Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-13 / 61. szám

Önarckép és Idill Kilencven évvel ezelőtt, 1887. márcus 18-án született Be- rény Róbert Kosstuh-díjas festőművész, grafikus. Munkás­ságáról két képpel emlékezünk meg. Fent: Szalmakalapos önarckép 190Ö-búl, lent: Idill című műve 1911-böl, „Negédes arc A magyar nyelv hete és Ady születésének 100. évfor­dulója alkalmából jelentet­jük meg ezt a közleményün­ket. Nyelvművelő rovatunk több cikkében a verset sze­rető és olvasó ifjúság okos érdeklődésére is választ ad­tunk. Most is ezt tesszük. A címbeli, nyelvi formával kap­csolatban így fogalmazták meg a kérdést: Mi a jelen­téstartalma és használati ér­téke Ady verseiben a negéd, a negédes, a negédesség szó­alakoknak, s miért él oly gyakran ezekkel a megneve­zésekkel ? A jellegzetesen „adys sza­vak” között számoljuk el a felsorolt nyelvi formákat.. A mai nyelvhasználatból már kiavultak, s ugyanakkor Ady verseiben nagyon is életes, és „szépítő pátosszal” feldú­sított versbeli kulcsszavakról van szó. Ezekben a kifeje­zésekben nemcsak a stiláris erő a jellemző, hanem a sű­rítő szerep is. A hivatását érző, küldetését büszkén vál­laló, a soha meg nem alku­vó, az „édes daccal” harsogó, a büszke kívánásokat és fel­hívásokat megfogalmazó köl­tő lázadó rátartiságának, mégis-öntudatának, kihívó fölényességének, nyugtalaní­tó, elszánt dacosságának ki­fejezését bízza a negéd, a negédes és a negédesség szó­alakokra ezekben a versrész­letekben: „Disznók állnak most elébem / Röfögően és negéden” (Kétkedő magyar lelkem). — „Én elébed kár- örvendésemet ./ Finom gú- nyú, negédes arcon hoznám” (Azután vége volna). — „S mért kell, hogy ravasz kis buksiddal tudjad / Vágy­tagadásom negédes-hazug­nak'’ , (Mert senki jobban). — „S régi negédességem el­hunyt. / Igen, régi negédes­ségem meghalt” (Régi ne­gédességem meghalt). Az Ady-irodalomban találko­zunk olyan Ady-képpel, amely a költőt ezekkel a nyelvi formákkal minősíti: önérze­tes, gőgös, önhitt, nagyzoló, dölyfös, hetvenkedő, gőggél teli, nagy öntudattal zsenis- kedő, fölényességgel hivalko­dó, lázadó rátartisággal büsz­kélkedő stb. Vajon igaz-e ez a kép? Az igaz, hogy Ady nem véletlenül oly gyakran kulcsszói szerepet bíz' pl. ezekre a szóalakokra: dac, dacos büszke, büszkeség, gőg, gőgös, dölyf, dölyfös, kevély, kevélység stb. Ebbe a rokon értelmű és használati értékű szósorba illeszkedik bele szervesen a nedég, ne­gédes és a negédesség is. Ép­pen ezek a megnevezések segítik az olvasót abban, hogy mi az igazi értéke azok­nak, a költői soroknak, amelyekben ilyen jelzős szerkezetek is nyelvi szerep­hez jutottak: édes dac, döly­fös öröm stb. Ady nagyon gyakran von be egyéni költői szóhaszná­latába régi magyar szavakat, és tájnyelvi kifejezéseket. A költő kifinomult nyelvérzé­kére és nagyon egészséges nyelvi tudatára vall, hogy tájnyelvi szavakra - gyakran bíz versbeli kulcsszerepeket is. A régi magyar nyelvben és a nép szóhasználatában a negéd. negédes, negédesség szóalakok ebbe a rokon ér­telmű szósorba illeszkednek bele: büszke, fölényes, sze­szélyes, rátarti, elbizakodott, kényes, kevély; büszkeség, fölényesség, szeszélyesség, rátartiság, elbizakodottság, kényesség. kevélység. A köz- nyelv már Ady korában sem ismerte a negédes szó valódi fogalmi értékét, sőt éppen abban az időben jelentkezett az a helytelen gyakorlat, hogy a negédes hangsorból csak az édes szórész jelenté­sét értették, s azt hitték, hogy a negédes szó ebbe a szósorba tartozik bele: édes­kés, mézes-mázos, szenvelgő stb. Ady