Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
Reggel a fürdőszobában A íiam megelégedetten felnyerit: kezd golyósodnl az atyja. Nejem megértőén mosolyog, a mosoly önmaga egy türelmes ápolónővel felér, öregszik a férje, szórakozott. A lányom a kezemre mutat Fogalmam sincs, mi bajuk. A kezemben ott a fogkrém, nagyon jó látom, nem vagyok én hülye. Kórusban mondják: — Hát ott van a kezedben egy órája— — Látom, nem vagyok vak, mi bajotok? — Akkor meg miért kerested? — Én? Ezt a fogkrémet? A baj ott van, nem is emlékszem rá, hogy én egyáltalán kerestem a fogkefét. A fogkrémet! (Az asszony, aki benn volt nálam a szerkesztőségben, egy regényt megérne. Tényleg, mikor lesz már időm, hogy a rapi munka mellett olyan szabad és csendes órám is legyen, amikor megírhatnám ennek az asszonynak a történetét Hogy is mondta? Szerkesztő úr, most tudom, hogy mindenkit elüldöztem magamtól, mert önző voltam. És így önzők lettek a gyerekek is. Most tudom, szerkesztő úr, hogy hatvanéves lettem, a férjem meghalt a gyerekeim szanaszét, és senki nem nyit ajtót rám. Hogyan segítsek ezen én asszonyom? Nem tudom. Talán azzal is segített, hogy elmondhatom magának. Valakinek. Regényt kellene erről írnom.) — Az utóbbi időben mintha nem figyelnél oda dolgokra — mondja nekem egy ismerősöm, aki megkért, járjak el egy dolgában, de azti olyan hosszasan és körülményesen mondta el, hogy közben... (Panasz. Mindig csak panasz. Lehetne írni egy ke- serű szatírát arról, hogyan született meg együtt az ember és a panasz. Egy fészekben. Az ember, mondjuk, a pacsirtatojásból, a kakukktojásból...) — .. .figyeltem én, hogyne figyeltem volna. (.. .meg a panasz kelne ki. Érdekes kép. Érzékletesen meg lehetne írni, hogy a panasz kakukktojásából kikelt fióka hogyan öli és pusztítja az embert. De nem jó, mégse jó a kép. A panasz az ember része. Ha nincs ember, nincs panasz. Az emberiség panasza panasz az emberiségre. Nem is rossz gondolat, fel is kellene jegyeznem. ..) — .. .nincs egy da rabira papírod? — Fel akarod jegyezni a panaszomat, öregem?... Persze, hogy nem azt jegyeztem fel, persze, hogy fogalmam sem volt és most sincs, mi is volt az a baj, gond, amin segítenem kellett volna. Most szégyellem magam, mert kétszeresen is igaza van. Nem is figyeltem, meg nem is segítettem. Üristen, feledékeny lettem. Szórakozott professzor úgy, hogy nem is vagyok profesz- szor. Így ötven felé ez törvényszerű? — Közben eszembe jutott valami — motyogom hát, kezemben a fogkrém és látom, hogy nem értik, nem tudják megérteni, hogy fogkrémmel az ember kezében, még azzal is, eszébe úithat sok minden más. Lényeges. Lényegesebb. (Mert úgy negyvenen túl az ember elkezd gondolkodni. Nem úgy gondolkodni, hogy mit csinál és miért csinál. A gondolatokon is kondolkozik. Tele van félig érett, egészen érett gondolatokkal. Mint a méhki- rálynő. Gondolatpetékkel terhes. — Hát ezért nem figyeltem fel arra a tényre, hogy a szám a kezemben levő fogkrémet keresi... Világos? — és látom, érzem, hogyha nem is világos, de valami dereng körülöttem. Mert e szöveg, amit elmesélek, már néhány barátom között és velük folyik, amikor azon derülnek, hogy milyen lelkesen mesélek nekik egy viccet, amit tegnapelőtt ugyanebben a társaságban már elmondtam — kétszer. Egyórai időközzel azért. (Délelőtt kollégiumi ülés Meg kell írnom azt a kis riportot, nem is annyira a téma érdekes mint inkább azoknak te6z megérdemelten jó szolgálatot, akikről szól... A délutáni értekezletre nem megyek. Azt hazudom, hogy egy másikon voltam. Nem is hazugság, mert egy másikra is híva vagyok. De ha én minden értekezletre eljárnék, amelyre meghívnak, nem lenne értelme, hogy egyáltalán meghívjanak. Semmiről nem tudnék semmit, amivel használhatnék. Az örökös értekezletek miatt Kötetbe kellene már gyűjteni a humoreszkjeimet, biztosan az a vicc is beleférne az értekezletről...) Ekkor kezdtem először mondani a viccet. Ekkor nevettek először. Aztán folyt a szó, csordogáltak, meg- megzubogtak a gondolatok. Borzasztó, hogy milyen az ember, ha olyan a szakmája, amilyen. Minden gondolatnál, minden érdekesebb, vagy értékesebb szónál tollat ragadnék, hogy feljegyezzem. Az emberek okosak. Csodálatosak. Minden ember minden napja történet, történelem, izgalom, derű és tragédia. Csak úgy vagyok a szavaikkal, hogy mire megfejtem az egyiket, végigfigyelem, végigmérem, gondolom, már a huszadiknál tart, mintha rosszul tudnék egy idegen nyelvet, és a végre megértett egyetlen szó mögött már mondatok rohannak. Azt hiszik hülye vagyok. Azt hiszi, hogy oda sem figyelek arra, amit mond, pedig éppenhogy nagyon is figyelek én. Csak én még ott tartok, ott ízlelgetem a történetet, ott, ahol az első mondatai elhangzottak, ö nem is tudja, hogy milyen érdekeset mondott, ő csak azt látja, hogy... (Igen, az embert is szervezni kell. Nemcsak a munkát. A munkaszervezés voltaképpen emberszervezés. De lehet-e úgy bánni az emberrel, mint egy szervezendő valamivel. Az ember valaki és nem valami. De ezt nem kellene komoran megírni. A komorságot nem szeretik az ■mberek. Valami vicc formájában, valahogyan úgy...) — .. .öregem, azt látom, hogy nem is figyelsz rám... — Dehogynem. Annyira, hogy amit mondtál, éppen mól jutott eszembe egy vicc... És ekkor kezdtem mondani másodszor. Ó áldott, alkotó feledékenység. Tűnődő, töprengő, gondolatokat érlelő oda nem figyelés, te légy nekem társam mindaddig, amíg élek! Legfeljebb háromszor mondok el egy viccet... (.. .igen, arról is kellene írni már hogyan, miért születnek a viccek. Mennyire fejezik ki a népek jellegét, az emberek egyéniségét, a foglalkozások sajátosságait. .. Ügy lehetne például kezdeni, hogy a szórakozott professzor...) A fogkrémet gondosan visszatettem a polcra, pohárba vissza a fogkefét és megelégedetten jöttem ki a fürdőszobából. Semmit sem felejtettem el... .. .mehetek vissza mosdani. AAAAAAAAAAAAA^^AAAAAA/NAAAAAAi^^AAAAA/\AAA/WNAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/>AAAAAA/\A/>A/S/WVVVVVVVVVVSAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAA/VV A fociról lesz szó, ígérhetném csalafintán az olvasónak, olvasói buzgalmát felkeltendő, de aztán legyintek, csalás, bunda, igazából a foci is a költészet diadala, mert játék, mert küzdelem, mert férfias, mert egy közös hullámra hangolja a tömegeket, az ember magából kivetkőzve üvöltözheti, hogy „Hajrá!” vagy hogy „Híres vagy, hogyha ezt akartad!”, dehát, mindegy mit kiabál, a lényeg, igen a lényeg az annyi csak, hogy fölébe kerülhet önmagának, a közösség megtisztító áramába kerülhet, nevethet, sirhat, boldog lehet, és boldogtalan, szerelmes, vagy szerelemre szomjas, felhőzött arcú, vagy vidám, lépegetve járó, vagy tombolva táncoló, dicső és diadalmas, akár a pályán, akár a nézőtéren ülve, mert végül is egymásért vagyunk, olvasók és költők, egymásért, de úgy, hogy többet lehessünk egymás által, hiszen játék csak — mondja a feleség, de a kedves, az kijön