Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-06 / 55. szám

Történet a vízről meg a hóról

_ Ajaj! — sziszeg Mariska néném és a derekát tapogatja. Meglásd, fiam, hó lesz. Az bizony. Ajaj! Hogy a fene vitte volna el — és forgatja fel a fejét az égnek, mint tyúk, amelyik tudja, honnan is jön a fránya kánya. Az ég kék, a nap keményen próbálkozik átsütni a föld hidegét, néhány foszló felhó, ennyi az egész. Még hogy hó. Somolygok. Most hallottam a rádióban, hogy a magasnyomású, meg azt, hogy az Atlanti-óceán feletti, míg az északi sarki, ugye, az a Kárpátok mellett el... Szóval, a rádió tudományosan közölte velem, hogy jó időm lesz. Szép...

— Mert ugye, ha Luca napján — folytatja meteorológiai okfejtését Mariska néném, miközben igyekszik minél elkínzottabb arcot vágni, mert irtó szereti, ha aggódnak érte — ...és akkor még mindig bevált. Mindig, fiam.

Mariska nénémnek mindenki a fia. merthogy az ég nem adott néki egyet sem. A néném sem azt jelenti, mintha valóságosan is a néném lenne, de hát ez már így alakult ki közöttünk, ö nekem a néném és én neki a fia Tehát holnap hó lesz. Elfordulok, hogy ne lássa a vigyorgásom.

Azt mondta a Mester, így, nagy „m”-mel, mert hogy ez a neve, azt mondta, hogy meglássa az elvtársam — csuda egy becsületes ember, de soha semmi pártnak tagja nem volt. így aztán ez a tulajdonviszonyú elvtárs megszólítás nála csak annyi, mint a jómodor és a kellő titulus megadása, szóval, ezt mondja a mester — most meg kicsi mövel, mert mestere a szakmájának:

— Becsületes kis áradás lesz. De árvíz az nem. A csukának igen jó lesz, mert lesz hol Ívnia, a kicsik meg majd visszamehetnek a főágba, ha megy vissza a víz. Mondtam is a viziigyiseknek, na, az idén nem kell majd, hogy olyan nagy fiúk legyetek — így mondta volt még tán decemberében ennek a télnek Mester, és olyan határozottan mondta, hogy majdnem el is hittem neki. Ha nem tudnám, pontosabban, ha nem tudtam volna, nem több ez, mint sámánkodás csupán decemberben február végi, március eleji vizet jósolni: sok lesz-e vagy kevés?

Megyek Poroszlóra a minap. Süt a nap hétágról, fittyet hányva Mariska néném reumájának. Az égen csak annyi a felhő, amennyi igazán odavaló egy kora tavaszi égre, s amennyitől minden jó piktor megnyalná mind a tíz ecsetjét Megyek Poroszlóra, hogy megnézzem azt a vizet, amelyet ez a fránya Mester mesteri módon megjósolt még december havában. Bámulok le a hídról, majd elvisz a szél. Valahol ott. ahol most a legvadabban kavarog a félelmetesre duzzadt víz, valahol ott süttettem a hasam a nyáron egy eipóbama, selymesen meleg homok- pádon. Amott m»tg, ahol a méteres víz tükréből is visz- szaolvasható a tábla szövege, hogy „Büfé”, ott faltam nagyokat a forró olajtól kínba görbült rostoncsukából.

— Nem gyün tovább. Eddig csak. Idáig jön majd.

De idáig aztán biztosan — mondja az öreg, Kovácsot mormog az orra alatt, hogy bemutatkozunk a víz partján, majd az országút közepén. És nem jön tovább, mint a közepéig mondja az öreg, aki az útfenntartóknál dolgozik, és éppen az út széleit erősítgeti, magasítja társával, s aki kézzel húzza meg, meddig mehet a víz. És nem tovább!

Kinevetném, meg is tenném, ha nem járna az agyamban az a decemberi „mesteri” jóslat, amely lám, hogy bevágott: jócskán megduzzadt a Tisza, de veszélyről, mint hét esztendeje is, szó sincs. Nem is lehet — vélem

— hiszen a Mester azt is megjó6olta volna még akkor nékem.

Jövök vissza Poroszlóról, és ha lehet, a nap ott fenn

az égen még virgoncabban süti a tájat, hogy tűnni látszanak a vizek földön heverő fényes tükrei. Egyszerű b- i>en szólva: az átkozott belvizek. A rádió szól, éppen a meteorológiai jelentést mondja, miszerint enyhülés várható — nem tudom, miért nem jó enyhének ez a napsugaras idő? —:. s azt is bemondja hivatalosan, hogy a 33. számú füzesabony—debreceni fő közlekedési út a 29-es kilométernél a Tisza magas vízszintje miatt csak fél szélességében járható. De járható. Félig. Ahogyan nekem azt az öreg Kovács megmondta.

Reggel nyitom a spalettát Hát nem hó áll a házak tetején! Ügy tekint be a világ az ablakomon, mintha az idő visszapergette volna a naptárt és január havát írnánk, nem pedig március elejét

— Márciusi hó. Szép lesz, aki bedörzsöli véle az arcát

— mondom színpadiasán.

— Dörzsöld be, rád fér... — mormolja mérgesen a feleségem, hogy mindig ilyen hülyeségeken jár az eszem, meg hogy ilyen botor dolgokkal akarom ugratni, miszerint az esti csillagokat az égen, reggelre hó váltja fel a

földön... •

Nem válaszolok a tapintatlan megjegyzésre. Mariska léném és a reumája jár az eszemben. Még a szavát is

allani vélem:

— Fiam, hát nem megmondtam? De te nekem sohasem hiszel. Ti nem hisztek nekünk, mert öregek vagyunk. Meg tudatlanok. Pedig többet tudunk sokban, mint ti, azzal a nagy tudományotokkal... — és minden bizonnyal megelégedetten szusszan az igaza miatt is, meg a reuma miatt is. Hogy most nem fáj.

Egy bátor ember már meggyújtotta a tüzet. Égeti a gazt. A tavalyról maradt leveleket, ágakat, szemetet- A tűz felparázslik, kígyózik,

' emészti a múltat Az öreg összekulcsolja kezét- a gereblye nyelén, rátámasztja állát, belebámul a tűzbe.

Ég a tűz. Lobognak a lángok. Állunk a tűz két oldalán, két idegen, két melegedő. Nézzük a tüzet. A nedves gallyakból felszivárog a nyers fahús kesernyés szaga. Felfakadnak a rejtett zugokban bújkáló nedvek, jön a tavasz.

Jön. És mit fog hozni? Mit hozzon? Mit várok tőle?

Nem tudom. Ennyire buta vagyok? Vagy ennyire gyáva? Még kívánni sem merek. Mit is kívánnék ha lehetne? Apámnak, anyámnak hosszú életet? Magamnak is,- gyerekemnek is, feleségemnek is? Mennyire féltem gyerekkoromban a haláltól, mennyire félek most -is. Éjszakánként néha felébredek, odasétálok az ablakhoz és kinézek a pompázó, fényben csillogó városra. Miért olyan nehéz beletörődni, hogy minden ugyanúgy történik tovább a súlyosan ragyogó égbolt alatt, ha mi ipár nem leszünk?

Még egy dologtól féltem ugyanígy. Hogy buta maradok. Még ma is érzem, ahogy a tenyerem izzadó nyomatát rásütöip a könyv lapjára, ahogy olvasom a verset. Apám íróasztalánál ülök és Saint-John-Perse versét próbálom beleerőszakolni a nyolcéves fejembe. Ismerém a szavakat, el tudom olvasni a mondatokat és nem értem, hogy mit jelentenek. Rémülten nézem az arcomat a tükörben. Annyit' tudok, hogy a vers az életről szól.

Mi az életben a legfontosabb? Ezt kérdeztem Dárday- tól is, amikor a kőszegi fesztiválon megnéztük a filmjét. Ugyanez volt a címe: Ami az életben a legfontosabb. Tehát őt is izgatta a probléma. Ketten ültünk a film után a borozóban. Akkor még nem készült el — még talán nem is gondolt rá — a Jutalomutazás című nagy sikerű filmje, még mással volt elfoglalva. Ültünk a teremben a kancsó bor felett és akkor megkérdeztem. Hugó, te tudod mi a legfontosabb az életben?

Gyakran fényképeket nézegetek. Hemingwaynek, Leninnek, Heisenbergnek és Lukács Györgynek a fényképét. A szemüket nézem az idő kipreparált lemezén és azt az egyetlen időtlenné vált pillanatot próbálom felbontani, amely a boldogságukat őrzi. A szárnyaló érSzigethy András:

Tikparton

telem boldogságát a legyőzött anyag felett. Vajon tényleg boldog emberek voltak? Tudták, hogy mi az életben a legfontosabb? Vagy félelmeik és szorongásaik voltak?

Amikor a tardosi fogadóban véletlenül csöppenve egy esküvői vacsora kellős közepébe, megkérdeztem a csipkevirágba bújt menyasz- szonyt, hogy boldog-e, csak ennyit mondott: nem tudom.

Néha Berek Kati fénylő szeme kering emlékezetembe, ahogy csodálattal nézi az esküvői táncot és azt mondja: a zene mindennél fontosabb.

A zene mindennél fontosabb. Ameddig halljuk. Bo- rodi Tibor jut eszembe, varázslatos életszerelemmel megáldott, fiatalon meg- oszult újságíró mesterem, akivel annyi éjszakát hosz- szabbitottunk meg zenével, tánccal, borral kivirradtig, a mindent bíró világmegváltás fontos tudatáig. Mi fontos most Borodi Tibornak? Reggelenként bejövök a szerkesztőségbe, kinyitom a tördelőszerkesztői szoba dupla ajtaját. Azon a széken ült A szürke plüsshuzat ugyanúgy feszül fakeretén. Tárgyaink túlélnek minket. Csak ő nincs már sehol. Elfelejtették, elfelejtettük. Ez az élet rendje. Ez?

Számíthat-e bárki is az utókor hálájára? A holtnak már különben is mindegy. Semmit nem tud vele kezdeni. Mint ahogy semmilyen eszmével, sem a materializmussal, sem az idealizmussal nem tud mit kezdeni. Fabatkát sem érnek számára. Ostobaság. Az elméleteket az élők találják ki az élők számára, P,ersze. • Így helyénvaló. Elméletek nélkül nem tudnánk élni.

Mire valók az elméletek? Mi felé vezérelnek bennünket? A boldogság, vagy a gyötrelem felé? A megismerés felé? Megismertük a holdat. Kőzetmintát hoztunk róla. Közelebb jutottunk a boldogsághoz?

Kit nyugtat meg, ha megérti, hogy az emberi elme korlátái talán örökre befogad- hatatlanná, integrálhatatlanná teszik a végest és végtelent, az életet és a halált, a kezdetet és a véget, az örök anyag állandó szimmetriá- i ját.

Élet és halál, véges és végtelen. Mi értelmük van ezeknek a szavaknak? Mi értelmük lehet 30 év alatt, 40 év alatt, 60 év alatt? Fel- , ütöm a lexikonokat, forgatom a könyveket, nézegetem a dinosaurus rajzát. Húszezer év, százhúszezer év, egymillió év. Felnézek a csillagokra. Talán mór nincsenek is ott, ahol látom őket. Talán már kihűltek, összeomlottak, elporladtak azok a világok. Csupán a tízmil- liárd évekkel ezelőtti helyüket látom, ahogy a most ideérkező fénysugár föllob- bantja szemem világán keresztül őket, akkori, hajdanvolt pompájukban.

Tízmilliárd év. Mi dolgom nekem parányi, jeltelen, fölvillanó, fehérjecseppnek a tündöklő naprendszerek útvesztőjében? Csillagösvé- nyekre figyelek, néha közöttük kószálok, ösvények peremén tévelygek, a galaxisok között talán egyetlen sárgavirágú mezőt keresve, rálelve, beleheveredve, elhagyva, kirekesztve. Talán szerelemnek hívják ezt a mezőt, talán barátságnak, talán tudásnak, talán munkának. Talán?

