Népújság, 1977. március (28. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-06 / 55. szám

Majd egy évtizede írtam róla először. Éppen túl volt az első infarktuson, és ambi­ciózusan tervezte a jövőt! Optimizmusról és boldogság­ról vallottak szavai. Derűje, tenni akarása most is a ré­gi, talán csak a boldogság csillogása vesztett valamit fé­nyéből-: ár. Varga Béla be­töltötte a 65. évet, nyugdíjba ment. Nyugdíjas középiskolai ta­nár, mozdonyvezető vagy nyugdíjas államtitkár... Mindezt természetesnek ve­szi az ember, de nem így a nyugdíjas színész, író vagy a nyugdíjas orvos fogalmát. Az író ír, míg alkotni képes, a színész játszik, szerepet formál, míg győzi tehetség­gel, erővel, és egy életre szól a hippokratészi eskü is. De hát ez az élet rendje, ponto­sabban így szól a törvény, amely humanizmusával még­iscsak az embert szolgálja. Tudja ezt az orvos is, aki tegnap még végigdolgozta a napot, vizsgált, kezelési uta­sításokat adott, operált, így mentve, korrigálva az embe­rek szeme világát, olykor pedig- éjszakai ügyeletben vi­gyázta á betegeket. Ma pedig nyugdíjas... Érthető hát, ha némi keserűség társul a nyugdíj első napjaihoz. El­múlik ez is, mint a tavaszi influenza. Ám az élet olykor megtré­fálja a még oly szigorú sza­bályokat is. Az első napokban történt. Kórházi szobáját rendezget­te, munkáit, a múlt emléke­it szedte rendbe, amikor sür­gős konzíliumöt kert á bál­ieseti osztály. A szakorvos ri­asztása időbe került volna, de különben sem tudott ne­met mondani, ment hát si­etve, megvizsgálta az eszmé­letlen beteget, akit egy gép­kocsikarambol után, súlyos fejsérüléssel hoztak be a mentők. A kórlapra pedig feljegyezte. a. szakvéleményt, majd. aláírta, így: dr. Varga Béla, volt kórházi szemész főorvos. • ■ • Néhány nappal ezelőtt, amikor az egri kórházban köszöntötték, két sokat mon­dó adattal lepte meg orvos- társait.' — Hatvanöt éves va­gyok — mondta — és har­minckét és fél évet töltöttem * itt, ebben a kórházban. Pon­tosan életem felét... ® 1 # Még, dúlt a háború, amikor Egerbe hívta egy levél: hagyja ott a fővárost, szük­ség van itt egy szemész fő­orvosra. Egy hónapra jött arnoiyan terepszemlére, de aztán megtetszett neki a vá­ros, megérezte: itt lehet kez­deni valamit. Szemészeti osz­tály akkor még nem létezett, talán éppen ez izgatta fan­táziáját. Csinálni, teremteni valamit a semmiből, önálló­an dolgozni, gyógyítani, ope­rálni, eddig még ismeretlen utakon járva ostromolni a tu­dományt — ezek voltak a vágyai. És a vágyak teljesültek. • 1 • Ötödik emelet, egyszoba- összkornfort. Visszavonult, birodalomnak tetszik a lakás, könyvek, jegyzetek, tanul­mányok várják a rendezést. Égy .könyvet mutat, rajta a dátum: 1937. Címe: Sze­mészet. A szigorló orvosok és Örvös tanhallgatók számú - ra írta: Varga Béla. így egy­szerűén, dr. nélkül, mert ak kor még csak orvostanhall­gató volt... Másik köpyvet emel le a polcról, vastag, ko­moly kötésűt. A hosszú és rejtélyes cím helyett úgy irom, ahogyan ő mondja', kissé tréfásan: „A világ sze­mészeti bibliája’’. A London­ban, 1964-ben megjelent '-as­Egy élet fele kos kötetben számon tartják, hivatkoznak rá, úgy említik, mint az első embert, aki módszeresen és sikeresen megoldotta a lencseficamok gyógyítását. „Módszerével