az eredeti jelentés- tartalmakat jól ismerve bí­zott nyelvi szerepet a táj- nyelvi szóváltozatokra. De még azt is tudta, hogy a ré­gi magyar nyelv és a táj­nyelv a negéd, a negédes és a negédesség szavakat min­dig bizonyos kitűnő emberi, etikai, morális tulajdonsá­gokon alapuló és tiszteletet * r m m » követelő büszkeség, s nemes önérzettel színezett rátarti- ság megnevezésére használta fel.' Éppen ezzel a fogalmi tar­talommal és használati ér­tékkel váltak ezek a nyelvi formák sajátosan Ady-sza- vakká. Az az olvasó, aki nem ismeri a cikkünkben leisorakoztatott és értelme­zett adatokat és összefüggé­seket, nem érzékelheti Ady egyéni szóhasználatának azt a jellemzőjét sem, amelyből az is. kitűnik, hogy a költő írásművészetének7 egyik jel­lemző sajátsága a nyelvi sű­rítésre való tudatos törekvés is. A szóban forgó nyelvi formák tömörítő, sűrítő sze­repükben nemcsak a sok összetevőjű gondolati viszo­nyok sűrítésére alkalmasak, hanem arra is, hogy nyelvi feszültséget is teremtsenek, és szabadabb képzettársítási folyamatokat indítsanak el a versolvasókban. Az is hozzá tartozik a tel­jes képhez, hogy a negéd, a negédes, a negédesen nyelvi formák, bár nagyon ritkán, a modem hangvételű költe­ményekben is szerephez. jut­nak. A sort Heltai Jenő nyit­ja meg:. „Szemedbe néztem, rám nevettél 7 Szemtelenül, negédesen” (Találkozás). A folytatók . napjaink költői: „Aláztak engem is hivatalok/ Kis negédei” (Kalász Már­ton: Feleselés). —. „Végig fekszi a volánt, / a negédes kurtizánt’’ (Cs. Nagy István: Be földi). Ezekből a versrészletekből az is kitűnik, hogy az Ady szóhasználatában nemes eti­kai töltéssel színezett jelen­téstartalom megváltozott, s a megnevezések értelmi, ér­zelmi, esztétikai hatásában a kritikai élű gunyorosság ki­fejezése játssza a központi szerepet. Ennek a szempont­nak tekintetbevétele is szük­séges ahhoz hogy az Ady- verseket olvasók érteni és élvezni tudják a költő egy- egy szavának sajátos egyéni színét,, zamatát s környezet- festő ere jé?. Dr. Bakos József Hogyan éljünk? — a címe dr. Nagy Emil elgondolkoz­tató, érdekes munkájának, amely mai társadalmunk tükrében vizsgálja az élet­mód, az életvitel kérdéseit, legfontosabb összefüggéseit. Virizlay Gyula könyve — Neveiömunka a szocialista brigádokban — a téma leg­fontosabb vonatkozásaival foglalkozik világosan, köz­érthetően. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó ismét megjelen­tette Carlo Collodi Pinokkio kalandjai című világhírű gyermekregényét, Rónay György fordításában és át­dolgozásában, Szccskó Tamás illusztrációival. Mirr-Murr kalandjairól szól az Oriza— Triznyák eimu kötet, Csukás István meséivel. Üjabb kia­dásban látott napvilágot a fiatal olvasók körében oly népszerű Fekete István ön­életrajzi regénye, a Ballagó idők, Würtz Adám illuszt­rációival. A Szépirodalmi Könyvki­adó új kötete a Tizenhárom hónap, Tamás István tárcái­val, jegyzeteivel. Hasonmás kiadásban jelentette meg a kiadó Ady Endre: Ki látott engem? címmel a Nyugat 1914-es kiadásában publi­kált verseskötetét. Ugyan­csak miniatűr kiadvány a Rózsa és Ibolya, Arany Já­nos költeményeivel. S ha már a miniatűr könyveknél tartunk, említsük meg az ugyancsak az egykori Nyu­gat-kiadás hasonmásaként publikált Jónás könyvét, Ba­bits Mihály remek elbeszé­lőkölteményét. B ognár Ambrus megfigyelte: a hivatalt viselő emberek olyan szépen formálják a mondó- kájukat, ahogyan ő a fát Az elnök is, mintha a kétpofájú oldalgöm­bölyítővei kerekítgetné a közlen­dőjét — öreg, szűk már ez a műhely hármótoknak. A bognármunka meg nem hasas menyecske régtől, csak lapos öregasszony igaz-e? Maradj itthon! Pihengess! Két év­vel úgyis megtoldtad a szolgála­tot. .. Ami a szavak körgyalulása nél­kül annyit tesz: „Ne rontsd tovább a bognárműhely levegőjét vén sa- labakter!” Hogy ne kelljen a sze­mükbe néznie, Bognár Ambrus munkát adott magának. Pedállal forgásba hozta a tengelyagyig víz­ben járó, cipónyi. köszörűkövet Érzékcsalódás játszott vele, mint­ha nem is ő nyomta volna a vo­nókést a pörgő kőkerékhez, hanem az kínálta két tőgysima nyelét ka­paszkodóul. Csillagok röppentek a kézé közül. Az elnök — akinek a nevébe akkoriban ragadt a lóti-futi szó — mentében még „odagömböiyítette” Bognár Ambrusnak: — Holnaptól már vígan hajku- rászhatod a böskéket, öreg. Csak én tartanék már ott, ahol te! Hirtelen Varga és Kese Pali su­nyi bólogatással igazította a maga véleményét az elnökéhez. Júdások! Eladtátok a mestereteket harminc ezüst pénzért! Sokkal több úgy­sem nyomja a pénzes borítékoto­kat, ha en már majd...! Hát ezért egyeztek ezek ketten úgy össze mostanában, mint a kocsi fenékdeszkái. Nem kellett hozzá ceruza, hogy kiszámítsák: a kevés munkából több lesz, ha csak ket­ten végzik. Leskó László: Kétszerbognár szekerei K iült a műhely előtti kispad- ra. Még kövér volt a nap. A déli harangszó viszont vesztett tömörségéből, ahogy kitüremke- dett a keskeny toronyablakon, és szinte testetlenné vékonyult. De lehet, hogy csak Bognár Ambrus hallotta lélekharang szapora sírá­sának. Hiszen ráláthatott volna ő már erre a napra! Amikor a meg­roppant tengelyű szekerek helyett traktorpótkocsik deszkaoldalait kezdték javításra küldeni. Vagy amikor a kontároknak is gyönge munkaként ládákat szegeitek a kertészet részére. Lesből támadt rá az igazság: halódik a mestersége! Az öt ágra rokon mesterség. Mert aki bognárol, asztalosként sem vall szégyent, és kádárnak sem az utolja. Helytáll ácsként, de kerék­abroncsozáskor sem kiált kovács után. Aki pedig kicsit is kuktató ember a szakmában, az lakatos­ként a legkezesebb szerszámait maga formálja tény érihez. Hiszen fölfigyelhetett volna arra, hogy a rongyos kis gépműhely — amely először még egy kölyöknyi UTOS-traktort is képtelen volt el­nyelni — mint asszonyosodik mammut gépikreket méhébe fo­gadni képes épületóriássá. És szin­te észrevétlenül sokasodtak meg azok az overallos, hegyes füttyű legények is odaát Egy napon — valahogy olyan valószínűtlen volt ez Bognár Ambrusnak, mint az álom — Jani fiát latta egy trak­tor csészeülésében, — Ambrus bál Velünk tart? A két júdás ebédelni indult. Menjetek isten hírével, sunyi is- kariótiak! De csak a hátával mondta. Fordult be a műhelybe. M áskor megszokásból nem • * érezte az orrában, most hir­telen illata lett újra a .gyantás deszkának. Szürkészöld homállyal csalta a szeme a bognárt. Félvakon tapodta a zserregő szíjácsot. A szerszámok elhagyottan hevertek. Bognár Ambrus arcát ráncosra húzta össze a szája ecetes íze. Ezek így üzennek neki, hogy már nem ő a gazda! Nem az, hogy visszaheccelődök, hanem: örökség­be hagyom a rendet — így gon­dolkodott, amikor kezdte a helyé­re glédázni a cifrázó mellé a plattgyalut, a körgyalu párjául a falcgyalut Füles, lapos, félgömbö­lyű vésőket A tenyere sírt búcsút a sima szerszámnyeleknek. Mintha halottra csukta volna az ajtót, úgy óvatoskodta be maga mögött A forgácsszáraz gazba taposott gyalogút szelíden vezetett Nem nézett hátra, de nyitott szeme mö­gött látta a műhelyházat. Tüske­ként szúrta a homlokán belül az, amit most először gondolt