a kedvünkért a pályára, sikolt, ha felbuktatnak, örül, ha elfutunk a szélen, a baloldalon, játék csak, mondaná az olvasatlan ember, dehát láttam én már hordágyon játékosokat, néha a bírót is lelövik, ugye, de a legszebb mégis az, hogy a győztesek, míg ünnepük őket, visszamosolyognak, ahogyan születésnapján, talán, József Attila is, reménykedve visszamosolyog, egészen kijön hozzánk, a pálya szélére, egyszerű nézőkhöz, integet, boldog, győzött, és ráadásul születésnapja is van, mennyien vagyunk, istenem, sóhajt fel egyszerűen, tisztán, mennyi szín, mennyi virág, és — tavasz van, gyönyörű! APÄTI MIKLÓS: % mondat a költészetről! A madarász Postás Milkája — a Víg özvegy címszerepében — Fiametta a Boccaccio-ban. A dohányon vett kapitány márkinője S zép és megnyerő. Egyéniség. Csengő lírai szopránja két oktávot szárnyal, átfűti a melódia, játszik a szavakkal, a csenddel, miközben a mese szerint megszereti a bonviván a valóságban pedig a közönség. Scserbacsov Dohányon vett kapitány című nagyoperettjében csak a második felvonásban jelenik meg. Belépőjét előkészíti a zene, majd libben a függöny és csinosan, elegánsan, kedves mosollyal az arcán megjelenik a primadonna, azaz Várhegyi Márta. Szeretetteljes taps fogadja. Am még ugyanebben a felvonásban elfordul tőle a közönség. Nem a színésznőtől, hanem a megformált szereptől, a márkinőtől, aki nőiességének minden báját és rafinériáját latba veti, hogy meghódítsa magának Ivánt. És amikor a dohányon vett szolga odavágja: különben sem az esetem! — kirobban a nyíltszíni taps... Színész a primadonna is Két előadás között az öltözőben beszélgetünk. A primadonna a tükör előtt ül, már nem márkinő, de még nem egészen civil: fele-fele. * — Ebben az operettben nem a primadonnáé a babér — célzok a második felvonásra. Jóízűt nevet, majd elkomolyodik. így is szép. — Hát nem nagyszerű, hogy a közönség — legalább amíg bent ül a nézőtéren — elhiszi a mesét, és együtt él a történettel! A szerzők Iván oldalán álltak, így nyilvánvaló. hogy a közönség is Rózsa Sanyinak szurkol, tap- sol és nem nekem, aki hogy úgymondjam egy nagyvilá- gian rossz nőt játszom. A primadonna oldaláról nézve különben is rendhagyó ez az operett: csak a második felvonásban jelenek meg és Várhegyi Márta fényképalbumából A lírai szoprán Shakespeare- ről álmodik számomra nincs hepiend sem. Mindössze két jelenetem és két énekszámom van, ezzel kell bemutatkoznom, jellemeznem a figurát, felvázolni egy élethelyzetet. — Primadonna. Mit jelent ez a szerepkör ma, a primadonna számára? — Hadd helyesbítsek; a színész számára. Mert a primadonna is színész, elsősorban színész. Az utóbbi években változott a primadonna fogalma, már nem fedi pontosan a régi szerepkört, de főleg nem a külsőségeket, a magatartásokat. A színpadon, az öltözőben például nem kötelező a hiszti, az utcán megismerik, üdvözlik ugyan a kedvenc primadonnát, de nem kíséri hangoskodó slepp és a cipőjéből sem isznak pezsgőt. A rajongást, a sze- retetet, az elismerést ma már néhány szál virág tolmácsolja. Így jó, így kedves. Változott a közönség, formálódott a szerepkör is. — Pedig az operettek többsége a múltban született. — És azóta is hódít. A műfajt a zene élteti, Lehár, Kálmán, Jakobi és a többiek nagyszerű muzsikája, amelyet ma is szívesen hallgatnak az emberek. Idézőjelbe téve játsszuk ugyan az operetteket, de azért komolyan kell csinálni, mert ha nem, akkor a közönség sem veszi komolyan az előadást. Ma már