Népújság, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-11 / 136. szám

Ma délután elutazik a bolgár pártmunkásküldöttség (Folytatás az 1. oldalról) kultúrnövényként fogadtak el, mint kiváló takarmányt. Bolgár barátaink az érdeklő­dő kérdések sokaságát tet­ték fel az intézet vezetőinek. Egyebek között választ kap­tak arra, milyen módszerek­kel készítik a lucernalisztet, hogyan nemesítették a koro­nafürtöt, milye^ az intézet könyvtára és. hogy milyen kisgépeket használnak a kí­sérletek során. A delegáció tagjai ebéd után a 3-as számú fő közle­kedési úthoz közel, a Gyön­gyös—domoszlói Állami Gazdaság Csókás-tanyájára érkeztek. Vendégeinket Prje- vara János igazgató üdvözöl­te. Rövid beszédében is­mertette a szőlő- és gyümölcs- terméssel foglalkozó állami gazdaság történetét. Szólt az alma- és őszibarack-műve­lésről és megmutatta bolgár barátainknak a száz hektá­ron telepített csókási almás­állami gazdaságból Hatvan­ba vezetett. Megyénk har­madik városában a pártbi­zottság székháza előtt Szo- kodi Ferenc, az MSZMP Hatvan városi Bizottságá­nak első titkára és Patkó Imre, a városi tanács elnö­ke köszöntötte vendégein­ket. Ezután a pártbizottság nagytermében Szokodi Fe­renc tartott tájékoztatást a Zagyva-parti város múltjá­ról és felvázolta jelenét is. Elmondta, hogy a 24 és fél ezer lakosú Hatvan, vala­mint a három város kör­nyéki község: Boldog, Heréd és Nagykökényes lakói az ipari üzemekben, a mező- gazdasági termelőszövetkeze­tekben és a vasúti csomó­ponton találnak munkalehe­tőséget. Sokan viszont eljár­nak a fővárosba és más he­lyekre dolgozni. A város életében kiemel­kedő jelentőségű a cukor- és konzervgyár, valamint a gyorsan fejlődő cipőgyár is. Gondot jelent a lakásellá­tás, noha az elmúlt öt esz­tendőben ezer család jutott új otthonhoz, az igényeket még most sem tudják ellát­ni. Utalt arra, hogy 1980-ig újabb ezer lakás épül a vá­rosban. Gond van az óvo­dai férőhelyekkel is. Ennek enyhítésére az üzemek társadalmi összefogásá­val és a szocialista brigá*- dók támogatásával 250 új férőhellyel bővítik az óvodai ellátást. A tájékoztatást követően a városi pártbizottság első titkára a bolgár delegáció tagjainak Hatvan címerével díszített emlékplakettet nyúj­tott át. Vendégeink ezután átsétáltak a közeli Lenin téri ÁFÉSZ-áruházba, ahol Bocsi László, a fogyasztási szövetkezet elnöke kalauzol­ta végig őket a sokféle árut kínáló üzleten. Vendégeink a kora esti órákban búcsúztak Hatvan­tól, a megyétől és Virág Károly kíséretében Buda­pestre indultak. Az ötnapos Amikor az erős szorul segítségre A Minisztertanács ma- jus 5-én jóváhagyta a mezőgazdasági és élelmezés- ügyi miniszter előterjeszté­sét a kézimunkaigényes nö­vények betakarításához szük­séges munkaerő biztosításá­nak módozatairól. Az illetékes miniszterek a végrehajtást szabályozó ren­deleteket még nem adták ki. Tennivaló azonban van már most is. nem kevés. Mindenekelőtt a közvéle­mény helyes tájékoztatása a fontos. Nálunk ugyanis elég mélyen gyökeret vet az a né­zet. hogy ha a diákok vagy katonák segítenek szüretel­ni; ha elemi csapás esetén a munkásokat is segítségül hív­ják, akkor az a mezőgazda­ság gyengeségének, az ott dolgozók mulasztásának a jele. Még egyes hírközlő szervek, sőt színpadi fóru­mok is támogatják ezt a né­zetet. Pedig az igazság ép­pen fordított. Egy ország mezőgazdasága általában akkor gyenge, ha sokan dolgozftak benne. Ilyenkor szinte minden mun­kát kézzel végeznek és a fa­lusi emberek túlnyomó része mezőgazdaságból akar meg­élni. Így sok a fölös munka­erő, megengedheti magának a mezőgazdaság azt a luxust, hogy a foglalkoztatottak lét­számát a csúcsmunkák igé­nyéhez szabja.' Tehát annyi­an legyenek, amennyi ember a szürethez kell, akkor is, ha ennek a munkaerőnek fele a szüretbfen vesz fészt, máskor nincs munkája. A mezőgazdasági termelés korszerűsödése, az életszín­vonal emelkedése ezt a hely­zetet gyökeresen megváltoz­tatja. Fejlődik az ipar, a vá­rosi szolgáltatás és ez a mun­kaerőt elvonja a faluból. A mezőgazdaságban egyre több folyamatot gépesítenek. így a távozó munkaerőt valóban nélkülözni is tudják. Tehát a mezőgazdasági üzemben már csak annyi ember ma­rad, — főleg gépkezelők, ál­lattenyésztők, .értelmiségiek — amennyi a folyamatos munkához szükséges. Ha ez nem így lenne, lefékeződne az egész ország életszínvona­lának emelkedése. Hiszen ke­vesen dolgozhatnának a gyá­rakban, kevesen biztosíthat­nák a városi élet nélkülöz- / hetetlen feltételeit. Tehát az erős mezőgazda­ságnak csúcsmunkákban igenis külső segítségre van szüksége, különben nem tud: vállalkozni arra. hogy a fej­lett életszínvonalhoz elegen­dő gyümölcsöt, szőlőt, stb. termeljen. Ha pedig mond­juk egy özönvízszerű eső le­hetetlenné teszi a gépek munkáját, akkor nyilvánva­ló, hogy az egyébként elpusz­tuló értéket is külső segít­séggel kell megmenteni. (Ez lényegében hasonló az árvi­zek idején előálló helyzet­hez, amikor a közvélemény természetesnek tartja, hogy „mindenki a gátakra!”) Mindez korántsem magyar sajátosság. A gazdag álla­mok szegény szomszédaik munkaerejének időnkénti igénybevételével (Steinbeck: Érik a gyümölcs) oldják meg ezt a problémát, a szo­cialista országokban általá­ban a diákok és katonák erejére támaszkodnak. Cseh­szlovákiában például komló­szüret idején szinte átalakul a foglalkoztatottság, olyan óriási mennyiségű munka­erőt irányítanak át a föl­dekre. Ezt az alapigazságot kell nekünk addig mondani, és annyiszor elmondani, amíg az emberek megértik. És amíg — főleg a szülőkben — éloszlik az az előítélet, hogy almát szedni, vagy szőlőt kö­tözni 1 valamiféle istencsapás, szégyen, tragédia. Mert nem az. A sokszor sajnos kizáró­lag az iskola és a lakás, eset­leg a különmatematika és a tévé előtti fotel között in­gázó fiatalok számára a mezőgazdasági munka a* egyetlen alkalom, amikor a természetről, a szó szélesebb értelmében vett életből vala­mit láthatnak. Nem lebecsül­ni. megbecsülni kell ezt az alkalmat. És fölkészülni rá. Mert a városi életre megfe­lelő lakkcipőben, esős idő­ben a szántóföldre lépni va­lóban nem kellemes. Nemcsak azoknak kell ké­szülniük azonban, akik a se­gítséget nyújtják, de azok­nak is, akik kapják, fogad­ják. Mert egy rosszul sike­rült találkozás az előbb „életnek” nevezett valóság­gal, többet árt, mint hasz­nál. A termelőszövetkezet már most kövessen el mindent, hogy a katonákat- de főleg a diákokat megfelelően fogad­hassa, amikor a segítségre kerül sor. Legyen mód átöl­tözni, megmosdani, legyen rendes koszt és főleg emberi bánásmód. Ne sértsenek se a viszonyok, se a szavak. Az „elpuhult” diákról olyan vé­leményt formálhat a kérges tenyerű parasztember, ami­lyet akar, de szólni úgy szól­jon hozzá, ahogy a vendég­hez, ahogy a segítséget adó­hoz illik. Azon a vízözönös őszön Péter fiam éppen katona volt. Természetesen kivezé­nyelték őket mezőgazdasági munkákra. Először szüretel­tek. Ömlött az eső, feneket­len volt a sár, borzasztó kel­lemetlen ilyenkor a munka. De a katonák látták, hogy ha ők nem segítenek, akkor ez a'szőlő elpusztul. Dolgoz­tak, nem kötelességből- hanem lelkesedésből, kevés szakér­telemmel, de magukat nem kímélve. Azután átvezényel­ték őket cukorrépát szedni. Addigra elállt az eső, a mun­ka -már nem is lett volna olyan kényelmetlen. De a Riskatonák hamar rájöttek, hogy ők csak azért vannak itt, mert valaki valakivel szerződést kötött és ezt mindkét fél teljesíteni akar­ja. Egyébként pedig a szom­széd táblán dolgozik a cukor­répaszedőgép, az ő szöszmö- tölésükre itt már nem sok szükség van. KJ em akarom a példát * ^ kcf nmentálni, talán értik az üzemekben, hogy mi ebből a tanulság. Földeáki Béla I---------------------------­Két hét barátaink között Hat jegy a békéhez mégis minden városban va­lami új köszöntött rám. A kedves, baráti fogadta­tás Csapon kezdődött, aho­vá elénk utaztak a szovjet szakszervezetek tanácsának munkatársai, hogy végigkí­sérjenek bennünket a mint­egy hétezer kilométeres utunkon. Szűkebb kollektí­vánk vezetője Jurij Pavlo- vics Panov lett, „civilben” nyomdamérnök, akinek még arra is ott volt a szeme, végigeszi-e jó étvággyal min­denki az ebédet. AZ ELSŐ NAGY ÁLLO­MÁS Kijev. volt. A csodála­tos város virágözönnel fo­gadott bennünket. Akkor nyíltak az orgonák Kijev virágos utcáival, újabb ház­soraival. gyönyörű parkjai­val minden látogatásnál új élménnyel gazdagított. Most egy történettel ajándékoz­tak meg, a szovjet ember­nek a legsötétebb időkben is élő bizalmának történeté­vel. A városnéző körúton meg­álltunk kis időre a stadion­nál. Ott hallottam: a sta­dion megnyitását 1941. jú­niusára tervezték. Az ünne­pélyes átadás elmaradt a háború miatt. Végül 1946- ban került sor az ünnepi megnyitóra. S erre az ün­nepségre hat kijevi polgár az 1941-ben kiadott jeggyel jelentkezett. Életük végéig érvényes belépőjegyet kap­tak érte cserébe. Ami meg­kapott a történetben: meny­nyire bízhatott a győzelem­ében az az ember, aki ezt a parányi papírt —, mely il­letéktelen kezekbe kerülve abban az időben halált je­lentett —, megőrizte a meg­szállás nehéz éveiben. A stadion bejáratánál ne­vek. A sport hősi halottai­nak nevei. Ennek is elmon­dották a történetét. A né­metek kényszerítették a Ki­jevi Dinamó játékosait, mér­kőzzenek mek a Luftwaffe csapatával. Előre közölték ve­lük, nem győzhetnek, s a meccs tétje: az életük. A kijevi fiúk 5:2-re győztek. Valamennyien koncentráci­ós táborral, négyen az éle­tükkel fizettek a győzele­mért. Vendéglátóink nagyszerű programokról gondoskodtak minden városban, Kijevben is. Alkalmunk volt megnéz­ni az éppen Ukrajnában vendégszereplő grúz népi együttes műsorát. _ Fergete­ges táncuk nagy sikert ara­tott. Másik este került sor egy találkozóra az Arzenál Gyár aktivistáival. A gyár­nak hagyományai vannak, innen kerültek ki az első forradalmárok s emléküket A delegáció tagjait a Gyöngyös-domosziéi Állami Gazdaság ban Prjevara János igazgató köszöntötte \ program ma, szombaton délelőtt a fővárosban foly­tatódik, ahol megismerked­nek Budapest nevezetessé­geivel. Bolgár barátainkat délután a Ferihegyi repülő­téren Vaskó Mihály, az MSZMP Központi Ellen­őrző Bizottságának tagja, a Heves megyei pártbizottság első titkára búcsúztatja. A kompolti intézet udvarán megtekintették a kísérletekhez felhasznált kisgépeket (Fotó: Szántó György) kertet, ahol főleg jonatánt, goldent és starkingot ter­melnek. Vendégeink megtudták, hogy az állami gazdaság a HUNGAROFRUCT útján négy országba: a Szovjet­unióba, a Német Demokra­tikus Köztársaságba. Svájc­ba és a Német Szövetségi Köztársaságba exportál al­mát, valamint őszibarackot. Szőlőit saját feldolgozójá­ban préselik musttá és az automatizált palackozó gép­sorok segítségével töltik üve­gekbe a mátraalji táj leg­jobb minőségi borait: a debrői hárslevelűt, a mus­kotályt, az olaszrizlinget, a traminit. bolgár pártmunkáskül- wmwtS útja ezt követően az Hangsúlyozta, hogy az eljá­rók számának csökkentésére az V. ötéves terv hátralevő részében az MSZMP Heves megyei , Bizottságának és Heves megye Tanácsának egyetértésével gépgyárat és műanyagyárat telepítenek Hatvanban. Ezzel is növelik majd a munkásság létszá­mát a városban. Aláhúzta, hogy Hatvan kereskedelmi életében komoly feladatot lát el a helyi fogyasztási szövetkezét, amely erőfeszí­téseket tett és tesz a la­kosság jobb áruellátására. Az egészségügyről szólva Szoko­di Ferenc elmondta, hogy a város 520 férőhelyes kórhá­zában évente 16—17 ezer beteget gyógyítanak nem­csak Heves, hanem a kör­nyező megyékből is. NEM IS TITKOLT IZGA­LOMMAL, várakozással tel­ve indultunk útnak egy há­romszáz fős szakszervezeti delegáció tagjaiként, hogy viszonozva a szovjet szak- szervezeti aktivisták két esz­tendővel ezelőtti látogatását megismerkedjünk a szovjet szakszervezetek életével, az újabb eredményekkel, s hogy szemtanúi lehessünk annak, hogyan készülnek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójá­ra. Háromszázan, túlnyomó többségben a szakszervezeti mozgalom társadalmi mun­kásai, szb-titkárok, szocia­lista ■ brigádvezetők. Alkal­munk volt találkozni a szovjet szakszervezeti veze­tőkkel, munkásokkal. Üze­mek, gyárak, intézmények látogatása során ki-ki saját, szakmájának megfelelően szel-ezhetett tapasztalatokat. Azt hiszem, mondani, pon­tosabban írni sem kell, mi­lyen nehéz helyzetben van egy-egy ilyen út krónikása, hiszen évente sok száz hon­fitársunk megjárja az utat Kijevtől. Leningrádtól Moszkváig. Vélhetné: nehéz újat mondani a szovjet em­berek vendégszeretetéről is. Pedig — magam is har­madszor tettem meg ennek az útnak nagyobbik felét — őrzik a gyáriak. A baráti találkozón műsor volt, ahol vendéglátóink művészei mel­lett először léptek fel a ve­lünk utazó magyar opera­énekesek, ötvös Csilla, Nagy János, Bordás György és Bodnár László zongoramű­vész. a Zeneművészeti Aka­démia tanára. Óriási sike­rük volt. A háromnapos vendégség alatt Kijev nagy részét meg­nézhettük. A virágos par­kokra, a rohamos fejlődés­re méltán büszkék a város lakói. Kisebb csoportokban látogattunk el a város üze­meibe, szűkebb kollektívánk a kétezer-ötszáz embert fog­lalkoztató Radjanszka Uk­rajna Sajtókombinátba, ahol reggelenként 11 millió pél­dányban jelennek meg a köztársaság különböző lap­jai. Csak az Izvesztyijából 1 millió példány készül. Egyik útitársunk tréfás szomorú­sággal jegyezte meg. talán ha összehordanánk 19 megye nyomdáinak gépeit, akkor lenne ekkora kapacitású nyomdánk. A VÁROSNÉZÉS, a forró hangulatú baráti találkozók után fájó szívvel búcsúz­tunk új barátainktól, s a következő reggel már Belo- ruszia földjén virradt ránk.’ Deák Rózsi (Folyt, köv.) Mmfáftg) 1977. június 11., szombat \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents