Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-09 / 265. szám
Pódiumon a Rádió Gyermekkórusa Sztárok? Hát persze. Legalábbis úgy tűnik, hiszen á nagy lapok hasábjain 21 év6 állandóak a jelzők, legfeljebb más nyelven, oroszul, olaszul, angolul, németül, Japánul íródtak. „Csodálatosan tiszta hangzás, kiváló intonáció, lágy pasztell énekhangok, soha tapasztalt biztonság” ... E jelzőket kiérdemelni egyetlen kórusnak sem könnyű, hát még egy száz gyerekből álló énekkarnak. Mégis hogyan? A HŐSKORTÓL JAPÁNIG Botka Valéria, a Rádió Gyermekkórusának egyik megteremtője és karnagya, a legnagyobb föllépés előtti hajcihőben is tud mosolyogni. Akkor is, amikor csaknem százan keringenek az öltözők útvesztőiben; kisfiúk és kislányok mindig új és új izgalommal, hangos csiviteléssel. Egy kukkantás a függöny mögül, milyen a közönség, egy panaszos sóhaj: hol az Ildi', nála van a... Egy aggódó kérdés: merre álljak, Vali néni? — Szó sincs róla, hogy valaha is könnyű dolgunk lett volna — eleveníti föl aztán Botka Valéria a hajdani napokat. — Az első pillanattól kezdve percre kidolgozott munkaterv szerint „élünk”: hiszen már 1955-ben alighogy megszerveztük a csoportot, hármas feladat előtt álltunk. Ennek a kórusnak a tagjait ugyanis nem elég csak az éneklés, a muzsikálás örömére megtanítani, nem elég csak a rádiós felvételre felkészíteni őket, de gyermekekről lévén szó, nevelésük a legfontosabb. Sok gondot jelentett ez még „a hősi időkben”, akkor, amikor diákjainkkal különböző elfoglaltságaik miatt csak négy részletben találkozhattunk. A teljes összekovácso- lódásra csak azután kerülhetett sor, amikor sikerült a Somogyi Béla úti általános iskolába tömöríteni őket. Így 1958-tól már megvoltak a művészi továbblépés feltételei is. Ettől kezdve sokasodtak meghívásaink... Huszonegy év. E ezalatt turnék sora itthon, turnék sora külföldön. Csehszlovákia, Németország, Amerika, Olaszország, kétszer a Szovjetunió, háromszor Japán volt az úticél... S bár e kórus tagjai állandóan cserélődnek, azért mindenkinek bőven kijut a siker! Sztárok? Talán. Hiszen egy kicsit már mindig várják — s nem is hiába —, hogy amikor előadás kezdetén felröppen a függöny, s ők ott állnak fehér-világoskék egyenruhájukban, fölcsattanjon az elismerő taps... De addig hűha, mi van addig a színpadon. ALTt HELYETT ALT,' Miklósi Hajni szintén azok közé tartozik, akik nemcsak dalolnak, de a blokkok közt a hangszereket is előveszik. OMmm 1936. november 9* kedd A szólisták persze másutt is, itt is mindig sietnek... — Még be kell magamat játszani, hogy minden rendben menjen — magyarázza a kerekképű kislány szakszerűen, és kicsit nekipirulva. Pedig azt lehetne hinni, hogy számára a lámpaláz már ismeretlen fogalom, mivel több mint nyolc esztendeje szerepel a kórusban. — Itt kezdtem éneket, zenét tanulni és itt szerettem meg annyira a muzsikát, hogy most a nyolcadik után a Bartók Béla zenei szakközépbe jelentkeztem. Kicsit újdonság volt ez a családban, mert idáig senki nem foglalkozott ilyesmivel, de a szüleim azért örültek a tervemnek, hogy zongora- vnűvész leszek. A kórushoz hivatalosan már nem tartozom, de gyakran visszajárok igaz, most már nem az altt- ben, hanem az alt2-ben énekelek, mert sötétedett a hangom, de így is szívesen csinálom. A miértre tétován jön a felelet: a barátnők, a közös élmények, a közös próbák... — Elég sokan visszajárnak, azt mondják, nem megerőltető. Pedig van munkájuk bőven — veszi át a szót „Laci bácsi”, azaz Csányi László, a kórus másik karnagya. — A felsősöknek hetente négy alkalommal tartunk igen intenzív és kemény próbákat. Az alsósokkal csak két-két órát foglalkozunk, de azért nekik sem könnyű, hiszen hatéves koruktól tízéves korukig . el kell sajátítaniuk azt a több száz dalt, kórusművet, gyermekoperát, amely a rádiófelvételekhez, a fellépésekhez szükséges. NEM GUMIFAL, FÖLDRENGÉS! Csányi László míg magyaráz, egy-egy kézmozdulattal helyére is irányítja a gyerekeket, sorrendet cserél, vagy figyelmeztet; Vigyázat, már csak 15 perc van kezdésig! A gyerekek a pódium szélén kuporognak. Ez a szokás, így koncentrálnak. — így üldögéltünk akkor is Japánban, egy rádióstúdióban, amikor egyszer csak megmozdultak a falak, mintha csak gumiból lennének. Először azt hittük, a technika újabb csodája, hiszen annyi különleges dologgal találkoztunk ebben az országban, a világ leggyorsabb liftjétől kezdve a világ leggyorsabb vonatáig. . De aztán Vali néni mondta, hogy ez négyes erejű földrengés volt. Na, akkor aztán kitört a pánik! — mesél a második sorból egy hosszú copfos fekete kislány, Würtz Klári. A történet végén most már persze könnyű kuncogni, könnyű a történeten tódí- tani, sőt „lekicsinyelni is”. A szeplős Szabó Laci például — aki mint itt a legtöbben, szintén zongorista, esetleg színész akar lenni — az olasz utat sokkal jobban élvezte. — Az volt csak az igazi, Északtól Délig egy hónapon át... — kezdené, miután már arról is beszámolt, miért olyan nagy szám hete(Fotó: Perl Márton) dikes létére a csoportban lenni... De most már végleg csendet int az ügyelő. Felemelkedik a függöny, s a lámpák kereszttüzében, belül talán izgulva, de a közönségre mégis mosolyogva, könnyedén, énekelni kezd a kórus. Bartók, Giardini, Kodály, Bárdos, aztán lengyel, olasz, japán dalok... és aztán taps és újrázás és megint taps. Aztán végleg ösz- szezáródik a függöny, s a lányok, a fiúk, a kisebbek, a nagyobbak fölszabadultan összenéznek, szorongatják egymást, futkosnak, szökdécselnek, sikerült... ! Most itt, Egerben is... Sztárok? Ugyan, dehogy! Énekelni nagyon szerető és nagyon tudó gyerekek! Németi Zsuzsa Optimista tragédia Ha jól meggondoljuk, mai fejjel és szemmel, képtelenség a szituáció: férfiak, megkínzott, meg- és elvadult, matrózok, háborúban gondolkodóvá és majdnem állattá süllyedt, fegyelmezetlen csorda közé nőt küld komisszárnak a bolsevik párt. Annak idején. Mert, ami most képtelenségnek tűnik, egy olyan korszak hajnalán, amely korszak önmaga is képtelenségnek tűnt a cári rendszer, a nemzetközi tőke számára, szükséges kényszer volt. Nő, vagy nem nő, mit számított akkor: a bolsevik párt küldi, hogy rendet teremtsen és mire az első csatában, ahol a matrózezred győzelmet arat, a komisszárnő megharcolja egyben a számára utolsó csatát is, a legfontosabbat, a lényeget megtette: emberré formálta a háború meghurcoltjait és ezreddé a szedett-vedett anarchista csordát. Forradalmi ezreddé! Ennyi önmaga a történet is, amelynek hőse a komisszár, amelynek a hősei a finn matróz. Vajnonen, Alek- szej, az anarchistából bolsevistává lett tangóharmoni- kás, a fedélzetmester és a társai. Meghökkentő és furcsa fogalompárosítás ez: optimista tragédia. Optimista és tragédia. Ha van valami, ha jól meggondoljuk mai fejjel, akkor ha van valami, hát ez a két fogalom aztán valóban kizárja és nem feltételez; egymást: optimista és tragédia. Mai fejjel! De. ha a történelem mércéjét használjuk gondolataink mértékéhez, pontosabban, ha a történelem útjelzőként is irányítja mai gondolatainkat, világossá válik: Visnyevszkij drámája halállal, a komisszárnő. a főhős halálával — és közben még mennyi a pusztulás és a halál — végződik, tehát tragédia e mű; ám a forradalmi ezred megalakulásával, egy nagyszerű feladat végrehajtásával végződik. azazhogy kezdődik minden, ami ezután jön és jött: optimista történet hát ez a javából. — Mi lesz velünk, komiszszár? Győztünk! — siratja a haldokló komisszárnőt Alek- szej, a tangóharmonikás és riadja is egyben a jövőt: a győzelem után már rendnek kell lennie. A győzelemért és a belőle fakadó rendért ő és mindvalamennyien felelősek a halottak emléke és a jövő előtt, az utánuk jövők nemzedéke előtt. A kérdés korántsem szónokias és a válasz sem hangzik el rá valamiféle kijelentő mondatban: a győzelem a válasz arra, hogy mi lesz a győztesekkel. A győzelemig való eljutás, az ebben megtestesülő eszme, akarat és kitartó elszántság a válasz és a garancia is egyben arra, hogy mi lesz... Hogy mi lett! Vannak nagy színpadi szerepek, amelyeket eljátszani a színész álma, főhősét megvalósítani, kifejezni a színen, a beteljesülés boldogsága. Klasszikusok és ko- runkbéli, de hatásukban máris klasszikusoknak ható drámák, vagy drámán belül „csak” szerepek csábítgatják a színészt az izgalma« és feledhetetlen feladatra. Az Optimista tragédia önmagában is érdekes, rendezőt, színészt irritáló ilyen dráma, de hogy voltaképpen ez kamaradráma, hogy a még a képernyőre jó érzékkel és Műszaki hetek Szakmai filmek bemutatója - műszaki könyvek kiállítása A héten megyeszerte gazdag programokat ígér a műszaki hetek rendezvénysorozata; előadásokra, filmbemutatókra kerül sor több községben, s különböző műszaki kiállításokat is ajánlanak a műsorfüzetek. Ma, kedden Egerben, a Technika Házában a kohó- és gépipar tudományos műszaki tájékoztató intézete műszaki filmnapot rendez, ahol a műszaki filmfesztivál díjnyertes külföldi filmjeit láthatják az érdeklődők. Gyöngyösön a Gépipari Tudományos Egyesület helyi szervezete a GTE-klubban a hét szinte mindegyik napján ankétokat, előadásokat rendez, hasonlóképpen az élelmezésipari tudományos egyesület is, amelynek több szakcsoportja dolgozik Gyöngyösön. Mátrajüreden ma az Országos Erdészeti Egyesület helyi csoportja rendez előadást. Hatvanban a hét elején még megtekinthető az Ipari Szakmunkásképző Intézet műszaki könyvkiállítása; a kiállításon műszaki filmeket is bemutatnak. ízléssel visszafogott játékban is szinte feleslegesnek tűntek a „külsők” — ezt most éreztem először. Sándor Pál érdeme, megkockáztatni annak a lehetőségét, hogy Visnyevszkij színpadi művének tévéváltozatában a külső cselekmény szinte másodlagossá váljék, és mintegy belső enteriőrökkel, a történés lelki, gondolati változásaival kísérje nyomon a világtörténelem egy darabkájának folyamatát. Bátrabban is végigmehetett volna a maga elé tűzött úton, határozottabban is érvényesíthette volna, különösen a színészvezetésben, ezt az érdekes és újszerű felfogását az Optimista tragédia megvalósítását illetően. Kútvölgyi Erzsébet komisszárja gondos, határozott színészi munka volt. de nem tett hozzá semmit a már megismert és megszokott képhez: a megszokott és kissé talán meg is kopott fogalmaink szerinti komisszár volt ő. Az előadás két kiemelkedő és merészen újszerű és sikeres alakítása Lukács Sándor Alekszeje, a gondolkodó, töprengő ember, egy valamiféle forradalmi Hamlet ő, aki belső változásainak minden jelentős állomását képes volt kivetíteni a képernyőre. Garas Dezső az anarchisták vezérében sem a régi, a gátlástalan, a csak a gyilkosságokban örömét lelő, voltaképpen a garázda söpredék garázda fejét képviselő régit, a megszokottat formálta meg. Garas Dezső emberi logikát visz alakjába, története és történelme, sőt helyenként még egyéni igazsága is van az ő alakította anarchista vezérnek. Ez az anarchista vezér az eddigiek közül a legfélelmetesebb, mert: intellektus. Mert hisz a vérben, a rendetlenségben, a mindent minden áron való pusztításában. Hite van és nemcsak kedvtelése! A népes és — e helyütt nem közhelynek szánandó a jelző — lelkes szereplőgárda egyaránt jól szolgálta Visnyevszkij mondanivalóit, és a rendező elképzeléseit. Halász Mihály operatőr — a még néha kissé szürkére — sikerült képei is. Gyurkő Géza Baleset történt az üzemben. Nem súlyos, de az öreg Biczót mégis úgy kellett hazaszállítani, kocsival. Felvették a baleseti jegyzőkönyvet, amint az elő van írva, megállapították a tényállást, a felelősséget — „felelős a sérült” — ki-ki aláírta a dokumentumot, és ment tovább az élet. Az öreg Biczó pedig otthon az ágyban folytatta életét, az öreg segédmunkás, aki sose vitte annyira, hogy legalább valami gép mellé kerüljön. Igaz. bíztak rá néha érdemlegesebb munkát is, de szakmunkás nem lett belőle. Pedig sokszor mondták neki, a csoportvezetője, a művezetője, munkatársai: tanuljon, tegye le a szakvizsgát. a kereset is jobb, a munka is szebb. Valami különös gyámoltalanság tartotta vissza. Apja harangozó volt egy északi faluban, magával hozta az örökséget: az oktalan igénytelenség sokszor szánalmas keresztjét... Felesége se volt, aki ápolja — a nősüléshez sem volt bátorsága — magára maradt zúzódott lábával az egyszerű, szegényes kis lakásban, de két társa, aki hazaszállította, búcsúzáékor megígérte neki, eljönnek majd mindennap, ne féljen... És ha valami kellene, szóljon, üzenjen. A néhány nap alatt, amíg odahaza feküdt, szorgalmasan el is látogattak hozzá, felváltva a műhely dolgozói. Volt, aki egyenesen a műszakból, olajos ruhában, kissé szégyenkezve, más lemosakodva. kiöltözve, de eljöttek hozzá. És mindenki hozott magával valami apróságot, hiába szabadkozott Biczó.-r- Éppen erre jártam.. — mondták egyesek, de Biczó tudta, hogy hozzá jöttek. Persze. Jó emberek. Szeretik. Valaki azonban váratott magára. Múltak a napok és az öreg Biczó amennyivel jobban lett, annyival kedvetlenebb, szomorúbb. Hiába vette kezébe az újságot, a könyveket, amit társai hoztak— nem volt szűkében ételnek-italnak sem, jobb sora volt, mint életében bármikor. Nem kérdezte látogatóitól, nem említette a nevét sem annak, akit várt. pedig sokszor már úgy volt, hogy kérdezni készül: „Hát Palkó? Mi van vele?” Aztán mégis meggondolta magát. Igaz, hosszú napok után, de Palkó egyszer mégiscsak beállított. Lehajtott fejjel, fakó arccal, egyszerű ruhájában, de patyolat ingben, úgy. ahogyan Biczó még sohasem látta a fiút. Köszönése alig hallatszott el as ágyig, pedig igazán nem volt messze az ajtótól. A fiú kezében valami csomagot szorongatott és néhány szál virágot — látszott, hogy a boltban vette. — János bácsi, ne haragudjon ... — szólalt meg nagy sokára. — Hát mégis eljöttél, Palkó? Majdnem elkéstél.... A fiú szeme megrebbent. Az öreg felnevetett. — Na, nem úgy... nem akarok én meghalni... csak hát... pár nap múlva már megint megyek dolgozni.. Ezért vártalak nagyon... A fiú ismét lehajtotta a fejét, majd hirtelen eszébe jutott az ajándék, amit hozott. A csomagot és a virágot suta mozdulattal a beteg ágyára tette. — Na, nem ezért vártalak. .. — komorodott el az öreg. — De köszönöm. — Bocsásson meg, Jani bácsi! — mondta ismét a fiú, most már határozottabb hangon, kisebb megin- dultsággal. de folytatni csak akkor tudta, mikor az öreg elmosolyodott. Most egyszerre kitörtek belőle a szavak, amelyeket napok óta fogalmazott magában. — Én voltam a hibás... én tettem a létrát a csövek mellé... azért, hogy majd valaki megbotlik benne.. Én voltam ... azt hittem, jó vicc lesz.'.. de nem gondoltam, hogy baleset is lehet belőle... Bocsásson meg, Jani bácsi... és azért is, hogy a múltkor eldugtuk a sapkáját ... Most már talán mondta volna tovább is, hiszen — az öreg tudta —, volt bőven a számláján. A tanulók között ő volt a legelevenebb, a legjátékosabb, esetenként a legszemtelenebb, de az öreg mégis nagyon szerette. Akárcsak a fia lenne. „Nem lesz ebből soha semmi” — mondták gyakran a többiek a műhelyben, d« ilyenkor ő mindig védelmébe vette a gyereket. Magához húzta a fiút, megsimogátta a fejét. — Tudom ... mindent tudok. De látod, nemcsak játék az élet. Talán jó is, hogy most ez a kis baleset történt. Ha majd te is idős ember leszel, biztosan megérted. .. Vagy talán már most is, hogy tietek ugyan a jövő, a fiataloké, de azért még mi is élünk... S én azt hiszem, ránk is szükség van még... Tudod, fiam: a húshoz csont is jár ... Amikor az ajtó becsukódott a fiú után, az öreg úgy érezte, már meg is gyógyult a lába. Palkó pedig nagyot szippantott a friss levegőből, zsebéből pingponglabdát vett elő, azt dobálta a járda aszfaltjához, közben meg- megugrott ő maga is. ésfü- työrészve indult hazafelé. Közben pedig egyre azt hajtogatta masában, amit az öreg mondott: — Húshoz csont... húshoz csont...