nem elég szépen énekelni és kettőt mosolyogni a színpadon, játszani, alakítani kell, hogy a közönség élvezze a mesét. A szépség nem akadály — Milyen ma a jó primadonna? Csalafintaságot érez a kérdés mögött és csak némi szünet után válaszol: — Kellemes hangú, legalább két oktávot átfogó énekes, aki emellett jó színész, rokonszenves, és van személyes varázsa. A szépség persze itt sem akadály — toldja meg nevetve a tömör jellemzést. — Mondok egy meglepőt, tekintse úgy, mintha hangosan gondolkodnék — szól játékosan — Shakespeare-t könnyebb eljátszani, mint egy operettet... A Bohémélet Mimije Csodálkozásomra gyorsan reagál. — Komolyan mondom. Gondolja csak el. hogy a Shakespeare-drámák és -vígjátékok szerepei milyen nagyszerűen vannak megírva. Az operettek szerepe pedig...? Nos, az operettek szerepeit úgy játsszuk el, hogy tulajdonképpen nincsenek megírva. Azt hiszem, így nehezebb. Nem beszélve az én szerepkörömről. Figyelje csak meg az operetteket: nem a primadonna mondja a legjobb szöveget, a csattanó, a nevettető, a szellemes poénokat, hanem a szubrett és a táncoskomikus. — De a primadonna a legszebb — vetem közbe kárpótlásul. — Ez igaz. Ezt játsszuk... — nyílik széles mosolyra az arca. Szokás érdeklődni a szerepálmokról is. Bár ha jól meggondolom, a Csárdáskirálynőtől a Boccaccióig csaknem valamennyi primadonna-szereppel találkozott. A Fővárosi Operettszínházban kezdett, elvégezte a stúdiót és a Montmartre-i ibolya primadonna-szerepében debütált, majd a Nagymamában Piroskát játszotta, Hon- thy Hanna és Feleky Kamii partnereként. Aztán vidék: ott lehet igazán tanulni — biztatták és nem is alaptalanul. Pécs, majd a miskolci—egri színház következett.. És remek szerepek. A János vitézben játszotta Ilonkát és a francia királylányt is, a Levendulában ő volt Déryné, a Víg özvegyben a címszereplő, A cigánybáróban Sáffi... de ki győzi leltárba venni a parádés szerepek hosszú sorát. — Mi jöhet ezután? — kérdezem, nehogy eltérjek a szokásostól. — Szívesen Játszom Stra- usst, Offenbachot, de egyre jobban vonzz a musical, és főleg az opera. Most tulajdonképpen lubickolok a boldogságban: jövőre játsszuk a Bohéméletet és rám osztották Mimi szerepét. Hát nem csodálatos! Nagyon szeretem az operát, és tudom, hogy a közönség is kedveli. Felnő egy nemzedék, és nem ismeri az élő operát! Ezért kellene rendszeresen operákat is bemutatni. Tapasztalatból beszélek. Nyolc műsorból álló zenetörténeti sorozattal járjuk a művelődési házakat, Verdi, Puccini és Mozart operáiból adunk keresztmetszetet, de műsoron tartjuk az operetteket is. Bár fárasztónk ezek a műsorok — a pihenés és a magánélet szűkös óráit áldozzuk rá — mégis megéri, mert szívesen, hálásan fogadja a közönség. És ha már szerepálmaimról kérdezett, felfedem titkomat: prózáról álmodom. Shakespeare-ről, Moliére-ről vagy akár egy mai drámáról. Ne lepődjön meg! Szeretném próbára tenni képességeimet, színészileg gyarapodni akarok, mást csinálni, mint eddig. Az emberben mindig él a jobbat, a többet akarás vágya. Nem főszerepekre gondolok, nem akarok szépasszonyt alakítani, eljátszom a nénikét, az anyóst, mindent, akár egy nyúlfarknyi szerepet is. Rácsodálkozva kérdem: — Es nem sértődik meg a primadonna, ha egy epizód- szerepei osztanak rá? — Szereppel engem nem lehet megsérteni. Egy jó drámában még a némát is örömest eljátszom... —, mondja nagyon komolyan. Egyelőre Várhegyi Mártának, a primadonnának tapsolunk. Márkusz László M I
