Népújság, 1977. július (28. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-24 / 173. szám
A téma a hegyek közt hever Másfél évtizede is megvan tán, hogy nem jártam No- vajon, ebben a hegyek-völgyek ölén megülő kis faluban, amelyért ugyan soha nem folyt harc hét város közt is, mint Homéroszért, de amely története, sőt történelme folyamán váltva volt hol Heves vármegyéé, hol meg a borsodi megyeházáé. Sok helyütt megfordultam már az elmúlt évek alatt, eljutottam a Vörös-tengerig, meg a Góbi-sivatagig is majd, de Novajra még véletlenül sem. A hasonlat talán megmosolyogtató, mert hát mi van azon sopánkodni való, hogy valaki nem járt egy kis községben, hiszen nem jártam még ki tudja hány településén az országnak, világnak, és nyilván nem is fogok soha. Az idő és a tér viszonyában, az ember számára mindig az idő a véges. Nem telik ki életéből a világ bebarangolása. Novaj csak annyiban és azért volt érdekes a számomra, hogy néhány kilométerre fekszik csak Egertől, ahonnan boldogult újdondász koromban meglehetősen gyakran robogtam ki egy borzalmas majomköszörűn, egy istenverte motorkerékpáron, többek között ide — vagy oda? — Novajra. Az út makadámnak csúfoltatott, és a tízegynéhány kilométere meg már nagy távolságnak volt tartható. Falu volt ez a javából, hegyek közé zárt, isten háta mögötti település, ahol annak idején még szép számmal soriáztak a barlanglakások, szomorúbb otthont adva embernek, mint a fészek ád a fecskének. Novaj volt „a” vidék, — ha valami sürgősen kellett az egykori lap számára: mezőgazdasági munka, paraszti vélemény a világ dolgáról, a tanácsi tennivalók gondjairól a tanácsok létrejöttének hajnalán. Aztán valahogy elés kimaradt az utamból Novaj, és mint írtam volt, másfél évtizede is megvan már annak, hogy feléje jártam. Minek is mentem volna? Mi érdekességet tartogathat a ma nem itt lakó embere számára egy kis falu, amely itt maradt a múltból? Milyen jelene és jövője lehet egy olyan kis településnek, amelyből az életet, ha van, elszívja a város? 1275-bén villa Nou-'oy alakban említik először a nevét — Soós Imre nyugalmazott levéltáros nagyon jó megyei történeti monográfiájából veszem az adatot —, hogy aztán évszázadokig semmi adat ne maradjon légyen fenn No- vajról, ha csak nem annyi, hogy hol leégett, hol megsemmisült, de ezek között is századokat morzsolt le az idő. Az ezredfordulón — mármint a mögöttünk lévőn — ugyan már ezer lelket számolt a falu, de ma sem több mint ezernégyszázvalahány a benne lakó ember. Ennyit meg lehet tudni bármely monográfiából, ha már valaki pont arra kíváncsi, hogy ez a kis község: hogy s’ mint. Többért meg kiutazni sem érdemes. Hát igy és ezért nem jutott eszembe mind ez ideig, hogy elutazzam a nagyon távoli faluba, s ezért nem szégyenlettem én különösebben azt a paradoxont — ha egyáltalán az —, hogy: Akabát azt igen a Vörös-tengernél, de Novaj t azt nem a Bükk lábainál. Nyilván még évekig nem jut eszembe a kis település, vagy soha nem is többé, ha a minap dolgaim igencsak felszaporodván, méhkap- tárnak érzett fejemet ki szellőztetni azt el nem indítom magam. Már az a körülmény, hogy csak úgy neki: már ez is változás. Évtizedekkel ezelőtt egy bádogra kopott motorom ami „állami” yolt, most a saját kocsimon; akkor muszájból, most meg az öngyógyítás tárgyában; akkor olyan úton, hogy guggolva is majd elharapta az ember a nyelvét, most jól tartott aszfalton végig. Akkor félnapos út. most félórás! Lám, ahogyan haladunk előre történelmi időnkben, úgy kurtulnak meg a történeteink ideje. Elolvasom a táblát, hogy Novaj, aztán vártam, hogy Novajon legyek. Azon a Novajon, ami emlékezetemben megmaradt. Kanyargóztam a villasorokon, a virágos, szép utcákon, nézegettem a kétszintes házak sorát, csak itt-ott, inkább csak mutatóban fedezvén fel valamiféle régit, vagy hogy inkább csak arra emlékeztetőt, — de ez a falu még nyomaiban. sem őrizte meg régi arcvonásait. A ha_ ragvó zöld domboldalak tövében, beleülve a völgy ölébe, a házak színeikkel mintha hervasztani akarnák a virágokat. Forgok a faluban, miközben inkább villanegyedet. mondanék, s nem falui, keringek az aszfaltozott utakon és keresem a házak között, a falak mögött a két évtizeddel előttit. A templom, az a régi. A tanácsház is. Hiába, nem vagyunk gazdag állam. Legfeljebb csak a szegény államban élő jómódú polgárok országa vagyunk. S ez, úgy látszik, nagy különbség. Olyan, hogy ez a különbség rí le a WMönben karbantartott, de a faluképhez bizony szegényes tanácsházáról. Mint mikor a viseltes ruhájú szülő körül ott iregnek-forognak az elegánsra öltözött — vagy vetkezett? — gyerekeik. Hát ilyen lett Novaj. Ilyen modern, olyan nem is falu, hanem inkább városnegyed. Keresem az egykori faluvégét, faluszélét, ahol valamikor a természet és az ember olvadi össze egymásba a réteg megkopott és kizsarolt színeivel oldva a roskatag házak, nyúzott kertek feketéjét. Nincs faluvég. Emeletes villa van, előtte tábla van: Novaj. A tábla a faluvég, és nem az egykori roskatagság. A kordonos szőlők jelentik a „természetet”, s nem kóróra fáradt virágai a tájnak. Minderről — esküszöm— egy sort leírni eszembe nem jutott volna: utóvégre kinek és miért lenne érdekes rajtam kívül, hogy mikor voltam, és minek ebben a kis Heves megyei községben? Ha az nem jut az eszembe, hogy erről teljesen érdektelen és értelmetlen írni, hiszen száz és száz „Novaj” van ebben az országban, száz és száz olyan egykori szegény, még történelmével sem dicsekedhető település, mint volt ez, s amelyek éppen úgy friss, modern arculatot öltöttek napjainkra, mint Novaj. De amikor eszembe jutott, hogy miért nem érdemes erről írni, akkor értettem meg, hogy ez a n e m a voltaképpeni: igen. Hogy kell és érdemes írni. Hogy mivel Novaj semmiben sem más, mint annyi más települése az országnak, éppen ezzel a hasonlósággal példázza múlt éveink nagy változásait. Ez az említésre sem méltó az, amiért: megemlíteni való. Tipikussága adta önmagát témának. A téma hegyek tövében hevert, csak el kellett utazni érte. i A létvány megbabonáz, az élmény maradandó... Amint bezárul mögöttünk a kapu, s a festői fekvésű domb ékességéhez, a Ráctemplomhoz közelítünk, a jelen elszürkül, bántó zajait elfelejtjük, s körülöttünk a múlt neszez. A furcsa formájú sírkövek dacolnak az idővel. A feliratok arról tanúskodnak, hogy valaha — méghozzá nem is kevesen — görögök és rácok éltek, álmodtak, szerettek és keseregtek Eszterházy püspök hajdani városában. A sorok tragédiákról is vallanak. Egy tizenhét éves menyasszony például így tudósít sorsáról: „Pata György jegyese vagyok, Mirer Mária, most pedig földbe eltemetve, s itt várom jegyesem üdvözülését, mint halandó testem a feltámadást.” Az üzenet 1763-ból származik. Tények igazolják, hogy a vőlegényt még hosszú évtizedekkel ajándékozta meg a szeszélyes Fortuna, s ezért részese lehetett annak a küzdelemnek. amelyet honfitár_ sai vívtak hitük, nyelvük ősi kultúrájuk megőrzéséért. Messzi Hellászból őseiket elűzhette a török, de az utódok is gondoltak a szülőföldre, s vallási szertartásaik számára olyan épületet akartak emelni, amely méltó a távoli hazában levőkhöz. Ezek az okos és meglehetősen módos kalmárok nem torpantak meg, a nehézségek még kitartóbbakká edzették őket, s példaképükhöz, a világjáró, a ravasz Odüssze- uszhoz hasonlóan, furíangos- ságért sem mentek a szomszédba. Q Nem rontottak ajtóstól a házba. Először az Ágoston rendi szerzetesek középkori templomát szerezték meg. Az ütött-kopott több helyütt omladozó falakat 1745-ben felújították, 1753-ban viszont már toronnyal is megtoldottak. Ezzel természetesen nem elégedtek meg, s Róma, valamint az egymást követő egri főpapok konok ellenállásával sem törődve, újat, a korábbinál jóval monumentálisabbat terveztettek, s elhatározták: elképzeléseiket minden áron megvalósítják. ötszáztizenketten döntöttek így. Összegyűjtöttek majd húszezer forintot — akkor komoly vagyonnak számított ez a pénz —, s kezdődhetett a regénybe illő sztorikban bővelkedő harc. A megye körzbenjárására — az urakat a meghátrálást nehezen viselő egyházi méltóság sarkallta gyors cselekvésre — 1784. november 2- án megszületett az a királyi rendelkezés- amely megtiltotta az építkezést. A rácok és a görögök jogi mesterkedést sejtettek, hiszen bíztak az uralkodóban. Amikor az Eszterházyt nem szívlelő császár Egerbe látogatott, már ők léptek, ötletesen érvelhettek, mert meggyőzték a kalapos királyt, sa helytartótanácstól már november 15-én megérkezett az annyira várt engedély. Az örömhír után nem tétováztak, hanem rögvest hozzáfogtak a nagyszabású munkához. A püspök — bármennyire is bántotta a kudarc — jó képet vágott a do_ Pécsi István: Kincsek rangrejtve... ge, ám az alkotásokat ma sem szállították vissza, holott — akárcsak a többi — ide valók, s az egykori hívek adó- manyai. Pillanatnyilag a tulajdonjog is vitatéma, holott ez mellékes kérdés. Ennél fontosabb az, hogy visszajussanak eredeti helyükre. Ez nem túlzott kívánság. Hadd várja ez a templom régi fényében a művészet hazai és külföldi kedvelőit. logtioz. Tette ezt egy ígéretes üzlet fejében. Szép summáért százezer téglát adott el a gazdag építtetőknek. ök nem fukarkodtak; ügyes képfaragót is szerződtettek. Jankovics Miklós méltó volt a bizalomra: szivvel- lélekkel serénykedett, s alkotói stílusában az ikonfestészet ősi hagyományai törésmentesen egybeolvadtak a barakk mesterek örökségével. 1788. július elsején áldották meg a templomot. Ekkor a várból lehozatott mozsárágyúk díszlövései is hirdették, hogy a talpraesett, a szívós kereskedők véghez vitték akaratukat. Ennek majd két évszázada. A leszármazottak később hazatértek ükapáik földjére, 6 talán elődeiket is elfeledték. A ritka művészettörténeti emlék azonban ma is áll, akárcsak körülötte őrzőkként a sírkeresztek.... A híres műemlék, kívülről s Teljesül az óhaj? Bizonyára, de nem mind. egy, hogy mikor! A helyreáL lítás 1967-ben kezdődött. Az Országos Műemléki Felügyelőség sokat tett ennek érdekében. A munka viszont csigalassúsággal halad. Nem túlzás azt mondani, hogy amivel fél évtizede végeztek, azt ismét renoválhatják. Ez viszont igen sok pénzbe kerül, s az OMF-re szerte az orszában számos feladat vár. A dombtető diadémjának gazdája lehetne Eger városa, különösképp, ha igazi mecénásként áldozna is rája. Mindez szerencsére már nem puszta kívánság, hiszen a tanács meg akarja vásároL ni — az illetékes egyházi főhatósággal ebben már megegyeztek — a templom környékét, s azt a manzárdtetős barokk plébániát, ahol a költő Vitkovics Mihály nevelkedett valaha. Kultúrpark létesül majd, s az öreg épületet múzeumként hasznosítják. Miért nem vehetnék meg — ez is csak megegyezés kérdése — a ritka becsű műemléLépjünk be az Adami János kőfaragó által készített déli kapun át ebbe a kincsekben gazdag birodalomba. Elszomorító kép fogad. Gyönyörködnénk — de sokat írtak már róla! — az iko. nosztázionban, az aranyozott díszek pompájában. Igen ám, de a képek zöme hiányzik, restaurálni vitték a Képzőművészeti Főiskolára. Nem néhány hónapja, hanem több éve. Az újságíró két esztendeje járt itt, s azóta jóformán semmi sem változott. Igaz, a rendetlenség, a káosz még nagyobb. A berendezés egymás hegy én-hátán, minden sivár, elriasztó. Turisták ezrei jöhetnének ide, elbűvölhetné őket a nem mindennapi élmény. Persze csak akkor, ha valaki törődne a szerte szórt értékekkel. A gondnok néha egy-két vendéget, csoportot beenged. Sajnos, az is előfordult, hogy a szívességgel visszaéltek. így tűnt el három kuriózumnak számító tizenhatodik századi egyházi könyv. A többi tárolása is megoldatlan, hiszen ládákba kellett préselni valameny_ nyit. Milyen jó helyük lenne például a Dobó István Vármúzeumban. Természetesen megígérték: elviszik őket, de eddig senki sem jelentkezett. Tizenhét ikont elismervény ellenében — a papir ma is megvan — kiállításra kértek kölcsön. Ennek reges-reg vé_ két is. így meggyorsíthatnák rendbehozatalát Újjászülethetnének a megkopott freskók, a csillárok, a díszek. Az ikonok — olyan i* akad köztük, amelyik a XV. századból való, s ha áttételesen is, de Andrej Rubljov munkásságát idézi — a múlt, az egykori nagy mesterek üzenetét tolmácsolhatnák. Itt, ahol az idegeket nyugtató csend veri sátrát, ahol a kinn vigyázó sírkövek sem az emúlást sugallják, hanem azt, hogy az alkotás diadal«, maskodik az idő felett —4 j Egy részlet a templomból (Fotó: Szántó György) \
