Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-09 / 7. szám

j**>*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAJW*A*9

I ART BUCHWALD: \

A jovo kocsija

A z autógyárak, ame- '' lyeknek az idén sehogy sem ment az üzlet, mindenki másban keresték a hibát, csak önmagukban nem.

Amikor a minap a detroiti gyárak vezetőit egy repülőgépre ültették és elhozták Washingtonba, ott mindegyikük azt állította: üzleti balsikereiknek az azolm, hogy a környezetvédő eszközök. az erősebb ütközők és az egyéb biztonsági berendezések miatt az autók ára olyannyira megemelkedett hogy immár megfizethetetlenné vált a lakosság számára. Hangoztatták, hogy ha a kormány nem ragaszkodna többé a biztonsági berendezésekhez, akkor az amerikaiak megrohannák az autószalonokat és minden kocsit felvásárolnának.

Horace Zinkel, „ Harmonika Kombi tervezője (ez a kocsi ugyanis bármiféle ösz- szeütközés után a tangóharmonikára hasonlít) a biztonsági berendezések kiküszöbölésének legfőbb szószólója.

Miután tanúvallomást tett az e kérdésről szóló kongresszusi kihallgatáson, hajlandó volt nekem is nyilatkozni.

— Isten a tanúm, hogy a Harmonika Motor Művek számár,, a legfőbb az utas biztonsága — mondotta. — De ezért más dolgokat is szem előtt kell tartanunk, mint például az önsúly és a benzinfogyasztás. Ha Washington a maga biztonsági előírásaival békében hagyna bennünket. 2500 dollárból kihoznánk a világ legjobb autóját.

— Ki tudnának állítani egy kocsit kétezerötszázból? — hitetlenkedtem.

— Igen. Itt a vázlata.

Tanulmányozni kezdtem s

skiccet.

— Lám, ezen nincsenek is ütközők.

— Valóban. Ha kiküszöböljük az ütközőt, hetven

kiló önsúlyt takarítunk meg. Elvégre ütközőre csak akkor van szükség, ha az ember beleütközik valamibe, például másik kocsiba, vagy egy épületbe. Felméréseink azt tanúsítják, hogy a kocsiknak mindössze tíz százaléka i'tiközik össze egyéb tárgyakkal. Teljesen fölösleges, hogy mindenki más külön kiadásokba verje magát

csak azért, mert egyesek

balesetet csinálnak.

Ismét a rajzra pillantottam.

— Hol vannak az ablaktörlők? — Azokat is kiküszöböltük. Az ablaktörlők 35 dollárral növelik az önköltséget és emellett

energiát is fogyasztanak. Régebben az ablaktörlőt csupán az egyének kívánsága nyomán szereltük a kocsira, miután egyes vásárlók panaszkodtak, hogy nehéz esőben, hóban vezetni. Azután a kormány fejébe vette, hogy minden kocsit el kell látnunk ablaktörlővel. Nem látom be, hogy azoknak, akik nem kívánnak ablaktörlőt, miért kelljen fizetniük érte.

— Ezen a rajzon ablakok sincsenek.

— Jó autóra nem is szükséges ablak. Mérnökeink rájöttek, hogy ezzel is negyvenöt kilót megspórolhatunk. Sőt mi több, ha az ember kiküszöböli az ablakokat, akkor már ajtóra sincs szükség, s ez összesen több mint kétszáz kilóval csökkenti az önsúlyt. Mindez a benzinfogyasztásban is tükröződik: száz mérföldenként másfél litert nyerünk vele.

— Hol van a motorháztető? — kérdeztem.

— Azt csak a vevő külön megrendelésére szállítjuk. Egyesek kedvelik a motorháztetőt, mások nem. Az égvilágon semmi ok nincs rá, hogy a kocsi szerves része legyen.

— Nagyon szép kocsi — ismertem be. És biztos, hogy kétezer-ötszáz dollárból előállítható?

— Egészen biztos — felelte. — Ha csak a kormány nem ragaszkodik továbbra is ahhoz a nevetséges követelményhez hogy minden autóban fék is legyen.

(Zilahi Judit fordítása)

Élő költészet

Fülöp László tanulmánykötete

Régen várt, hiánypótló tanulmánykötetet jelentetett meg nemrég a Magvető Kiadó az Elvek és utak sorozatoan. Címe: Elő költészet. Szerzője: Fülöp László, a debreceni egyetem fiatal tanára. (Heves megyében, Abasáron szüie* tett. Gyöngyösön végezte a középiskolát, aztán került a debreceni egyetemre. Tanulmányainak befejezése után az irodalomtörténeti tanszék oktatója lett.)

Nagy tudósok: Barta János, Bán Imre, Szabolcsi Miklós örökségét továbbvivő, tehetséges irodalomtörténész és kritikus Fülöp László. Nehéz feladatra vállalkozott: az

utóbbi 30 év lírájának, irodalomtörténeti anyagának az áttekintésére, összegzésére. Nagy anyagmennyiséget kellett elemeznie, jó részt a történelmi távlat hiánya, a szükséges résztanulmányok hiányosságai ellenére.

A majdnem négy és félszáz oldalas könyv bevezető nagy tanulmánya líránk rendszerező áttekintését adja időrendben követve az irodalmi, társadalmi változásokat 1945- tői egészen a hetvenes évek közepéig. Tisztázó és értékfel-* mutató igény hatja át Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének maradandó értékű elemzését. Rámutat a költői emlékezés motívumainak összetettségére, a múltat bejáró nagyszerű személyiséglátomás lírai fogantatására. A Tücsökzenével sikerült Szabó Lőrincnek, az individuum klasszikusának, áttörnie a némaság csöndjének burkait. A magányban fogant Tücsökzene nem a kíméletlen önvizsgálat szertartása, ezért nem is hozhatott teljes feloldódást. A végső katarzist csak A huszonhatodik év, egy nagy veszteségélmény lírai rekviemé hozta meg a költő számára.

Egy körvonalaiban kibontakozó kismonográfiát rejt magában a Kassák Lajos lírája 1945 után című közel félszáz oldalas tanulmány A kezdeményezőszerepet feladó Kassák a „kegyetlenül megformált ember” önarcképeit rajzolta meg mélységes önismerettel. Nyolcvan évesen is megőrzött alkotókedvvel hozta létre a tárgyi lét jellegzetes líráját, amelyet képi lefokozás, a gyökversig egyszerűsödő stiláris szerkezet jellemez. A lírai folytonosság megőrzésében segítette végtelen anyagtisztelete, hovatartozásának biztos tudata: szocialista volta. Kassák a magyar proletárlíra első nagy alakja. Költészetének értékei sok szempontból nagyobbak a polgári humanizmus eredményeinél.

Illyés lírájának újabb fejezeteit, az Illyés-! líra esztétikai alkatának jellemzőit, módosulásait külön tanulmányfüzér elemzi. Értő írások szólnak Zelk Zoltán, Rákos Sándor, Csoóri Sándor lírájáról. Kálnoky László egri élményekből, szellemi kötődésekből is táplálkozó versművészetéről, érzékletes költői nyelvéről érdemben szól Fülöp László. Marxista igényű elemzést ad Pilinszky János költészetéről. Sokat és eredményesen foglalkozik az 1945 utáni magyar líra legfőbb megújítóinak, Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak eddigi életművével. A József Attiia-i „kozmikus világképet” folytató és megújító Juhász époszait a világlírával is szoros kapcsolatot tartó legnagyobb költői vállalkozások közt tarthatjuk számon. Korunk gondolkodó emberének világhelyzetét kíséreli meg kimondani, definiálni. A bonyolultság emberi élményét eszmei, nemzeti elkötelezettséggel vállalja. Küzd a megnevezés, a kifejezés pontosságáért. Egyre gyakrabban tér vissza a rövidebb lélegzetű versekhez, a klasszikus örökség legjobb hagyományaihoz. Nagy László kisebb kísérletező merészséggel teremtett nem kevesebb értéket. Nagy Lászlóval együtt Juhász Ferenc tágította a legeredményesebben a magyar líra, a költői értelmezhetőség és érthetőség határait.

A felszabadulás utáni sok színű, sok szólamú magyar lírát elemző értékes, alapvető fontosságú tanulmánykötet igazolja, hogy az eltelt három évtizedben is a költők, ekő- sorbán a könyvben szereplő költők - tudták a legtöbbet és legeredményesebben elmondani népünk emberöltőnyi történelméről.

CS. VARGA ISTVÁN

A pályaudvaron dolgozunk. Sí* neket és talpfákat cserér lünk. A munka nehéz és kínos: gyorsaságot, s egyben pontosságot, és figyelmet követel. Körülöttünk sétálgató utasok jönnek-mennek. A kis faluban minden nadrágos ember, minden kereskedő és tisztviselő ismerős az állomásfőnökkel, tehát senki sem mondja nekik, hogy tilos a sínek közt járkálni. A szabályok különben mindig és mindenütt csak az emberek egyik részére vonatkoznak. Az utasok hát bejönnek a sínek közé, a vonat késik, s ők unják magukat. Karjukon a feleségük, akit kötelességük a várakozás bosszantóan unalmas perceiben minden lehető módon szórakoztatniuk.

Odajönnek hozzánk. A férj tekintélyes fűszer-, rőfös, és mindenféle kereskedő, ö nem alakítja a valóságot, csak cseréli. Ezért nem is sokra becsüli. Az alakítás élményét, a jól sikerült munka feletti örömöt nem érzi. Ö csak a sikerült csere, a jó tipp, a nyereség feletti örömöt érzi. Egyébként magas, jól öltözött, tekintélyes úriember. Halban gömbölyödő pocakján arany- ínc fénylik, nagy, dülledt toka, szemei élénken pislognak, örökké vizslatnak, s nem állnak meg rajtunk sem. Nézi, de nem érzékeli, hogy mit csinálunk. Annál inkább a felesége, a nagyságos asszony, ö már ismeri az alakítás, a teremVeres Péter:

Nyolcvan éve, 1897. január 6-án, született Veres Péter. Ebből az alkalomból közöljük az alábbi részletet. Munka közben című novellájából.

Munka közben

tés örömét, ö ruhákat, befőtteket, süteményeket és ebédeket szokott teremteni. Sajnos, többnyire csak mint parancsoló van jelen, s a kínlódásokért, a sikertelenségekért nem önmagát, hanem a cselédeket okolja. Azok harapják meg az uj- jaikat, azokat égeti meg a tűz, ők ütnek rá a körmükre, s a nagyságos asszony ráadásul úgy vigasztalja őket, hogy „maga egy hülye!” így valójában mindig kielégítetlen marad a • cselekvéséhsége. Ezért kibírhatatlan zsarnok úgy a férjével, mint a cselédeivel szemben. De ő ezt nem tudta magáról. Egyáltalán semmit sem tud. Nem tudja, de nem is látja, hogy mi úgy nézünk rá, ha egyáltalán ránézünk, mint egy ellenségre.

X/elük van a gyerekük is. 8— ' 10 éves fiú. Örökké kérdez. Egyáltalán, az úrigyerekek nem is gyerekek, hanem kérdezőgépek. A parasztgyerekek viszont nemigen kérdeznek. Azok bámulnak, jól megnéznek valamit, s azután utánapróbálják. Holnap már beépítik a látottakat a játékaikba. Ez azonban sohasem fog beépíteni semmit. Ez csak kérdez: Apu, miért rontották el a síneket? Apu, most már hol megy el a vonat? Apu, hol vásárolják a síneket? Apu, az

a nagy kalapács miből van? Apu, miért festik feketére a fákat? Apu, ezek az emberek hova mennek, ha majd jön a vonat?... és így tovább a végtelenségig. Apu higgadtan, pár szóval válaszol, a boltban és a családban ő a fő mindentudó. Neki értenie kell ezekhez a dolgokhoz is. A válaszai minket dühítenek: vannak bennük hely állók, vannak melle beszél ők, de vannak buta válaszok is. ők persze nem veszik észre, hogy minket bosszant a jelenlétük, és a buta locsogásuk, vagy akár a hallgatásuk is. Csak néznek, néznek bennünket, mint valami ismeretlen állatfajt.

