Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-08 / 107. szám
»rirVNW^'^iAru*‘.r.ririririi-irn-ri-1---- - - -n------- -----i —i— ---( Artner Margit rajza) ISZLAI ZOLTÁN: Anya A portörlőt marokra fogja. Fegyverként fogja marokra; távolba néz. Ilyenkor talán az a gondja: a portörlő minek a rongya, s az hova lett? A szárnyas ifjúság elillant. Bústtja, bánja, hogy elillant? No nem, dehogy. Letörölget múlt percet és port. Az asztalra új térítőt bont, gyakorlottanI-IERVAY GIZELLA: Villamosban Ül a villamosban a kisanya, rázkódik, tenyerével tartja nagy hasát, haja elkínzott arcába hull, halántékán könyörögnek a kék erek, homlokáról a veríték lassan lefolyikÜl a villamosban a kisanya, két lágy tenyere, karja megmerevedik, rázkódik, lába elnehezül, arcán májfolt-térkép: a világ, Fáradt házak omlanak össze szemében, benzinkutak felgyújtják magukat, foghíjas kapuk vigyorognak, lépcsőházak szédülnek, forognak körbe-körbe, , v erkélyek zuhannak, őrült villamos sikolt... Ül a sikoltásban a kisanya és mosolyog. i^SAAA/VS^V/VSAAAAA/SA/VWWWAtiV^AAAAAAAAAAAAAAAA^^AAAAAAAAAAAAAAAA^ VAJDA JANOS: AZ ÜSTÖKÖS Az égen fényes üstökös; uszálya Az ég felétől le a földre ér. Mondják. ez ama „nagy", melynek pályája Egyenes; vissza hát sohase tér. Csillagvilágok fénylő táborán át A végtelenséggel versenyt rohan. Forogni körbe nem tud, nem akar, hát Örökké társtalan, boldogtalan! Imádja más a változékony holdat, A kacéron keringő csillagot; Fenséges Nio’oéja az égboltnak, Lobogó gyász, én neked hódolok. A szomorú csillag, életátkom képe, Sugár-ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen! C zázötven éve, 1827. má- “ jus 7-én született a szenvedélyes igazságkeresés, az emberi méltóság üstököspályát befutó költője: Vajda János. Gyermek- és ifjúkorának elemi erejű élményei egész életén át táplálják líráját. A teljes élet jussát követelte az életben, az ö<n- törvényűség művészi eszméjét követte költészetében. Petőfi küzdőtársa, fiatalon részese a történelmet alakító eseményeknek, lírai kifejezője a forradalomba menetelő magyar valóságnak. Világos után is büszkén vállalja ifjúkora eszméit és az értük kiszabott büntetést. Költeményei a levert szabadságharc utáni elnyomás és a kiegyezést követő „történelmi vákuum” kordokumemtumai. A nemzet eszményvesztését ostorozó nagy költeményeit is társadalmi létéből eredő élethelyzete, az alkati jellem- egyenesség vallomásossága határozza meg. Különösen riasztó az ellentét: Vajda nagy életigényével olyan karban él, amelyben emberi, társadalmi cselekvésre nem ad lehetőséget az élet. így lesz lírájának kiapadhatatlan forrása: nagy életigényónek kielégü- letlensége. Szerelmes versed az érzelmi élet csúcsain járó, kozmikus forróságú szenvedélykitörésekben megnyilatkozó Vajdát mutatják elsősorban, de az érzelmi élet szelíd, elé- gikus hangulatait is remekművekben örökíti meg. Egy egész élet drámáját tudja belezárni a Húsz év múlva miniatűr remekébe. Lírai számvetés ez a mélységes mély emlékezés kútjába súlyosbodó lélekkel. A Mont- BLartc-i táj fenségét fokozza bensőségesen széppé az emlékek tengerszem-mélységéVajda János •• r bő! felbukkanó kedves haty- tyúi képe. A zárókép a hajnali napfényben ragyogtatja fel a hűlt emlékű gyönyörű emlékvilág hibátlan szépségű nyugalmát. A Vajda-motívumokat ösz- szegzöen tartalmazza a Harminc év után csodálatos lírai magasságba emelkedő záróstrófája. Az egyéni, költői, társadalmi életben sem az „elveszett”, hanem az „el nem nyert éden” fájdalma szólal meg a belenyugvás, a megértés harmóniába oldódó záróakkordjában. A jelképpé merevedett Gina-szerelem hattyúdala a művészet ka- tartikus szépségű erejével mutatja a költő szerelmének nagyságát, szíve hűségét és élete szerencsétlenségét-: „így ül a hold ádáz vihar után Elcsöndcsult nagy, tornyos feliegei i, És néz alá a méla éjszakán Bánatosan, de szenvcdélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet a rémteli sötét erdő alatt, Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre haliam hullanak.. Vajda számára az élet, a magyar élet több volt költészetnél. Fontos az a tisztánlátás, amellyel Ady előtt példátlan elszántsággal támadja a feudalizmust. A létkérdésekkel viaskodó Vajda átélte és kifejezte a magyar földön élés tragikumát. Előlegezte Ady harcait a magyar Ugar ellen, küzdelmét egy új életérzésért és magyarságtudatért. Ezért lehet lírája ma is öntudatot adó nemzeti örökségünk része. Vajda János körül indulatok, hatalmi érdekek csaptak össze. Az irodalompolitika irányítói engesztelhetetlen haraggal üldözték. Az ifjú írónemzedék pedig köréje gyülekezve tiltakozott az irodalmi élet kisajátítói ellen. Eredetiségének értékeit, jelentőségének nagyságrendjét a Nyugat költői ismertéit fel. Vajda emlékének ajánlották első kötetüket a Holnap antológia szerzői. Ady — a szívéhez minden volt és lehető magyar költő közül legrokonabbnak érzett — Csokonai mellett Vajdát idézi a legtöbbet. Móricz, Kosztolányi, Juhász Gyula méltató cikkekben rajongva ír róla. Petőfi örökségének letéteményesét, a „Montblank-em- bert” így idézi Ady Endre „Én szent elődön, nagy ro- konom”-nak nevezve Vajda Jánost: „Óh, vén por-ember, boldog néhai Fárad-irigyen, búsan megidézünk S megejt bennünket a magyar remény, Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.” Cs. Varga István Női akt-tanulmány (1912) Irányi Grünwald Béla 1867. május 7-én született lványi Grünwald Béla Élete, munkássága a múl század utolsó, és századunl négy első évtizedének mozgalmas időszakára esik. /. nagybányai művésztele] egyik alapító tagja volt é. éveken át tanára. Az avantgarde törekvései támogatójaként 1910-ben‘önálló művésztelepet alapitól Kecskeméten, de hamarosai ennek is hátat fordított é: hol az alföldi festők súlyo: és komor paraszti világához hol Vaszary János franciá: könnyedségü művészetéhez hol pedig Egry József balatoni fény festészetéhez közeledett. Kerek ötvenesztendős alkotói pályája alatt képe! százait festette. Ha festő egyéniségét akarjuk meghatározni, elsősorban az ú iránti fogékonyságát, festő látását, nagy színkultúrájá kell értékelnünk, és mindéi stílusváltozását egysége: egésszé egybefoglaló vonásként lírai, költői adottságait. Alakját, egyéniségét, festői munkálkodásának közvetlen élményét még ma is sokan őrzik emlékezetükben,: ezt Petrovics Eleknél szebben talán senki sem fogalmazta meg: „.'..Művésznél a javából való volt, embernek szelíd, jóságos, hall és kedves...” *%AAAAAAAAA#^W^VWSAAAAAAAA/WSAAAZVNAAAZNAAA<WXAAAAA/WWSZV,W^WS/WVWW^AAAAAAAAAAZ Molnár Zoltán: PRÉSHÁZ I A z öregember rögtön meglátta, hogy odalent megállt egy autó. Hiszen örökké leste, nem jön-e erre valaki. A kocsiajtó élesen csapódott; mert itt megnőttek a hangok. Olyan negyvenéves-forma fiatal-* I ember kapaszkodott felfele. Feljött Szarka szomszéd szőlője mellett. Lassan jött, nézegetett. A tájat nézik ezek; lépnek kettőt, visszanéznek, hogy menyit tágult ? a szemhatár. Ilyenek, városiak. 5 Ahogyan kapaszkodott, úgy lát- < szott, mintha az övékét nézné; | mintha csak idelátna az ablakba, s és sejtené, hogy van mögötte vala- S ki. S Az öregember beljebb húzódott, s hogy csak ő lásson ki, az autós ne J lássa őt. De amikor az felért a > dűlőre, akkor mégis visszakény- > szerült az ablakhoz, hogy láthassa. i Mert az autós bejött egészen a \ pincefalig; erre ugyan neki meg < ki kellett nyitnia az ablakot; ki- < hajolt. 