át: a béna kis épület végénél lomb­dombbá magasodtak a foghíjas saroglyák, rozsdásodó kapáekék, törött szárnyú jármok, ő csak a földre dőlt, tizenkét küllősugarú,- szép kocsikerekeken szokta legel­tetni a szemét mindig magában istengyerekek elhagyott pörgőinek becerézve azokat — Kétszerbognár! — A kocsmá- ros hangját hullám tarajára kapta a hitetlenkedés. — Vén kerékbába, te itt? — Kitelt... — A vendégem vagy egy fordu­lóra. Sört? Bort? Pájinkát? — Sört — Sört Bort Pájinkát. A kocsmáros hökkenve vizsgáz­tatta a szemével. Bognár Ambrus olyan volt, mint máskor, ha nagy ritkán betéved a Gyilkosba. (Ezt a nevét bélyegezték az italboltra a falubeliek egy regi, halállal záró­rázott kocsmázáskor.) A csapos csak asztal-székközelből vette ész­re a bognár arcába repedezett fe­kete ráncokat. Olyan kuszán ágaz­tak szét az orr mellől, mint a gye­rekrajzokon a karácsonyi fenyő ágai. N a — isten, isten! — koccin­tottak. A kocsmáros hamar hozzáhan- golódott Bognár Ambrus vékony kedvéhez. Más dolga nem volt, négy-öt jumbósapkás szerelőgye­rek csapkodta asztalközépre a kár­tyalapokat, nemigen rendeltek. — Kitelt? — kérdezte a kocsmá­ros, mintha a bognár korábbi sza­va légyként röpdösve csak most telepedett volna meg a fülében. — Tudod te, milyen munkát vé­geztem én mindig? — Bognár Ambrus már a stampedlinél tar­tott, a másik előtt még peremig habos volt a söröskorsó. — Első­rendű prímát.! Magam jártam az erdőt: ez a szil kerékagynak lesz alkalmatos, szívós fa, beharapja a küllőt Ebből az agácából első­rendű príma küllőket gömbölyí­tek. Ez a kőris, ez nem issza a vi­zet nem repedezik: jó lessz oldal­deszkának, saroglyának. Rúdnak a szép menyasszonyka, a szűz nyír! ...Hozz még egy fordulót. Gyula. A másik odakinálta. érintetlen sörét Hirtelen zavarosodott meg Bognár Ambrus szeme. Mintha piros hajszálerek halója mögül né­zett volna a kocsmarosra. Galamb­vörös bajszára fehér réteget hava­zott a sörhab. — Hatvan kocsit csináltam, ér­ted, Gyula? Hatvanat! Hol van­nak?! A lelkem volt bennük. — Régen tönkrementek, öreg. T i vagytok az én tudásom gyilkosai! — bökte mutató­ujját a zavartan röhécselő overal- losok felé a bognár. — Inni, azt tudtok! Legázoltatok! — Ne igyál, Kétszerbognár. A saját boltomat rontom, hogy ezt mondom, beláthatod. Üres gyo­morra rendeltél, vagy mi az ör­dög? — Te se szólj az életembe, Gyu­la! — Bognár Ambrus elmarkolta a kocsmáros elől a pálinkát is. — A fiamat én imádkoztam vissza a traktorra az elnöknél. Ivott, mint ezek. Legázolt a tulajdon fiam is, Gyula Ahogy emelte a kupicát, éppen a fiára látott Spiónkodhatott va­laki Bognár Ambrusra, hogy a gyerek ilyen hamar itt termett. — Jöjjön, édesapám. — Menj, öreg. Nincs semmi hi­ba, csak menj. Az öreg és a fiatal olyan volt, mint a templom előtti háborús emlékmű két alakja: a sebesültet megkarolta a sértetlen. Már az ital­bolt korhadástól hullámos keríté­sénél jártak, amikor a bognár ki­szabadult a fia kezéből. Volt ben­ne erő: lécet szakított és vadul csépelte a fiatalabb Bognár Rába- Steiger traktorát, amely sárga begyként lomhálkodott az út szé­lén. Minden csapással kurtult a fa, végül már a puszta kézével dö­römbölt a gép embermagasságú kerekén, az ütesek előtt püffentve szájával. Vér piros-fekete fonala szőtte be a karját konyákig. Az árokpartra roskadt., Ajkai keskeny réséből soványka nyálcsíkként szi­várgott ki a sírás. A vonalait vesztett világba | hatvan pár hajnalszínű lo- > vat, hatvan robogó pai asztszekeret > hazudott a szeme. ^ í j könyvek

Next

/
Thumbnails
Contents