Népújság, 1977. február (28. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-20 / 43. szám
Ilyennek látta Marit Tornyai így ismerték művészek és művészetpártolók: Mári. Így is szignálta képeit, amikor egy-egy táblájának elkészülte után a jobb alsó sarokba kanyarította ezt a négy betűt.., Mári volt 6 Tornyai Jánosnak is, aki maga mellé vette a századfordulón, s Móriként gyászolják most mindazok, akik tudják, hogy több volt ő, mint egy nagy festő árnyékában kísérletező őstehetség. Művész, megörökítő, ábrázoló művész volt Mári a maga néhány osztályával, s azzal a festeni tudásával, amit a gazdájától nemcsak megtanult, de meg is érlelt; kiteljesített, ahogy mondani szokás. Mári kilencvennégy éve, 1883-ban Hódmezővásárhelyen született sokgyermekes parasztcsaládban. A kis Kovács Mária — hiszen ez volt a hivatalos neve — korán elhagyta a szülői házat: libát őrzött, cselédeskedett a vásárhelyi határban. Éppen négy gazdát szolgált ki, amikor nagylányként Tornyaihoz került. Tornyai János, a magyar festészetnek Mári Csendélet — Kovács Mári festménye ez az indulatos nagy alakja akkor már elismert volt, s egy kisebb művészcsoport szerveződött köré. E művészcsoport tagjai egyet akartak: képeikkel, munkásságukkal megtörni a nagy alföldi csöndet; kikényszeríteni, elősegíteni a megmerevedett társadalom változását. A viták Tornyai lakásán zajlottak, s Mári —■ akinek tiszte a vendégek ellátása, kínálgatása volt — e találkozók résztvevőjeként értette meg gazdájának, s gazdája barátainak szándékát. Festeni ugyan véletlenül kezdett, ám amikor ecsetet fogott a kezébe, az ő munkáiban is ott sistergett a Tornyai-képekre oly jellemző erő, az alföldi táj izzó színekben kifejezett szerete- te. Az, hogy Mári mégsem lett Tornyai-epigon, mestere bölcsességének köszönhető. Gazdája ugyanis — látva Mári gyorsan kibontakozó tehetségét — nem a maga művészetének ismételgetésére, hanem éppen festői világának kibontakoztatására biztatta alkalmazottját, vagyis egy idő után tanítványává lett élettársát. Biztatása így hangzott: úgy fess, ahogyan érzel! Mári kiállításait ugyancsak vegyes kritika fogadta. Volt, aki epigonnak nevezte, volt aki iskolázatlan őstehetséget látott benne, ám olyan műkritikus is akadt, aki megérezte, hogy Mári több is, más is. Ady barátja, Révész Béla műkritikus irt róla igen meleg hangú méltatást, amelyben úgy szólt Máriról, mint a magyar táj-, illetve életképfestés új felfedezettjéről, karakteres alakjáról. Sok képe talált gazdára ebben az időben, igazán mégsem válhatott festővé Mári. Főképp azután, hogy gazdája, mestere, élettársa 1936-ban meghalt; a kenyér- keresetnek sokkal hétköznapibb módjait kellett választania. A festést mégsem hagyta abba. *Leginkább öregkorában fogta gyakran kézbe az ecsetet, s festette azt, amit éppen látott: kis lakókamrájának ajtaját, az előtte virágzó almafát. E képeinek java rendre ott függött a vásárhelyi őszi tárlatokon, áhova — immár botjára támaszkodva, jobb- ról-balról gyámolítva — maga is mindig eljárt, ő volt a díszvendége ezeknek a tárlatnyitóknak! Könyv még nem íródott róla, de pályakezdésének éveit már jól összefoglalja az a tanulmány, amelyet az Élet és Tudomány idei második száma adott közre. Mári még kezébe vehette a lapnak ezt a példányát; meggyöngült szeme talán még ráismerhetett önmagára a színes címlapon, — aztán néhány nap múlva meghalt Festészetünknek egy nem mindennapi sorsú, kellőképpen majd csak ezután méltánylandó, eredeti tehetsége búcsúzott el vele. AKÁCZ LÁSZLÓ Történelmi arcképek Kovács Endre könyvéről Szögezzük le a legelején: Kovács Endre könyve az$C tanulságos és a nagyközönség számára is érdeklődést ki» váltó munka, mert érzékletes, tudományos hitellel meg-1 rajzolt képeket fest olyan múlt századi politikusokról, akik elhatározták, hogy népüket kiemelik a feudalizmus elmaradottságából. A