5 Alatta volt a fiatalember, és már > kereste Í6, hol kerülhetne beljebb. i — Ez a Kaczur-pince? — Cédu- i Iáról nézte a nevet. *Az író Eszmeralda csókja c. elbeszéléskötetéből közöljük, amely a közeli jövőben jelenik meg a Móra-Kozmosz kiadásában. — Ez — bólintott az öreg egy kicsit riadtan. — A hirdetésre jöttem, vagyis a lányával már beszéltem... Jó napot! — S meg is bökte a sapkáját. — Maga, ugye, Kaczur Illés? ■ Még riadtabb lett az öreg; csak bólintott. Nem tudott semmiféle hirdetésről. KJ ézték egymást. Az öregnek ' ^ pénteki szakálla volt; csak vasárnap szokott borotválkozni. A fiatalember magabiztos kis bőrzekében; a hasán volt a zseb, oda dugta a kezét. Parasztbarokk — nézte meg még egyszer a hegyoldalból kikönyöklő épületet —, csak már egy kicsit elrontották. — Felmehetek? Az öreg becsukta az ablakot, elibe ment. Az autós szaporán felszaladt a falépcsőn. Tizenhét valaha tákolt kis falépcső kerülte meg a pincét. A szobácska a tetején egyenesen a szőlősorokról nyílott. — Földszinti manzárd .1 ’. — vigyorgott az autós. — Tessék beljebb! Gyalult asztal volt, szék; halni meg dikó, leterítre rongypokróccal, meg a lavórnak egy kecskeláb, felette borotválkozótükör. — Lakályos. — Aztán meglátta a sarokban a* kis vaskályhát is. Tűz nem égett benne. Kicsit megborzongott. — Délfele szoktam begyújtani. Főzök egy kis tarhonyalevest. Besüt a nap, melegít. A fiatalember az ablakocskát nézte, hogy vajon mennyi meleg jöhet be rajta. Visszalépett az ajtóhoz. —• Felfele meddig ér? Hol a ha" tár? — Van ott egy fa. Körtefa. Az még a ... miénk. He a miénket mintha máris bizonytalanabbul mondta volna. — Ühüm... Hanem az úttól egy kicsit többet kell kapaszkodni, mint ahogy a lánya mondta. „Nem muszáj — gondolta az öreg —. ne kapaszkodj. Szóval... el akarják adni.” — Meg egy kicsit nagyobbnak is gondoltam. — Hát ez ennyi. Kapálni éppen eleg. — Azt hiszem, el is tévesztettem a napot — mondta a bőrkabátos —, azt mondták, vagy a lánya, vagy a veje itt lesz. Lehet, hogy holnapban egyeztünk... Igazság szerint nélkülük akarta megnézni. Maga se tudta, miért. Mintha el tudnának takarni, vagy megszépíteni valamit. Megvakarta a tarkóját. — Hát napszámost lehet-e kapni ? — Biztosan — mondta az öreg, $em nagy meggyőződéssel. De ne ő legyen, aki elkeseríti. — Aztán jó bor terem-e rajta? Az öreg rémülten vette elő a demizsont a sarokból. — Kóstolja meg! — Nem szabad. Vezetek. Na, egy kortyintást... A pince le volt zárva, ahhoz nem jutott az öreg. „Csak megárt — mondta a lánya, —, mert mértéket nem ismer.” Kimérte két hétre, hogy ossza be. ötliteres de* mizson tizennégy napra. 1^ iszámította, hogy az három ' deci naponta. És marad nyolc deci, ha netalán valaki látogatója akad. Szólni se lehet Nem is szólt. A lánya csak félti az egészségét. Ebben a korban nem lehet csakúgy litereket inni. A bőrkabátos mintha egy kicsit fintorgott volna. Talán nem volt neki elég tiszta a pohár. Belekortyolt, csámcsogott „Na, te szakértő ...!” — Hát igen. — Idei. Jövőre még jobb lesz. Letette, nem itta meg. Hát, ugye, vezet... — És itt tetszik lenni állandóan? < — Jobb már nekem itt, öreg- < embernek. Senki nem háborgat. $ „Vagyis én nem háborgatok sen- ; kit” — gondolta. $ — Felmegyek, megnézem onnan ‘ is — mondta a látogató — a körte- \ fától. J Fürgén megindult felfelé. Az öreg egy pár lépésnyit követ- ; te, illendőségből. De aztán meg- J állt Nézte, hogy a bőrkabátos, fel- 1 ér, megfordul, körültekint. Gyö- < nyörködik a tájban. Hát eladják... Nem is szóltak. ; Mintha arról vitatkoztak volna < itt egyszer, hogy milyenre cserél- < jék a j kocsit. j És en?... Talán meg kéne már \ halni. \ Mikor az autós elment, kilöty- < tyintette a maradék bort és mási- \ kát töltött. Még háromlitemyi volt a demi- j zsonban. j De nem tudott tőle berúgni. < Délután fogta magát, körbejárta \ a hegyet. Hátha csak talál itt-ott 5 egy-két öreget, akikre ráköszönhet. $ Talált is. Behívták egy-egy j kortyra. i Másnap, amikor jött a lánya, S ott feküdt a dikón, a hidegben, ru- S hágtul. Egy kicsit sáros is volt. Megijedt, elkezdte rázni. í — Hiszen maga részeg, apám! > Felkapta az üres demizsont. — Mind megitta! Egyszerre. — s Majdnem sírt. — Hogy is nem > szégyelii magát?! Á z öreg pislogott; sajnálta a > ** lányát. De még nem ébredt > fel egészen, nem tudta, hogy kell-e | magát szégyellnie, vagy sem? >
