Népújság, 1977. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-19 / 143. szám

\ Nemesek nézni, látni is Fotósok, ébresztő! o­Furcsának tűnik talán ez a felkiáltójeles cím, amely mintegy ébresztőt fújva,, summázza e sorok írójának véleményét, összbenyomását arról a szabadtéri kiállítás­ról, amelyet 8. észak-magyar- országi fotószemle címmel rendezett Egerben a Megyei Művelődési Központ. Dicsérendő, hogy évekkel ezelőtt Borsod, Nógrád és Heves összefogásából létre­jött ez a szemle, amelynek anyagát rendszeresen bemu­tatják a három megye szék­helyén. 1975-ben, amikor ép­pen Egernek jutott a premi­er izgalma, lelkesedve és vi­tázva írtam Észak-Magyar- ország fotóamatőrjeit repre­zentáló tárlatról, bízva és re­mélve, hogy a legközelebbi találkozás frissebb, művé­szibb, és maradandóbb él­ménnyel gazdagítja majd a közönséget és a kritikust is. Tánc (Molnár István díj nyertes fotója)- A művészibb, a maradan­dóbb élmény most még in­kább elmaradt, hiszen ez a tárlat gyengébb is, szegé­nyebb is az előbbieknél. Nem az a legnagyobb baj, hogy most kevesebb a kiállított fotó, mindössze 63 — ez még a zsűri szigorú mércéjével is magyarázható lenne, — ha­nem az, hogy a tárlat még- csak vázlatosan sem tükrözi a három megye változó, lük­tető életét, hogy a fotók né­melyike visszaköszön a kö­zönségnek, és arról árulko­dik, hogy a pilanat művészei, amatőrjei, kameráik mögül inkább csak nézik, de nem látják a körülöttük zajló vi­lágot. E. Most Salgótarjánnak ju­tott a rendezés joga. Az ud­variasság is azt diktálja, hogy ezúttal'-ne mondjunk véle­ményt a zsűri olykor meg­alkuvásra kényszerült válo­gatásáról, a szomszéd me­gyékben élő fotósok munká­járól. Legfeljebb az elisme­rés hangján annyit: Borsod megyét 21 fotós 35 képe és 17 szerző 74 színes diája, Nógrádot pedig 14 amatőr 20 műve és tíz fotós 24 diája képviselte. Noha a művészi alkotások és teljesítmények nem mér­hetők számokkal, a címben szereplő „ébresztő” egyik in­doklásaként érdemes felje­gyezni : megyénkből mind­össze ö t szerző — Dolmá­nyos László, Dózsa Balázs, Marton Adorján, Molnár Ist­ván és Pot je Péter — nyolc fotója szerepel az észak- magyarországi tárlaton, a színes diák mezőnyében pe- dik csupán Gömbös Dezső öt műve volt jelen. A számok önmagukért be­szélnek, és figyelmeztetve jelzik egy fontos, valamikor jobb napokat is látott moz­galom hanyatlását. Ezt az egy helyben topogást, a megyei fotóklub már-már zátonyra futását, még akkor is vizs­gálni kell, ha vigasztalásul elmondhatjuk, hogy a nyolc fotóból egy, — Molnár Ist­ván Tánc című érdekes vo­nalú, dinamikus képe — díjat is hozott a szemléről. És ha a zsűri jobban hono­rálja az eredeti ötletet, ak­kor Dózsa Balázs Igazolvány című, ironikus hangvételű remek fotója is elismerést érder*el. Ennyit a kiállításról, amelynek egri rendezése, a képek elhelyezése sem méltó a fotóművészeihez, a szemle rangjához, de Eger város kö­zönségéhez sem. E­Nem először írjuk le: ma­gánügy, hogy ki mit fényké­pez, hogy mi érdkeli az ama­tőrt, hogy mit talál vonzó­nak, szépnek, hogy mikor és mire kattintja el a fényké­pezőgépét. Mindez lehet al­kati kérdés, s valóban ma­flMmmsm mi. június 19., vasárnap gánügy mindaddig, amíg nem találkozik közönséggel a ké­pekbe sűrített látásmód, íz­lés, még inkább a világról, a környezetről, az emberekről alkotott vélemény. Vagyis egy kiállítás már nem tarto­zik a magánügyek sorába: a közügy szintjére emeli a nyilvánosság, a sok ezer néző. Csakis ilyen nézőpontból vizsgálhatjuk ezt az egri tár­latot is, ahol az észak-ma­gyarországi szemlén túl ka­marakiállítással is jelentke­zik a Heves megyei Fotóklub. Jelentkezik 19 képpel, itt és most Egerben, 1977. idegen- forgalmi nyitányában, egy országos hírű és rangú kul­turális program kezdetén. Mit mondhat, mit közöl­het egy ilyen kamarakiállí­tás, amelynek összeállításá­nál még a zsűri sem hibáz­tatható? Ez van, így látjuk ma a világot, ezt tudjuk nyújtani, annak a sok ezer nézőnek, Egerbe látogató tu­ristának, mindazoknak, akik a művészi fotók közvetítésé­vel is szeretnék megismerni ezt a megyét, a fotóklubot és természetesen a művészt, az amatőrt, aki az objektív mö­gött figyel, és érdeklődéssel tekint a világra. Nos, éppen ezt a figyelést, ezt az érdeklődést nem tük­rözik a kiállított képek, amelyek arról árulkodnak, hogy szerzőik tudják ugyan, miként bánjanak a kame­rával, a technikával, csak éppen az nem derül ki, mit akarnak mondani, közölni ál­taluk. A cím nélkül és név­telenül (?) kiállított fotók között akad ugyan néhány tekintetet vonzó szép felvé­tel, ám mint összeállítás, bi­zony unalmas, jellegtelen, s nem tükrözi a valót. Az em­ber nézi a képeket és nem tud rájönni, milyen elképze­lés, koncepció szerint válo­gatták az anyagot, hogyan kerültek egymás mellé a többségükben gondolatsze­gény felvételek. Néhány sab­lonos portré, riportképeknek is gyenge könyvnapi felvéte­lek, a vályogvetőkről készült — önmagában ugyan szép — sorozat, semmi újat nem mond, s főleg nem reprezen­tál egy megyei művészeti mozgalmat, egy alkotó kö­zösség egyéves munkáját. Vagy ha mégis, akkor az bi­zony szomorú, hiszen a hanyatlás, az érdektelenség jegyeit tükrözi a tárlat. el­sők minden hiányzik a ki­állításról. Elsősorban a jelen, az izgalmas élet, a munka, az alkotás ábrázolása. És hi­ányzik a klubvezető, a tehet­séges Fejér István évek óta tapasztalt ügybuzgalma, öt­lete, ízlése, művészete. Hi­ányoznak a képei is! És hová lettek a tapasztalt, jó szemű „öregek” alkotásai és miért hiányoznak a fiatalok ígére­tes felvételei? Aggódva figyeljük a meg­fáradt képeket, a megfogyat­kozott amatőr gárdát, amely­től mintha elvágták volna a friss erőket nyújtó utánpót­lási vonalakat. Pedig ma már a legtöbb iskolában és művelődési otthonban van fotószakkör, nem beszélve az üzemekről, hivatalokról, amelyek ezreket, százezreket költenek drága gépekre, fel­szerelésekre. Ki tartja szá­mon ezeket á névteleneket, a kezdőket, a haladókat, és kik segítik tehetségük kibon­takozását, ízlésük fejleszté­sét? Igaz, a klub csupán egy a művelődési központ közössé­gei, csoportjai között. De megyei rangú alkotó közös­ség, amely kiállításaival ez­rek ízlését formálhatja, munkája, művészete ma a közművelődést szolgálja, holnap pedig már történe­lemmé válnak a mindenkori jelent ábrázoló művészi fo­tók. Ezért is több figyelmet érdemel a klub, nem kevésbé a fényképezés széles körű amatőr mozgalma, Mind­azoktól, akiknek figyelme segítséget, támogatást jelent­het. Lapunktól is, hiszen, hogy csppán egy példát em­lítsek: egy pályázat nyilvá­nossága is segíthet kimozdí­tani a fotózás megrekedt sze­kerét. ★ Lehet, hogy túl erősnek, még inkább lehangolónak tűnik ez írás néhány summá- zata. Vállalom, vállaljuk, mert a művészi fotózás hol­napjáért kiáltunk ébresz­tőt . , Márkusz László 1977. szeptember /-cd'/ Egy fejlesztési szakasz az általános iskolában A tankötelezettségi törvény végrehajtása során a figye­lem előterébe került a ta­nulók tanévvesztésének kér. dése. Az elsősök tanévveszté, sének egyik oka az a hátrá­nyos helyzet, amely az álta­lános iskolai tanulmányaik megkezdésekor a hatévesek egy részénél jelentkezik. A hátrányokat korszerű peda­gógiai eljárások differenciált alkalmazásával, a „felzár­kóztatási-kiegyenlítési idő­szak növelésével biztosítják. Erről jelent meg az oktatási miniszter utasítása és ennek értelmében szeptember 1-től az általános iskolák 1. és 2. osztályát egy fejlesztési sza­kaszként kell kezelni. Az első osztályban a tanév kezdetekor a tanítók megál­lapítják, hogy kik azok a ta­nulók, ákik az általános kö­vetelményekhez viszonyítva hátrányos helyzetben van­nak. A felmérés ténymegál­lapító és tájékoztató jellegű. A szükséges pedagógiai­pszichológiai eljárásokat csak ezek ismeretében szabad megtervezni. Azokat az 1. és 2. osztályos tanulókat, akik a tantervi követelmények tel­jesítésében olyannyira elma­radtak, hogy az az elmaradás a tanítási órán nem szüntet­hető meg, mindaddig korrepe­tálni kell, amíg útólérik a többieket. A korrepetálások óraszámát az utasítás konk­rétan előírja. Ennek a segí­tésnek az a célja, hogy a fejlődésben és a tanulásban időlegesen elmaradt tanu­lókkal menetközben a meg nem értett ismeretanyagot elsajátíttassák. Megváltozik az 1. és 2. ősz. tályosok teljesítményének értékelési rendszere is. Őket a hagyományos módon, az öt számjeggyel először csak a 2. osztály félévétől kezdődő­en osztályozzák. Tudásukról, fejlődésükről, esetleges fejlő- désbeni megtorpanásaikról a pedagógusok szóban, vagy írásban tájékoztatják a szü­lőket. Az 1. osztályban a félév végén, vagy a második félév elején néhány tárgyból telje­sítménymérésre kerül sor: Minden tanuló számot ad arról, hogy milyen eredményt ért el olvasásból, írásból és számtan-mértanból (matema­tikából). Májusban, az év vé­gi ismétlések előtt már csak a gyenge teljesítményt nyúj­tó tanulókkal készítik el új, ból a felmérést. A 2. osztály félévétől a a" teljesítményt fokozatos bevezetéssel, hagyományos módon, érdemjegyekkel érté­kelik. A miniszteri utasítás szep­tembertől az általános isko­lák 1. osztályaiban és az ed­digi kísérleti iskolák 2. osz­tályaiban lép érvénybe. 1978. szeptember 1-től pedig, vala­mennyi 1. és 2. osztályban alkalmazzák. Azt olvastam a Népújságé ban (VI. 12.; 12. old.) egy szép ballagási felvonulásról és ünnepségről, melyet a stadi­onban tartottak, hogy az is­kola kultúrcsoportjai bemu. tatkoztak a pódiumon. Az énekkar száma után „... a közönség megtaposta a tán­cosokat, a beat-zenekart, az irodalmi színpad tagjait”, sőt még egy „ügyes versmon- dót is”... Tudjuk, hogy a megtaposás ősi káposztaelte- vési és mustkészítési szokás. Mindkettő e vidék speciali­tása volt... Láttam a képe­ket az ünnepségről. A stadi­on tele volt tanulókkal, szü­lőkkel, vendégekkel, akik a „600 távozó diákot” ünnepel­ték. A pódiumon éppen a táncosok szerepelnek... EZ tudom képzelni azt a lelke­sedést, tombolást, ami elra­gadta ezt a nagy tömeget a stadionban, amikor később a táncosokat, a beat-zenekart, s a többi szereplőket örömmá­morában, nagy szeretette? — megtaposta... (Sérültekről nem adtak ki jelentést.) Vagy lehet, hogy a nyom­da ördöge hagyott ki egy be­tűt és cserélt össze kettőt? És csak megtapsolásról volt szó? Akkor elnézést kell kérnünk... az ördög he­lyett ... (Dr. SZEMES) 2. Azért, mert tőlük nem ta­nulhat semmi jót. Már két­szer meg akarták verni, mert a vezérnek, a Király­nak, akit csak Kirínék hív­nak, tetszett a lány. Végre! Jött. Felállt a Lánchíd pesti hídfőjénél le­vő kis pádról és a villamos- megálló felől közeledő lány felé sietett. Megcsókolta. — Késtem? — kérdezte ártatlan arccal, amit a fiú már olyan jól ismert és sze­retett. — Nem, dehogy! Én jöt­tem előbb — mondta a fiú komolyan, és aztán együtt nevettek. Mindig eljátszot­ták ezt a játékot, ha a lány késett. — Mit rajzoltál? Mutasd! — Nem nagyon sikerült... — Azért csak mutasd meg! — Ha nagyon akarod, de ne bánts érte. Ma valaho­gyan nem ment a rajzolás. Különben is állandóan eszemben volt a banda. A lány felkapta a fejét a rajzokról. — Csak nem félsz tőlük? — A félelem, az más do­log. De nem is rajongok ér-* tűk. ' ' — Éppen erről akartam mondani valamit. Ha nem félsz tőlük... — a lány el­hallgatott és kutatóan für­készte a fiú arcát. — Nem félek. Mondd, mit akartál? Most mondd! — kérte a fiú, kezét a lány vállásra tette, majd egé­szen átfogta a vállát és szembe fordította. — Most rögtön mondd! Ágnes kibontakozott az ölelésből. — Egészen jó rajz —fel­húzta a szemöldökét. — Üjabb ismerkedés? — Csacsi vagy!... Itt ült egy fiúval a másik pádon. — És nem pofozott össze a fiú? Kiss Dénes: Rajz a gyár falán — Nem vette észre... Mert, mert a lány fordult felém és — mosolygott — nem árulta el a fiúnak. Látod — tette hozzá ké­sőbb — a nők úgy árulnak el bennünket, hogy észre sem vesszük. Átmentek Budára. Ezt az utat a lány lakásáig mindig gyalog tette meg. Amíg le­hetett, a folyó partján sé­táltak. Hirtelen bizonyos lett abban, hogy mindig er­re a lányra várt. Visszané­zett az időben. Csak ennek a lánynak az arcát látta a gyermekkor játékai közé behajolni, az iskolaudvaron, a nagy mogyoróbokrok ár­nyékában, mindenütt. Amikor tavaly nyáron el­indultak. az árnyékból ki­lépve a fényre, még nem is sejtette, hogy milyen kin­cset paláit az utca forgata­gában. Még nem tudta, hogy minden más női arc elhomályosul majd Ágnesé mellett. Akkor, ott, a kis meredek utcán fölfelé sétálva, jó ide­ig nem szóltak egymáshoz. Egyszer csak visszaadta vá­ratlan mozdulattal a lány a rajzot. — Ez valóban én vagyok — mondta komolyan, olya’’ hangon, amit a fiú akko hallott tőle először. — Akkor miért adja vr sza? Nagyon örülnék, megtartaná. A lány rámosolygott, sze­me nagyra tágult. — Köszönöm ... Maga rajzoló? Vagy ... — Így is lehet mondani..; Festő lennék ... — Én meg Ágnes —nyúj­totta a kezét a fiúnak, és mosoly közben összeszorítot­ta száját keskenyre, mint aki szégyenli kicsit, hogy örül. — Kísérhetném még egy kő­darabon? — kérdezte sőbb a fiú. — Jaj, ne! — szaladt ki kis ijedtséggel a lány száján, Zoli tétován állt. — Akkor... Hát akkor... Sarkadi Péter rajza — Akkor?... — utánozta kuncogva a lány. — Akkor mi lesz? —kér­dezte Zoli, és fájdalmas ar­cot vágott. — Mi lenne? — nevetett hangosan Ágnes. — Ott lentebb van egy kis cuk­rászda, lemegyünk egyet fagylaltozni, ki-ki alapon. Jó? Ott tudta meg, hogy van a banda, öten vannak és mindenkit megvernek, aki Ágneshez közeledik. mert Ágnes Kirié. — És maga? A lány rántott a vállán. — Engem Kirí sem ér­dekel, meg a többiek se. De kell valami izgalom. Jólesett, hogy visznek min­denhova. Balcsira is. De már éppen unni kezdtem őket, ez nem nekem való. Nincs szükségem ilyen test­őrségre. — Komoly arccal folytatta. — Kirí buta. Mit képzel? — idegesen turkál­ta a fagylaltot. — Kiválaszt, mint egy árut? Ha sokat okoskodik, szólok a nagy­bátyámnak. valaha nehéz­súlyú bokszoló volt, és en­gem nagyon bír. Mivel az öcskös is velük jár, eddig nem szóltam. Hány vázlatot, rajzói ké­szített már a lányról? Nem tudta. Csak egyet tudott. Igaz valójában sosem sike­rült lerajzolni őt. Hiába rajzolta le újra és újra, csak nem sikerült. Olyan rajzot akart, amelyiken ott / van Ágnes minden arca: a durcás. a mosolygó, az el­mélázó, a komoly, a mér­ges, a határozott. A kislány és a felnőtt nő együtt. A szép szemöldökvonal, az arcvonások, az orr finom íve már sikerült. Csak a fintorok és a gödröcskék játéka nem. (Folytatjuk4 f \ 1

Next

/
Thumbnails
Contents