Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-10 / 161. szám

1902. július 10-én született Nicolas Guillén Lenin- bókcdíjas kubai költő. Szabadságszerető családban szüle­tett, nagyapja és apja egyaránt részt vett a spanyol gyar­matosítók elleni harcban, apja az 1917-cs felkelésben esett cl. Guillén is egyre tudatosabban bekapcsolódott a poli­tikai küzdelmekbe, az amerikai újgyarmatosítók elleni harcba. Tudósítóként részt vett a spanyol polgárháború­ban. Guillén a kubai nemzeti költészet egyik legnagyobb, világszerte ismert alkotója. Verseiben szerves egységbe forr az európai (spanyol) költészet hagyománya és az élő néger népdal ritmusa, Költészete — Latin-Amerikában hagyományt teremtő módon — magas művészi szintre emeli az afro-kubai népköltészetet. NICOLAS GUILLÉN: Bölcsődal kis négerek ébresztésére Gerle röpül át dallal a légen: — Hopszasza, néger, nap süt az égen! Nincsen az ágyban senki se régen! Vadkacsa, kígyó, krokodil ébren. Még a bogár sem álmos a réten. Kakaó, kókusz, korom a kékben, ■ hopszasza, néger, nap sül az égen! Férfi jön és nő, testszinük ében. szél fut a széllel, nap süt az égen. Nyűgnek az álom nincs ma e népen, senki sem alszik messzi vidéken. Arad az utca mind feketében. Kakaó, kókusz, korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen. Szilva, szurokszín, fekete népem, kelj fel. a nap már izzik az égen. Fürdesd meg arcod lángja hevében. Tűzre uraddal! Dobd bele, égjen! Nincsen az ágybgn senki se régen ... Kakaó, kókusz, m korom a kékben, hopszasza, néger, nap süt az égen! (Gáspár Endre fordítása) Fiatal szovjet festők kiállítása Július elsején nyílt meg Budapesten, a Műcsarnokban a Fiatal szovjet festők kiállítása. A tárlaton látható képekből héttőt mutatunk be. Fent: Tatjana Naszipora alkotása, A „Szokol” Metróállomás, alatta: .lan Krizsevszkij festmé­nye, a Fehér-kék nap. Mese a tölgyfa tetején Az Európa Könyvkiadó gondozásában jelenik meg a „Népen meséi'’ sorozat, amelynek legújabb darabja a ne­hány hete napvilágot látott Mese a tölgyfa tetején cimü csu- vas meséket tartalmazó kötet. Nekünk, egrieknek, különös örömünkre szolgai ez a válogatás, hiszen közismertek a Csuvas Autonóm Köztársaság es Heves megye baráti kap­csolatai. A csuvas mesékhez többszörös közünk van. A középső Volga vidékén több mint másfél millió csuvas él, legua- gyooo részük a Csuvas Autonom Köztársaság területén, oe számottevő csoportjaik laknak a baskírok, tatárok és a kör­nyező finnugor népen között is. A két nép történetében, kultúrájában meglehetősen sok a közös vonás. A pannóniai magyarok a honfoglalás elöli együtt éltek a csuvasok őseivel, sót valószínűleg a honrog- laláskor is találkoztak itt onogur-bolgár csoportokkal, más­részt a mai csuvasok köze is keveredtek magyarok, ue a kapcsolatok ezzel még nem merültek ki. A csuvasok a Vo,- ga-kanyar finnugor népei közé jutva a helyi finnugor kul­túra számos elemét átvették, köztük nyilván olyanokat is, amelyeket a finnugor magyarság keletről hozott magával. Ez is oka lehet a számos kulturális egyezésnek. S a mese a kultúra szerves része. A csuvas mesekutatáshoz pedig na­gyon sok közünk van. Reguly. Antal a XIX. század negyve- / nes éveiben foglalkozott a csuvas nyelv feltárásával, s a csuvas mesekutatás is lényegében az ő mesegyűjtésével in- í dúl meg. Reguly meséit 1881-ben tette közzé Budenz aj Nyelvtudományi Közleményekben. E két tudóst tartja a tu­domány a csuvas mesekutatás megalapítóinak. A század- fordulón Mészáros Gyula folytatta elődeinek munkásságát. Gazdag gyűjtése 1912-ben jelent meg, a magyar fordítások mellett az eredeti csuvas szövegekkel. A csuvas mesék — mint minden nép mesevilága — őr­zik és újraalkotják a népi hagyományt, a mesélök tudatvi­lágában sajátos művészi formában tükröződő történelmet, A mesék között szép számmal akadnak olyanok, amelyek a legősibb múltba, a mítoszok világába vezetnek el ben­nünket. Megtaláljuk bennük az ősi csuvas pogány vallás elemeit is. A mesék legnagyobb részének világa a csuvas jobbágyok, parasztok mindennapja. Nagyon sok olyan mese van, amelyben a XIX. századi csuvas falu világa, minden­napi életkörülményei jelennek meg. A mesék nem jelenték­telen csoportjánál a kapitalizálódó Oroszország bontakozik ki előttünk. És itt egy érdekességet kell megemlíteni : a mi Lúdas Matyi történetünk mása jelenik meg a csuvasok kö­zött. Nemcsak a mesemotívumok vándorlása miatt találjuk meg ezt a történetet a csuvas népmesék között, hanem azért is, mert egy olyan konfliktust tükröz, amely a korabeli ma­gyar és csuvas paraszt számára azonos volt. Még egy azo­nos motívum a kötetből: a magyar „Ki korán kel, aranyat lel” közmondás párja fellelhető a csuvas mesében is: „Korán kelő madárnak fényes-fehér a csőre”. A válogatásban a szerkesztők és a fordítók megkísérel­ték bemutatni a mesei műfajok gazdagságát. Az olvasó a kötetben szép számmal találhat varázsmeséket, hősmeséket, novellisztikus meséket, adomákat, állatmeséket, természet­magyarázó mondákat. A Mese a tölgyfa tetején csuvas mesegyűjteményt Róna- Tas András, a József Attila Tudományegyetem Altajisztikai Tanszékének professzora válogatta. A meséket eredeti csu- vasból fordította egy kis kollektíva, amelynek tagjai rég­óta foglalkoznak a csuvas nyelvvel, s mindegyikük hosszabb- rövidebb időt töltött a csuvasok között. A mesék váloga­tásában nagy segítséget nyújtott Zoja Ivanova, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán tanult csuvas diáklány. A fordítók közül Agyagdsi Klára és Szalontai Judit az egri főiskola hallgatói voltak (jelenleg Szegeden tanulják a csu­vas nyelvet), Z. Hering Margit és Zahemszky László pedig főiskolánk Orosz Intézetének tanárai. A szép kiállítású, gazdag tartalmú kötet, reméljük, örö­met fog szerezni mindazoknak, akik szeretik a meséket, s akiket érdekel a csuvas nép kultúrája, mesevilága. N. László Gabriella S ziráky Ede, akkor már két éve élt állandó szerződés nélkül. Alkalmi feladatokból, amo­lyan „szabadúszó” módjára ten­gett a színészi pályán. Kis szerepe­ket játszott a filmnél, tv-ben, rá­dióban és egy brigádműsorral jár­ta az országot. Közben több színháznál ajánl­kozott, sikertelenül. Utoljára a Nagy Színház igazgatójának írt, ezért hát nagyon kapóra jött a váratlan találkozás Perc Adorján- nal. A híres Perc Adorjánnal, a Nagy Színház vezető színészével, akivel jó néhány évvel ezelőtt osz­tálytársak, barátok voltak a fő­iskolán. Egy presszóban találkoztak. Szi­ráky már fizetett és éppen menni készült, amikor feltűnt az ajtóban Perc Adorján. Fehér irhabundát viselt, talán a februári latyak el­lensúlyozására és inkognitóját véd­ve a kandi rajongóktól, napszem­üveget. Ahogy észrevette Szirákyt, úgy robogott felé kitárt karral, mint­ha csak tegnap váltak volna el. Sőt úgy, mintha egy rangos külföldi filmfesztiválról hazaérkezett Szi­rákyt üdvözölne, aki elnyerte a leg­jobb színészi alakítás díját és most elsőnek sietne hozzá gratulálni. — öregem — döngette a hátát —, te drága ősz öreg bölény: Te vén ordas, te csavargó! így kell összetalálkoznunk, ilyen véletlenül, ilyen esetlegesen?!... Hát már el­felejtetted a sírig hű Perc Ador­jánt?!... Soha egy telefon, soha egy bekukkantás a Nagy Színház­ba, hogy legalább a pofádat lás­sam?!... Ezt a kedves, ráncos, Iöttyed! csúnya pofádat?!... Sze­gyeid mne.nd t Tóth-Máthé Miklós: pp Beajánlás pp Perc Adorján ekkor már letele­pedett Sziráky mellé. Kigombolta a bundáját, meglazította a sálját és a napszemüveget letette az üres kávéscsésze mellé. — Csak egy pillanatra ülök le — nézte elérzékenyülve a másikat —, mert sajnos várnak a filmgyár­ban. De mit bánom' én! Dűljön össze az égész rohadt kóceráj, ha én veled találkozhatom. Úristen, mikor is találkoztunk mi utoljá­ra? — Nagyon régen —' mondta Szi­ráky és gyorsan két konyakot ren­delt. Ingre dugott el ugyan kétszáz forintot, a levéltárcájába, a zálog­cédulák mögé, dehát mit számít ilyenkor egy ing! — Csak a kedvedért — emelte a poharat Perc Adorján, mikor elé­jük tették a konyakot —, mert saj­nos vezetek. Dehát bánom is én most, ha elkapnak a zsaruk, ha nekimegyek egy hirdetőoszlopnak, ha a világ összedűl... Semmit se bánok! Az a fontos, hogy látlak végre, te hűtlen bitang, te!... Most ,pedig beszélj magadról! C s Sziráky beszélt. Boldog ön- feledtséggel, szinte gyónva mondott el mindent Perc Adorján­nak, azzal a régi főiskolás őszinte­séggel. ahogy valamikor a Bástya Étteremben két pohár sör és egy feltét nélküli babfőzelék mellett tárgyalták meg pillanatnyi helyze­tüket. Természetesen kitért arra is, hogy írt a Nagy Színház igazgató­jának. — Ha esetleg — nyögte —, szól­nál néhány szót az érdekemben ... hiszen ismersz... tisztában vagy a képességeimmel... Perc Adorján szigorúan leintet­te, — Elég! Ne többet! Ezt kérned is felesleges! Neked már régen Pes­ten lenne a helyed. Olyan tehetség­gel, amilyen neked adatott, meg­döbbentő, hogy ilyen szemét mó­don gazdálkodtak. De te vagy a hibás, már régen szólhattál vol­na!... Úristen, belezöldülök, hogy te szerződés nélkül, míg körülöt­tem, az a temérdek marhahó­lyag!... — Még egy konyakot? ... — koc­káztatta meg Sziráky, mire Perc elkeseredve legyintett. — Nem bánom. Annyira meg­döbbentett az állapotod, hogy most egyszerűen muszáj inni. Igen, mu­száj ! Ezt másképp nem lehet elvi­selni. Szegény öregem, hát ez... ez valami rettenetes ... De most már vége! Vedd úgy. hogy már a ke­zedben a szerződés! C zirákyval aznap fel lehetett ** volna súroltatni az egész vá­rost és összesepertetni az eldobált boritéksorsjegyeket. Áldotta a per­cet, melyben összetalálkozott Perc Adorjánnal. Szégyellte, hogy sok­szor karrieristának tartotta éshaj- 'ott azok véleményére, akik egy lágy patkánynak tartották. Most •galább saját maga győződhetett lieg minden rágalom valótlansá­gáról. És Perc Adorján csakugyan sza­vának állt. Már másnap beszélt az igazgatóval. — Dirikém — kezdte —, tudod, hogy nem szeretek személyes prob­lémákkal előhozakodni, de most kénytelen vágyok. Múltkor ugyan­is elkapott egy Sziráky nevű kol­légám és azóta nincs nyugtom et­től a fickótól. Állandóan rágja a fülem, hogy beszéljek az érdeké­ben. — Ki az a Sziráky? — Színész. Amolyan jámbor mesterember a pályán. És most azt vette a fejébe, hogy ide szerző­dik ... állítólag irt is neked ... Szi­ráky!... várj csak... igen, igen Ede ... Sziráky Ede ... — Ja, most már tudom — bólin­tott az igazgató —, rémlik, hogy írt egy ilyen nevű színész. — Gondolhatod — ráncolta a homlokát Perc —, nekem milyen kellemetlen. Valamikor évfolyam- társak voltunk a főiskolán és per­sze ez elég jogcím, sajnos, hogy belecsimpaszkodjanak az ember­be... De mit tehetek?... Mikép­pen magyarázzam meg egy felle­gekben járó szerencsétlen kis fló- tásnak, hogy a Nagy Színház végül is nem szeretetotthon, ide nem le­het csak úgy bekéredzkedni ?!... Még azt találná hinni, féltékeny vagyok!... — Mit akarsz ebből kihozni? — nézett rá az igazgató. — Idevenni úgysem tudnám ... — Idevenni?! Ugyan! — ti Ha­kozott megrökönyödve Perc Ador­ján. Eszembe sem jutott, hogy er­re kérjelek ... de, szeretném, ha valahogy finoman . .. embersége­sen ... igen. ez a jó szó. . ember­ségesen utasítanád el... Esetleg írd meg neki, hogy tisztában vagy a képességeivel és nagyon sajná­lod, amiért státusnehézségek miatt stb ... stb ... mert kérlek, mégis csak az osztálytársam volt! És alapjában véve nagyon rendes gyerek, akit csak sajnálni tudok, hogy ennyire nincs tisztában a rea­litásokkal. A z igazgató megígérte, hogy emberségesen utasítja el és Perc Adorján megnyugodva har­soghatott a telefonba, amikor meg­állapodásuk szerint, néhány nap múlva felhívta Sziráky: — Megnyomtam a dolgot, öre­gem! A fickó lelkére csomóztam, hogy nekünk úgy kell egy Sziráky, akár a levegővétel. Kifejtettem a buggyantagyúnak, hogy ordító gaz­ság tehetséges embereket kallódni hagyni akkor, amikor egy csomó kontár, mint a szú rágja, perceg- teti a színfalakat! Szóval, én min­dent elkövettem öregem, most már csak azon a bazaltfejűn múlik ... De agyoncsapom, ha nem szerződ­tet! Esküszöm, hogy agyoncsapom! — Kösz, öregem... — hebegte Sziráky a könnyeivel küszködve — és én még azt hittem ... Nagyon köszönöm és n€m is tudom mi­vel ... mivel hálálhatom meg ezt a... — Örült vagy! — dörrent Perc Adorján. — Gazember lennék, ha nem tennék meg érted mindent!... De most már ne haragudj, rohan­nom kell a rádióba!... És fel a fejjel! Jövőre már ott leszel te is nálunk. Szó van róla, hogy újra kihozzuk a Bánkot... Megpróbá­lom elintézni, hogy te légy Pe­tur!... Nem, nem, inkább Ti­borc... Sokkal hálásabb szerep! Sziráky sokáig bámulta a visz- szaakasztott telefonkagylót és úgy támolygott ki a fülkéből, hogy még a visszapottyant érmét sem tette zsebre. Ennyi jóság teljesen levet­te a lábáról. És szívében újra több mázsa hit és több tonna remény halmozódott fel az emberek iránt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents