Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-01 / 101. szám

„Itt van május elseje — énekszó és dal köszöntse...” A természet megújulása ősidőktől fogva nehezen várt, örömteli eseménye az embe­riségnek. A legtöbb ünnepi játék, hagyomány éppen a tavasz érkezésével, a termé­szet megújulásának köszön­tésével kapcsolatos. Az ün­nepek közül is kimagaslik meghittségével — ma már el- tcrjerdtségével is — május elseje. MAJÁLIS A májusfát — a XV. szá­zadtól kezdve a törzsén galy- ivaitól megtisztított, hegyen lombos fát, vagy szép növésű ágat — a legények éjszaka, titokban vágták az erdőn, s helyi szokás szerint hajnalra állították fel a szeretett lány háza előtt. Másutt a lányos­házak udvarán tarkállott, színes szalagokkal, zsebken­dőkkel, virágokkal, no meg teli üveg borral, sokfelé hi­ntés tojással feldíszítve. Er­délyben a fát kifaragták, s a legény nevét is belevésték; itt a diákok meg a tanítók dolga volt a májusfaállítás. Kedves népi hagyomány a májusfa-kitáncolás: sokfelé ilyenkor összegyülekezik a falu egész fiatalsága, a feldí­szített májusfa körül vidá­man ropja a táncot, majd zeneszó mellett kerül sor a ..kitáncolásra”: először dí­szeitől, lobogó szalagjaitól fosztják meg a fát, majd a törzsét is kiemelik a földből, hogy utána reggelig tartó báli mulatságon szórakozzanak a fiatalok. Május elsejének régi ked- kes programja a kirándulás az erdőbe, zöld rétre, az otta­ni játék, ahogy nagyon ré­gen mondjuk: .a.«majális. Ab­bán, hogy ez az ősi szokás így megrögződhetett, s mind a'mai napig népszerű időtöl­tési forma, kétségtelenül sze­repe lehet az időjárásnak. <-*.■ • - - v A-■ BENJÁMIN LÁSZLÓ: Tavaszi köszöntés Hosszú álma után ruhátlanul még, langyos sugarak zuhanyában nyújtózkodik a jegenyeakác. Tavaszi ünnep máglyái lobognak, száll az avar füstje magasra, pattog a száraz gally a tűzben. Gereblyét, ásót, fűrészt fog a kertész, a színek, illatok, ízek mestere, újra kezdi az ősi munkát, az életadót; se'gédei a föld, a nap, a felhők. Körülötte szelíd csibék a feketerigók, a harkály is éppen csak tovarebben előle a szomszéd fa törzsére, azon kutat tovább. Ha szólni tudnának, talán a fák is testvérként üdvözölnék. Köszöntelek, emberiség-bátyám, öreg melós. Elnézem agyagos-maszatos ujjaidat: hogyan terelik emberi cél felé a nagy növényi készülődést. Ezek a munkában piszkolódott kezek tűznek a lányok hajába virágot, ők adnak kényesen-fehér asztalunkra zsenge salátát, csípős fiatal hagymát, vérbélű körtét, arany húsú duránci szilvát. Ezek a kezek írják a verset, rakják fel vászonra a szint meg a formát, ők termelik a lelket — E kezek által van örömünk is belőle, hogy emberré szerveződtünk a vak és süket anyagból Szemtől-szemben a munkával, a munkással, most is, akármikor, elfog a szégyen: Kiáltozásom a népről, az emberiségről, fogadkozásaim és pátoszaim milyen nevetségesek és esendők'. Mintha fa mondaná a földnek: — Mindent megteszek érted! Levél a fának mondaná: — Fölnevellek! Pitypang pelyhe a szélnek: — Segítelek helyedet megtalálni! Szívem szerint földig hajolnék meg előtte, mégis csak jónapottal köszöntőm a kertészt. Köszönésemre kurtán biccent — nincs rám ideje. Jár-kél, teszi dolgát serényen, gondtalanul, könnyű dalocskát fütyörészve. BENCZE JÓZSEF: KOVÁCS Á kovácsműhely csillagmeséje büszke mesterség lett álmaim éje. Acélkalapácsok kipikopácsa, felizzott vasak piros varázsa, keresni jöttek, estig elnéztem, kormos kiskováccsá engem itt igéztek Azóta folyton szítom a szikrát, verseim égő, csillogó titkát. Csillagtánc ejtett ott bűvöletbe, segédnek mégis egy kovács vett be. Sóhajom szisszen, égetnek lángok, szívemben örök dalt kalapálok! (saaaaaaaaaaaaaaAAAAAAAAAWAAAAAAAAAAA/WWWWWWVWWnA Szinyci Mersc Pál: Majális A MUNKA ÜNNEPE Kevesen gondolnák, hogy nemcsak a majálisnak van sok évszázados hagyománya, hanem május elseje újszerű, politikai jellegű megünneplé­sének is. Az európai munkás­ság egyik legkorábbi meg­mozdulása 1531. május else­jén volt az olasz Lucca vá­roskában, s az akkori mun- kástüntetés emléke százado­kon át tovább élt. 1890 óta pedig május elseje a munkásosztály nemzetközi szolidaritásának nagyszerű ünnepe. A II. Internacionálé alakuló kongresszusán, 1889- ben mondták ki egy francia küldött javaslatára, hogy a munkások minden országban és minden városban egyide­jűleg, egy meghatározott na­pon követeljék jogaikat, a nyolcórás munkanap beveze­tését. A nap kiválasztását az­után az döntötte el, hogy a nagy amerikai munkásszer­vezet, az AFL már előbb, 1888-ban, a Saint Louisban megtartott kongresszusán el­határozta: az 1886-as chica­gói véres események emléké­re 1890. május elsején nagy­szabású agitációs kampányt indít követelései megvalósí­tásáért. A II. Internacionálé felhívása nyomán az első esztendőben, tehát 1890-ben a munkások százezrei vettek részt a május elsejei felvo­nulásokon, gyűléseken. A második világháború befejezése, 1945 óta május elseje a legtöbb országban munkaszüneti nap. Magyar- országon 1890-ben ünnepel­ték a főváros és több nagy városunk munkásai első íz­ben május elsejét: Pesten, a városligeti nagygyűlésen 60 ezren vettek részt. Már a következő évben a Viharsa­rok agrárproletáriátusa is be­kapcsolódott a munkásünnep megtartásába: Orosházán és Békéscsabán véres összetűzé­sekre is sor került a tünte­tők és a katonaság közt, s a korabeli lapok megírták, hogy 1893-ban Hódmezővá­sárhelyen messze környék legkiválóbb szónoka, Szántó Kovács János mondott beszé­det a nagygyűlésen. A fővárosban csak 1899-ben engedélyezték első ízben a felvonulást. Az ünnep fő jel­szavai a nyolcórás munka­nap, a munkásvédelmi törvé­nyek voltak, majd a század- fordulón, s az azt követő években az általános válasz­tójog követelése. Sokak szá­mára emlékezetes maradt 1919. május elseje: a Magyar Tanácsköztársaság virág- és zászlódíszbe öltöztette a fő­várost. melynek utcáin száz­ezernyi dolgozó vonult fel, éltetve az első magyar pro­letár államot, a munka ün­nepét. A két világháború között a kommunisták lelkes szer­vező tekékenysége sok eset­ben változtatta harcos tün­tetéssé május első napját. 1945-től azután hazánkban is hivatalos munkaszüneti nap­pá tették, s szerte az ország­ban, városokban és községek­ben egyaránt felvonulásokon, népünnepélyeken vett részt a lakosság. „ .. .ÉS A MUNKÁSOKÉ Nálunk és a szocialista or­szágokban május elseje azon­ban nemcsak a munka, ha­nem a munkások, a dolgozók nagyszerű ünnepe is. Rég el­múlt az az idő, amikor a Salgótarján környéki bányá­szoknak a fasizmus éveiben titokban kellett megrendez­niük majálisukat a közeli er­dőkben. Az ünnepnap legjelentő­sebb mozzanata Budapesten s a többi nagyobb városban egyaránt immár hagyomá­nyosan a felvonulás. A poli­tikai demonstráció az idén is párosul mindenütt a ha­gyományos május elsejei mu­latságokkal, az utcabálokkal, a majálisokkal, a szabadtéri hangversenyekkel, a gyere­keknek külön rendezett, sok­sok meglepetést tartalmazó színes műsorral. így válik nálunk is egyszerre a mun­kásszolidaritás és a kedves majális, a megujúló termé­szet köszöntésévé a nagysze­rű nap — május elseje. U. L. KI em tudom, mi az igazi ne- • ’ vem, és pontosan azt sem, hogy mikor születtem. Lehetek huszonkét éves, ugyanúgy, mint huszonöt. Adataim váltogatták egymást, mint más a kabátját. A Születésem körüli köd kö­vetkezménye ez. De szólítson csak egyszerűen Görögnek. Azelőtt is csak így hívtak. A nyakam mi­att. mert görögös. — Az intézetben más törvények jártak. Keményebbek, edzettebbek. Aki nem védte magát, az elveszett. A gyanakvás belém vésődött, ösz- szehúztam magam és ha felém nyúltak, úgy pattant az öklöm, mint a rúgó. Ütni kellett, megelőz­ni mindenki mást. Ha szépen szól­tak, akkor is reflexszerűen moz­dult a kezem. Hamar megtanul­tam: csak akkor maradhatok állva, ha védeni tudom magam. El 6em lehet képzelni, hány pofont kap egy intézeti gyerek, mire felnő. Sebek­kel cseperedtem. Egyedül a világ­ban, mint akinek se istene, se má- riája. Idővel megszoktam. És már nem vártam senkire. Kidörzsölődtem, kicsiszolódtam. De a helyem sehol sem találtam. Látja? Rajtam nincs tetoválás. Ez pedig ritka az intézetlek között. No nem azért, mert féltem. Nem vagyok ijedős. Egyszerűen nem akartam megjelölni magam. Nem akartam, hogy lássák törzskönyve­zésem. Űgyis messziről megismer­tek bennünket, ha kimentünk. A ruhánkról. Kerültek, mint a lep- rásokat. Akkor sokat bőgtem. Ké­sőbb megkeményedtem. Mint a kő. Mint a gyémánt. Utoljára negyedi­kes koromban sírtam. Elemeltem az egyik önkiszolgáló boltból egy táb- lá csokit és rajtakaptak. Kiállítot­tak az ajtóba, nyakamba akasztot­ták a táblát. Ráírták: „Vigyázz, lopós!!!” ... Velünk akkor mindent ' lehetett. Nem védett meg senki. Bartha Szabó József: A kakukkfióka Ezt nem azért mondom, mintha or- rolnék érte. Nem. Egyáltalán nem! Ennek köszönhetem, hogy azóta nem loptam. Ma hálás vagyok érte, mert nem jártam meg a börtönö­ket, mint társaim közül sokan. Az­óta nem sírtam. Gyengeségnek tartom a sírást. Odabent tiszteltek ezért. Csinálhattak velem bármit, a könnyeim nem indultak el. Ha jól körülnéz, itt nálunk az építkezésen divat a sírás, a sirán­kozás. Igaz nem a kiszolgáltatott­ság, hanem a haszonszerzés érzése táplálja. Azért ellenszenves annyira számomra. Pedig nem sírni kelle­ne, hanem tenni. Házakat tiprunk építés közben a földre, és házhe­lyek maradnak üresen, mert nincs ez, nincs az. Tudom, nem ' erre kíváncsi... Szóval az intézetben sok mindent megtanultam. Mégis, amikor sza­badultam nyolcadik után, úgy sza­kadt rám a szabadság, mint másra a csíkog ruha. Nem tudtam mihez kezdeni. Idegen volt a világ. Elbi­zonytalanodtam. Mire felocsúd­tam, már szorított a bilincs. A tár­sak, a nők, a könnyű élet bilincse. Belekerültem a forgatagba. Meg­szédített a pénz. a szabadság. Nem dirigált, nem parancsolt senki. Az­előtt még aprópénzem sem volt, akkor meg csak úgy jöttek a száza­sok. Aztán meg mentek! Még ha a gyorsvonat hordta volna, akkor se lett volna elég. Megismertem az alvilágot. Nem dolgoztam. Ez már a következmény. Csavarogtam, lógtam. Éltem súlytalanul a leve­gőben. Kiríttam a rendes emberek közül, mint búzából a pipacs. Hány munkahelyem volt? Nem tudom. Ha például nem tetszett valahol, otthagytam csapot, papot, szedtem a sátorfámat. Egyetlen munkahelyen sem fordultam meg kétszer. Kivéve ezt a vállalatot. Ezt is a makacsságomnak köszön­hetem. Az úgy volt; véletlenül idetéved­tem, az építőiparba. Üjsághirdetés alapján. Betanítottak szigetelőnek. Kezdtem nagyszerűen érezni ma­gam, de az ördög fúrta az oldala­mat. Azt szerettem volna tudni: ki fia borja vagyok? Nagy nehezen megtaláltam anyámat. Letagadott. Erősködtem. Megállt az eszem, mert mondtam én mindent, csak azt nem, hogy Édes. Rámúszította az ottlevőket: „Szemtelen huligán!” Iszonyúan elvertek. De nem az fájt, hanem az, hogy nem hitt nekem senki. Csak azt vették szentírás­nak, amit ő mondott. A férje, a mostohaapám, meg ennél a cégnél dolgozik. C zerencsére nemsokára meg­** jött a behívóm. A cuccomat otthagytam az egyik lánynál, meg a bevonulási segélyemet, és a zseb­rádiómat is. Hogy majd vigyáz rá. Mondanom sem kellene, lelépett. Azóta nem láttam sem őt, sem a pénzem. A sereg után elhatároztam, visz- szajövök. Azért is visszajövök és megmutatom a mostohafaternak, meg anyámnak is: engem nem le­het csak úgy eltemetni! Aztán egyszerre valahogy más lett miimen. A nagy változások mindig észrevétlenül jönnek. Mire feleszméltem, fordult egyet a világ. Ilyen még nem volt! Lassanként hosszú évek után kezdtem megér­teni: más törvények is vannak, nemcsak az enyémek. Üj területre mentem, nagy a vállalat, ahol senki sem ismert. Hétvégeken felszívód­tam és azt mondtam: hazamegyek. Máris egyenrangúnak éreztem ma­gam. Sokáig dúlt bennem a válság. A régiekhez már nem tartozom, újakat még nem találtam. Az ün­nepek voltak a legrosszabbak. De én többet akartam! Többet, hogy megmutathassam. Akkor vak hittel és vak buzgalommal kezd­tem újra mindent. Azt hittem, nem győzhet le senki! Elindultam egye­dül, kihúzott nyakkal, kézfogás nélkül. Ma már tudom: az is hiba volt. Kevés az egy ember. Bár­mennyire is erősnek véli magát, kevés. De elkezdtem, hát be is fe­jezem. Egyedül! D eiratkoztam gimnáziumba. D Levelezőre. Leérettségiztem. Bementem a cég központjába és elmondtam: egyetemre szeretnék menni, jogra. A felvételhez kellett volna a javaslat. Eltanácsoltak. Nem fértem bele a keretbe. Azt mondták: nem diákra, hanem mun­kásra van szükség. És főleg nem jogászra. Pedig lemondtam a ked­vezményekről is. Ügy sem javasol­tak. Idelent persze azt nem mond­tam. A kudarcokat jobb, ha magá­nak tartogatja az ember. Elmenni nem akartam. Ideköt a csakazértis. De megint kezdett ösz- szejönni minden. Hogyan tovább? — Munkásszállón laktam, nem messze anyáméktól. Ez is a vélet­len játéka volt. Megtudtam, hogy van egy húgom. Naponta láttam. Szőke, majdnem fehér haja van. Mellettem állt a villamoson. Pör­gött a világ. Felhívtam telefonon. Szóba sem állt velem. Nagy ritkán ma is látom. (Megerősödtem. Megizmosodtam. Az idő felnőtté gyűrt, de belül még" gyerek vagyok. Sokszor sír1 hatnékom van, mégsem engedem el magam. Jó lenne egyszer szaba­don lélegezni, és még a gyenge­séget sem titkolni. Komolyan mondom, néha én sem értem. Honnan az erő? A bri­gádban otthon vagyok. Ügy tele- szivom magam erővel, mint a si­vatagi növény eső idején. Meg ha én hinni kezdek valamiben, akkor arról a világ összes pénzéért sem mondok le. A z egyetem első évét már el“ végeztem. Anélkül, hogy itt valagi sejtené is. Láttam anyám házát lebontani, és lehet, hogy én is dolgoztam ab­ban az új lakásban, amelybe be­költöztek. A legcsodálatosabb elég­tétel! Nemde? A munkahelyemen szeretek len­ni. Az emberek kezdenek hinni nekem. Politikában, miegymásban. Kérdezgetnek, válaszolok. Rém okosnak tartanak, és azt mondják, fogalmuk sincs, hogy csöppenhet­tem közéjük. Hozzájuk tartozom! Kimondom, amit ők is kimonda­nak! Kimondom, amit ők is ki­mondanának, ha meg tudnák fo­galmazni. Belecsimpaszkodom az igazságba, foggal, körömmel, mint terelőkutya a tehén farába. Hogy nem nézek az ön szemé­be? Nem bírom a tekinteteket elviselni. Ami odabent van. az az enyém. Ezt valami belső ösztön mondja. Pedig nem vagyok két­színű, Janus arcú ember. Tulajdonképpen nincs okom pa­naszra. Elismernek a szakmában. Oklevelek, kézfogások. Higgye el nekem, ez a pénznél ia többet je­lent. Bár az sem kevés, ha hajtok. Néhány év múlva befejezem, az egyetemet. Nem tudom, hogy el- megyek-e innen. Azután a nősülés, a család. .. Azt hiszem, nem bán­tam meg semmit! Legfeljebb az elfecsérelt éveket sajnálom. De hát annak is megvolt a maga haszna. Csak idő kérdése, hogy mi­kor érek haza. M ért hogy hazaérek, az biztos * * Holtbiztos. yVWWWNAAAVWV í^AAAóAA^VvWvA^WíA^VVWWVh/^AAAAAAAW^AA^A^ÓAAAV^A(^AhA/^AAAVvVV^AA^AhAAAAVVVV^AhA^^Ó/VV^A^fVVW

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents