Népújság, 1977. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
SZÖKÉSBEN ..erd ™?ci mit szeretnél. Hoqxj küldjék, s azt is. de nagyon őszintén, gondolsz-e rám, s csak ?qm kicsit is. szeretsz-e? "em »celtelpk nem bírtuk együtt de míg élek. a gyerekem maradsz, iái, hogy így történt . A tizennégy éves, vékonyka kislány egyenes derékkal ül az asztalnál az intézet igazgatójának szobájában. Keskeny arca komoly, szála nem több, mint rövid. vékony vonal. Még nincs egy hete. hogy negyedik szökése után behozták az intézetbe. Most k3pla meg az első levelet édesanyjától, amelyből a fenti sorokat idéztük. — Miért szöktél meg otthonról? — Mert nem volt nekem ott jó. Akármit csináltam, mindenbe beleszóltak, sehova sem engedtek... Édesapám már régen elvált anyutól ... anyu harminchét éves, akihez férjhez ment, az harminckettő. Nem volt nekem ott jó... '-v — Válaszoltál már édesanyád levelére? — Igen. Megírtam, hogy kis rádiót ne küldjön — mert azt is írta, hogy küld- jön-e — csak könyvet. És egy emlékkönyvet, amibe ő írjon először... Az elmúlt évben — csak Egerben — 458 veszélyeztetett kiskorút tartottak számon. Amikor ezt a tényt kimondjuk, leírjuk, szemérmes magyarázatként azonnal illene hozzátenni, hogy „ez a 458 csak így, önmagában ...” „csak látszólag...”, „mert a kiskorúak összlétszámúhoz viszonyítva •.” stb.- De jobb, ha nyíltan szembenézünk a ténnyel: sok az ennyi nehéz sors. Még a lényegesen kevesebb is sok lenne. Mert minden eltévelyedett gyerek legalább kétszeres veszteséget jelent mind a társadalom, mind a szűkebb családi környezet, mind pedig a légár, dekeltebb, a rossz útra lépett — vagy szülei bűnös nemtörődömsége miatt eleve arra kárhoztatott — lány és fiú számára. ff Mostoha „édesanyák Végső soron és nagy többségében lumpen elemekről van szó. Azokról, akik minden társadalmi rend egészséges fejlődését veszélyeztetik. A bűnös felelőtlenség következményeinek megakadályozására, csökkentésére és orvoslására lehetőségeinknek megfelelően igyekszünk mindent megtenni. Hogy pedig ez mennyire nehéz, nemritkán veszélyes feladat, annak nálunk egyik legavatottabb megmondhatója Bolyki Andrásné gyámügyi főelőadó. Sajnos, az elrettentő esetek sokaságát tudja sorolni. Kezdvp a sort a jó körülmények közt élő, jelenleg gyermekgondozási segélyen levő asszonnyal, akinek első útja — miután férje elment dolgozni — a Makk 7-esbe visz, és ott unalmában rendszeresen leissza magát, s mit sem törődik felügyelet nélkül otthon maradt kisgyermekével . .. Folytatva a felsorolást a szinte már klasszikus példának számító cigánycsaláddal, amely alighogy megkapta lakótelepi modern lakását, ott disznóólnál rondább állapotokat teremt. Gyerekeik — köztük egészen kicsinyek és iskoláskorúak — éheznek, eltetvesednek, szinte hihetetlenül förtelmes körülmények között élnek, ahol a kilenchónapos gyerek úgy néz ki. mintha csak másfél hónapos lenne. s akinek állami gondozásba vétele ellen tigris módjára augusztus ZU., szombat küzd az anya névre többszörösen méltatlan asszony: „csak a testemen keresztül. ..!” Vagy a város perifériáján összetákolt kétszer kétméteres helyiségben élő család, hat gyerekkel, akik közül gondozásba vételükkor egy csecsemőt már teljesen kiszáradva találtak meg, aki már sírni sem tudott. .. És sajnos, sorolhatnánk tovább, mert se vége, se hossza a szívbemarkolóan felháborító történeteknek. Laci felelni fog Heves megyében 1200 állami gondozott fiatalkorút tart számon a statisztika. Közülük jelenleg 81 gyerek lakója a Heves megyei Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetnek, pontosan kétszer annyi, mint ahány normál körülmények közt itt elhelyezhető lenne. A kétszeres pluszhoz most még újabb pluszként a riport elején szereplő kislány is ide tartozik, aki május 31-i első szökését követően összesen négyszer szökött meg otthonról. Hogy miért, azt már tisztáztuk: „Nem volt nekem ott jó ” — Kihez szöktél? — Először?; — kérdez vissza, hogy időt nyerjen a válasz kitalálására. — Igen, először. De őszintén ... — Laci nagynéniéhez. — Ki az a Laci? — A fiúm. — És Laci hány éves? — Húsz. — Te pedig tizennégy vagy. — Igen, tizennégy. — És azt is mondd meg — „segít” neki emlékezni Fodor Lajos igazgató —, hogy amikor szexuális kapcsolat alakult ki közietek, te még nem töltötted be a . tizennégy évet. Ezért én a 1e Lacidat feljelentem ifjúság elleni bűntettért. — Nee ...! A dolgok azonban innen kezdvp már mennek a maguk útján, Laci felelni fog a tettéért, a kislány pedig, aki ötödikes koráig kitűnő volt, de a nyolcadik végére leromlott közepesre, kénytelen beletörődni abba, hogy most egy ideig nem lesz tervei ■ megvalósulásából semmi, pedig már szinte sínen volt a sorsa: az új tanévben vendéglátóipari szakmunkástanulóként folytathatta volna tanulmányait. Nevelőszülők A zsúfoltság, a nem megfelelő ellátottság miatt a pedagógusok igen nehéz körülmények között dolgoznak, jóllehet, a jelenlegi heiyzet sokkal jobb, mint amilyen a korábbi években voit. Hasonlóképpen és fokozottan a múlt nyűgét viselik az egykori elnevezés — „átmeneti otthón” — miatt is, hiszen ez önmagában gyökér- telenségre, senkihez sem tartozásra utal... Fodor Lajos igazgató: — Nem beszélve arról, hogy ittlakásuk hetei, hónapjai alatt — ez a legállandóbb otthonuk, — lelkileg nagyon érzékenyen érinti őket mindenféle ilyen megjelölés. Ebben a tekintetben nem igazán megfelelő a mostani sem, de olyat, ami semmi fájdalmat nem okoz ezeknek a sérült lelkű gyerekeknek, talán nem is lehetne találni. Nekünk a célunk mindenesetre az, hogy lehetőleg ne sokáig maradjanak itt a gyerekek, hogy „édes” szüleik után, gyerekszerető nevelőszülőkhöz kerüljenek. Ennek azonban elég sok akadálya van. Ott kezdődik, hogy sok gyermektelen szülő egyszerűen nem is tud erről a lehetőségről, másrészt természetesen szilárd anyagi és erkölcsi feltétel szükséges ahhoz, hogy egy család megfelelőnek bizonyuljon gyermeknevelésre. Mindemellett jó meggöződni újra és újra arról, hogy szép számmal akadnak ilyen emberek, de sajnos, belőlük sohasem lehet elég... Mindenesetre többségében nekik köszönhető, hogy a tragikus rajtok ellenére, közülük legtöbben jó munkásokká, tisztességes dolgozókká válnaa felnőttkorukra, és most már példákat is tudnak sorakoztatni arra. hogy a kis intézeti gyerekből, akivel sem apja, sem anyja nem törődött, tanár, orvos vagy mérnök, egyszóval még diplomás is lett. Hálátlan suhancok, hálás gyereklányok Az eredmények legfőbb kovácsai azok a pedagógusok, nevelők és gondozók, akik szinte önfeláldozó megszállottjaivá váltak ennek a munkának. Ennek a nagyon nehéz munkának, hiszen ide bekerülnek háromesztendös kicsinyek, olyanok, akiket még pelenkázni, biliztetni kell, és bekerülnek nagy erejű suhancok, némelyik több erőszakos bűnnel a háta me- gett. Bekerülnek süldő gyereklányok, testben, lélekben megfertőzöttek. Mi sem természetesebb, hogy ezek szokják meg legnehezebben az intézeti életet, így kerül sor kalandregénybe illő falbontásokra, szökésekre, s ezek annál rosszabbak, mert a felügyelet nélkül maradt kamaszok könnyen keveredhetnek újabb bűnökbe, az egyetlen jó szóért, si- mogatásért hálás lányok pedig könnyedén válhatnak lelkiismeretlen — egyébként 7,tisztességes” — férfiak olcsó prédáivá. — Megszöknek, mert vágynak valamire — mondja az igazgató —, vágynak az ;n- tézetinél szabadabb életre, vágynak valami jóra, emberibb életre, és éppen a jó utáni vágyuk helytelen megvalósítási módja miatt térnek rossz útra újra, s lesznek, sajnos nem ritkán saját jóhiszeműségük áldozatai. S ha már erről beszélünk, nem mehetünk el egy nagyon elterjedt — és nagyon torz — társadalmi nézet mellett. Ez a nézet kétféle módon nyilvánul meg, úgymint: a) A GYIVI gyűjtőhelye a kis bűnözőknek, prostituáltaknak, éppen ezért távol kell tartani magunkat tőlük, jó, ha minél nagyobb ívben kerüljük .el az intézet lakóit. b) Szerencsétlen kis elesett; emberkék, sajnáljuk és snj- náltassuk őket, ahol csak lehet. Aligha kell magyarázni, mennyire ártalmas, mennyire káros egyazon bot boldogabb s kevésbé boldogabb vége. Az „a” pontban szereplő felfogás összekeveri az okot az okozattal. Nevezetesen nem abból indul ki, hogy az intézetbe egyes fiatalkorúak azért kerültek be, mert bűncselekményt követtek el, hanem megfordítva: úgy kezelik őket, mint akik azért bűnösök, bűnözők, mert az intézetben laknak. Ezért végtelenül sérelmes az itt igazán hősies, önfeláldozó munkát végző pedagógusok számára, ha ezt olykor hivatalos szervek értetlenségének következményeként kell zsebre vágniuk. Elég friss példa is akad erre: tavasszal jelent meg egyik folyóiratunkban a „Fiatalkorú bűnözők — »felnőtt« bűnök” című tanulmány. Már a cím sértő és félrevezető, hiszen elsősorban nem bűnözőkről van szó, hanem arról, hogy ezek a gyerekek többségükHiMiai ben áldozatok, korábbi, gyakran éppen a szülők által elkövetett bűnök áldozatai és esetleges folytatói... Ami pedig a másik oldalt, a sajnálkozást, az agyonsze- reíést, a túlzott tapintatot illeti — az sem sokkal jobb. Egy könnycsepp Hamvas arcú, szőke, szasz- szonos kislány ül az asztalhoz. Azok közé tartozik a nehéz körülmények ellenére is, akik meg tudtak maradni jónak. Most 17 éves, de már tízesztendős korától állami gondozásban van. Férfiszabónak tanul, jövőre végez. — Vannak barátaid az iskolában ? — Igen, a lányok közt. — Tudják, hogy állami gondozott vagy? — ök igen, de a szüleik nem. Meg a fiúk sem, akik oda járnak. A lányok szülei biztosan nem engednék meg, hogy velem barátkozzanak, a fiúk előtt meg szégyellem ... — És a tanárok ...? Erre a kérdésre nem felel, zavartan hallgat a kislány. — Válaszolj bátran, nem lesz belőle semmi baj. — Hát... ők meg sajnálnak ... ha van valamilyen mindig sajnáltainak ... kimegbeszélés, vagy ünnepség, hoznak a közösség előtt bennünket, hogy