Népújság, 1977. április (28. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-24 / 95. szám
ÜAAAAAAAAWVWXVW 1 vN- v'vw\A Az ülőke, az illatos rózsa és az import Az ötletet még bájosnak is lehetne nevezni, ha ezért ' a „bájért” nem kellene ezer forintokat fizetni. Az ötletet bárgyúnak is lehetne nevezni, ha az ötlet hordozója nem lenne import és nálunk — ugye? — az import csak dicsérni és elismerni való. Különösen, ha nyugati importról van szó. És végül az ötletet giccsnek is lehetne nevezr ni, ha a művészi értékért és a művészi értéktelenségért folytatott harcunkban netán oly elszántságot kívánunk tanúsítani, hogy az élet minden pontján és helyén, még a mellékhelyén sem óhajtunk lankadni e tárgyban. Ami töprengésünket és toliunkat fellelkesítette, az — uram bocsa’ — egy hófehér vécéülőke és a teteje, amely a közelmúltban jelent meg a honi áruházak egy részében — az Egri Domusban is például —, s amely ízlést nevelő módon, olyan gyönyörű rózsa meg szegfű, meg egyéb illatozó csokrokat hord a wécétetőre pingálva, hogy az ember majd megsza... pardon: majd letépi. Mondom, az ötlet bárgyú, meg bájos, kinek-kinek a kedve szerint, isten mentsen, hogy a kispolgári ízléstelenség, a giccs elleni harcunkat még a mellékhelyiségre is kiterjesszük. Bár, igazolhatjuk mind valamennyien: nem elhanyagolható időt töltünk el életünk folyamán e mellék- helyiségekben. Igaz, akkor viszont neon a virágokat figyeljük. Ami felborzolta toliunkat, az — nem, még az áru ára sem, akinek ülőkén virág kell, az fizesse meg —: hogy import. Az áru, a nevezetes és zengzetes, és csodaszép áru úgy hirdettetik, hogy eredeti francia. Francia import. És itt álljunk meg egy pillanatra — leülni, azt nem merem javasolni, talán félre is értenék —, és kezdjünk el közösen magunkban- töprengeni. Ahhoz, hogy árut eladjunk, vennünk is kell: ez piaci törvény. Ahhoz, hogy például a francia piacon magyar terméket adhassunk el, valamiféle megközelítő egyenleg alapján nekünk is vásárolni kell francia terméket. Hogy ezekért a francia árukért mi devizával fizetünk-e, vagy devizát érő és jelentő ipari, mezőgazdasági termékkel, ez már külkereskedelmi probléma, nem vág most töprengésünk tárgyába. És végezetül tételezzük fel, hogy egynémely, vagy egyetlen nyugati, jelesen francia mellékhelyiségeket berendező cég felajánlotta a magyar kereskedelem számára ezeket a potom ezerforintos műanyag izéket, gazdag választékkal, éppen a hazai választék bővítésére, vagy hogy inkább a hiány enyhítésére — nos, akkor igazán kár szót vesztegetni minderre. Gondolhatná az ember. De helyette inkább mást gondol és precedenst emleget magában. Olyan naiv gondolatai is támadnak, hogy nem éppen gazdag devizahelyzetünkben talán mégsem virágos klozett- tetőket kellene behozni Clochmerle-ből — esküszöm, csakis onnan valók lehetnek —, amikor van magyar műanyag tető is, meg ülőke is, fekete is, fehér is, és ha már annyira flancolunk, még pingáló asszonyok is akadnak nálunk. Meg olyan gondolatunk is —, hogy egyébként üsse kő, akinek ez kő’ —. hátha nemcsak ilyen hülyeségeket veszünk mi meg, vagy cserélünk be nehezen megdolgozott termékeinkért, hanem megvesszük Jamaicából azt a szegfűborsot is, amelyre mint ellentételező árura, az ottani külkereskedelmi miniszter célzott egy timföldgyár- ért cserébe. Tudom, hogy ő sem így gondolta, mi sem gondolnánk így, de azért belém nyilallt a rémület. A virágos ülőke miatt Mindezek befejezéseként azon sem ártana tovább töprengeni, hogy az effajta ezerforintos bohóságok hogyan tükröződnek árszínvonalunk alakulásában. Lefelé, vagy netán felfelé módosítják azt? Hogy miket mormog mariban a vásárló, amikor meglátja, hogy miről is van 6ZÓ, és mennyiért van szó róla. De hát ezek már csak eltévedt és becsapotton zümmögő bogaracskák az ülőke és az annak a tetején virító virágok fölött. Tudom jól, hogy sok mindenből nem lehet várat építeni, így tehát egy francia importú virágmintás vécétetőn sem kell riadót dobolnia senkinek. Az import-, mega devi /.ahelyzet, meg az árszínvonal miatt. Nekünk se. így igaz. Menjünk be hát inkább a mellékhelyiségünkbe és meghatódott tekintettel merüljünk el a „majdnem megszólal, olyan igazi” rózsacsokor szemléletében. Ám egyet mégse felejtsünk el: csak szemlélni ajánlatos. ! őst múlt tíz esztende- I je, hogy napvilágot látott a gyermekgondozási segély bevezetéséről szóló rendelet. Tíz év óta' dicsérik, vagy elmarasztalják, I — aszerint, kit hogyan és hol érint, ösz- szességében persze mindenki jónak tartja, csak... Való igaz, jó oldala is, rossz oldala is létezik. Vagy talán pontosabban olyan oldala is, amelyen valahol, valahogyan módosítani kellene? Talán okosabban felhasználni ezt a három évet? Vélemények hangzanak el lépten-nyomon, és ha akad is közöttük talán túlzó, talán feleslegesen aggályoskodó, ám valami igazsága mindenkinek van. A művezető Az egri Finomszerelvény- gyár egyik üzemének művezetője immár több mint egy évtizede. Saját, „szemszögéből” így látja: „Köztudomású, hogy munkaerőgondjaink vannak. Azért ezt, teljes egészében nem lehet a gyes „nyakába varrni”. Kétségtelen, ez is hozzájárul. Hogy csak a mi üzemünkről beszéljek, itt tíz év óta az asszonyok 10 százaléka állandóan hiányzik. Gyes-en vannak. Akad, aki hat évig volt egyfolytában. Többségük végig igénybe veszi a három évet, mert vidékről jár be, vagy egyszerűen nem tudja másképpen megoldani a gyerek elhelyezését. őszintén mondom, nem is ők okoznak távollétükkel gondot, mint inkább azok, akik hamarabb visz- szajönnek, de közben a gyerek betegsége miatt újra és újra otthon kell maradniuk. Egy-egy torokgyulladás, náthajárvány a bölcsődében, s máris azt veszem észre, hogy az asszonyok egyharmada nem jött be dolgozni. Az igazi gond mégis az, amikor letelik a három év. Ahogyan lehet, könnyitünk. A mi üzemünkben 12 kismama reggel hétre jár, ketten nyolcra, mert csak így tudják a gyereket elhelyezni. Ilyenkor nem tudjuk a régi munkakörébe, a régi brigádjába visszatenni, s nehezebb a beilleszkedés. Az is nehéz, hogy az elmúlt 10 év alatt teljesen kicserélődtek a gyártmányok, új munkafogásokat kell tanulniuk. A megváltozott üzemben nagyon nehezen találják meg a helyüket. Van aki végül is elmegy. A férj A Finomszerelvénygyárban dolgozik. Felesége a második gyermekkel van otthon, poriA gyes sok oldala tosabban kettővel egyszerre. A nagyobbik kétéves, a kicsi néhány hónapos: ő így vélekedik: „Kell a gyereknek az a három év, én ragaszkodom ahhoz, hogy otthon maradjon velük a feleségem. Jobb gondozást kapnak, mint a bölcsődében. Igyekszem segíteni neki, mert csakugyan nehéz lehet a két gyerekkel. Amíg egy volt, még tanult is. Most a második miatt abbahagyta. Nem győzi. Még így is túl van terhelve. Lefogyott, ideges. Nekem van társadalmi munkám is, néha később megyek haza, néha vasárnap is kell mennem, ő meg csak otthon, a négy fal között a gyerekekkel. Biztatom, menjen el móriba, majd addig vigyázok a gyerekekre. Nem megy egyedül. A gyerekeket meg nincs kire hagyni, a nagymamák távol élnek. Jó lenne valami intézményes segítség. Hogy elmehessünk néha moziba, színházba, szórakozni. A kismama Férje három műszakban dolgozik. Úgy jött, hogy egymás után érkezett meg a három gyerek. A legnagyobb óvodás, — felvették, mert jövőre iskolába megy, de a kettővel otthon kellett maradnia. — Hatodik éve vagyok itthon.* Nem mondom, hogy nem hiányzik a munkahelyem. Az emberek. Nem pa- naszkodhatom a férjemre, igyekszik haza, bár mostanában már máshol is vállal munkát. Hiányzik a fizetésem. Most még ugyan kettő után kapok, összesen kétezer-tíz forintot, de még így is kevesebb ez, mint az én fizetésem volt. És a gyerekek megnőnek. Néha már nem is tudom, hol a fejem. Ideges vagyok, türelmetlen. Nem is csoda. Volt már, hogy sétálni indultunk, de mire az utolsót is felöltöztettem, kezdhettem élőiről, mert öszszekoszolta magát a legnagyobb. Az üzemiek? Voltak már itt néhányszor, meg is hívtak kismamatalálkozóra. Többet nem is várok tőlük. A volt munkatársaimnál is ott a gyerek, a család, a háztartás, mindenki siet haza. Nem érnek rá vendégeskedni. Néha én sétálok el az üzemig a gyerekekkel, találkozom a régi munkatársakkal, beszélgetünk egy kicsit, aztán megyünk haza. A pénz az mindig kevés, hiszen lakásrészletet is fizetünk. Még jó, hogy a bútor- részlet lement a másodiknál. A szomszédasszonyom