ötszáz százalékos látás javu­lást lehet elérni” — írta ró­la az angol szerző. Kísérletező alkat. Nem tu­dott belenyugodni, hogy van­nak emberek, akik a termé­szet szeszélyéből nem látnak rendesen, akik születésük óta csak homályban tapogatják a a sok színű világot. Éveket szánt a lencseíicam tanulmá­nyozására, kutatva, keresve a műtéti beavatkozás módját, lehetőségeit. Egyre jobban hitt abban, hogy van meg­oldás, hogy a ficamodon lencsét el lehet távolítani, majd szemüveggel javítani a látást. Ezután már csak az elhatározás kellett, és ami ezzel együtt járt: a merész­ség. Még ma is emlékszik ar­ra a 33 éves férfira. Mind­össze tízszázalékos volt a látása. Megpróbálta. S i k e-, r ü 1 t I 1960-ban 24 műtét alapján publikálta először a mód­szert és annak tapasztalatait. A nyugat-németországi liei- delbergböl érkezett az első válasz: Jaeger professzor a leírás alapján megoperált egy tizenegy éves fiút. A műtét sikerült. A profesz- szor meghívta, de az utazás elmaradt... Büszke a műtétekre, az új gyógyítóeljárásra, amely az elmúlt években bejárta csak­nem az egész világot. Ta­nulmányt kértek tőle, publi­kálták ) . munkáját Ang­liában, az Egyesült Államokban, Svájcban, s ma már' szerte a. világon, mindenütt említik a nevét, ahol a lencseficam gyógyítá­sáról , van szó, Egy filmet is készítettek, magyar, német és orosz nyelvűt, amely be­mutatja az újfajta műtétet. És ebből a témakörből írta 1962-ben disszertációját is, amelynek sikeres megvédése után joggal illeti a büszke cím: az -orvostudományok kandidátusa. L. Műtétéi:: eredménnyel * jár­tak, évekig tartó kutató- és gyűjtőmunka alapján kiala­kított új módszerét „Varga­féle alkati index” néven is­merik és alkalmazzák a Marfan-betegségek diagnosz­tikájában, számos újítását el­fogadták, díjazták. Csak uta­zásait nem kísérte szerencse. Pedig egyszer már majdnem eljutott Mexikóba, a XXI. nemzetközi szemészkongresz- szusra is. A meghívás annak rendje, módja szerint érke­zett: fölkérték, tartson elő­adást, a lencseficam gyógyí­tásáról. De a meghívással egyidőben, kopogtatás nélkül jött az infarktus. Amikor már .megcsillant a remény, hogy életben marad, kidol­gozta az előadást és elküld­te Mexikóba. És bár a kong­resszuson nem vehetett részt, előadása elhangzott, s a nagy nemzetközi szimpozion do­kumentációjában ott szerepel a tanulmánya is. • II • Az orvos csakúgy, mint más ember, teszi a dolgát a világban, végzi a munkáját, amelyre felesküdött. Mégis más ez a hivatás, ez a szol­gálat, amelyet állandó aggó­dás, reménykedés és szere­tet kísér. Egy új osztály lét­rehozása, mintegy tízezer mű­tét, számos tudományos mun­ka, értekezés, szakemberek nevelése és. még hosszan so­rolhatnám egy fél élet tartal­mas leltárát. És a volt bete­gek, a meggyógyultak, az új­ra vagy a jobban látók há­lás emlékezései, átlépik a nyugdíjkorhatárt is... Egy régebbi beszélgetésre emlékszem, két mondatára pontosan, mert följegyeztem: — Látod, milyen az élei! Egérből, ebből a szűk kis korházi szobából is' el lehet jutni á nagyvilágba.,, A-patetikus szavakból fél­reérthetetlenül kicsendült a büszkeség, A büszkeség, ame­lyet mindannyian vállalha­tunk. Még akkor is, ha most úgy tűnik, hogy a világ visz- szahúzódik az ötödik emeleti egy szoba-összkomfortba. • ■ ♦ Hallgatunk egy Ideig, am idegesítő a csend. muszáj megtörni. — Hogyan élsz ezután? Tu­lajdonképpen mi hiányzik most a legjobban? Igazít egyet a szemüvegén, feláll, nyugtalanul tesz né­hány lépést, majd hirtelen válaszol: — Őszinte leszek: imád­tam operálni, ez hiányzik a legjobban. Az alkotás élmé­nye, az, hogy csináltam va­lamit és sikerült! Nehezen szokom, hogy nincs felelőssé­gem, hogy nem keli olyan pontosan beosztani az idő­met. Valamelyik nap példá­ul, a délutáni előadást néz­tem a moziban. Még az ér­tekezletek is hiányoznak — negyedszázadig, huszonöt évig voltam a szakszervezet megyei elnöke — az embe­rek, a taggyűlések. Első vol­tam az orvosok között, aki belépett a pártba, s bizony, most rosszul esik, hogy bú­csút kell mondanom az alap- szervezetnek is, ahol pedig a hosszú évek során olyan ott­honosan éreztem magam. Ez­után a körzethez tartozom majd, tudyin, ez is egy rend, egy szabály, mégis keserűsé­get okoz... Hallgatunk egy ideig, mér­legeljük a szavak súlyát, az­tán folytatja: — Ügy; gondolom, megtet­tem a magamét. A családon belül- is átadtam a stafétát,: három szakorvost neveltem, kettő szemész. És van hét unokám! Kérdezed, hogyan élek ez­után. Igyekszem úgy, mint eddig, csak egy kicsit ké­nyelmesebben, több szórako­zással. Korán kelek, úgy öt óra tájban, és munkához lá­tok. írogatok, . rendezem korábbi dolgozataimat, tevé­kenykedem, mint a tracho­ma megyei ellenőrző főor­vosa, készülök a Magyar Szemorvos Társaság egri ülé­sére, és természetesen vég­zem tovább tudományos munkámat. — Csak nem az akadémi­ai doktorátusra készülsz? Meglepi a kérdés, de né­mi iróniával kivágja magát. — Talán. Témáin és időm is van; hozzá. És a tudomá­nyos iitunkában ismeretien a nyugdíjkorhatár. — Jó egészséget hozzá! Ebben maradtunk,.. Márkusz László (Befejező rész) — Megfagy az istenadta! Hova is mehetett volna in­nen? Hiszen nincs ház a kör­nyéken — rimánkodott az öregasszony. A bába nem szólt, fogta a táskáját, és kilendült az aj­tón. Körülnézett az udvaron és ösztöneire hagyatkozva, vaktában elindult az istálló felé. Hóbuckákon át futott. Elesett, fölállt. — Az istenit! —f csúszott ki a száján, aztán hirtelen fel- üvöltött: — Mária! Hol vagy? Belökte az istálló ajtaját, zihálva megállt. Hallgatózott. Valahonnan a jászol alól visszafojtott nyöszörgés szű­rődött felé. Zseblámpája fé­nyével kereste a szalmában verejtékező nőt. Négykézláb kúszott felé a két tehén kö­zött. Az állatok jámboran áll­tak, orrlyukaikból meleg gőz áramlott a föld felé. — Mária, hát itt vagy? Hogy vagy, kislányom? Mi­óta tart? — kérdezte gyor­san, s a lány csuromviz ha­ját kisimította a homlokából. Mária felorditott és meg­feszült A bába kétségbeeset­ten vette tudomásul, hogy az utolsó pillanatban érkezett. Letépte magáról a bundát, a szalmára terítette, aztán min­den erejét összeszedve, fel­emelte á nőt és ráfektette. —• Egy pillanat! —■ mond­ta —■csak egy pillanat! . Még a küszöbig sem ért, máris kiáltozni kezdett.-— Vizet! Forró, tiszta vizei ide! örzse néni, hozzon vizet, azonnal! At. öregasszony meredt szemmel nézett rá. — Nem halijai? Süket ma­ga? Tiszta, forró vizet hoz­zon, és n tűzhelyre is legyen „Mutasd a kezeddel*9 LJÖ 7 re, mi, fá... Mutasd a kezeddel.., A két kismadár ül a fán cíniű dalt „kottázza” Nánássy Andris. Évikéin, így fogd á fu­rulyát —mutatja- -Dienes,,.Ti- borné, a zeneovi ' szerétetfc tanár nénije Antal Évinek, akiből talán a jövő egyik lelkes zenésze, vagy zene­pedagógusa válik majd. Aki tapsol és énekel — mert hiszen a legkedvesebb- gyermekdalt kell éppen „előadnia” —a zeneoviban oly lelkes Csont Pisti, MAGYAR KATALIN: Gyermek született Nyomban me­gyek én is. Gyorsan vigyer óvatosan•„ el ne essen vele. Szo­rítsa magához, nehogy meg­fázzon. Na, vi­gye már! — ri- pakOGött rá, és az öregasszony, mint egy alva­járó, tette, amit parancsoltak neki. A bába — már ameny- nyire lehetett — lemosdatta az anyát. Még szerencse, hogy sima szülés volt — sóhajtot­ta. Aztán beburkolta a bun­dájába és talpra állítottta az asszonyt. Úgy érezte, kisza­kad a szíve, amíg átvonszol­ta a havas udvaron. Akony- hapriccsre fektette, amíg a szobában megágyazott. — Fütse be a kemencét! — kiáltott ki az öregembernek, aki elbutult, tekintettel né­zett maga elé. — Nem hal­lotta, mit mondtam!? —csat­tant fel erélyesebben, s egy pil­lanatra visszafojtotta léleg­zetét. Megkönnyebbülten ész ­lelte, hogy a csizma csősz- Gzanva indul kifelé A fiúnak nem volt kelen-, gyéje. Lepedőkből, párnahu­zatokból hasítottak neki pó­lyát, pelenkát, és régre be­vitték a tisztaszobába, ahol szótlanul, szomorúan feküdt Mária. Melegen duruzsolt a ke­mencében a láng, s kint az istállóban a tehenek békésen lógatták fejüket... Reggel, amikor hazaért á bába, a lányai csodálkozó szemmel bújtak ki a dunnák alól: — Milyen kabát van raj­tad? — kérdezte Éva. Az asszony elmosolyodott és levetette örzse asszony foltos-nyűtt • kabátját. ■— Hol az irhád? — bámult Tinka és. máris sírásra gör­bült a szája. , — Ha nem tudnátok, Bet­lehemben jártam és világra, segítettem a megváltót. Öt takartam be a bundámmal — próbált tréfálni a bábái de az arca komoly volt és szürke a fáradtságtól. . 1947-ét írtak akkor. Mária' fia egy szép, tavaszi napos elindult. föl egy fazékkal, de azonnal. Érti?! Örzse nénit, mintha hipno­tizálták volna, kapkodva mozdult a vödörhöz. Föltet­te a vizet, s a tűzhely szé­lén párolgó másik fazekat a bába kezébe nyomta. — Lámpát, meg lepedőt is, gyorsan. Lepedőt is! — sür­gette a bába, majd meg sem várva, hogy mozduljon, ma­ga rontott a szobába és le­tépte az ágyterítőt. Egy pár­nát a hóna alá kapott és ro­hant vissza az istállóba. Má­ria csöndesen jajgatott és sírt. — Nincs semmi baj. ne félj. Nincs semmi baj! — mondta és a zseblámpa vi­lágánál idegesen matatott á táskájába rejtett csipeszek, ollók között. Két perc sem telt belé, az öregasszony megjelent aa ajtóban és ma­gasra tartotta a petróleum­lámpát. Éppen akkor szüle­tett meg a fiú, és éles sikol­tással jelezte, hogy egészsé­ges. Ott kapálózott véresen,’ iu'cskosan a bábaasszony ir­habundáján. az anyatest vé­delmében. — Hozott lepedőt? ■— kér dette az öregasszonyt — Azt nem — rebegte ör­zse néni-—. azt nem. .— Persze, az eszük, az so- hasincs a helyén! — mérge­lődött a bába. Szakértő uj­jakkal rendbe tette a gyere­ket, aztán az ágyterítőbe burkolta és a nagyanyja ke­zébe nyomta. Vigye be. meg kell für­detni, föl leiül öltöztetni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents