Népújság, 1977. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-09 / 7. szám

>AA/VAAAAAAAA,i > ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAA/NAAAAAAAAA/SAAAAAAAAAAAA/VAAAAAAAAAAAAAAAAA# Mi végre? Mi végre van a földön az ember? Előbb-utóbb felötlik ez a kérdés. Kiben, mikor, de mindenkiben egyszer és akkor — amikor... Bennem a minap. Meghívtak egy értekezletre, amelynek, mint egy valamirevaló értekezlethez ez il­lik, napirendje, sőt napirendjei is voltak. Kellő időben érkeztem, kellő és mértéktartó helyen foglaltam széket magamnak, sem túl elöl, hogy lássák, ha netalántán elalszom, sem túl hátul, nehogy azt higgyék ott fenn, az előadói asztalnál, szunyókálni húzódtam be a terem legcsendesebb és legtávolabbi zugába. Mert az érte­kezleten való ülésnek, mármint az ülés helyének meg­választása is magán hordja egy sajátos és újfajta össz­népi-etika csalhatatlan jegyeit. Sőt jeleit is. De félre az üléssel és az ülés helyének megválasztásáról szóló tanítás száznyi elmés módszerével: mi végre is van a földön az ember? E kérdést nem Hamlet tette fel minap, hanem egy a homo ertekeziensis családjából akkor — amikor... Ültem és hallgattam az előadót. Aki beszélt. Papír- köteg a kezében és begyakorlott, monoton egykedvűség­gel, de szemmel látható önteltséggel beszólt. Először fi­gyeltem mit mond, aztán erőltettem a figyelmemet hogy miért mondja mindezt, aztán gondolatban bele­rúgtam elkalandozó rakoncátlan figyelmem ülepébe, mígnem végül is megadtam magam és elszundítottam — volna. Ha fel nem ötlik bennem a semmiresevaló értekezletek alapvető filozófiai kérdése: mi végre van az ember a földön? És a választ igen rövid idő alatt meg is adtam: az ember, de legalábbis annak egyik fajtája avégett van a földön, hogy az emberek egy másik fajtája esetenkint előadhasson neki. Bármit, bármikor, bárhogyan. Fő, hogy legyen: ő legyen. Hogy az örök előadni vágyók kitölthessék bűnös vágyaikat, hogy uralkodhassanak rajtuk, hogy emberből lénnyé devalváltassunk a feles­leges értekezés felesleges és unalmasan rossz előadója által. Nem én vagyok a fontos, akinek előadnak, ha­nem az előadó, aki előad. Nem érdekli őt. hogy unat­kozom, hogy szenvedek, hogy dolgozni szeretnék, mert munkám van, hogy munkálkodni akarok, mert dolgom van. Nem érdekli, ö előad. Az imént, amint leültem az értekezlet széksoraiból az egyik székre, még mint ember ültem le, akinek vá­gyai, tervei vannak, alti papírt és tollat hozott erre az értekezésre, mert gondolatokat akart gyűjteni, érveket habzsolni, tényeket megjegyezni. És lám, nem telt el b— < negyedóra sem, már nem is vagyok ember, egyéniség, Önállóan létező valaki, csak egy valami a többi között, lévén, hogy a tömeg, a hallgatóság nem aki, hanem amely: nem valaki, hanem valamely. Nem azért kellek én is, mert személyesen nekem is akar valaki valami értelmeset mondani, hanem azért kell itt lennem, mert egyszerűen valaki szólni akar. Kinyilatkoztatni. Egysze­rűen beszélni csak. Hogy miért nem beszél akkor otthon az, kinek ily beszédes a kedve? Mert ő nem beszédelő. hanem előadó. És ki hallott még értekezletet, és előadót hallgatóság nélkül? Ugye, hogy elképzelhetetlen. Hát ezért ülök, il­letőleg ültem ott a minap, hogy feltegyem magamban a kényszerű kérdés: mi végre van az ember a földön? És azért is, hogy eszembe jusson egy lehetőség: mi lenne, ha kirakatbábukat ültetnének a helyünkre szépen, sor­ban. Egy férfi — egy nő, sőt lehet két férfi és egy nő, vagy két nő és egy férfi, vagy csak férfibábu, vagy csak női. Nagy a variációs lehetőség. És utóvégre is ezek a bábuk igazán alkalmasak lennének a fecsegő értekezle­tek se fülük, se szájuk, se idegrendszerük alanyául vál­ni. Az előadó beszél, a bábuk hallgatnak — mi is egyéb­ként —, míg mi ez alatt dolgoznánk, vagy okos és rövid megbeszéléseken, valóban hasznos konferenciákon ven­nénk részt. Ám ezt a lehetőséget rezignál tan bár, de el kellett vetnem. Nem bírnák ki a bábuk. A melegtől megolvad­nának, a cigarettafüsttől megsárgulnának, az üléstől ki­kopna a fenekük. — minden ilyen újabb értekezletre fel kellene újítani őket, vagy éppen jó néhány újat kellene a véglegesen tönkrementek helyett beszerezni. Drága mulatság lenne. Az ember olcsóbb. És türelmesebb. Amíg él — persze. így hát nem marad más hátra, mint: én. Az olcsó ember. A homo krajcariensis. Aki nem értekezik az ér­tekezletek egy részén, a jó részén néha, hanem csak résztr vesz azokon. Illetőleg részt kap belőlük. Még illetőlege­sebben: aki részt sem kap. Egy felesleges előadás feles­leges előadójáétól egy felesleges értekezést igen, részt az igazi gondolatokból — azok nem is lévén — semmit! Mi végre van az ember a földön? Hangzott, ha nem is pontosan így- annak idején a kérdés a katekizmusban. Meg kellett tanulnom, mint a tízparancsolatot, mert lelkünk akkori atyja nem ismert tréfát sem a kérdésben, sem a válaszban. Avégett, hogy az istent dicsérjük. Volt a válasz egyik lehetséges formája. Annak idején. Most más alternatívája is van a kérdésre adandó válasznak: avégett, hogy az előadót megtapsoljuk. A végén. Amikor felébredtünk... gy éve — amikor az ügyre bukkantam — így kezdtem volna a riportot?: „Igaz történetet idé- ! zünk, egy fizikailag és lelkileg megkínzott kislány kálváriá­ját. Neveket nem közlünk, nemcsak az ő érdekében, hanem azért is, hogy a fele­lősségre vont szülők valami­kor megtalálják a hozzá ve­zető utat.” Nos nem ez történt! A Ga- rai házaspár — bár hosszú hónapok múltán megszületett a jogerős ítélet — továbbra is az indulatok megszállott­ja. Pergessük hát vissza az eseményeket, lapozzuk fel az iratokat, szólaltassuk meg a nem mindennapi történet szereplőit-.. 0 A hivatali folyosón az elő­adó szólt utánam. Tekintete őszinte felháborodást tükrö­zött. Az irodában a gyerek nézett rám a mindenünnen veszélyt sejtők riadtságával. Testén ütésnyomok, vér- aláfutások. A sovány, korá­hoz képest fejletlen Erika zavartan áll, s nehezen talál­ja a szavakat. Öltözéke hiá­nyos. A fázósabb emberek már télikabátba burkolódz- tak, őt viszont csak műanyag szandálban, nyári ruhában és vékony kardigánban küldték az iskolába. A gyámügyes, aki pedig jó néhány tragikus sorsú fiatal­lal találkozott már, megdöb- benten tájékoztat. — Mostohája verte, éhezr tette- A szomszédok — vala­mennyien jóérzésű emberek — sem mertek szólni, mert tartottak az agresszív szülők­től. Az iskola azonban nem tűrhette tovább, így hoztuk el. s ideiglenesen Egerben, a Kertész utcai Gyermek- és If­júságvédő Intézetben helyez­tük el. És a megfélemlített lány több éves tűrés, hallgatás után végre beszélt. 0­— Édesanyám halála után egy ideig nagymamámnál és édesapám testvérénél voltam, azután kerültem nevelő­anyám lakásába... S most álljunk meg, mert az előzmények is sokat mon­danak Azt vesztette el nyolc éves korában, aki számára a leg­többet jelentette. Rokonainál újfajta kötődést keresett, és jól is érezte magát. Leg­alábbis eleinte. Az eltartók azonban je­lentkeztek a községi tanács­Nem­csak a mos­toha... nál, s nem is alaptalanul — a család meglehetősen szű­kös anyagi körülmények kö­zött élt —panaszkodtak, kér­tek. vádolva az apát... — Nem törődik Erikával. Megköveteljük azt, ami ne­ki jár. Mi mindent megte­szünk érte, de nekünk se sok­ra futja. Adhatna havi 200 —300 forintot. Ha nem fizet, akkor beszállítjuk a gyereket a gyámhatósághoz­Ugye, érzik a fokozatokat? Az apa — s ezt az iratok egyértelműen bizonyítják — másképp vélekedett: — A nővérem vállalta a nevelést! A másik fél kitartott állás­pontja mellett — Ide csak nyaralni hoz­ta... Hallgassuk ismét azt, aki megpróbáltatásainak újabb állomásához érkezett. — Nevelőanyám az első nap még szeretettel fogadott később aztán állandóan dol­goztatott: takarítottam a szo­bát, mostam a konyhát. Ha valami nem tetszett neki, akkor rugdosott és ütlegelt, ahol ért. Megtiltotta, hogy vacsorázzak, azt mondta: et­tem már a napköziben. Tévét sosem nézhettem- Reggel öt­kor keltem és fél hatkor a mostohámmal együtt jöttem el hazulról, mert lakáskul­csot nem kaptam. Ha az is­kolában a hivatalsegéd nem enged be egy meleg fülkébe, még jobban megfáztam vol­na. Elhanyagoltak, a nekem kiírt gyógyszerek árát is az osztályfőnököm fizette meg. Otthon csak ezt hallottam: „Mennél már a fenébe- vagy az anyád után a teme­tőbe.” Nemegyszer úgy fejbe vágott, hogy a véres sebet mindenki észrevette. A há­tam állandóan fájt az ütlege­lésektől. Egy újabb kitérő fényt de- ített a motívumokra, s a ke­gyetlenség indítóokaira. Garainéval a munkahelyén beszélgettem. A részletek nem nagyon érdekelték, foly­vást ártatlanságát emlegette­— Én hozzá se nyúltam. Mindent megadtam neki. de nem szívlelt. Ha csak tehet­te, ármánykodott ellenem. Megütötte magát? Ez jó űr­ügy volt arra, hogy engem vádoljon. — Asszonyom, magam is láttam a véraláfutásokat Egyébként orvosi látlelet is készült! — Ravaszkodott, minden áron ki akart készíteni. — Egy gyerek? — Igen, ő! Ráadásul a ta­nárok is magukhoz édesget, ték, és szembefordították ve­lem. — Miért tették volna? Konok csend a válasz, az­tán megszólal: — Tudom, amit tudok: uszították­— Miért nem adott kul­csot? — Hogy képzeli? Nem bíz­tam benne, meglopott! Mi meg mindent megvettünk ne­ki, amit szeme-szája megkí­vánt. — Mire kellett akkor a pénz? Tétovázik, majd rávágja: — Hát... cukorkára! — S önök tejben-vajban fürösztötték.../ A nevelők, az egri l*es szá­mú általános iskola tanárai — az osztályfőnök, a gyer­mek- és ifjúságvédelmi fele­lős — így vélekednek. — Valamennyiünket meg­döbbentett a borzalmas bá­násmód- Nehezen szántuk el magunkat a cselekvésre, tar­tottunk a fenyegetéstől, még­sem tehettünk mást. Nem kellemes a bíróságra járni, tanúskodni, mégis megtettük, mert tudtuk, hogy ezzel Eri­ka javát szolgáljuk. Szeren­csére állami gondozott lett, és a pedagógusárvák kecske­méti otthonába került... Az anya tanácstalanul állt a gyámhatóság előtt. — Elégedetlen? Honnan sejthettem volna, hiszen nem panaszkodott. S most következzék a ma­gyarázat: j — A verés után rám ordí­tott: „Ha szólni mersz, még többet kapsz!” 0­Az előadó lényeges ősszer függéseket villant fel. — Magukhoz vették, mert nem akarták fizetni a tartás­díjat és irigyelték tőle a bete­vő falatot is- Másra viszont futotta kettejük keresetéből. Garai Józsefből, — amikor nálam járt — csak úgy dőlt az alkoholszag. Kegyetlen* kedtek, mert azt hitték: min­denki fél és senki sem meri feljelenteni őket Nem így történt hiszen, ha későn is,' de csak közbeléphettünk. Ide kívánkozik egy nagyon is kifejező történet — Amikor apám elvitte a kutyát sétáltatni, általában adott nekem két forintot1 Egyszer anyám meglátta, fel­pofozott és rám kiáltott. „Ea nem a tied, ha máskor pénzt kapsz, tedd le a hűtőre!” Szóval: első a négylábú kedvenc, ám a gyereknek fagylaltravaló sem jár •„ | & Ellopták? Szó sincs erről, mindössze éltek a törvény adta lehetőséggel, s az Ifjú­ság védelmében cselekedtekJ Erikát intézetbe vitték, oda, ahol nem divat az ütlegelés, ahol rendszeresen kap enni, ahol emberi szót hall, s szá­míthat mindenki segítségére. A döntésig ő jutott el, ő diktálta jegyzőkönyvbe kese­rűségben bővelkedő fiatal életének megrázó fordulóit. És tanúskodtak a hegek, a véraláfutások Ennek alapján készült a látlelet, s ennek nyomán született meg a fel­jelentés, majd a bírósági dön-. tés. Társtettesként elkövetett ifjúság elleni bűntettért az édesapát nyolchavi, a mosöf haanyát egyévi felfüggesztett börtönre ítélték, s kötelezték őket két-kétezer forint bírság megfizetésére. Az ítélet jogerős. Egyikük sem fellebbezett, s mégis vá­daskodó levelet küldenek, sértve a bírónőt, a gyámügyi hatóságot. Mindazokat, akik Erika és az igazság érdeké­ben emeltek szót Nem gondolnak arra, hogy a méltányosságnak, a tűre-, lemnek is van határa} Pécsi István j i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents