellőzöm a tihanyi Borsos-villa növényzetének leírását. Csúfosan megbuknék a harmadik féle bokornál, a negyedik fajta virágnál. Elégedjen meg az olvasó annyival, hogy páratlanul buja, gazdag alakzaté, de színeiben visszafogott a kert, amelynek mélyéből, hitvesi szóra, előkerül a művész. Fehér vászon nadrág, kék ing lobog rajta, ahogy fiatalos-frissen közelít, s hellyel kínál a tuszkulánum verandáján, kényelmes gyökérszékben. — Munkában vagyok, mint minden nyáron. Nekem ez az időszak az igazi. A zajos parton ezrek és ezrek lubickolnak önfeledten, én pedig mintázok, rajzolok. Nemrég készültem el hetven grafikai lappal, amit még senki sem látott. Most pedig érmekkel foglalkozom. Hirtelen a készülő kisplasztikái szimpozionra, majd különböző képzőművészeti kiadványokra fordítjuk a szót. — Nincs baj nálunk korok és mesterek bemutatásával, monográfikus megőrzésével. Csakhogy mit ölel fel. kikről vall a könyvek sokasága! Festészet, szobrászat, grafika, kerámia. Éspedig leginkább a jó középszerűnek megfelelően. Szóval amilyenek vagyunk, mi magyarok- De jelent-e meg mindmáig kiadvány a hazai érmészetről? Holott a zürichi „tőzsdén” az erdélyi fejedelmek pénzei, vagy a későbbi, mai mesterek munkái uralják a mezőnyt. Érthetetlen, érthetetlen... * Kissé szigorú a kritika, de az életében klasszikussá nőtt Borsos Miklósnak immár joga, sőt lelkiismerete szerint való kötelessége a nyílt, kendőzetlen szó. Hallgatna a róla írt monográfiáról is, ha nem szegzem mellének a kérdést. — Hároméves ügy, s a könyvet becsületesnek ígéri a Corvina. Százötven reprodukcióval hozzák ki László Gyula tanulmányát. Hogy miért késik ennyit? őszintén szólva nem értem a lektori okoskodást, s nem tudom: a szerzővel, vagy velem van bajuk. Tőlem kértek például véleményt! Mondtam, csak úgy dönthe- tek, melyik a jobb, lényeg- látóbb munka, ha ők is megírják a maguk Borsos-könyvét. De hát eddig egyik sem szánta rá magát. Így nyilván marad az eredeti kézirat, ami talán kevésbé elemző, viszont könnyebb, közérthetőbb olvasmány. Es végsőben mi a fontos? A céhbeliek nem olvasnak el semmit egymásról. Az emberek sokasága értetlen a szakzsargonnal szemben. Akkor inkább olvasson a „köznépn. „ A rajz a fontos, nem a modell” '***'•'*' ««fr Tihanyi tanyázás Borsos Miklósnál Tihanyban tavaly rakta le a Képzőművészeti Főiskola művésztelepének alapjait a kortársművészet másik nagy alakja, Somogyi József. Éspedig azon szándékkal, hogy a fiatal művészjelöltek mind szorosabb kapcsolatba kerüljenek az élettel, a valósággal. Amikor hasonló hatvani akcióról beszélek. Borsos Miklós arcán góbés mosoly fut át, majd meglehetősen szkeptikus modorban fogalmaz. . — A Balaton, a tópart ma már az idegenforgalomé, s nehéz helyzetben van a művész, aki elvonultan, elmé- lyülten akar dolgozni. Tegnap délelőtt tízkor például becsöngetett hozzám egy vadidegen, hogy megnézi a kertemet, feleségem művét, mert olvasott róla- Elképzelhető, hová küldtem márkás kocsijával együtt. Hogy vagyok én Somogyi Jóska művésztelepével? Hamarabb lesz az is látványosság, mintsem alkotásra késztető műhely, Persze valahogyan a mostani fiatalok is mások mint régen voltak. A kötetlenség ’ lazává. teszi őket, elvesznek a művészet számára. Alkotni csak összefogottan, a szellemi és fizikai erő koncentrálásával, a külső tényezők legyőzése árán lehet. A mű küzdelemben születik. A húszas évek elején Rómában éltem, s emlékszem egy finnekből álló fiatal társaságra, amelyik a Porta Romano közelében kibérelt valami műtermes házat. Közülük valaki mindjárt felrakott egy figurát. S ezzel vége! Attól kezdve ittak, csellengtek, nőt hajszoltak. Mind kedves, kedélyes fickó volt, szerettem őket. Csak éppen semmire sem vitték. Eltűntek. A j művésztelepesdinek akkor van értelme, ha céljai is vannak, s az egészet valami erős akarat kormányozza. Erre jó lesz ügyelni Hatvanban éppen úgy, mint Egerben. ★ A pincéből bor kerül az asztalra, hasas üvegkancsó- ban. Terítékre pedig a művészetkritika, amelyről Kiss István Kossuth^díjas szobrászunk, a Képzőművészek Szövetségének elnöke a legutóbbi közgyűlésen eléggé elmarasztalóan szólt referátumában. Bizonyos körök monopolhelyzetét emlegette, s a klikkszellemet, amely szinte kizárólagos módon az úgynevezett „európai iskola” követőit részesíti előnyben, valahány törekvéssel szemben. — Mindenféle művészet fejlődését természetszerűen segíti a megalapozott, közösségi aspektusú, érdeknélküli bírálat. Amikor a kritikusok a művet, annak tartalmi humanizmusát, s nem a mögötte rejtező alkotót, vagy alkotócsoportot nézik. Nálunk, sajnos, vannak ez utóbbira utaló jelenségek, s a helyzetet bonyolítja, hogy jószerint egyetlen képzőművészeti jellegű, kritikával foglalkozó folyóiratunk van, megkövült nézőponttal és kritikusgárdával. A bírálatnak nincs tehát bírálata, egészséges vita csak szűk berkekben folyik, elkerülvén az igazi közvéleményt, az érdeklődő tízezreket, akikkel illenék felnőtt módon bánni, széles mederben társalogni. Óriási űrt töltene be Pesten vagy vidéken az a folyóirat, amelyik mondjuk az irodalom, vagy szociológia mellett hasonló hangsúllyal istápolná a képzőművészetet, s oldalain a kritika kritikájával segítené a képzőművészetben dúló elvi, szakmai kérdések tisztázását. ★ Eddig jobbára nyugalom, kiegyensúlyozottság áradt a művészből. Most azonban mintha harctérre érkeznénk, ahol okszerűen a védekezésre, a megszerzett magaslat őrzésére is be kell rendezkednie, s a figyelem többfrontos. — Még egy rákfene! Ha megjelent regényből, zeneműből, apró ötletet, részmotívumot átemel valaki a saját munkájába, per és botrány kerekedik belőle. Ügy veszem észre, újabban a képzőművészet más terrénum, itt mindenki büntetlenül plagizálhat. És még csak nem is azokra gondolok elsősorban, akik epigo- nok, akik stílusban, formajegyekben lefutott törekvéseket böfögnek fel húsz-harminc esztendős késéssel, újdonságként próbálván eladni dolgaikat, önmagukat. Am műveket, kompozíciókat másolnak a megszólalásig! Jártam így én is egy-két munkámmal, hogy a tolvajok mindmáig szabadon fussanak. .. Ugyanilyen bűnnek tartom a felkészületlenséget. Amikor alapok nélkül próbál feltűnni valaki. Ez blöff, ami ellen főiskolai tanárkodásom alatt sokat küzdöttem, mindenkor alapos munkára, verejtékezésre lovaivá tanítványaimat. Eleinte nem tetszett nekik, s gúnyolódtak. Előfordult, hogy az alakrajz sulykolása céljából bevitt Júno-fejre a hátam medert bajszot, pajeszt, szakállt kentek agyagból. Ráfáztak! Már buzdítottam is őket. „Jó, príma ötlet, Janót tessék akkor ilyen bajszoson másolni." A gyakorlás, a rajz a fontos, nem pedig a modell.. • ★ Borsos Miklós-,-nem csupán világszerte számon tartott alkotó, a magyar szobrászat szinte valamennyi címmel, ranggal kitüntetett egyénisége, hanem köztudottan azok közé tartozik, akik támogatói a tehetségeknek, az itt-ott fellobbanó képzőművészeti törekvéseknek. Kezdettől segíti például a Hatvani Galériát, amelynek első országos tájfestészeti biennáléján elnyerte a grafikai nagydíjat, csoportos tárlatokon szerepelt, s a közeljövőben is három portrét küld az „Arcok és sorsok” címmel rendezendő kiállításra. Más szándékáról is tudomást szereztünk azon. bán e napsugaras, víz illatát lobogtató délelőttön. — Megkerestek a Hevesi Szemlétől, munkákat kérve a folyóiratnak. Ha már három esztendeje eljegyeztem magam a megyével, úgy vélem, illő módon kell válaszolnom az invitálásra. Talán az lesz a legméltóbb, ha most befejezett grafikai lapjaim „ősbemutatóját” rendezzük meg a lap oldalain, kiegészítve néhány friss plasztikám fotómásolatával. Ezekhez társul majd Illyés Gyula vallomásszerű írása, amely mindenképpen növeli műveim hatását, s értékes ajándékkal szolgál a folyóirat olvasóinak... ★ Delelőjén túljutott a napkorong, páfrányok közt törekszünk a repkénnyel befutott, vasrácsos kapuhoz. Fény és csupa zöld a világ. Fénylő és hetvenen túl is csupa remény, csupa alkotókedv Borsos Miklós is, aki oltalmat, menedéket keresve az „örök Tihany” varázslatos félszigetén, íme, egy délelőttöt áldozott arra. hogy okos-oktalan, de mindenképpen a mai és jövendő magyar képzőművészet ügyét szolgáló gondokról társalogjunk. Kedves gesztus ez, ismer, vén zárkózottságát. Reveren. c.iával illik fogadni. Moldvay Győző j »
