Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-13 / 61. szám

. **AAAAAAA,V\A/- . . '.VWVVAAAAAA.'Wv UWvWWWk’J Tájkép, daruval Az ünnepség megható volt. Vagy hogy Inkább fel­emelő. Mai szemmel, ésszel és a mai korban persze nevet­séges volt ez az ünnepség, mégis több mint negyedszá­zad múltán is visszaemlékezem rá, hogyan szerelték le e tájon az utolsó transzmissziós szíjat a gépekről, s ho­gyan kapcsolták át „dinamóra” a gyárat lelkes taps kí­séretében. Annak idején. 1950-ben, ha jól emlékszem. Itt, Bélapátfalván, a cementgyárban, a Bélkő tövében, for­radalmasítva ezzel az ipart Heves megyében is. Ahol jószerint ez a cementgyár volt az ipar teteje innak idején. Meg Egercsehi a bányával. Selyp, égy még kisebb cementgyárral, s a két konzervgyárral. Transzmisszió. Ki látott a ma generációjából ilyes­mit? Legfeljebb egy Zola-regenyból készült filmben bá­mulhatta, hogyan surrognak a sok-sok méter hosszú bőr- szalagok a zakatoló gépek kozott, fölött és mellett, szinte pókhálóként fonták be a gépet, az embert, hogy még íltaluk és miattuk is érezze a munkás a könyörtelen rabságát. Annak a negyedszázad előtti utolsó transzmisz- sziós szíjnak a leszerelése nem csupán a technikai előre­lépés forradalma, de a politika forradalma is volt. Leg­alábbis így érezték annak idején az ünneplők, s így ma­gyarázták ezt, a dolgokból akkor még nem sokat értő zöldfülű újdondásznak, nekem is. A tájképet ecsettel festik. A műveszek. De a tájké­pet óriásdarukkal is át lehet „festeni”, alakítani inkább úgy, hogy az egykori festőiségéből mit se veszítsen, sőt abban talán még gyarapodjék is. Eger és Szilvásvárad között, a Bélkő lábánál meghúzódó, füstjével a Bükk csúcsait is lepipálni akaró cementgyár volt az egyetlen üzem, amely megbontotta e táj harmóniáját. A ronda kis kőbányákról most nem szólva. Voltaképpen nem is bon­totta meg e táj hangulatát, hiszen kéményei,- egész nap kopott épülettömbje szinte beleolvadt, egyesült a Bélkő falával, mintha onnan faraglak volna ki az egész gyárat, amely kegyetlen gyermekeként e sziklaanyának, az évti­zedek alatt kiette húsa egy részét a Bélkőnek. Most a táj alapjaiban megváltozott. Szilvásvárad felől jőve, elhagyva az őstermészet világát, a Szalajka- völgyét, a pisztrángost, az öreg, évszázados erdőket, a csendet, a mozdulatlanságot és változatlanságot, meg­hökkentő módon tárul ki a völgy. A csendes, a lankás domohátak helyett, ahol még nemrég méla birkanyájak szálazták a füvet, most hangyasei-eg épít egy hatalmas „bolyrendszert”, emberek az új cementművet. Állnak már a hatalmas csarnokok, pipiskédnek a silók, mint óriási bástyák egy soha meg nem épült bükki végvár szögletein. Szörny nagyságú teherautók még szörnyűsége­sebb gépóriásokat cipelnek, daruk kapaszkodnak az ég­nek, mint gigantikus imádkozó sáskák: a tájat velük festi át az az ember. Tudom jól, más dolog a tavaszi verőfényben rácso­dálkozni az építkezés nagyságára, és benne látni vélni az ember nagyságát is. Tudom jól, hogy ott lenn van és volt, sőt lesz is példa bőven az ember kicsinységére és kisszerűségére is Tudom jól, hogy most dolgozni és még nézni is azt, hogyan dolgoznak, mennyivel más és köny- nyebb mint akár egy hónappal ezelőtt is a kemény mí­nuszok, a derékig érő sár, s mindközötte a hetekig fűtet- len munkásszállás időszakában. Mert mint mondtam és írtam, egy ilyen nagy építkezés az emberi kisszerűségnek is a panoptikuma. De hát az ember nagyszerűsége végül is abban van, hogy minden nehézségeken tud győzedelmeskedni, még a kisszerűségen is, a szervezetlenségen is, a tétova ostoba­ságon, a rosszindulatú nemtörődömségen is. Mert az érte­lem van többségben. Óriási többségben! Az ember épít, hogy építhessen. A cement köztudot­tan az építkezések nélkülözhetetlen alapanyaga. A leg­fontosabb anyaga. Mint a csontvázon a hús, az izom, a forma és az összetartó erő: ez a cement az épületóriások vasvázán. Évente gyártanak majd itt jóval több mint egymillió tonnát, két éven belül talán az utolsó építő is veszi a csomagját számára minden befejeztetett, mint ahogy a bábaasszony is csomagol, ha felsír az újszülött. A többi már szülők dolga, nem az övé. Valami új, valami nagyszerű születik most a Bélkő 'ábainál, ha ez a születés nem is megy könnyen, fá.ida- ommentesen, ha néha nem kellene több gond és aggó- iás a gyáróriás építéséhez, mint amennyi tulajdonképpen elégséges lehetett és lenne. Már megszoktuk, mi olyan tép vagyunk, vagy lettünk (?), hogy nagyszerű dolgokra /agyunk képesek, csak a kelleténél egy kicsivel mindig öbb és fölösebb energiával, vágy inkább energiapazar- ássál. így aztán egy kicsivel mindig kevesebb nagyszerűt is produkálunk, mint amennyi erőnkből kitelne. A feles- ’eg miatt. De hát mit lát ebből és mit tud az e tájat, az építkezést, a majdani hatalmas — nem is olyan majdani! — üzemet bámuló, csodáló ember, aki kocsijával most kaptatott fel a dombhátra Szilvásvárad felől? Jó lesz majd. ha vigyáz: a meglepetéstől nehogy árokba fusson a kocsival! Megkérdeztem a gyár egyik vezetőjét: — És a környezetvédelem? A Bükk tiszta levegője csendje? Azt válaszolta, hogy az új gyár hatszorosát termeli rajd a réginek, de a mostaninak csak egyhatodával „főr­izi” a környéket. Pontosabban: egy város többet árt a örnyezetének, egy nagy lakótelep is, mint majd ez a gyár. Tehát nemcsak új lesz a táj képe, de régi is egyben: iszta szellős, szemet, tüdőt nem zavaró. Amikor azt a bizonyos transzmissziós szíjat oly ün- epélyeson leszerelték, még ismeretlen fogalom volt a ermészet védelem, a légkör tisztaságáért folyó harc. \kkor még nem volt, alig volt valami az egész magyar ájon, ami szennyezhette volna a levegőt, a vizek tiszta­ságát. A felépült új országgal új gondjaink is születtek. És ez éppen olyan törvényszerű, mint amilyen törvény­szerű a széljárás ebben a völgyben, itt, a Bélkő lábainál, ahol daruk „festik” át a tájat már a jövő ezred piktúrája szerint. WAwAZVV*.\f>AA/\A/V*vAA/VAv^/VNAAAAA^AA^^AAAAA^*VAAAArA-'A>^A/V*sAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^^^^AAAAAAAAAAAAAA/NAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA N PROTESTSONG VASVÁRI PÁL: A márciusi if j úság A z ifjú kebel szent ol- '* tára az öröktűznek. Ez kiöl thatatlan lobog min­denkor. — Csode-e, hogy ezen ifjak nemzetünk gyökeres átalakítását óhajtották, még pedig rögtön, haladéktala­nul?... Az idő nem vár, nem kérd senkit. Sebes szár­nyakkal repül felettünk. — Mi Európa drága pillanatait nem akartuk elszalasztani. A percekben évtizedeket kell-e keresztülélni! A márciusi ifjak fő dicső­sége az, hogy kebleikben meg vannak érve a szabad­ságeszmék. Sőt azt hitték, miszerint eljött az idő, mely­ben az igazság eszméi meg­testesüljenek ... A középponti ifjúság egyetlen hibát követett el. Tovább akart menni a té­nyek mezején, mint meny­nyire nemzetünk el volt ké­szülve. Elején te országos rokon - szenwel csatlakozott hoz­zánk a hon minden vidéke. Pest lön a vezérlobogója. Mindnyájan lépteinkre fi­gyeltek, s híven követének bennünket. De a pesti ifjúság a ve­zérszerepben messze előha­ladott. A sereg nem bírta őt követni. Elvesztette a látó­határról. így szakadt el egymástól a pesti ifjúság és a nemzet. ★ Azonban a vészharang megkondult. „Külellenség fenyegeti a bont! Árulókat ápol keblein Hunnia földje!” — e rémes szavak hangzottak hozzánk. S az ily szavak rögtöni egyesülést parancsolnak. Ve­szély idején a nemzet erejé­nek meg nem kell szakadni. Mikor Franciaországot külel- leriség fenyegette a nagy for­radalomkor, egybeolvadt minden jó honfi és köteles­ségét teljesítette. Tudta ezt a pesti ifjúság is. S kész volt mindent tenni, mit a rideg körülmények parancsoltak. Mert minden pártkérdésen felül áll a magasztos szó: nemzetegység! Ha mi egymás között bir­kóznánk, ellenségeink ka­cagnának, s bátorságot nyer­nének. Megosztatlan ridegséggel kell állnunk, mint a szikla­szál. Véleménykülönbség lehet, de pártoskodásnak lenni nem szabad! S ha kérditek, mit tesz most a márciusi ifjúság, el­mondom. Az egyik büróba ment, s résztvesz a honkormányzat ügyeiben. A másik rész visszatért előbbi életfoglalkozásához, s a kedvezőbb időkre vár. A harmadik rész a hadi nemzetőrök közé állott, s az új seregbe átvivé a szabad­ságszeretet magas szellemét. Ezek vagy győzni fognak, vagy az első ágyúk előtt ha­lomra hullani. Ahány kebel, annyi isten, annyi meggyő­ződés. Ezeket keblök szent érzelme lelkesíti. Ezek nem élő gépek lesznek, hanem a szabadság oroszlánhősei. A márciusi napok alatt fővá­rosunkban nem találtak el­lenséget, most mennek a harcmezőre, ott keresik azt. Az ifjúság negyedik része szétoszlott az egész hazá­ban. Ezek hirdetik ország­szerte az igazság szavait. Mind megannyi apostola a szabadságnak. — Krisztus­nak 12 apostola volt, s ezek elterjeszték szavait az egész világon; a középponti ifjúság is így fogja terjesz­teni hazánkban a márciusi elveket. — Az elvetett mag előbb-utóbb meg fogja te­remni gyümölcseit. A márciusi ifjúság tehát \\V\AAAW.WAVyWAAAAAAVWWVAAAAMMAAAAAAAAM/VV ADY ENDRE: R tűz márciusa Csámpás, konok netán ez a£ világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek, * De élethittel én, üldözött haló, Március kofáira és szentjeire Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tüzn K. Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok$ S terhére e föld száz Pontiusának S haldoklóan mégis elküldöm magam Boldogabb testvéreimnek síromon: Az új, jobb márciusi ifjúságnak. De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim, Jaj, a Tüzet ne hagyjátok^ kihalni, Az Élet szent okokból élni 5 akar S ha Magyarországra dobj ki valakit, Annak százszorta inkább; kell akarni. Életet és hitet üzen egy halott Nektek fiatal, elhagyott testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi i hamu S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet. Emlékezés Táncsics M.hályra Kend volt, Táncsics Mihály A mi kora lelkünk: Attila ugarján, Táblabírők földjén, Szenvedő szerelmünk Kendet ostorozták, Kutya se becsülte. Mert kend senkise vol! Mindenkiért hevült, Paraszt-anya szülte. Kendnek sok fájdalm. Szívesen fájlaljuk. S e fájó országban Kendnek ős szerepét Szívesen vállaljuk. Kend, bizony, elporlad De mink, akik élünk: Vagyunk bizalommal. Vagyunk új Táncsicsok S miként kend, remélün Kend új rendet akart: Mindenkit szeretni. Mi más rendre vágyunk. Vagy igaz világ lesz. Vagy nem lesz itt semmL Kendet azért mégis Áldjuk, mint egy szentet, r#Jstenünk: az Eszme ! fialó porában is Áldja-verje kendet. WSAVV\/\MAMAVVVVWyWVVVV\MÁ Pesten többé összpontosítva nincs. Menjünk a forradalmi csarnokba, s alig találunk kőzülök egyet-kettőt. Mind idegen arc, mind új ember, akivel itt most találkozunk. Ne vitatkozzunk e kérdés felett: ki adott a népnek szabad földet és jogot? — El fogja ezt mondani a his­tória, se nem Európa szel­leme, se nem Pozsony, se nem Pest, hanem mind a három összetéve. Franciaországban az au­gusztus 4-iki éjen (1789) le­mondott az arisztokrácia minden előjogáról... Miért? Mert hírül jött hozzá Vet'- saillesba, miszerint a nép a várakat megrohanta, s a földesurak ellen dühöng... És nálunk? Itt is megtörtént, aminek történni kellett. Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított, mint egy barátom elméncen jegyzé meg. Az óra kerekei Pozsony­ban voltak az országgyű'ó sen de nem igen akartak fo­rogni ... Rűgóra volt szükség, mely a kerekeket gyors mozgás­ba hozza. S e rúgó volt a pesti forradalom. Ekkor a kerekek gyorsan és sebesen kezdtek forog­ni .. . Az óramutató Bécsbe nyúlt, s a Metternich politi­kájának végperceire muta­tott. Az óra ütött 300 éves hall­gatás után, s ez lón a bécsi kabinet halálharangja. Most még közel állunk az eseményekhez. Ne vizsgál­juk mindennek a kútförrá- sát. De jegyezzük a ténye­ket A történet komoly mú­zsája ítélni fog. (Részletek az Életképek 1848. június 4-i számában megjelent írásból. 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents