Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-10 / 161. szám
Szilván barack — Ugratsz te engem? — Dehogy is ugratlak... Miért is tenném? Komolyan mondom. A legkomolyabban — győzköd Lőrinc Imre. a poroszlói szövetkezet párttitkára, s újra magyarázni kezdi a laikus számára a Micsurin-túli termesztési eljárását. Miszerint bódiszilvafán, annak is az egyik és nagyobbik telén kajszibarackot termel. A bódiszilva, ez az igénytelen és kódis rokona a besztercei kék szilvának, ennek az illatos, magvaváló, mézízű és húsú jó gyümölcsnek, nem eldobni, még kevésbé lebecsülni való gyümölcs mégsem, — amint a későbbiekből kiderül. Különösen nem ezen a szikes, kemény, gyakran aszályos vidéken, ahol előkelő rokona aligha eresztene gyökeret, és ha igen, alig hozna gyümölcsöt ha meg hozna, az meg savanyúbb lenne, mint a lebecsült rokoné- Hát erre a semmi gyümölcsre, erre az alig ízű kis gömbicre, vagy hogy inkább a fájára oltott rá kajszibarackot Lőrinc Imre. Erről győzködött, azt magyarázta nekem, a hitetlennek. hogy lehetséges ez. — Elhidd, a csodájára jártak kezdetben — mondja megelégedetten, s invitálna is, menjek és nézzem meg a portáján, mi sem egyszerűbb az igazságot kiderítendőn, mint megnézni az alul szilva-, felül barackfát. Mentem is volna én, néztem is volna, ha a dolgom akkor oly sürgősen tovább nem visz és talán az egészet el is felejtettem volna már. ha egy mondat e gyümölcsnemesítés kapcsán az akkori beszélgetésből bennem meg nem marad. Valami ilyesfélét mondott indokul, magyarázatul és természetesen a tárgynál maradandón Lőrinc Imre, hogy: — Ez az igénytelen szilva megszokta ezt a földet. Megkapaszkodott benne. Mindent kibírt és mindent kibír. Hát erre építkezett rá az én kényesebb barackom. Ha nincs kemény gyökerű bódiszilva, barack sincs- Igaz, erről a baracknak fogalma sincs — tette hozzá mosolyogva, aztán kezet ráztunk, elbúcsúztunk. Ha nincs a kemény gyökerű bódiszilva... ... erről a baracknak fogalma sincs. •. Autóáradat az M—3-ason. Az M—7-esen — már nincs nevük se, figyeljék már nincs, csak „kódszámúk” van az utaknak — helikopter köröz a hömpölygő gépkocsifolyam felett. A Mátrában, a Bükkben, a Balaton mentén lassan már nem lesz szabad hely, víkendház, hétvégiház —, mert nagy a különbség a kettő között, akinek az egyik van. az tudja, hogy mit jelent a másik —, vagy csak telek, amelyen ma még gyümölcsöt termelnek, holnap szintes épületet húzva fel rá. forintot és valutát. — Felugrottam a kalyibámhoz a hét végére ■ •. őre. gém, újjászületve jöttem haza... Olyan volt a melóm az elmúlt héten, hogy azt hittem, beledöglök... Most jöhet minden elölről — mondja jó ismerősöm. — És hol a kalyibád? — A Duna.kanyarban — mondja olyan természetesen, mint ahogyan apái. nagyapái mondták a kérdésre, hogy hol is az a fáradt dűlő, ahonnét azt a kis kolompért hazavihetik, ha a féreg közben meg nem ette. Jó ismerősöm különben szolnoki illetőségűAz egyik mátraalji faluban jártam a minap. A „falusi” házak természetesen olyanok, mintha a Balatonon épültek volna valami nyugati tőkebefektetéssel, évekkel ezelőtt, miután manapság a Balaton partján, meg a Dunakanyarban már az idilli falusi ház a divat. Ott, ahol valamikor azért ha megcsodálni nem is, de megirigyelni megirigyelték azt