Népújság, 1977. május (28. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-29 / 125. szám
Temető, ősszel Csalog Zsolt novellái a modem magyar novellának két klasszikus változatát ismerjük: Móricz Zsigmond drámaian tagolt, egyenes vonalú cselekménnyel szerkesztett müveit és Cíelléri Andor Endre valóságot és látomást egybeépítő szürrealisztikus prózáját. A legújabb magyar irodalom kiváló novellistái — Sánta Ferenc, Szabó István, Moldova György, Fejes Endre, Szakonyi Károly és mások —, ezt a két alapvető változatot fejlesztették tovább, s csak Örkény István „egyperces novellái” jelentenek értékükben már vitatható rendhagyóságot. Csalog Zsolt novellái ugyancsak rendhagyóak. Nem az epika alapját, a cselekményt is száműző groteszk hatásukkal, — miként azt Örkény „egyperceseiben” láthatjuk —, hanem a klasszikus novella-kompozíció zárt egységének fellazításával és az írói közlésmód „átképzeléses” változató* nak ügyes kezelésével. Az író majdcsak minden esetben háttérben marad, illetőleg személyisége — ítélete a világról — beleolvad vallomást tevő hőseinek személyiségébe. Töredékesnek tűnő vallomások születnek így, melyeknek montázsaiból embersorsok állnak össze, kollektív érvényű tanulságokat sugározva. Amennyire egyedi a közlési mód a kötet novelláiban, legalább annyira egynemű az író érdeklődése. Csalog Zsolt hőseinek patakző vallomááában a mindig leszorított, kitaszított, vagy az élet perifériáján tájékozódó egyszerű szegény ember szólal meg. De látszik ez az egyneműség abban is, hogy az emlékező idős emberek az első világháborúról, a Tanácsköztársaságról, a hadifogságról és a nagy változások után megerősödő csendőrhatalomról beszélnek legtöbbször. Mindezek mögött könnyű felfedezni a negyvenévesek nemzedékéhez tartozó író szándékát: a jelenben mindig újra kell értelmezni a múltat, mert a megélt történelem tanulságait a felnövekvő nemzedékek viszik tovább. Az emberi kapcsolatokat azonban nemcsak a történelem szaggatja szét: boldogtalanságot, társtalanságot eredményezhet a felelőtlenség, az erkölcsi tartás hiánya is. Szét- bomló házasságok, magányba hulló életek vallanak arról, hogy az írót a történelem mélyén sodródó embersorsok mellett ez érdekli leginkább. Megrendítő bölcsességgel és egyszerűséggel vall erről a kötet éímadó írásának munkáshőse. Csalog Zsolt novelláinak művészi erejét azok dokumentumhitele is adja. Egyrészt a történetek valóságos térben zajlanak le. 'másrészt a vallomást tevő emberek objektív szűkszavúsággal pergetik saját életük eseményeit, mintegy a parttalanul áradó lét sodró örvényeivel küszködve. A kötet művészi értékét elismerve mégis vitánk van az íróval! A könyv Gyökerek címmel egy hosszabb kisprózái művet is tartalmaz, amely egy festőművészi pályára kerülő cigányfiú tüneményes felemelkedését, hollandiai ösztöndíjas útját és kiábrándultságát mondja el. A fiú vallomása szerint hiába kínálja neki az élet fényes lehetőségeit, őt visszahívják cigányzenész ősei és rokonai. Kötik az elkötelezettség gyökerei. Ellenérzésünk azért van, mert túl egyszerű a kiemelkedés és sematikus a visszatérés. Csupán a szabadosságig táguló nyelvi természetességgel köti le igazán figyelmünket, (Szépirodalmi) E. NAGY SÁNDOR ÜNNEP! KÖNVVHÉ1 1977 Adósságunk, törleszteni való s törleszteni érdemes, bőven akad: Kelet-Európa nemzeti irodalmainak klasz- szikus, a miénkkel nemegyszer rokon műveit még mindig csak töredékesen ismerjük. S ha ismerhetnénk is, mert már esetleg van magyar fordítás is, nem teszünk meg mindent a szellemi birtokbavétel érdekében. Így «agyunk a lengyel romantika klasszikus mesterének, az európai romantika tablóján eminens helyen levő Adam Mickiewicz- nek életművével is. Krimi szonettjei, Pan Tadeus és Az ősök c. művei megjelentek ugyan magyarul, de _ a kritika alig vett tudomást róluk, s ha olvasó kezébe kerülnek is olykor, az inkább csak az esetlegesség keretei között történik. Pedig Mickiewicz nagy költő volt, olyan lírikus, akinek nevét — a romantika jeleseinek számbavételekor — a Puskinéval, Heinéével, Victor Hugóéval, a cseh K. H. Mácháéval. a szlovén Pre- serenével s a honfitárs Cho- pinéval jegyzik együtt... A mostani könyvhéten törlesztőnk adósságunkból: Rónay György fordításában megjelenik a könyvkirakatokban a Pan Tadeus, a nagy lengyel romantikus monumentális elbeszélő költeménye. Az a mű, amely Puskin Anyeginjéhez hasonlítható egy kicsit, de — az ősi hagyományok, a nemzeti múlt felidézése és ápolása okán — a kelet-európai romantikák bármely más alkotásához is. Mert igaz a megállapítás, miszerint „a Pan Tadeusban van valami az eposzok széles íveléséből, enciklopédikus gazdagságából”, de jellemeiben már a realista emberábrázolás elemei is jelen vannak, ugyanakkor a „mindennapi élet eseményeit a mese zománca vonja be”. Emigrációban íródott ez a monumentális mű s tán ezért lett úrrá rajta egy mindvégig érezhető erős nosztalgia. A távollevő haza tájait, a gyermekkor színes világát idézte meg Mickiewicz, azokat az- élményeket, amelyek a legkedvesebbek voltak s épp ezért az elveszített szülőföld emlékét varázsolták vissza. Ahogy a fordító Rónay György megjegyezte: Mickiewicz e műben „emlékezett”. Félig hunyt pillákkal, ráhagyatkozva az emlékezésre, soha ellent nem állva kitérőinek, talán olykor baráti társaságban is, a közös emlékezés bűvöletében; vigaszul a jelenre, gyógyírül a saját sebeire...” S ez az emlékezés csodákat művel: egy világot idéz fel általa a költő, a régi lengyel kisne- mesi életformát, az ősi szokásokat. az ünnepi eseményeket, a nagy vadászatokat s természetesen hozzá a környezetet adó tájat, a litván őserdők hangulatát — enciklopédikus tüzetességgel. Miként az alábbi sorok is példázzák: Mesék szólnak róla mi van a rengetegben Ha bejárnád a vadont s a rejtekeket, benn törzsek, tüskék, gyökerek védelmi sáncára lelnél; erek övezik s lápok ingoványa. Vadméh — s lódarázsfészkek tarkítják a zöldet, hangyabolyok nyüzsögnek, s kígyók tekergőznek. Ha hősi karral mindezt legyőznéd is: beljebb várnak ennél is sokkal szörnyűbb veszedelmek. Mint a farkasvermek, úgy lesik minden lépted a fűvel félig benőtt láptavak, oly mélyek, hogy emberi szem ki nem fürkészi; igaz tán, hogy mint mondják, ördögök laknak vizük alján, melynek foltos földszínén vibrál a vérrozsda, s gáz párállik szüntelen, förtelmes bűzt ontvd, mitől leszárad a lomb, lepattog a kéreg... A romantikára szomjazó olvasó a meseszerűséget sejti benne, ám lépten-nyomon rá kell jönnie: amit Mickiewicz ábrázol, az a „honi táj” valósága. A táj is, az emberek is., Mert mi is a Pan Tadeus cselekményének magva? A teljes címben is bennfoglaltatik: „Pan Tadeus, vagy az utolsó bir- tokfoglalás Litvániában. Nemesi történet 1811—12-ből tizenkét verses könyvben.” A birtokfoglalás körülményei egy régi várhoz kötődnek, amelyért két évtizede tor- zsalkodik két család, a Sop- licák és a Horeszkók. S mert megegyezni nem tudnak, a „jogaiknak” fegyverrel akarnak érvényt szerezni. önhatalmúlag tehát, ami ősi szokás volt e tájon, Mickiewicz gyermekként maga is látott-megélt ilyet. A mű persze megbékéléssel zárul, Pan Tadeus, azaz Tádé úr (Tadeus Soplica) az ellenfélcsalád bájos leánykáját, Zo- sia Horeszkót veszi feleségül. A személyes boldogság vonzásában született békesség nagy ügyet is szolgál: együttes erővel fognak össze a lengyel szabadság ügye érdekében. Mert a tájon