szegény állami gondozottak így, szegények úgy... És ez nekem annyira fáj... Nem is szól többet,, tekintete elfényesedik, ' kék szeme sarkában gyorsan összegyűl, s kövéren kigördül egy könnycsepp. Gyorsan feláll a helyéről, halkan elköszön és kimegy, zavart csendet hagy maga után. Extázisbán Nincs műszer, mellyel érzékenységük mérhető- Mostanában is megtörtént és egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy sok év után eszébe jut egy „édesanyának” és bejön meglátogatni a gyermekét. Hatévi közöny után most is bejött egy anyuka. — Kisfiam — kezdte volna, de a gyerek szinte extázisbán kezdett kiabálni, toporzékolni: — Eredj, eredj innen! Nem akarlak látni, nem érted?! tűnj el innen! És mikor az anyja végre megérti, hogy valóban . el kell mennie, akkor a fiú odaszalad a nevelőjéhez, átöleli és zokog: — Nagyon szeretem az anyukámat! B. Kun Tibor „Kőműves voltam Kubában...” — Milyen ma Kuba? D. Kiss Sándor egy pillanatra behunyja a szemét, szinte érezni, hogy most egyszerre látja mindazt, amit öt hónap alatt átélt. — Gyönyörű, trópusi ország, barátságos emberek sokasága, nyüzsgő élet, vidám fiatalok. És az épületek: nincs két egyforma... — Csupán ennyi lenne Kuba? — Áh, dehogy — válaszol sietve —, csak ezt lehetetlen elmondani, elmesélni röviden. Elképzelhető, hogy mennyi érdekes és fontos benyomást szerez az ember egy ilyen út során- Mert más turistaként végigszaladni egy .országon és megint más csaknem fél évig ott élni, ott dolgozni. A kettő között legalább akkora a távolság, mint Heves és Havanna között! Palacio Central de Pioneros Tegyük meg képzeletben a hosszú utat Heves és Havanna között, s szálljunk le D. Kiss Sándorral, a budapesti 21. számú Állami Építőipari Vállalat hevesi származású kőművesével a latinamerikai főváros repülőterén. — Egy más világ fogadott bennünket Kovács Imrével, a Pécsről érkezett kollégámmal. A látvány, a fogadtatás azonnal elfeledtette velünk az utazás fáradalmait. Végighajtottunk Havannán a szállodánkig, ahol találkoztunk a 22 országból verbuválódott csoporttal. öt hónapig együtt fogjuk építeni a VIT-várost, nézegettük egymást, vajon milyen munkánk lesz, milyen barátokra teszünk majd szert itt sok ezer kilomé- terrP az otthonunktól? Közben azon töprengtünk, pedig még alig érkeztünk meg, hogy mi lehet odahaza: hogy van a család, mi van a munkatársakkal. ..? A madagaszkáriak, csehek, Sri Lanka-iak, NDK-beliek, vietnamiak és még egy sor nemzetiségű fiatal közé keveredett két magyar szakember egy hét pihenőt kapott, át kellett állniuk a helyi klímára, az időeltolódás miatti napszakváltásokra. Aztán Havannától pár kilométerre, a Lenin-park- ban megkezdődött az építőmunka. — A VIT-város tulajdonképpen egy hatalmas épületkomplexum, amelyben helyet kap majd az ifjúsági találkozó irányítóközpontja, de itt lesznek a szálláshelyek, a sajtóirodák is. Az épület mellett úszó- és mü- ugrómedence, valamint sátortábor várja majd a fiatalokat. A Palacio Central de Pioneros — a VIT után úttörőparadicsom lesz itt, erre utal a spanyol név is — még egy minirepülőteret is kap erre az alkalomra. Mi a hatalmas épületsor egyik szárnyán dolgoztunk kőművesként, s meglehetősen keményen, mert nem akartunk lemaradni a többiek mögött. A határidő is szorongatott bennünket, a kubaiak nem akarnak késni a város átadásával. A ViT- létesítmények felépítéséért, nem más. mint, maga Fidel Castro vállalt, védnökséget..— Ez is bizonyítja tehát, hogy komolyan készülnek a VIT-re a kubai ifjúkommunisták. — Mindenütt plakátok adják hírül, ho&y most mi a legfontosabb teendő a VIT- re való készülődés során. Akárhol megfordultunk, a fiatalok arról beszéltek nekünk, hogy érzik a világifjúsági találkozó különös jelentőségét, mert Amerika szabad földjén először kerül sor ilyen fontos ifjúsági demonstrációra. Trabajo voluntario, azaz társadalmi munka Az építkezésen reggel nyolctól délig, illetve fél kettőtől fél hatig dolgozott a nemzetközi építőbrigád. Az este a szórakozásé, a várossal, a környékkel való ismerkedésé volt. Meg az ifjúsági találkozóké, hiszen több KISZ-szervezet meghívta klubestre a VIT-város építőit. Egy-egy alkalommal a huszonkét nemzet fiataljai is csatlakoztak a kubaiakhoz, amikor azok az úgynevezett „trabajo Voluntario”-ra, azaz társadalmi munkára mentek. — A legérdekesebb a cukornádaratás volt, először bizony meglehetősen rosszul és veszélyesen állt a kezünkben a híres aratószerszám, a machete. Aztán belejöttünk, s úgy vágtuk három egy-egy méteres darabra a szálakat, mintha mindig' ezt csináltuk volna. Máskor kávét szedtünk, s rendkívül meglepődtünk, hogy milyen furcsa, sárga színű bogyók termettek a cserjéken. Majdnem tízkiló- nyit szedtünk fejenként, eny- nyi kávét nemigen tudtunk volna elfogyasztani az ott- tartózkodásunk idején sem, pedig remek feketét főznek a kubaiak... Fidel beszél... Öt hónap alatt az emlékek egész fűzére gyűlt össze Kubáról, a kubaiakról. A Quantanamera zenéje, amelyik ott még andalítóbban hangzik fel a tengerparti alkonyaiban, a Tropicana, amelyik Havanna egyik leghíresebb szórakozóhelye, az igazi dél-amerikai, tüzes ritmusok, táncok „otthona”, a rodeó, amelynek a fénypontja a vad állatok meglovag- lása, versengés a „ki bírta tovább” elismerő címért. — A legnagyobb élmény mégis egy havannai nagygyűlés volt, amelyet a Forradalom terén rendeztek meg. Ott álltunk az emberek között, s vártuk a szónokot. S egyszerre az emelvényre lépett Fidel-.. A tömeg hihetetlen éljenzésbe kezdett, izzó volt a hangulat, aztán Fidel fel- emlete a kezét, s egy szem- pillantás alatt csend lett. És Fidel beszélni kezdett, egy- egy résznél — persze, nem értettünk semmit a szövegből —, óriási üdvrivalgás tört ki, majd folytatódott a szónoklat. Fidel elképesztő energiával beszélt — reggel nyolctól negyed tizenkettőig. Amikor befejezte, egy mellettünk álló kubai férfi megjegyezte: „Fidel ma nem volt formában, mert máskor 6—8 órát is beszél egyfolytában. Az az igazi hangulatú népgyűlés...!” Kuba mindenkit szeretettel vár — Búcsúzáskor meglepetést tartogattak a vendéglátók. Díszes oklevéllel jutalmazták a munkánkat, s egy meghívóval invitáltak meg bennünket az 1978 nyarán megrendezendő világifjúsági találkozóra. Kuba mindenkit szeretettel vár, mondták... Akkor arra gondoltam, öt hónapig kőműves voltam Kubában, de jó is lenne egy hétig látni, hogy milyen jól, önfeledten szórakoznak majd az öt világrész fiataljai az általam is épített VIT-városban. Elképzelhető, hogy jövőre megvalósul D. Kiss Sándor álma... Szilvás István j