a gazdát, akinek egy pár lova volt, olyan meg tán itt se és egy se volt, olyan irigyelni való, akinek kettő lett volna, nos, most mindinkább a két autó járja. Az egyikkel dolgozni jár a háztájiba a dolgos ember,' viszi a szerszámot, a permetezőgépet, miegymást, a másikkal hét végére áll elő a garázsból, hogy odaszóljon asszonyának: — Elugrunk a sógorékhoz egy kicsit, gyere már, mert este lesz ... A sógorék különben a Dunántúlon laknak. Ma már nem azt mondjuk, hogy a Szovjetunióba megyünk, Lengyelországba készülünk, vagy Olaszországba, esetleg Görögországban voltunk. Nem- Mi már magától értetődő természetességgel bratyizzuk le az országokat: szovjetbe, lengyelbe, olaszba, görögbe. így a divatos, így a közvetlen így a természetes. Mi vagyunk a barackok? Mi vagyunk a barackok! Akiknek már fogalmunk sincs, hogy sorsukat és korukat, milyen kemény gyökerű bódi- s7.ilvára oltották? Nézem a lassan le- és eltűnő generációt, a hatvanasokat, a hetveneseket, akiknek —, mert íSy igaz —. jószerint a felszabadulás ténye sem hozta még meg tudatukban, legalábbis sokuknak nem — a felszabadulást. A munka keservétől, ezernyi kínjától, a felszabadulást és a megszabadulást attól, hogy hajnaltól napestig robotolianak. Truditur dies diae: az egyik nap tolja a másikat. Morzsolták, mint kopott tyúkjaiknak a kukoricát, ha volt a padláson egyáltalán, úgy morzsolták is el az életüket. Mire ereje, kedve, szíve, sőt értelme is meglett e társadalomnak ahhoz hogy e generáción, vagy hogy inkább generációkon segítsen — élni, elhullajtották mind éviim öl cseiket. Csak a gyökereik maradtak meg- A kemény talajhoz a mindenhez szokott gyökereik, amelyre korunk oltott rá bennünket. Azt hisszük, hogy minden virág és minden gyümölcs, amit mi „termünk”, az a miénk. a magunké csak. Pedig nélkülük: semmi és senkik lennénk. — Ha nincs ez a kemény gyökerű, szívós bódiszilva, hit barack sincs. Igaz, erről a baracknak fogalma sincs. De hát ez nem is a barack dolga — tette hozzá mosolyogva Lőrinc Imre . ■ .hát nem is a baracké. Az emberé! Ili a a búza megdől, a gazda feláll! — Kíváncsian kapjuk a fejünket erre a sok száz esztendős mondásra — Azért említem, mert kora haj_ italban ki kell szekerészünk a Jó Máté fertőjéhez, levágni azt a nagy táblát... Bólintunk egyet anyai Lajos nagybátyánknak, kiisz- szuk az utolsó cseppeket is poharunkból, és megyünk aludni. Pirkadás előtt már talpon vagyunk, felszerszá- mozzuk a lovakat-, befogunk, a kocsiderékban összekötve a három kasza, s a puha szalmába takarva ott van az ab- roszkendöbe bugyolált elemózsia is. Lajos nagybátyánk még jókora borral megtöltött csalikorsót is a szalma alá túr, aztán ravaszkásan kacsintva kabátja belső zsebére bök, tudatva, hogy ott meg a szilvóriumos üveg lapul. — Hogy legyen kedvünk a munkához, azért — mondja és máris indulunk. A bakról hátra fordulva magyarázó- lag még hozzáteszi: — Vizet nem viszünk, van elég abból a forrásokban... Az üstszerű völgyben fekvő falut hajnali ködpárák takarják. Árnyas, bolyhos a levegő, mint frissen tépett fehér gyapjú. Jó Máté fertője távol esik a falutól, bent az erdőségben, odáig, szekerezve is majd fertálynapba telik az út. A szekér pedig kegyetlenül zötyögtet,- szinte kirázza a lelket. Lajos nagybátyánk, hogy gondolatainkat a rossz úttól elterelje, a tájat magyarázza. Azt mondja, hogy ott azon a gyepes kis platón nappal juhok, kecskék, éjszakánként pedig szarvasok, őzek ropogtatják a füvet. És ott, a völgy bozótjában vaddisznók tanyáznak. Látott már erre nyusztot is. A világító kőfolyosókon rókák szaladnak puskacsőre a nyúlsíró-síp hangjára, az edrők árnyas televényében dúsan, csokro- san tenyésznek a gombák: az ember természetadta tápláléka. — Azért nem nagyon adakozó ez a vidék — szólok közbe. — Adakozó, vagy nem adakozó, mit számit az nekünk — mondja ő. — Amit lehet, kicsikarjuk belőle. \ — Ügy mondják, Jó Máté fertője is vaddisznójárta hely. — Azért mondják, mert úgy igaz. Az a fertő ugyancsak kedvelt dagonyázója, fürdöző helye az agyaras csukásoknak. Máté is azért kedvelte meg. Legismertebb vadorzója, orvvadásza volt ennek a vidéknek. Tudták ezt róla az erdészek, csendőrök is, de megfogni nem bírták. Éjszaka nem merészkedtek a vadászterületre, féltek tőle. Senki se tudja már, mi volt a valóságos neve. Sok szegény embernek porciót juttatott az elejtett vadak húsából. Ezért maradt meg rajta, hogy Jó Máté ... És végre, itt előttünk a búzatábla, amiért a hosszú, fáradtságos utat megtettük. Ügy fest, mint hatalmas aranyló-sárga lepedő, a zúgó erdő fáinak zöld lombú foglalatában. A szél fuvallatai mellett hullámokban terítik ráhk Jó Máté fertőjének, a vizenyős, lápos mocsár bűzös, kesernyés szagát. A poshadt víz, a lassú rothadásban élő és pusztuló növényzet savanyú szagát. A fertő szélében egymást érik a dagonyák, a sáros, pocso- lyás mélyedések, ahol a vaddisznók oly élvezettel fürdőz- nek, hemperegnek. A dagoJó Máté fertője nyák környéke valóságos „táncterem”, annyi a nyom, hogy megszámolhatatlan. A vaddisznókétól elkülönülve felismerjük könnyen szarvasok fürdőhelyét is. — Szerencsére a búzában nem csináltak túlságos kárt — mondja az elégedetten szemlélődő gazda. Beállunk egymás után a rendbe. Suhintjuk a kaszát, dől a búza. Aki már próbálta, csak az tudhatja, milyen izomszaggató, derékpattintó, verejtéktermő kegyetlen munka kézi kaszával aratni. Csatakos verejték szakad rólam, s a kiizzadt sós lé csípi, marja a szemem, testem minden részét. Ügy érzem, a karomban eltépődnek az inak. Kiszakad a vállam. Kettéroppan a derekam. Unokaöcsémet lesem lopva, egy évvel fiatalabb nálam, gyári munkás, megszokta a nehezet, amiben él. Nem bírja tartani az iramot velem, az elkényel- mesedett vái-osi fiúval, látom az arcán, hogy szenved, s ez valamiféle elégedettséggel tölt el. —Nna, álljunk meg egy szóra, tökösök — int ránk nagybátyánk, ki jóval - előttünk jár a rendben, nyomát se láttatva a háta mögé dobott ötven évnek. — Látom, kimerülöben már a szufla. De azt mondom, nagyon is megérdemeltétek a leckét. — Milyen leckét...? — szuszogjuk egyszerre, s ahogy szólunk, remeg a hangunk. — Olyan dolgot kellett megtanulnotok, amit eddig nem tudtatok — adja eszünkre komoly megjegyzését. — Ugye, próbáltatok az én kaszámat. Jobban vág, mint a tiétek, szinte magatói húzza előre a rendben az embert. Nektek állandóan fenni kell a pengét, én alig fentem eddig néhányszor. Es tudjátok, miért? Mert az enyemet subára kalapáltam és a tiéteket gatyara. Mivel ez volt a kívánságotok. Tanuljátok meg, ha