köt a gyerek mellett. De hát az is a gyerektől veszi el az időt. Akkor már akár dolgozni is mehetne az ember. Nem igaz? Tanulni is kellene. Elmaradtam ez alatt a hat év alatt. Hallom, van olyan üzem, ahol közben vigyáznak a gyerekre, míg a mama tanul. De hát marad a házi feladat, azt is meg kellene csinálni, ha már egyszer hozzáfog az ember. Jó itthon, de őszintén megmondom, már nagyon várom, hogy újra az emberek közé kerüljek. Az óvó néni A lakótelepi óvodában mindig zsúfolt minden csoport. Sorban is állnak a felvételt kérők. Letelik a három év és évközben ritkán sikerül bevenni a gyereket. Ez külön gond. És akit bevesznek? „Egy apró kis felmérést végeztünk, olyan gyerekeket hasonlítottunk össze, aki otthon volt a mamával, s aki bölcsődéből jött. Az utóbbiaknak mérhetetlenül nagy előnyük van. önállóbbak. Hamarabb beletalálják magukat a közösségbe. Akikkel otthon volt a mama, azokkal az első időkben sok baj van. Nehezen szokják meg, hogy nemcsak ők vannak... Nem tudnak önállóan öltözködni, enni. Sajnos ráadásul 6ok el is van kényeztetve. Azt hiszem, a kismamáknak a gyermekgondozási szakkönyvek mellett a gyereknevelésről is többet kellene olvasniuk. Érthető, hogy a fiatalasszonyoknak nincs kellő nevelési tapasztalatuk, ezen is segíteni kellene ...” A nagymama Túl a negyedik x-en, kettős szerepben. Természetesen jónak tartja a gyes-t, amikor a saját unokájáról van szó. de kicsit „morog”, amikor « munkatárs veszi igénybe, ofet helyett neki kell dolgoznia. Érthető mind a kettő. — Most mondjam azt, hogy bezzeg mi felneveltük a miénket, sokan még háromhónapos szülési szabadsággal. Alig volt a gyerek háromnégy hónapos, vittük a bölcsődébe, vagy kerestünk mellé egy öreg nénit. A fiatalokat eléggé elkényeztetjük. Otthon maradhat, előnyös beosztást kap, nem úgy jár műszakba. Ez az élet rendje, így igaz, mi is így akartuk. De legalább okosabban csinálnák. Elnézem a házunkban lakó kismamákat. Idegesek, kiabálnak a gyerekekkel, még veri is egyik-másik. Közben nem győzik a munkát, szalad minden a lakásban. Persze, ha ilyenformán emlegetjük a hibákat, a magunk „bűnét” is említjük. Ügy látszik, nem tanítottuk meg őket arra, hogyan kell vezetni a háztartást. Mert ott éppen úgy be keíl osztani az időt, hogy mindenre teljen belőle, mint akár az üzemben. A napokban beszélgettünk a családi életre nevelésről. Rádöbbentünk, mert rá kell, hogy döbbenjünk, nem elég csak felvilágosítani. Nem elég csak a családtervezésről beszélni. Az élet másik oldalára is meg kell tanítani a lányokat. A háztartási munkára. Elnézem a magamét is. Soha sincs semmire ideje. Hát igen. Míg otthon volt, kivettem mindent a kezéből, hogy ráérsz, ha férjhez mégy. Megtanulod a saját konyhádban, ha rászorít a szükség. Nekem kellett volna megtanítani! Nem ártana a sok felvilágosítás mellett arról is beszélgetni velük, hol kell kezdeniük a reggelt, hogyan kell foglalkozni a gyerekkel. öt vélemény. Tulajdonképpen nem csupán öt emberé. Sokan beszélgettünk, vitáztunk a gyes-ről, és arról is, hogyan kellene ezt a három, vagy esetleg ennél is több évet okosabban felhasználni. Mert tagadhatatlanul vannak olyan esetek, amikor nem úgy telik el az az idő, ahogy azt „megálmodtuk”. Van, ahol visszájára fordult, a férj — részben a családi vélemény hatására — elvárja, hogy kiszolgálják, mert a felesége „eltartott” lett. Van, ahol az asszony egyszerűen nem tud mit kezdeni a napjával, és bár reggeltől estig ki nem esik a munka a kezéből, még sincs soha készen semmivel. Van, ahol a gyermekkel való törődés háttérbe szorul a gyes-t pótló mellékes miatt. Ahány ház, annyi példa: jó, vagy rossz. Hogy több legyen a jó, csakugyan többet kellene foglalkozni a fiatalasz- szonyok felkészítésével a mindeneken túl mégiscsak legnagyobb női feladatra, a gyermeknevelésre, a családteremtésre ... Mert nem mindegy, hogyan telik el aa a három esztendő. Boldog kis közösségek alakulnak-e ki, a gyermeknevelés örömével gazdagodott nők mennek- e vissza újra dolgozni, vagy; keserű, ideges, önmagukat kiszolgáltatottnak és háttérbe szorítottnak érző asszonyok. Az utóbbiakkal később is bajunk lesz! A gyes-t nyújtó társadalomnak. Deák Rózsi A
