Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
FARKAS ANDRÁS: Halászok Most az a háló, Ott, a sarokban — Adta halásza! — Húzza a t'cnyt cl, Látom a háló Nagy kötelét, a Lopva-vezérlő Gazda-fejet, s már Sejteni vélem, Hány a legénye, Mind, aki húzza, Kapja a bérét, S mennyi aranyhal Csapva-lubickol Még a magasban, Ott, hol az égnek '4 Partja se látszik, Már csak a tolvaj, Fürge halászok Húznak a hálón, És a legénység Földre se néz, csak Végzi a munkát, S abban az égi, Lsteli tóban Mind nyugatabbra Renget a háló, És a sötétség Mintha megírná, Mennyi a napszám. ILLYÉS GYULA. Fogtam a kezük És Lőrinc most. Szabó, — mi már? Igen: egy marék „gyémántszikrázású” mondat! És egy hosszú csontváz a földben. Bár fogtam a kezét. S Mihály, Babits, — mi? Igen, az az „aranyliszta” jaj — És egy hosszú csontváz a földben! S még Gizi is, Bajor? Igen — és Jóska, a jó ivó-evő — és Etuska. a gyerekágyas — Kgy-egy hosszú csontváz a földbei, És Sárközi és Áron és Paul és — Bár fogtam a kezük. S ha volna szó a vádra, hogy a kezdet mást ígért? Egy hosszú csontváz a földben! Bárhogy kapott kéz kez után. UITZ BÉLA: HALASZOK páskandi GézaÖRÖMTÉVESZTÉS Nézd a következő történt velem parabolán innen és túl Számolatlan sok pénzem volt (ritka eset) s így nem vettem észre Hogy kihullt egy százasom mentem tovább a néptelen úton Ám egy olyan néptelen utat képzel) amelyen valóban senki se jár S amikor délben vagy délután vagy este vagy másnap vagy Jövő évben de az is lehet hogy száz év múltán (vagy tán ezer év) Visszafelé jöttem kihalt utamon Árva-pénztelenül kifordítható zsebekkel szegénység zászlaival Százasom ott feküdt s én mohó örömmel lehajoltam sajátjait kutatva örömöm leírható lenne de minek ki-ki elképzelheti kutatva És én nem tudtam hogy a pénz amit leltem enyém Jogos tulajdonom volt az hittem a más pénzére találtam örömöm így hát nem az elveszített s újra meglelt kincsnek Járó öröm hanem — hamisan — a talált kincsen érzett diadal Azon amit más veszített el Nem tudtam hát hogy saját hajdani sutaságomnak Amiért elhullattam — örülök Hogy saját egykori nagyvonalúságom (nem számoltam a pénzt) Okozta örömöm nem tudtam hogy nem neki de magamnak örülök Nem nem a más kincsén sajátomon vigadok „Ki csak így elhullajtja a százast annak bizonyos sok van’’ Még vigasztaltam is magam nehogy lelkifurdalás rontsa derűm S így mentem már-már táncolva tovább a néptelen úton És megyek ezer s ezer év óta ÖRÖMTÉVESZTÖ LÉTEZÉSEMBEN Ezen~a~Tcihalt saját feledett kincseimet Élémterítö határtalan úton LADÁNYI MIHÁLY: Státus Oh — mondottam a Szere* lem Angyalának — a hangod lantzene, és nem bütykös a lábad! Az Angyal szolidan szék alá húzta lábát, s enyhén'kancsal tekintete rcám szállt. Oh a tekinteted! — szavaltam hát tovább — s dezodor-illatod! S parókád ondoláll! S az Angyal úgy megszokta az őszinte szerelmet: vénen, sántán, vakon magától el nem enged. Szülői kéz Vonat elrántotta kezek rolyam elrántotta kéz fuldokló fölé nyúlt karok mind az elkésett tenyerek után — Minden eltűnő kéz után — S ha mégis föltekintenénk? Mert hisz onnan, felülről... S mert ez a nyakfölemclés is menedék — S mert hátha mégis lehet egyszer onnan... Ujjhegyről bár... csak tréfaképp... No de, kedves, fölnőtt fiunk van, idenézhet. Eszerint szálkás már — faálarcszerü bár — ez a mosoly, de föl, és szembe így, bárhogy kopog, zuhog, mind hidegebben és — úgy tetszik — megállíthatatlanul — miközben suttogtatik valami parancs — Kitől? Ö? Az? Amaz? Eikaphatatlan, megszólíthat,illan. BOTÁR ATTILA: Születésnap Még csak a fáknak kiáltozol, zöld lö kezedben s kukorica-csörgő. Még csak a hajnalt érted: a fény és a tej mámorát. Még csak morzsákat kérsz a kenyérből, mint a madarak és a nagyon-szegények, még esak a marék szirom s egy piros kendő köt a hazádhoz Zöld ló kezedben s kukorica-csörgő: itt még a csillagokat se láttad. A zzal a nem evilágiból való ■ szépséggel, akinek lovagjává, sót, önkéntes rabszolgájává szegődtem — alkalmasint azért, hogy semmi evilági hatalmasságnak el ne kötelezhessem magam —, gyakran sétáltam alkonyati órákban a budai vár déli oldalán. Az ostromhagyta romok, d üledékek, beszakadt pincék (egy-egy sírdomb, fakeresztjén átlőtt sisak, zörgő koszorú) mindig kínáltak annyi látnivalót és beszédtémát, amennyivel kitölthet- tük a köztünk táguló szakadékot, hideg űrt... A Donáti ucca legromosabb telkén egy emberpárt, talán még az első tavaszi nap óta, amikor az irtózatos fegyverlárma el- csöndesedett, • ősi fészekrakó mozdulatokkal építkezett; munkájukat az alkonyati órákban is állhatatosan folytatták. Mitagadás, csodálatomba némi irigység is vegyült! Milyen messzire estem a birtoklás és szerzés kényszerétől — és örömeitől! Alig értünk a rozsdás rácskerítésig, az utcalámpa fényében megpillantottam valamit. Úgy hevert a járdán elárvultán és rejtélyesen, mint minden gazdátlan tárgy, régi és új gazdája közt, némán, valamiféle senkiföldjén ... Egy varrottas párnahéj volt. A régi, tükrösnek nevezett mintát rögtön felfedeztem rajta: a kalotaszegi varrottasoknak világgá szóródott családjából való, fehér lenvásznon sűrű, fekete „írás”. Rögtön hajoltam volna érte, hogy felkapjam s a keblemre szorítsam — ha úrnőm, cipője orrának pöccintésével meg nem előz, mintegy tapintatosan jelezve, hogy e gyanús holmit kézzel érinteni nemcsak illetlen, hanem utálatos is. S ahogy a párnahéj, ott a fűcsomós járdán, e mozdulattól félig fonákjára fordult, fekete foltok, friss kátrány-pacák tűntek a szemünkbe; ha hozzányúltam volna, Jékely Zoltán: Párnahéj az út porában megszégyenülten törölhetném most a kezemről fűvel, falevéllel, zsebkendővel a szörnyű maszatot. Ki gyalázhatta meg ezt a remekművet? — álltam fölötte borzong- va, tanácstalanul. Vásott gyermekek durva csínytevése? Vagy — és a feltevés borzongatott meg csak igazán — a naponta kihantolt ostrom-halottak valamelyikének rögtönzött íejealja? Szemfedele? Abban, hogy felvegyem, főként az a gondolat akadályozott, hogy a parancsoló szépség rámsüti az alkalmi tolvajság bé’yegét. És otthagytam, a szurkos kis varrottast, szemlesütve, mások prédájául; akik majd csakugyan belerúgnak, megtapossák, vagy játékos kutyáikkal széttépetik... K ínos, egymástól távolodó párosban lépkedtünk tovább beomlott lépcsőkön, gödrös utcákon, a Halászbástya felé. Mind hátrább, hátrább maradoztam. Az írásos párna mágnesezett, valósággal szó- longatott magához, visszafelé előbbi lépteim nyomán. Szülőföldemet tagadtam volna meg? ... Elmondható-e, leírható-e, csak egy törtrésze is annak, ami szótlanságom mélyen sóhajtozott, íel- íeljajdult, vagy orgonazenét meghaladó hangerővel kavargóit bennem? Egy örökké hűvös — nyáron le- függönyzött, télen fűtetlen — emeleti szoba Kolozsvárt, telidesteli varrottasokkal. Közéjük csak vendég kukkanthat be néha-néha,' de karácsonykor mi, gyerekek is. A varrottassal leterített asztalkán fe- nyőtobozos, papírfüzéres, angyal" képes ienyőfácska illatnak; a falon indás-virágos mintájú függönyök, futók, piros, kék, fekete, vagy aranyban játszó színekben: a szekrények tetején, a pohárszéken virágos-madaras, hajdani mesterük nevét őrző Győri-kancsók, a var- rottasok cseréptestvérei. Aki a földig érő függönyszárnyak közt ki- kandikál: a szürke utcára lát, hulló vakolatú templomra és kollégiumra, vagy a hó szennyes-fehér buckáira, végig a lombtalan hársfák során... De odabent égy május kellős közepén pompázó virágoskert változatos színei! Milyen szegényes, félszeg jószág a karácsonyfa, e napkeleti tarkaságú mesebirodalomban!... Aztán egy januári napon ismét megnyílik a rejtelmes-szép múzeum-szoba: nagyanyám ott fekszik, fekete írásos párnák között, arca fakósárga, mint egy régi Győri-kancsó oldala. A halott őrzi még egy-két napig gyűjtötte holmiját; sót, mintha a párnák, melyek közt süppedezve fekszik, a jól záró íüggönyölj, katonásan sorakozó korsók is hálás ragaszkodással vi- gyázkodnának személye körül... De egy délelőtt mégis eltűnik, mintha kilopták volna onnan. A szobában felfordulás, majd rendez- kedés, rokonok és szolgálók jövésmenése. A varrottasok — komódok és ládák rejtett értékei — négy halomban a szoba négy sarkában; a szétosztott örökség. Az egyik halom, anyám jussa, a mienk. A falu tündérvilága így vonul be a mi lakásunkba is, ébredéskor ezekre nyílik a szemem. Beköltöznek álmaimba is! Izzó tulipánok, világoskék madarak, fekete folyondárok közt imbolyog, tiblábol, vergődik a kamaszodó lélek. U dvarunkat, lakásunkat egy- egy nagyvásár-napon szironyos ködmönű, nagybajszú, szikár férfiak és sötétkék bujkás, berakott szoknyás, ráncos csizmája asszonyok lepik el. Onnan jönnek a varrottások birodalmából, ahol tűzvilágnál, hosszú téli estéken, ezek a pamutviíágok teremnek, s mikor elmennek, a padlón csizma- patkónyomok, szívemben nyugtalan vágy marad: a havasalji falucskába eljutni, ahová keresztanyám lilabetűs levelei annyi ke- csegtetéssel hívogatnak!... És egy nyáron éljutok oda. Repedezett-falú, szuvas-gerendás, zsindelyfedeles papilak, nagybátyám, riagynéném otthona. Az ablakkereten, a veranda deszkafalán, a tornác-oszlopokon kék alapozású kifakult olajfestés, virágok és madarak kacskaringós vonulata: művészlelkű. tragikus sorsú Miháltz Ákos, pap-előd kezenyoma... A ház mögött méhezín, erdőnyi gyümölcsös; az udvar végén csűr, istálló, azon túl a szérűskert, s azon is túl: a cinterem — közepében a vitorláshajó formájú templom. Bent a papilakban varrottas var- rottason. Ezek a gyermektelen házaspár gyermekei. Az egyik szoba valóságos műhely; esős napokon, vagy késő ősztől kora tavaszig leánykák. menyecskék, asszonyok sereglenek össze a mestergerendáról lógó petróleumlámpás alatt: dalol- gatva, huncut, vagy hátborzongató „igaz” történeteket mesélve öl- tögetik a piro6, fekete s kék pamutszálakat. jóformán oda se nézve, mindenttudó ujjaikra bízva a* legakkurátusabb kis mozdulatot is. egbarátkozáam velük, úrfí- nak szólítanak, be-becsalo- gatnak, incselkednek, dévajkodnak .velem, s r ámfog jék, azért vagyok szomorú, mert a városban hagytam a szeretőmet. Bezzeg a templomban lesütött szemmel imádkoznak, vagy a szószékről mennydörgő igehirdetőre mered a tekintetük! Pártájuk gyöngyein, üvegle- mezkéin csillog-villog a betűző napsugár. Ők maguk is virágok, de húsból, vérből valók — az úrasztalán ékeskedő százesztendős M terítő tulipánjai és indái, a szószék kifaragott kő arany-rózsái s a mennyezet-kazetták liliomai között! ... És odalent a faluban, a házak „bütüjén”, vagy a kapubálványokon is virágok, madarak, égitestek sokat jelentő változatai — akárcsak a cinterem némán is beszélő kopjafa-rengetegén. És egy napon végigbámulok, háztól az örök hajlékig, egy temetést. A már leszegzett koporsóból pompás feketemintás terítő omlik alá kétfelöl: gazdag paraszt-matróna kelengyéje a másvilágra ... Most, ez a párnahéj, az ucca porában, a szurok-maszattal meggyalázva: mégha másvilági kelengyéje volt "is valakinek, joggal kör vetel tőlem megbecsülést... 'Tudom, hogy a budai várban sokan, nagyon sokan hagyták ott házukat, fekhelyüket, párnájukat mostanában, s azt is, hogy talált kincsben nemigen lehet áldás, mégha egy szurkos kalotaszegi varrottas is az. De hátha nem a véletlen küldte utamba? Hátha méltó kiválasztottja vagyok? Még egy-két lépés, a sarkon túlról már látni fogom, ott kell lennie még, a fűcsomó árnyékában, ahol hagytam! Majd felkapom, zsebkendőbe göngyölöm, és ha megrovást fedezek fel úrnőm tekintetében, mentségül mindezt elmondom neki... Meg fogja érteni! Éppen akkor fordult hátra, s a homályban is el tudtam képzelni furcsálló, rosszalló vonásait. Nem kiálthattam, bántó lett volna ebben a lopakodó csendben. Csak intettem, integettem, hogy várjon, egy pillanatról van szó, s hogy megértésére számítok. Mintha fejét csóválta volna, megfordult és sietve indult felfelé, tovább. Én pedig rohanni kezdtem a párnám felé. jl hepehttpás, gránitkockás ■■járdán, a fűcsomó mellett tenyérnyi káiíówyfolt, semmi egyéb. A rácskerítésen belül kóbor kutya rágcsált valami csontot, hallatszott a kegyetlen, csikorgó ropogás. És ekkor lent, a Vízivárosban megszólalt egy harang. Minden kondulására két szívdobbanásom felelt. Szememet behunytam: a valkai templom harangja szólt. I A