már Napóleon seregei vonulnak... Nagy mű a Pan Tadeus, varázsa, hangulatai, egész világa megejtő szépségű s e tengernyi szépséget Rónay György mesteri kézzel teremti magyarrá ... (Európa) LÖKÖS ISTVÁN Halló, itt gyermeknap!... w/wwwwwwvww Falevelek Ancsa-Pancsa négyesztendős, és ha nem kislánynak születik, bizonyára gumilabda lett volna. Szüneteket is alig tartva ugrál heve- rőn, padlón. Le, föl! Le, föl!... Ugrál a járdán is. Közben a járdaszélből kinőtt kis fákat nézi és ugrás közben ismételgeti: „Megjöttek! Megjöttek!” — Megjöttek? — Jaj, hát nem látod? Megjöttek a falevelek, — mutogat a tavaszi reggelen, rügyekből leveleket n,} i tógáid ágakra. — Tudod-e honnét jöttek? — Onnan... — karjával körívet mutat, aztán hozzáteszi, — onnét, messziről. —■ Hm, hm. i— nem tudom, hogy mit mondjak. Ezen a tavaszon valóban gyorsan ellepték az ágakat a kis zöld vitorlák, és visznek bennünket nagy sebesen a nyár felé. Alig vettük észre a rügyeket, nagy sebtében lobogtatják, feszítik leveleiket. — És mikor jöttek meg? Ancsa-Pancsa nem tétovázik a válasszal. Rávágja: — Tegnap! — Honnét tudod? Abbahagyja az ugrálást, tűnődik, mielőtt felelne: — Sehonnét, de igaz. — Hohó!... A levelek nem jöttek messziről, a levelek... — itt közbevág: — De jöttek! Te mondtad. — Én? — Igen — a gumilabda éppen pihen és liheg egy kicsit, — igen, te mondtad, hogy a madarak is elköltöznek, és a levelek is... — vágja ki egy szuszra, aztán folytatja önmagával a labdajátékot. I-e, föl, és megint le, föl! Mintha csak rugók löknék. Kiss Dénes: Ancsa-Pancsa varázslatai — Csakhogy a levelek nem költöznek el sehova — mondom. — Neem?... — csodálkozva megáll. — De nem ám! — A Balatonhoz se?... — megint ugrál és mintha huncutul mosolyogna is, amikor ilyesmit kérdez. — Oda se. — De mi elutazunk, ugye? — El... — mondom megadón, de ezt meg kell magyaráznom, mert a kis eszecskéje is úgy ugrál ide-oda, mint valami rakoncátlan gumilabda. — Mi elutazunk majd a nyáron, de a falevelek nem utaznak el. — Nem? Se vonattal, se repülővel? — Nem. Se vonattal, se repülővel. Mert a falevelek nem tudnak utazni. Itt laknak a fában. Először rügy lesz belőlük. Lügy? — kérdi vissza hamis- kás mosollyal, és tovább kergeti önmagát a kis fa körül, akár a kismacskák. Aztán, amikor nem szólok. csak nézek rá, nagyon nevet. Igen, várja, hogy kijavítsam. — Nem lügy. hanem rügy! — mondom újra és ujjammal meg is fenyegetem. — Az is a fában lakik? — Igen. ' — Tudom!... — Tudom!... Estére bemásznak oda az odúba, és reggelre... — Dehogy, dehogy! A rügyek télen a fában alszanak, és tavasszal bújnak ki. Sok kis rügy olyan, akár a pólyásbaba. — Akkor fababák! — vágja ki, és a kis fának támaszkodva lehajol, keze alól, fejét oldalra hajtva néz föl rám. — Dehogyis! Rügybabák!..; — mondom én. is, tanulva tőle. — Most még sokfelé pólyások, de nemsokára nagy levelekké nőnek. Aztán ősszel lehullanak és akkor viszi őket a szél... — magyarázom, de ő már nem figyel. Apró pulikutya után fut. — Én vagyok ez a kiskutya!... — kiáltja. — Én vagyok! Pékember — Aztán a pékember hol lakik? — Kicsoda? — Fürkészem Ancsa -Pancsdt. Meg akarom tudni, mit forgat kis fejében? Ragyogó szemmel néz rám, komoly, tiszta tekintettel. Nem is tudok válaszolni. Hirtelen azt sem tudom, vajon nagybetűs, vagy kisbetűs az a pékember? S különben is, honnét került ide a szobába? — Nem mondod meg? — Dehogynem — kapkodok. — Hát a... A házban! — mondom ki nagy megkönnyebbüléssel a választ, de még korántsem zárult le a pékember ügye. — Milyen házban? — Khm... Kenyérházban! — Ezt jól megmondtam, gondolom, de Ancsa-Pancsa egyáltalán nem mosolyog. Picit se. Viszont bólogat. — Jó — aztán elkezd ugrálni. No, várj csak! Ennyivel nem ússza meg őgumilabdasága! .. .Most én következek! — Miért kérdezted? — fogom meg ugrálás közben. — Mit? — néz rám értetlenül és ártatlanul. — A pékembert. — Kicsit töpreng, aztán ezt mondja: — Mert találkoztam vele. — Találkoztál?... — Igen. — Hol? — Az uccán, — mondja -komolyan, aztán leül kis székére, és lóbálja a lábát. — Mondott valamit a Pékember? — Ühüm — megint bólogat. — Mit mondott? — Majd csak megfoglak, gondolom közben. — Miit?... Hát azt... azt, hogy hány kilós vagyok — És hány kilós vagy? — Nem tudom... — lesüti a szemét. Látom, ezzel le is akarja zárni % a dolgot. Azért se hagyom, ha már bejött a szobába ez a Pékember. — Hát a Pékember hány kilós? Ezúttal gyorsan mondja: — A Pókember háromkilós!..; — néz rám diadalmasan. — Három?... — Megint nem tudok szóhoz jutni. Lázasan töröm a fejemet. Miféle kis figura lehet az a Pékember?... Ancsa-Pancsa közben a hajába kócol ép büszkén folytatja. . — Aztán meg, tudod, fehér kabátja van... — Mielőtt bármit tehetnék, kiszalad. Ügy látszik, ő végképpen nem akar törődni a Pékemberrel. Engem pedig izgat. Utána megyek. — Mekkora az a Pékember? — csapok rá a kérdéssel. — Kicsi — mondja, és ki akarja húzni markomból a karját. — Milyen kicsi? — Ilyen — a kisujját mutatja, majd váratlanul kirántja karját a markomból és nevetve elszalad. Tűnődök, utána menjek-e? Nem megyek. Inkább megpróbálom elképzelni a pirinyó Pékembert. Biztosan cipó a teste, zsömle a feje, és kifliből van a lába. De milyen lehet a szeme? Azt végül is nem tudom eldönteni. Semmi kétség, ebben a dologban Ancsa-Pancsához kell fordulnom. De amikor hozzá lépek, azt mondja: — Ugye a banán a gyárban terem? — s néz megint olyan komolyan. akár az előbb, amikor megkérdezte, hol lakik a Pékember. Mit mondhatok erre?... Na, megállj, kis huncut! Azt mondom: — Aki még azt sem tudja, hol terem a banán, arra haragszik a Pékember!... — várom a hatást. Hiába, mert Ancsa-Pancsa csak ennyit szól: — Jó. — De arcocskáján látom, új kérdésre készülődik. Ekkor én menekülök el, mert attól félek, úgy járok, mint az előbb a Pékemberrel. Madár — Jaj, nézd, madár! — Látom — mondom, pedig nem is látom. Nem is látom, nem is nézem. Inkább gyanakszom. Mire? Arra, hogy Ancsa-Pancsa valami rendkívülit állapít meg. Nem is tévedtem. — Én vagyok az a madár! — Tudom — válaszolok én is komolyan. — Tényleg én vagyok!..! — jelenti ki olyan elszántsággal, mint aki az életét is odaadná az igazáért. — Hát persze... Tényleg tudom, hogy te vagy az a madár — mondom tovább és arra vigyázok, hogy igazán komoly maradjak. Nem is nevet. Lassan sétálunk, játszótérhez érünk. Nem szalad a hintázók- hoz, a homokhoz. Mellém telepszik a padra. Varom, hogy mondjon valamit. Nem szól. Kis idő múlva elszalad a bokrokhoz. Újságba mélyedéi:, elfeledem a madarat. Akkor jön vissza és megrántja az újságot tartó kezemet. — Megfogta az ég!..; — Micsoda?... Kit fogott meg? — Nem úgy!... — tiltakozik. — Hanem mint a vízfesték. — Vízfesték? — Ezt sehogyan se értem. — Miféle vízfesték? — Jaj, de buta vagy!... — jelenti ki. — A madarat bekente a vízfesték — szólt és felmutat az égre. — Madarat?... Vízfesték?... — nézek föl a tiszta kék égre, ahol nem látok egyetlen madarat sem. — Igen. mert oda repült. Beleszóld. az égbe, és nem látni a vízfestéktől — magyarázza. De mire megértem gondolatainak „madárröptét”, az égi kékben megmártózó madárral, amit aztán elveszít a szem, Ancsa-Pancsa már a játszótéren ugrál, a gyerekek között, s a többi hozzá hasonló kis varázslóval alakítgatja hipp-hopp, minden percben más és más mesejátékká a világot. 'issS óxa rrrnf í Pan Tadeus Adam Mickiewicz elbeszélő költeménye