szerző olyan tizenkilencedik századi politikusokról rajzol érzékletes portrét, mint pl. Guiseppe Mazzini, vagy A. Hercen, akik forradalmi gondolkodásukkal és kiállásukkal Kelet-Európa valamelyik népének akartak nemzéti függetlenséget és társadalmi haladást kivívni. Ügy gondolom, nem kell különösebben hangsúlyozni, egy adott történelmi időszakban a halaszthatatlan megoldással napirendre tűzött kérdések leginkább az egyéni törekvésekben követhetők nyomon- Talán ezért is lehet olyan nagy vonzása a kimagasló történelmi személyeket bemutató írásoknak. Egy-egy kiművelt, széles látókörű elme valóban koncentráltan jelenítheti a társadalom legégetőbb kérdéseit, s azokért a legtöbbet teheti, ha megvalósításúk mögé ugyanakkor széles tömegbázist is tud szervezni. A szerző egyben a kelet-európai polgári átalakulás avatott és elismert kutatója, biztos kézzel választja ki azokat a személyiségeket, egyben a polgári átalakulás képviselőit, akik ugyan eltérő formában és mértékben, de mindannyian a múlt századi polgári átalakulás programadó ideológusai, nemzeti és országhatáron túli kihatású politikusai voltak- S Kovács Endre azt is jól tudja, hogy a történelmi „kihívás” nemcsak a feudális erők nyesegetését követelte meg a kortársi szereplőktől, hanem egyéb feladatok megoldását is. Az egyéb feladatok megoldása mellett is első helyre kívánkozik a nemzeti függetlenség kivívása, a kulturális és nyelvi harc megvívása. Sőt. min- denekelőttre tehető, egy egységes, osztálykorlátok fölé emelt reformnemzedéknek a kiformálása. Amikor arról beszéltünk, hogy a szerző a múlt századi antifeudális erők legöntudatosabb képviselőiről ad arcképvázlatot, elsősorban nem arra gondoltunk, hogy biográíi- kus hűséggel rajzol portrét. A szaktörténész jól tudja: ez csak adalék lenne a történelem fő folyamatainak a megértéséhez. Ezért a szerző, ahol kell és nélkülözhetetlenül szükséges, alapos társadalom-történeti hátteret rajzol. Ha sematikusan is, de személyenként — s egyben nemzetenként —, rámutat azokra a mozgatókra, melyek — a libe- rális-antifeudális eszméket valló egyéneket, akik sokszor osztálykorlátaik felszámolásával, vagy azok részleges meghagyásával —; mégis egységes táborba tömörítették a társadalom haladó erőit Sőt arra is kitér a szerző, hogy helyenként és esetenként, a nemzeti függetlenség igénye mellé a társadalmi reformok megvívásának óhaja is társult. Kovács Endre ugyanakkor azt is helyesen tudja, melyben egyébként a kelet-európai polgári átalakulás egyik sajátossága ragadható meg: a nemzeti függetlenség és társadalmi átalakulás tábbra csak kivételes esetben, s kevés szereplőnél hozható fedésbe- Gyakoribb a kettő szerves elkülönülése. Ilyen társadalom-, és politikatörténeti háttérrel sikerül elérnie a szerzőnek azt, hogy ábrázolt alakjait mindig reális „történeti közegben” tudja mozgatni. Nem idealizál és heroizál, igyekszik bemutatni: az egyéni világnézetből fakadó reformprogram hogyan találkozik a társadalmi feszültségekből táplálkozó megoldanivalókkalBefejezésül hivatkoznunk kell, igen fontos pozitív vonásként. a könyv jól megírt, olvasmányos stílusára. A kötetajánló recenziónak föltétlenül ki kell erre térnie, hiszen a nagyközönség jelentős részének történeti munkáktól való idegenkedése ebből is származik. (Gondolat, 76.) SZŐKE DOMONKOS K ilopakodott a mosdóba. Nem lepődött meg, hogy a szarkalábak még a vastag púder alól is előtűnnek, bár reggel azt hitte: a délutáni órák világítása jobban kedvez majd mimikrijének. Szemébe igyekezett némi optimizmust erőltetni, de a tükör kegyetlenül hűen dobta vissza tekintetét. Megigazította reggel frissen berakott haját, picit jobbra, majd meg balra fordult, arra volt kíváncsi, hogy a halványlila lakk hogyan mutat előnyösebben? Nem volt elégedett az eredménnyel. Előkotorta a kis retikülből a rúzst és kent belőle a szájára. Párszor beharapta felső ajkát hogy a rúzs egyenletesen oszoljon el rajta, amikor meghallotta, hogy nyílik a mosdó ajtaja. Mint a rajtakapott gyerek, kiosont Mária mellett a folyosóra, közben mormogott valamit, és nem nézett fel. Zavara bosszúsággá változott, amiért ez a fiatal fruska meglátta, hogy ő.. • A szobájába érve gyorsan végignézett magán- A ruha. amely mértéktartóan takarta térdét — még divatos is most — felül picit kacér kivágással készült, a színt hosszas fontolgatás után választotta. Észrevette, hogy — bár meleg van — karja lúdbőrözik, ettől egészében megborzongott. Abbahagyta a mustrát, íróasztalához ment. Kifülelt a folyosóra, s mivel nem hallott lépteket, gyorsan kinyitotta az alsó fiókot. Az üveg mesterséges ódonsággal készült a nyugati csomagolási rafinéria minden fogása rajta volt. Queen Anne —betűzte ki sokadszor a feliratot és megsimogatta a drága folyadékot tartalmazó butéliát. Tegnap, amikor bemerészkedett az önkiszolgálóba, még nem tudta, hogy mit fog venni, csak azt, hogy most valami értékes kell. Olyan, amire sokáig emlékeznek majd, olyan, amelyet felemlegetnek egy- egy újabb névnapon is. Emlékeztek, amikor az Annuska.. • ? — hallotta, miközben a gondolák között lökdösték, taszigálták. Mindenki tudta, hogy mit akar vásárolni, csak ő szerencsétlenkedett köztük. Téblábolt és próbálta eldönteni, hogy a sok idegen nyelvű felirat közül melyiket válassza- Aztán rájött, hogy az árat kell ítéznie. Kétszázötven forintot szorított ki a havi konyhapénzből meg az otthonra vállalt gépelésből. Készült erre az alkalomra, mint valamikor egy szívdobogtató randevúra. Mint amikor Lacival... Hajnali ötre húzta az órát, mert bejelentkezett Pirinél, a haját is rendbe akarta hozatni mára. Óvatosan, precízen csomagolta ki a kristálypoharakat, mindet egyenként átvizsgálta, nem poros-e, pedig tudta, hogy naponta törölgeti őket. Papírt rakott a poharakba, papírba göngyölte őket, a táskába papírt rakott közéjük. A készlet igen régi volt, még anyjától örökölte, a cseh üveget még a monarchia idején fújták. Mire elkészült a csomagolással, majdnem kiszaladt az időből. Zihálva ért a fodrászathoz, Piri már bosszúsan eregette a füstöt, mert közben lett volna munkája, de őmiatta lemondta. Gyorsan siklott a székbe, és nagy lélegzet után hadarta el kívánságát, aztán nem mert felnézni a tükörben Pirire, mert tudta, hogy kerekre nyílt szemeket. aztán meg lebiggyesztett szájat látna, yalami olyan kifejezéssel, hogy „nocsak, van valakije a vénlánynak?” Az üveg i hűvös maradt, a poha-' rak kicsomagolva vártak sorukra az íróasztalfiókban. Becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot- Még az ebédszünetben székeket csempészett át Borosné szobájából, azokat akarta most úgy elrendezni, hogy ha jönnek, mindenkit le tudjon ültetni, körbe tudjon kínálni. K/1 ire végzett a székek elrerr- * ■ dezésével, jól eltelt az idő- Kicsit kifújta magát ismét, most csak úgy tükör nélkül, a hajához nyúlt, a keze magától folytatta a mozdulatot a ruhán. Fél négy lesz öt perc múlva, mindjárt jönnek. Még elpakolnak a fiókjukban, rendet tesznek az asztalukon, zárnak, aztán jönnek. Ügy, ahogyan ő is szokta, amikor meghívják. Az a szokás, hogy körbejár az év folyamán a névnapozás, mindig az ünnepelt vendégel és az esztendő végére mindenki ad is, meg kap is; egyensúlyban marad a dolog. A főnök persze ilyenkor is igyekszik a szigorút játszani, egyetlen pohárkával iszik és gyorsan elköszön azzal, hogy „ne maradjanak sokáig tudják, hogy nem lenne szabad!” Mindenki roppant komolyan bólogat és mint a kisgyerekek, egymásra licitálva ígérik, hogy öt perc az egész, mindenkit vár a család. Ennek ellenére nem ritka, hogy még a tv-híradót sem érik el, hogy kapatosán távoznak és a lépcsőházban egy-eev magyar nóta is felhangzik. legalábbis így meséli Mária, akinek tetszenek az ilyen összejövetelek. Nagyon férjhez akar menni szegényke, pedig ha tudná hogy nem kell azzal sietni. Hiába meséli neki a saiát példáját Lacival, Mária csak bólogat ülemtudőan, de látni rajta, hogy unja már az egészet, és úgy öltözik, úgy festi magát, mint.-. Hát igen, mint ő most. Csakhogy ő nem akar már semmi ilyet- Névnapja van és ezt emlékezetessé akarja tenni a kollégáknak is meg saját magának is. Most ő is itt lesz. amíg a többiek, most nem rohan el hat óra körül azzal, hogy .ne haragudjatok, sürgős dolgom van!”, miközben tudja, hogy az égvilágon semmit sem kell csinálnia, és hogy egész este arra fog gondolni: vajon meddig maradtak, vajon miről beszéltek, vajon Mária kire vetette ki megint a hálóját? Ül közben az ablaknál, nem gyújt villanyt, mert úgy sincs'mit nézni. Lacira gondol, aki akkor szó nélkül ment el. Csak hónapok múlva tudta meg róla, hogy Kanadában van. Az órájára nézett. Minden pillanatban itt lehetnek, már fél négy múlt tíz perccel. Vajon ki jön először? Reggel, amikor sorra járta őket a főnök azt mondta, lehet, hogy kicsit késni fog a több- biek ígérték, biztosra mondták. Szerencséje van. ma semmilyen értekezlet néni volt, mindenki időben végezhetett. Ült az asztalnál és fázni kezdett- Felállt, hogy kifülel a folyosóra. Akkor vette észre, hogy az ajtó zárva maradt, amikor a székeket rendezgette. Gyorsan elfordította a kulcsot és arra gondolt: még biztosan nem járt itt egyik sem, az nem lehet, akkor meghallottam volnaE gy óra múlva még mindig ott, ült es már vacogott, annyira fázott. Ajkát harapdálta, a rúzs már csak nyomokban volt a száján, a púdertakaró mögött rémület szaladgált a vonaglo arc- izmokban. Felpattant, az ajtóhoz indult. Érezte, hogy a tarkóján hideg verejték indul el, a gerince árkában fut tovább, míg a ruha jeges bádogként nem tapad a hátára. Hallgatózott. Rajtakapta magát, hogy hallucinál: mintha a földszintről a főnök baritonján az visszhangzana, hogy ,,prőszit!” Pár pillanatig az ajtófélfának dőlt, érezte, hogy remeg a lába. hogyan nyirkosodik tenyere alatt a fa. Végre el tudott indulni. Végigim- bolygott a folyosón, egészen a lépcsőfordulóig, ott megállt és enyhén előrehajolva ismét hallgatózni kezdett. „Isten éltesse, Anna!” — törte át fülében a zúgást egy hang. Már nem kellett előrehajolnia, a többiek kontráját — „Isten éltesse!” — meg a poharak finom koccanását, az elmosódva újra meginduló társalgást is tisztán hallotta. Állt mereven és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Csóti Annának milyen valószínűtr lenül szőke a haja, közben meghallotta érdekes, érdes nevetését is, majd megint „Isten éltesse!” a Gál Pista hangjánMegfordult. végigment a folyosón, visszalépett a szobájába A kulcsot ismét ráfordította. Az íróasztalból -elővette a cicomás üveget, maga elé tette- Utána a poharakat, mindet. Alájuk tálcát rakott. Űjra benyúlt a fiókba, sós süteményt tett a másik tálcára. Kicsit bajlódott a Queen Anne kinyitásával, aztán tiszta kendővel megtörölte az üveg száját. Töltött. A hat pohárban aranyos-barnán pihent meg az ital, maradt még az üvegben is. Merev mozdulattal felemelte az egyik poharat. „Isten éltesse, Annuska!” — mondta ünnepélyesen. Míg szájához emelte a poharat, orrába mart az alkohol, mintha tűkkel szurkálták volna meg belül. Könnybelábadt a szeme, alig kapott levegőt, megrázkódott, majdnem elejtette a poharat. De már nyúlt az újabbért:, és mondta a köszöntőtI ehajtotta a csillogó folyadé* *- kot, és már nem fázott annyira. A hatodik után még kitöltötte, ami az üvegben volt, és botladozó nyelvvel azt mondta: „Isten éltessen, Anna királynő!” Groteszk grandezzával meghajolta cifra üveg előtt, és ismét ivott. Ügy érezte, hogy most már bemelegedett a szoba- Ezen csodálkozott, mert a fűtőtestet — még tudta — nem kapcsolta be. Hódi T. József: QUEEN ANNE
