Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-24 / 95. szám
Furcsa fények varázslója Rajzolj, Emilio, azt megértik Új könyvek A Gondolat Könyvkiadó újdonságai közül említsük meg az Etikai gondolkodók sorozatban megjelent Brit moralisták a XVIII. század' bau című gazdag tartalmú antológiát, amelynek anyagát Márkus György válogatta és látta el jegyzetekkel: az utószót Ludassy Mária írta. Az Izmusok sorozatban újabb kiadásban jelent meg A szecesszió keletkezését, különböző formában történő jelentkezését reprezentáló szemelvénygyűjtemény; a kötet anyagát Pók Lajos válogatta és szerkesztette, s ő írta hozzá a bevezető tanulmányt is. Az Akadémia Kiadónál látott napvilágot — a Kortársaink sorozatban — a Pilinszky János életútját és életművét summázó kis kötet, Fülöp László munkája. A munkásmozgalom történetének egy kevésbe feltárt területével, a szakszervezetek fejlődésével, történetével foglalkozik ördögh Piroska monográfiája A szakszervezetek antifasiszta tevékenysége a Gömbös-kormány idején. A Nyelvtudományi értekezések sorozatában jelent meg Országú László munkája az Angol eredetű elemek a magyar szókészletben. A Szépirodalmi Könyvkiadó Karinthy Frigyes ösz- szegyüjtött művei sorozatában most jelentette meg egy kötetben az író Mennyei riport és Utazás a koponyám körül című két híres regényét. Az Olcsó Könyvtár sorozat új kötete a bolgárok klasszikusának, a nálunk is ismert Gcncso Sztocvnek Az arany ára eímü híres regénye, Karig Sára utószavával. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó egyik legtermékenyebb kiadónk, gazdag terméséből ez alkalommal említsük meg a népszerű így élt... sorozat új kötetét, amelyben Vekerdi László Newton életét érdekesen, színesen, a fiatalok képzeletét és értelmét egyaránt inegragadóan írja le. A Természetbúvárok könyvespolca is új kötettel gazdagodott: átdolgozott kiadásban került a könyvesboltokba Lukács Ernőné, Péter Agnes és Tarján Rezsőné közös munkája, a Tarkabarka fizika. A Bölcs bagoly sorozatban látott napvilágot az Öregapó madarai eímü ismeretterjesztő képeskönyv, Lázár Ervin szövegével, Balogh Péter rajzaival. Emberileg, művészileg egyaránt olyan életút áll mögötte, ahol két kilométerkő között nemcsak az „útszéli fák” színesítették az „utazást”. Színek, fények, harcok, formák, történelmi pillanatok között élt mindig. Ezt talán néhány mozaik szemlélteti legjobban Vén Emil 75 életévéből : Egy vers. Juhász Gyula írta. Hozzá. Illetve — művészetéhez. 1935-ben, a Velazquez estéjében: Mind forma, szín csak, mely fakul, enyészik A képek élnek hódítón, örökkön! Egy másik vers, amelyet neki 'ajánlott. A Testamentum. Szintén Juhász Gyulától. 1929-ből. Hogy honnan a kapcsolat az íróval, és irodalmunk más nagyjaival? Szeged környékéről, Makóról. Ahová ugyan nem egészen önszántából került, de oly szívesen emlékszik az ott töltött évekre, hogy az 50 éves művészi jubileumára rendezett kiállítás anyagát is ott mutatta be először... Nem önszántából? No igen. Egy Uitz-tanítvány a Tanács- köztársaság bukása után sok minden volt a Horthy-rend- őrség szemében, csak éppen „szalonképes” nem. Ezért tanácsolták vidékre. Arra riem számítottak, hogy ott még inkább belekerül olyan társaságba, amely csak megerősíti hitét: a megkezdett út az igazi. Juhász Gyula mellett Móra Ferenc, és egy segítőkész barát: dr. Espersit János, József Attila „felfedezője” és mecénása. És Emilio József Attilától tanult magyarul. Később: egy makói kiállítás; amelynek eredményeképp Olaszországba juthat, tanulni. Nem véletlenül oda. Hiszen Élűmében született, anyanyelve az olasz, a szerb, a horvát, a szlovén. Volt is emiatt problémája, a saját lelkiismeretével. Amikor Budapesten Rudnay Gyula, a másik vallott mester tanársegédnek emelte maga mellé a főiskolán. Szabadkozott: de mester, hiszen én magyarul sem tudok még jól, hogy oktassak én magyar fiatalokat? A válasz Rudnayra jellemző. és a művészet erejében hívőén igaz volt: „Te csak rajzolj,. Emilio! Hidd el nekem, azt megértik'”..» Olaszország. A huszas évek végén. Giovanni Papini, a firenzei akadémián. És Casso- rati is, mint mester. És egy neves olasz műgyűjtő, akinek bemutatják a félplasz- félmagyar ifjút. Aki — fura paradoxon — ott, az olasz gyűjtő magyar gyűjteményében tanulja meg igazán tisztelni és értékelni a magyar kultúrát, Szinyei Mersét, Rippl-Rónait, Kernstokot, a Ferenczy testvéreket. És ott válik igazán magyar hazafivá. Az marad akkor is, amikor 1934-ben Spanyolországban El Greco emlékeit kutatja — és „természetesen” részt vesz a Primo de Rivera-féle, a spanyol köztársaságot megelőző utolsó jobboldali kormány elleni, 1934-es felkelésben. Picasso, Casals, Hemingway jelzik Párizst, az újabb ismeretségi kört, az újabb „ráerősífést” a vallott emberi és művészi világképre. Hazatér a harmincas évek végén. Portrékat fest, a magyar szellemi élet nagyjait. Juhász Gyuláét. Csak József Attiláéval vár. Azután elkési. Örökre. És máig is sajnálja, hogy csak emlékezetből festette meg. 1945. Még ágyúk dörögnek a budai oldalon, amikor a Buda melletti városban, Budafokon a kommunista pártot szervezi. És az első választáson zömmel bigott katolikusok lakta körzetben kommunista listát „fut be”, mint képviselő. Azután tanít. Végre szabadon. 1948—55 között a főiskolán, díszlettervezést. A Zeneakadémia pályázatot hirdet egy Bartók-portréra. Ezt is emlékezetből festi — és megnyeri a pályázatot. Valamivel később, ugyané képért a Munkácsy-dijat is. Lassan öregszik, de csak az évek számát tekintve. A műteremben színek, színek, és újra színek. Árnyék nélkül. Két-három éve, amikor az orvos beteg szeme miatt „eltiltotta” a festéstől, azzal nyugtatta szemét, hogy kiült az erkélyre, nappal szemben, és lehunyva pihentette. Azután — tilalom ide vagy oda — felugrott, és megfestette azokat a színeket, koncentrikus körök formájában, amelyek lehunyt szemhéján vilióztak. Aki ezeket a képeket látta, biztos, hogy nem nevezi csak , a realizmushoz értő festőnek. Más „neveket” viszont kapott. Fényévek festője, fura fények varázslója —■ a fény visszatérő motívum. A fény — és a fény színei. 75 éves, de most sem pihen. Kiállításra készül, a Várban lesz kollektív tárlata. Czóbel Béla, Holló László, Frank Frigyes képed mellett ő nemcsak képeivel, de személyében is képviseli majd azt a nemzedéket, amelynek már kevés élő tagja van. Szatmári Jenő István Nemzetközi orgonaverseny Magyarországon Zenei szerepünk az UNESCO-ban Nemrég zajlott le a. nemzetközi zenei versenyek nemzetközi szövetségének genfi ülése. A testület alelnöke, dz. Galambos József né — a budapesti versenyiroda titkára — bejelentette, hogy 1978. szeptember 15—28. között hazánkban orgonaversenyt rendeznek, amelyet vonósnégyes verseny egészít ki. A budapesti nemzetközi orgonaverseny első lesz ebben a kategóriában. Dr. Galambos József né a versenyekről így nyilatkozott: — Magyarország a genfi székhellyel megalakult Fédé- ration des Concours Intemationaux de Musique. tehát a Zenéi Versenyek Nemzetközi Szövetségének alapító tagja — a varsói Chopin, a párizsi Long-Thibaud, a genovai Paganini, a müncheni, a genfi és a Prágai Tavasz verseny- irodáival együtt. Kur Imre, a magyar iroda igazgatója aktívan részt vett e szövetség megalakításában. A genfi szövetség, a FCIM, az Unesco Nemzetközi Zenei Tanácsához tartozó 14 nemzetközi szervezet egyike. Húsz éve működik. A lipcsei közgyűlésen a tagság engem bízott meg az egyik alelnöki tisztséggel. A közgyűléseken és vezetőségi üléseken hasznos kapcsolatokat létesíthettünk közel 50 rendezőséggel. Ez a magyar iroda számára azért is fontos, mert munkánkhoz tartozik a magyar' versenyzők benevezése, kiküldése a nemzetközi versenyekre. A másik előny: irodánk javaslatára évről évre több magyar zsűritag kap meghívást nemzetközi bíráló bizottságokba, ami nemcsak a magyar zenepedagógia nemzetközi elismerését jelenti, hanem hathatós segítséget nyújt versenyzőink számára is. Javaslatunkra mind rendszeresebbé válik, hogy a verseny- irodák kölcsönösen meghívják egymás első díjasait akiket a hazai közönségnek bemutatnak. Budapesten hangversenyt rendeztünk a moszkvai Csajkovszkij-, a párizsi Long-Thibaud- és a varsói Chopin-verseny első díjasaival. A budapesti Erkel-verseny I. díjasai meghívást kaptak bulgáriai, illetve Rio de Janeiro-i bemutatkozásra. A Liszt—Bartók zongora- verseny győztesét Varsóba hívták meg. A szocialista országok részt vesznek a szövetség albizottságainak munkájában. A Szovjetunió a zenei, az NDK a koordinációs, Csehszlovákia a rádió-televíziós bizottságban dolgozik. A szövetség évenként egyszer központi albumot jelentet meg, amelyben minden verseny 1 oldallal szerepelhet. Az 1977-es kiadásban már ott olvasható az 1978- as orgona- és vonósnégyes versenyre szóló közleményünk. (Ezeket a cikkeket átveszik a nemzetközi zenei szaklapok s a napisajtó is.) — A zenei versenyek — mondta még dr. Galambos József né — sorsdöntő szerepet játszanak egy-egy fiatal művész életében. Egy moszkvai, leedsi, budapesti, varsói, párizsi, vagy brüsszeli I. díj biztos kiindulópontja a művészi karriernek. A szocialista országok versenyei 1972-fpl mind fontosabb és aktívabb szerepet játszanak a szövetség ügyvitelében. Egységes fellépésük, sokirányú munkájuk új lendületet adott a testület működéséhez. — Hol lesz a legközelebbi verseny? — Ausztráliában, Sydney városában. A nemzetközi zongoraversenyt az ottani Bai-tók Béla Társaság hirdette meg. A magyar versenyiroda tanácsára elfogadták Jandó Jenőnek, Kadosa Pál volt tanítványának nevezését. A verseny júliusban lesz. Addig még több zenei versenyre szeretnénk néhány fiatal magyar művészt kikül’ deni. Aztán teljes erővel munkálkodunk az 1978-as orgona- és vonósnégyes verseny sikere érdekében. A zsűrit most állítjuk össze. K. K. Tóth Béla: AZ ÜVEGES A figurákat, velük a témákat úgy hajítja az ember eléaz élet, anélkül, hogy keresné, mint hulló levelét őszönként dobja lábunk elé a szél. Jönnek. Mint az az üveges'1 tót, akiről alább szó lesz. Öt sem kerestem, bár régóta vágyódtam utána. És ezt csak altkor tudtam meg, mikor egy csöndes, bágyadt napon, hűvöskés őszi harmaton találkoztam vele. Halvány napfényt szórt szét a hátán cipelt táblaüvegek sokasága, és tétován állt az utcasarkon, mintha engem várnia. Az emlékek hancúrozásra mindig kész, játékos kölykei ilyenkor megrohanják az embert, és szavanként citálják fülébe a gyermekkor kedves emlékeit. Azt a fájdalmasan elnyújtott éneket, amivél a tótok falvakon bejelentették az embereknek, hogy itt vannak készen a szolgálatra. Most, ez az enyém nem kurjongat, tót bocskorban sem jár, széles karimájú kalap nem árnyékozza arcát. Ahogy hozzáfordulok, figyelmes elevenséggel pöcköli rám mi- cijét — Van valami munka? Kiejtésében semmi idegenség. — Nem, nincs munka. Csak beszélni akarok magával. — Velem? — s önérzetesen bök a mellére. — Ha munka nincs, mit? — Régen beszéltem üvegessel már. . Nevet. — Ohohóó. Nem nagyon érek rá. — Na, egy kicsit. 'Míg egy féldecit megiszunk. Aztán leülünk, nézzük egymást. Észreveszem, hogy évek óta dédelgetett kérdéseim, amit arra tartogattam, hogy majd ha találkozom az én tótommal, feladogatom vútí, valahogy elúsztak, mint sebes sod- rú patakra eresztett papírcsónak. Hol is kezdjem? Csak esetlen, lapos kis kérdések szégyenkeznek elő. — Hogy van? Merre jár? Van-e munka? — meg ilyesmik. G örögösen görbe orra fölött derűsen mosolygó kék szem vizsgálja zavartságról árulkodó arcomat. Hallgat. Kicsit matat a kabátzsebben, cigarettára gyújt,, kínál engem is. Oldalt billenti fejét, hogy a füst ne bántsa a szemét. — Szeretem ezt a vidéket. Ügy érzem, hogy kellek én még egy darabig a sok szétszórt tanya közé. Pici ablakaikon én nyitok utat a fénynek, vásott drancok helyett., amikkel télvíz idején elállítják a befurakodó hideget, én teszek min- dent-látó szemet. Ha meglesz a falusítás, én is köztük maradok. Nekik is könnyebb lesz, nekem is. Szeretem őket. Pedig oj de kutya nyakasak. A múltkor nagyon megharagudtam az egyikre. —. Tudja, egy este, ahogy rámsötétedett itt a Ruzsahajlatnál bekéredzkedtem az egyik tanyába. Megszokott dolog. Alig van. báz, ahol megtagadnák az ember kérését. Főleg az istállókat nem sajnálják tőlünk. Mondom, beköszönök, éppen vacsoráztak a gangon. Megörültek nagyon, mert volt néhány ablakszemük elpusztulva, aztán ha nem jövök, vihették volna Móra- halomra csináltatni. Neki is kezdtem rögtön. Négy szem üveget kellett a konyhára betennem. Lefekvésig kész is lettem vele. De a fizetésről nem szól senki semmit. Gondoltam, majd reggel. — Reggel, ahogy felérzek, szede- lődzködök ám neki az útnak. — A ház körül nagy csönd. Sehol egy árva lelket a jószágon kívül nem lelek. Előbb csak nekiláttam jó nagy fenekedéssel mosakodni a kútnál. de senki sem fütv- tyentett rá. Még a kutya is úgy feküdt a feneketlen kasba kara- jozva mintha száz / éve ismerne. Jóreggelezek, hallózok, sehol senki. Mehetnékem volt erősen, az éhség is markolászta már a pucro- mat, olyankor pedig az . állat is türelmetlenebb, hát még az ember. A padlásnak támasztott létrára is felhágtam, mondom, körülnézek, hátha a tanya körüli zöldségekben bóklászik az én emberem. De biz, ott sem leltem őket, csak a sárgarigók svájcolgattak kurjantásomra. Üldögéltem egy ideig a gádorfán, várakoztam gondoltam, majd csak hazahozza, valamelyikőjüket a lába. J ól hegyezte a nap a fák tetejét, még mindig egyedül dicsértem az urat az idegen portón. , Gondolhatja, hogy forrt az epém. Hiszen tisztességes koldus ilyenkorra a hetedik határban kellene, hogy járjon. Én meg itten dekkolok a semmi fejében. — A gyomrom is nagyon incselkedett vélem. Közben kiszámoltam, hogy húsz forinttal tartozna az ember. Nem nagy pénz. Nem igaz? De hát egy ilyen istállóbeli szállásért csak nem kíván el tőlem ez a kerek fejű homokdúró húsz forintot? Esetleg tízet. Tízben benne lettem volna. De a másik tíz, még lóg a levegőben! Azt a nagyharang fizeti meg? — Mehetnékem volt erősen. Két- három tanyát is megjártam volna az alatt míg itten őgyelgek. Ez is nagyon csavart a szívemen. Engem hat éhes gyerek les otthon. Nem mindegy az nekem, hogy tízzel több, vagy kevesebb. Különösen, ha az becsületesen jár is. Mert azért, higgye el, nem aranybánya üveges tótnak lenni. Nem sírok, nem panaszkodok. Megélek belőle, lopni nem járok, de meg kell számolni nekünk minden garast. No, így van. Hogy a tízes hiányzott, haragos lettem. Még nem is annyira a pénz parazsolt fel, hanem inkább az eljárás. Hogy ezek megcsináltatják velem a munkát, aztán se szó, se beszéd, odébbállnak. — Hát az anyjuk Krisztusát, azért már megengedjen, de gyalázatos dolog ez. Nem igaz? Mondta volna, nézze, nincs pénzem, majd ha legközelebb erre jár, vagy, hogy adok érte egy darab szalonnát, vagy valami, ahogy értő emberek szokták, hát rendben van. De így ?! Nagyon fölharagudtam. — No, Maco, mondom — ahogy a feleségem is, szokta, ha ilyesmi előfordult velem —, ezt is csak veled csinálhatják. Mert lerí a pofádról a jámborság. Ezért aztán vezetgélnek a népek, mint cirkuszos a majmot. Hát nem! Nem eresztem. Majd megtanítom én őket a tisztességre. — Azzal felkaptam egy tányér- icakotut, jól teli volt földdel a gyökere. olyan volt az, mint egy buzogány és püff, belevágtam vele az üvegbe. Tíz forintot érőt kitörtem belőle. A másik tíz forint árát becsülettel meghagytam -épségben a szállásért. Azzal én, mint aki jó! végezte dolgát, yettem a ládámat és indultam. Részemről kvittek vagyunk — gondoltam. — Rajtam nem fog röhögni senki. Hanem az üveg csörömpölésére rettenetesen kezdett a házban sikoltozni egy gyerek. Mintha éppen az én legkisebb fiam óbégatna. KJ ono, hát ez meg, az árvám, 1 ^ felriadt ettől a hülyeségtől. Nem bírtam otthagyni a kétségbeesett kisfiút Valami megfogott. Leültem vele, az ölembe vettem és megvigasztaltam. Aztán összesepertem a szilánkokat. Mire újra visszaraktam az ép üvegszemeket, egészen összebarátkoztunk a fiúval. A végén már azt vallotta, hogy légszebb pálya az üveges tóté, ő is az lesz, alig tudtam lebeszélni róla. Mire az apjáék. úgy l'él dél felé visszabócorogtak a tanyából, már együtt szalonnáztunk a gyerekké1 — az én csomagomból. — Hót, arról éppen lehet szó. 4