ezután bárki is kerdezne, milyenre kell kalapálni a kaszat: subára vagy gatyára — a válasz csak az lehet: subára. Azért kell subara kalapálni, mert csak igy lesz könnyű vele a munka, olyan könnyű, hogy még subában is egész nap vágni lehessen vele a ren~ det! Most pedig, míg pihentek kicsit, megkalapálom a ti kaszátokat is — subára ... Suhog a kasza, nő a rend, szaporodik egyre a levágott búza sora. De úgy látszik, az istennek se akar vége lenni ennek a napnak. Hogy tud ilyen hosszú lenni egy nap? Nem is tudom, mennyi idő telhetett el reggel óta, és hogy volt-e ma egyáltalában reggel... Szinte megbénít már a fáradtság! Végül mégiscsak megállnak a kaszák. El sem hiszem, hogy igaz: nincs sehol a nap, zsíros kenyérre lépett és utolsó lobbanással lecsúszott a hegyek mögé. Micsoda öröm ez a hűvösség! Egész nap el sem bírtam képzelni, hogy ilyen J is van. ilyen igazi hűvösség. Olyan ernyedt vagyok, hogy a Jó Máté fertőjéről érkező szűnyograjok rohamozó támadásait is türelemmel állom. Szívják a véremet a nyavalyások, s én nem érzem a csípéseiket sem. Meg nem moccantom a karomat, de minden izom a kasza ütemére, lendületére mozog benne még mindig ... Tüzet kell rakni, hogy a füst elűzze rólunk a bendőjüket töltögető véi-6zívókat. Terebélyes vadalmafa álldogál a búzatábla szélén, annak ágaira akaszt- gatom a kaszákat. Lajos nagybátyánk pengés szerszámát kicsit tovább tartom a kezemben. A kacsok, a kicsi is, a nagy is, olyan azon, csak úgy simul az ember tenyerébe. Akácfából a nyele, s szinte tele vésett rovásjegyekkel. rovátkolt jelzésekkel. — Apám véste rá kaszás esztendőinek emlékét azokkal a furcsa jelekkel — néz rám kalapja alól. Száraz gallyakat szedegetünk, s éjjeli szállásunk, a földbe ásott, ácsolt, gyeptéglákkal borított öreg kunyhó előtt íellobog a vacsoratűz; fanyar füst csavarog, kari- kázik a lassan szürkülő égre fehéren. Előbb a krumplit tisztítjuk, majd a hagymát, szalonnát, kolbászt készítjük elő. Bográcsban főtt paprikás krumpli lesz a mai napot elbúcsúztató étkünk. Amíg a vacsora fő, kóstolgatjuk a szilvóriumot. Poharunk nincs, háromtagú társadalmunkban szájról szájra jár a lapos üveg. Csak hüvelykujjnyi a kvantum és szemmel tartjuk, nem csor- bul-e valamelyik szájnál ez az egyenlőség. Tányérunk sincs, hát bográcsból eszünk, s ki-ki igyekszik annyit enni, mint a másik, semmivel se kevesebbet. A bográcsot is hárman töröljük ki kenyérrel, olyan tisztára, hogy vízzel mosni már nem érdemes. — Lenyomassuk-e jó kis borocskával estéli ebédünket? Persze, hogy lenyomatjuk! A több lyukú csalíkorsót elsőnek nagybátyánk húzza meg. S nemcsak a kor Jogán, hanem, hogy gyakorlatban megmutassa, hol kell inni belőle úgy, hogy ne ömöljön ránk a bor. Pazarlás volna, ha egy cseppje is kárba menne. Nekem folyton az öreg kaszán jár az eszem, mondom is mindjárt, amit gondolok; — Még fogásra is milyen más az öreg szerszám. Lajos bátyánk úgy csinálja, hogy nézni is kívánás, ahogy kaszál. Azzal játék és élvezet a munka. Kipróbáltam, olyan, mint az automata, szinte önműködően megy ... — Nno — mondja kis gondolkodás után nagybátyánk — ha ennyire odáig vagytok érte, megkaphatjátok tőlem. Reggel hazaszekere zem, s amíg vissza nem érek, azé lesz a kaszám, amelyikőtök hamarább felkel... — Akkor én már fekszem is tüstént — ugrik talpra a tűz mellől unokaöcsém. — Én fekszem elsőnek és én kelek elsőnek. Te, komám — mondja nekem — nyugodtan szunyálhatsz. a kasza máris az enyém. — Csak nehogy én költse, lek a. kasza pengésével! Szedelőzködtünk, s beássuk, befészkeljük magunkat ruhástól a kunyhó földjére szórt illatos szénába. Szép, nyugodt éjszaka van, magasan az égbolton csillagok világítanak. Halk horkantásokat hallok magam melle'l.' Na, tessék, a nyavalyás öcs-; kös már húzza a lóbőrt Nyugtalanul forgolódom szénaágyamban. Az álom csak rövid időre vendégem, felfelriadok. Az öcsköß egyhú- zomban horkol. Kimászok a szénából, vigyázva, nehogy felfedezzék, mire készülök. Odaosonok a vadalmához, s a három kasza közül leakasztom azt, amelyiknek olyan tenyérbe simuló a nyele, a mankója. A kaszát ölelve, a kunyhó előtt a száraz fűbe vackolódva szunnyadok el, felettem a csillagos ég. Nagy ricsaj ébreszt. Közvetlen közelemben szuszogás, fújás, csörtetés, csámcsogás, sárosvizes cuppanások. Erősen szorítom a kasza nyelét. Aztán halkabb, erősebb röffe- néseket hallok, apró nyik- kantásokkal keveredve. Hát persze! Éjjeli fürdőzésüket tartják a vaddisznók, a fertőnél. Hempergőznek a sárban, játszanak, verekednek. Ezek a hangok ringatnak álomba. Hajnali világosságra nyitom fel a szemem. Ennyire elaludtam volna? Nem, nem! A holdvilágtól van ez a hajnali fény. Nem lehet olyan messzire a virradat sem. Beállók egy új rendbe és suhintom a kaszát. Könnyedén dőlnek földre a búzaszálak. Ez igen! Az öcskös csak hadd aludjon. Fiatal még, kell neki az alvás. Ha csak egy évvel fiatalabb is, kell neki. Lám. még arra a zenére sem ébred fel, ahogy a nedves fenőkő táncol, nyi- szog a kasza acélos pengéjén. Tenyérbe simulnak a kacsok. Dől a búza. Egyszer csak álmos morgást hallok a hátam mögött. Az öcskös az, törölgeti a szemét. — Nyugodtan aludhattál volna, tudod. Nekem nem is kellett ám igazából az a kasza. A fenenagy igyekezeteddel még a hetalvót is felvernéd. — Jól van, ne duzzogj — nyugtattam. — Lásd be, hogy te lettél a vesztes, ennyi az egész ...De tudod, mit? Ha ezt a rendet levágtam, átadom neked is a kaszát. Es majd így kaszálgatunk, val~ takozva... Anyai Lajos nagybátyánk egy darabig mosolyogva figyelt bennünket a kunyhó belső homályából. Észre sem vettük, amikor elszeke- rezett. Délutánra ért vissza, s akkor mi már csavartuk a bankákat, kötöztük a kévéket. Neki annyi dolga akadt, hogy a kévéket precíz rend szerint szekérre villázza. ★ Fertály évszázada is van már ennek az aratásnak. Lajos nagybátyánk azóta felköltözött a völgyi faluból a domboldalra, az öreg faluba, a temetőbe. A rovásokkal teli kasza pengéjét rozsda ette meg, s az akácfából készült nyele is elkallódott valahova. Az erdőségben, ott, azon a gyepes kis platón, nappal ma is juhok, éjszakánként szarvasok, őzek ropogtatják a füvet. A csali nyúlsíró-síp hangjára ma is rókák szaladnak puskacsőre a világító kőfolyásokon. És megvan még a Jó Máté fertője is, szélében a vaddisznók dagonyáival. Jó Máté fertőjét védetté nyilvánították, nyaranta tudósok zarándokolnak oda, hogy az Ő6mocsár növényritkaságait vizsgálják, tanulmányozzák. A valahavolt búzatábla helyét meg visszafoglalta ősi tulajdonosa — az erdő... Pataky Dezső t