Beszélgetünk. iszunk,

eszünk, moziba járunk, szeretünk, dolgozunk, olvasunk, színházba járunk, fontos embert játszunk, megkö- zelíthetetlent játszunk, hivatalokat csinálunk, rendet, bástyát, fegyvert emelünk magunk köré. Szeretjük, akiket szeretni kell. hazáról dadogunk, boldogságot hazu- dozunk. Magam is hazug vagyok. Magamnak is hazu- dok. Meggyőződéses materialista létemre hányszor szalad ki a számon egy-egy döntő teniszmérkőzés utolsó pillanatában, hogy istenem, segíts. Döntő teniszmérkőzés? Kinek a számára döntő? Mit dönt el? Olyan nevetséges. Szóval nevetséges is vagyok? Bizonyára. Kicsiségemből, semmiségemből adódóan. Nyomaszt ez a kicsiség. Amikor az írógép fölött kucorgók, nyomaszt a félelem, hogy nem felelek meg a szakmámnak, hogy nem tudok azok helyett, azokért és azokból beszélni, szólni, ' kiáltani, kérdezni, akik eltartanak a két kezük munkájával. Tehát áruló is vagyok? Akik megbíznak bennem, azokért sem dolgozom meg.

Mihez kapkodjak? Mi a feladatom nekem? Félek, nincs hangom helyettük énekelni, mindig is féltem tőle, hogy tehetségtelen vagyok. Sétálok, játszom a fiammal. Mire tanítom? Mikre tanítom? Tovább örökítem a szorongást, vagy tovább éltetem a reményt, hogy majd egyszer választ kapunk a végső, a mindent eldöntő nagy kérdésekre. Milyen tűzön túl van ez a válasz? Milyen lángokon kellene átverekednem magam ezért a válaszért?

A magam hitetlenségén? Nézem a tüzet Lobognak a lángok.

Az öreg már nincs a tűz mellett Egyenletes, ősi ritmussal vezérli keze mozgása a gereblyét. A vasfogak föltépik a földről a gazt avart, szemetet. A szőlősorok már megmetszve, rendben futnak fel a domb hajlatán.

Mit érne ez a föld nélküle, mivé lenne a világegyetem e négyszáz négyszögöles sarka az ó munkája nélkül?

Mit ér az anyag, a tér és az idő nélkülünk? Nélkülünk, akik olyan esendők, olyan törékenyek, kiszolgáltatottak, akaratosak, erőszakosaik, szánandók és mú- landók vagyunk egy-egy földdarabon, amit falunak, városnak, hazának neveznek.

Ki adna értelmet a kőnek. a fának, a víznek, ha nem mi, akik lázasan rendezgetjük be a világot hogy továbbadjuk az újraértelme- zőknek. Üjra értelmezik munkánkat, létünket, mert gyorsan vagyunk múlandók. De egyszeriek és megismételhetetlenek.

Megismételhetetlenek! Tehát soha többé nem lesz olyan szemvillanás, nem örül még egyszer senki ugyanígy egy tavaszi tócsán megfeszülő napfénynek. Megismételhetetlenek vagyunk. Tehát fontosak. Mert minden mozdulásunk, hibánk, szerelmetes ölelésünk kitörölhetetlen nyomként, jeltelen izotópként sugároz évezredek múltán is.

Tükörbe nézek. Az anyag hány évmilliárdos szerveződése néz vissza rám szivárványhártyámon kérészül. Miket őrzök magamba zárva? Hány világot? Hány kudarcot és diadalt, amíg az élettelenből megszületett az élő.

Élővé varázsolt az anyag. Élek. Pótolhatatlan' láncszemként tartozom az univerzum eltéphetetlen örök szövetébe. Én is tartom a szövetet.

favasz

(Fotó: Perl Márton)