Közben mi persze dolgozunk, és úgy teszünk, mintha nem is ügyelnénk rájuk. De itt-ott összevillan a szemünk, és gonosz praktikákkal próbáljuk elriasztani őket. Egyikmásik megcsikordítja a lapátot élével visszafelé a sínen: kibírhatatlan hangot ad. Ordító hórukkolással továbblendítjük a kidobott síneket és talpfákat, mint kellene, hogy hátha a szétpattanó kavicsok közül egy közibük vágna, csak úgy véletlenül. Ez azonban nemigen sikerül. A valóság alakítása, a munka olyan izgalmasan érdekes, hogy a bámészkodók nem könnyen tágítanak. S ez megzavar bennünket. Teremtő munkásokból át kell alakulnunk színészekké, akik a világ számára játszanak. Elveszítjük a biztonságunkat, s a munka gyors és biztos menetéhez szükséges felkiáltásokat és ritmusokat is. A becserélt sínt nagy kínnal illesztjük a helyére, semmiképpen sem akar passzolni, hosszabb, mint lennie kellene, azonkívül görbe is. Elakadunk: mi van evvel, hiszen pontosnak kell lennie! Majd jön az előmunkás, aki nem áll a bámulok szuggesztió- ja alatt, mert folyton jön-megy egyik csoporttól a másikhoz, ő nem színész, hanem rendező és nincsen lámpaláza. — Nem látjátok —kiabál ránk —, hogy az a másik ol- dara valló sín?... Kanyarba vagyunk. .. Nem csudálnám, ha most csinálnátok először! — mondja szemrehányóan, s diadalmas tekintetet vet a bámészkodókra, amelyben az van, hogy „lássátok, ez vagyok én, nálam nélkül nem érnek ezek semmit!” S ez bosszant minket, mert csak mi tudjuk, hogy ő is mit ér.

De baj még ezután is adódik. A kibontott és meglazult, vagy kicserélt talpfákat alá kell verni, hogy keményen álljanak a vonatok alatt. Az aláverésnek van valami sajátos taktusa, amely úgy hangzik, hogy tu-ta-ta-ta. Ezt a taktust nem könnyű megtanulná, de ha megtanulta az ember, könnyen megy a munka. Ez szükséges hozzá. De ha nézik, akkor az ember nem tud olyan egyszerűen beleütni, s ez bosszantó.

M ások a hevedereket illesztik

' ' fel. a síneket kötik össze. A hevederek nem illenek össze, a csavar nem megy át a lyukon. Ha kalapáccsal odaüt az ember, lehúzza a menetét, s akkor meg az anyacsavar nem megy rá. És ha nagy kínnal mégis ráment, akkor az ember elkezdi a csavarkulccsal

húzni, mégpedig mivel nézik, bűvészi ügyességgel és gyorsasággal.

A kulcs persze kopott és nagy a csavarra Lemarja a sarkát, s aztán körülszalad rajta. Az ember megadja az erőt, és a semmibe szalad a kulcs. A kezét hozzácsapta a sínhez, leütötte a bőrt, vagy fekete vérhólyagot kapott. Most a sínhez kellene vágni a kulcsot, és káromkodni egy égreszállót, de nem lehet, ne lássák a bámészkodók, hogy milyen ügyetlenek vagyunk.

Avagy a szeghúzó vagy a tyre- fond-csavarkulcs tízszer egymásután lepattan a szegről és a tyre- fond-csavárról, s az ember nem szidhatja nyugodt lélekkel, és elszabadult káromló fantáziával a gazdáját, az államot és minden közbeeső hatalmat, amely bűnös a rossz szerszámokért: nem, mert

bamba civilek állják körül, akik a sikertelenségért az embert röhögnék ki. >

Végre bejön a vonat a másik vágányra, s a bámészkodók elmennek; ma magunkra maradunk. S ekkor azon mulatunk, hogy mit is kellett volna velük csinálni. Rá- > billenteni egy sok mázsás sinet a < lábujjaikra csak úgy véletlenül, £ kidönteni a kátrányosibriket, s a j szétfolyó kátrányra rádobni egy c ócska talpfát, hogy csak úgy iocs- l csant volna széjjel. Befröcskölte <; volna a nagyságos úr hófehér in- $ gét, s a nagyságos asszony rózsa- <; szín blúzát, de még a képüket, és a £ nyakukat is úgy, hogy leette volna róla a bőrt.

I

lyen gonosz kívánságokkal 'izetünk meg a jóakaratú érdeklődésért. Meg olyannal, hogy szeretnénk magunk mellé venni ezt meg azt az urat egy kissé, a kátrányos talpfákat fogdosni, a nehéz, rozsdás síneket emelgetni, s krampácsolás közben megegyen- gettetni a derekukat. Biztosan nem kívánkoznának többet bámészkodni a szegény ember kínján...

(1936)

VWVVVVVNA^WVSAAA/\AAA/V/V^AAAAA^W,WWVV%A/V\AAAAAAAAAAAA^A^AAAAAAAAAAAAAAA/SA^AAAA^A^*A/NAAAAéVVVV /VWVWWVSAAAAMAA/