Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-07 / 264. szám

Szigethy András riportja:

Magyar freskó

SZÁLL a FÜST. Tekeregnek a levegőben a Kos- suthokból, Csongorokból, Munkásokból felszálló kígyók. Récsy báró finom, könnyű illatú szivarja nincs már közöttük réges-régen. mint ahogy hamuszürke angol öltönyének emléke is elfakult az emlékezetekben.

Vajon mire gondolhat most magában Maksó. aki a mozaikpadló« étkezdében az U-alakban felállított asztalok végén ül. Sötétkék, elnyűtt öltönyének ujja harangként borul csontos kézfejére. Az egyik KISZ-es lány odaül mellé és megkérdezi: Min szomorkodik, Janó bácsi ? De Maksó Jani nem felel, csak összébb húzza mellén a zakó hajtókáját.

Ugyanezzel a mozdulattal húzta össze a kabátját, amikor azon az éjszakán bezörgetett a Récsy-kúria ajtaján négy cimborájával. Ahogy az ajtóban megjelent Récsy, Maksó először zavarában a kabátját húzogatta, aztán a többiek hátába fúródó tekintetétől bátorítva, vészjóslóan' ennyit sziszegett: Kifelé — és karjának egyetlen mozdulatával félrelökte az ajtóból az öreget. — Vegye tudomásul, hogy vége mindennek. Mi vagyunk a nép. Igazságot szolgáltatunk — mondta és miközben egyre beljebb hatolt a kúriába, a dolgozószoba könyvespolca alá hajított egy meggyújtott olajosrongyot.

Az öreg Récsy hálóköntösben nézte, ahogy a láng felkúszik a nehéz brokát függönyön, belekap a mahagóni íróasztalba és mint egv égő koporsóban hamvad el benne Karinthy Frigyes levele, amelyet Oli- vecrona klinikájáról írt B. grófnőnek, ő pedig annyi könyörgés után Récsynek adományozta.

— Min, szomorkodik, Janó bácsi?

— Semmin.

— Örül, hogy megrendeztük az öregek napját?

— Örülök.

AZ ASZTALON SÖR, kóla, szendvicsek, sütemény. Az ebédlő végében kis pódium, amin a helybeli fiatalok nemrégiben alakult zenekarának hamis felcsuklásait ijesztővé fokozzák az erősítők, és hangfalak. Csárdásokat játszanak, de kezük valahogy nem áll rá. Amikor később, jóval később Beatles- és Fonográf- számokat adnak elő, szinte rá sem lehet ismerni a zenekarra. Most azonban érzik, hogy a csárdás kell. Czövek József, akit a felesége itat meg mindig a kó- láspohárból, fel is áll, a nagy U-alakú asztalsor kö- zenére kíséri az asszonyt, és vállalva az első tánc min- den-szem-figyelését, lassan, de még mindig méltóságteljes tartással vállalja az első táncot. Vállalt ő különbet is. Amikor N. elvtárs 19t6-ban lejött a faluba és a szociáldemokrata párt és a kommunista párt egyesülésének szükségességéről beszél*. Czövek József felállt és halkan, de érthetően ennyit mondott: értelmetlennek tartom. Nem hagyta magát meggyőzni. Gyalog ment fel Pestre elmondani a véleményét, mint régi szocdemes. Akkor még visz- sza is jött. Legközelebb, amikor ismét útnak eredt, a Rajk-per hírére, csak évek múlva került haza. Lefogyva, ai: arcán, a szemétől az álla sarkáig futó agyongyötört barázdákkal. A kínzások nem törték meg — megszokta Horthy börtöneiben —, csak azt nem tudta elfelejteni, hogy nem en197&, november 7» vasárnap

gedték hivatalosan vallomást tenni, mert ő aztán ismerte Rajkot. Együtt voltak a spanyol polgárháborúban.

Czövek Jani vállalta a táncot. Csak arra nem gondolt, hogy állandóan reszkető keze — amellyel már poharat sem tud' fogni — nem veszi át a zene ritmusát és a kéz, visszahúzza a lábat is. Alinak egy darabig a nagy U-betű közepén, egyedül, aztán az asszony meleg, barna szerelemmel világító hetvenéves szeme gyöngéd sugárral helyére vezeti a férjét.

Kemény András hivatalból nem táncol. Egy sekrestyésnek mégsem illik. Még a mai világban sem. Még azt is kétszer meggondolta, hogy eljöjjön-e az estére. Aztán amikor meghallotta, hogy Pestről is lejön valaki, aki most nagy ember, de valamikor csak gépkocsivezető volt, megdobbant a szíve: hátha ő az. Hátha ő az, aki negyvennégy végén rázörgette az ablakot. Félrehúzta a függönyt, kinézett, az üveg másik oldaláról vadidegen arc bámult befelé a szoba melegébe. Kemény András félig nyitotta az ablakot. Az idegen azt se mondta, honnan jött, ki küldte, be sem mutatkozott, csak hátrabökött egy ponyvás teherautóra. Zsidókat hoztam, el kell bújtatni őket a nyilasok elől. A sekrestyés nem sokat gondolkozott. Magához vette a templom kulcsát, kinyitotta a pálosmonostor időtlen kapuját, az istállóból felvillázott négy nagy kupac szalmát és leszórta a sekrestye gránitpadozatára. Állítólag egy gránitlapot Fráter György cellájából hoztak ide a szerzetesek. Abból a cellából, ahol a barátot a Lippa vári győzelem után meggyilkolták az árulók. A teherautós ahogy jött, elment. Amikor újra visszajött, egy levelet hozott magával, az egyetlen túlélő írta a bújtatottak közül. Kemény nem tudhatta, hogy a saját papja jelentette őket a nyilas parancsnokságnak és úgy akadt egy tisztogató különítmény a húszas csoportra, őneki nem lett bántódása. A pap közbenjárt érdekében.

— Nem iszik egy sört, Kemény bácsi?

— Nem, kislányom, köszönöm.

— Hát egy kólát?

— Azt se.

— Akkor süteményt.

— Köszönöm, nem kérek.

KEMÉNY ANDRÁS még gyufát sem fogad el senkitől, ha tüzet akarnak adni

cigarettájához. Azóta, amióta a községi párttitkár megtiltotta, hogy a feleségével bárki is szóba álljon — mint a klérus itt ragadt képviselőjével — senkitől semmit nem fogad el. Pedig hol van már az az idő. De András bácsit más fából faragták. Nem nyúl a sör után, ha jólesne, akkor se.

— A kedvemért se, Kemény bácsi ? — néz rá Kiss Mari a szomszédból.

— A kedvedért — krá- kogja —. miért lelnéd te abban kedved?

— Szeretném, ha jól érez- né magát, Kemény bácsi.

Ezek a gyerekek már nemcsak hogy nem tehetnek semmiről, de nem is tudnak semmiről. Nem érdekli őket.

— Igaz is, miért ne, a kedvedért — mondja az öreg és belemered a füstbe. Akkor minek tartotta magát eddig?

— Egészségére, Kemény

Sácsi.

Nyílik az ajtó. Zimonyi, a

ISZ-titkár, még jelentőségteljesen odasúgja Kiss Marinak, hogy megjöttek a

pesti elvtársak. Kemény András vizslázó szeme végigjárja a fogadóbizottság hullámtörőjén felakadt idegen fiatalokat és idősebbeket. Nem. Sajnos, a teherautós nincs köztük. Az idegenek leülnek az asztalsor közepéhez. Rövid, halk megbeszélés, aztán feláll Zimonyi, de ő nem is akarja tovább szaporítani a szót, felkéri B. elvtársat, hogy tartsa meg ünnepi köszöntőjét. B. elvtárs hosszan és unalmasan beszél. Az ősi faluról, amely most ünnepli 800 éves fennállását, a falu öregjeiről, hogy menynyi mindent tettek, külön kiemeli a felszabadulás után az első férfiak bátorságát, akiknek volt merszük belevágni az úgymond mind ez ideig ismeretlen útba, a közös gazdasági formába, a termelőszövetkezetbe. Most sokat jelentő szünetek következnek a kijelentések között, hogy még jobban lehessen érzékelni, mennyire megbecsülik a maiak a pionírokat, akiknek a jelenlegi jólétet köszönhetjük.

Maksó egyik fülén bezúgnak a szavak, a másikon csendesen, lassú, fáradt hullámokban tovacsorognak. Igen. ő volt az első, ő Maksó János, akiben megmozdított valamit a gondolat, hogy álljanak össze. Maksó a kocsmában üldögélt. Három féldeci után tartott, amikor bejött a sógora. Megittak együtt még egy féldecit, aztán Maksó azt mondta, hogy ha a nyolc család földjéhez szereznének egy traktort, könnyebb lenne megszántani, mint a lefogyott, legyengült lovakkal külön-külön küszködni a földeken. Abban a pillanatban aligha gondolta, hogy ezzel el is indította útjára a termelőszövetkezet megalakulását. Ő lett az első elnök. Járt nappal és járt este. Zsíros Bagi Mihályhoz négyszer is elment, hogy rávegye; lépjen be. Bagi mind a négyszer kihajította. Aztán két évig csak nevetett rajtuk Bagi Miska, látva gyötrődésüket, éhhalállal való verekedésüket. Amikor meg bejött volna az első jó esztendő, a Csipely-patak úgy megduzzadt, hogy ször- nyűlködve nézték, mikor csap ki a szennyes, tajtékos víz az alsósor alatti kanyarulatban. Ki is kezdte a töltést. Amikor Maksó észrevette, hogy a sáros gát óldalán át-átbuggyan egy jó lajtoskocsira való, nekivetette a hátát a töltésnek, és elkezdett kiabálni, hogy „emberek, jön a víz”! Zsíros Bagi Miska háza volt a legközelebb. Bent a gazda gatyában hallgatta éjfélig, ahogy kiabál. Akkor átment a legközelebbi tsz-taghoz és szólt neki. Maksó akkorra mér kékre fagyott. A tüdő- gyulladásból apró folt keletkezett a bal mezőn. Évekig kezelték tbc-jét, amíg úgy ahogy rendbe jött. Elnök nem lett többet. Egy tbc-s ember nem lehet a falu eleje.

ZSÍROS BAGI MISKÄT negyednapra vitték el. A vád az volt ellene, hogy ő vágta át a gátat a tsz földje fölött. Mindenki tudta, hogy nem igaz, de senki nem szólt, amikor a kék rendőrök beültették az autóba.

Maksó tizenöt év múltán beszélt csak Bagival, amikor bement hozzá az irodájába a megyén, a szövetségbe. Maksó azt kérdezte; mi lesz a járadékosokkal, Bagi, mert hogy én is az vagyok. Én csináltam meg azt a téeszt és most kapok havonta 260 forintot. Hogy van ez, Bagi? Aztán nagy sokára hozzátette: elvtárs. Majd az idő megoldja a kérdést — kapta a választ. Hát megoldotta, gondolta Maksó. A legtöbben azóta már meghaltak, akik maradtak, azok megkapják a hatszáznegyven forintot.

— Min szomorkodik, Janó bácsi?

— Semmin — mordul fel Maksó, miközben Bagi arcát figyeli a szemközti oldalon.

Az ünnepi beszéd véget ér. Az öregek megtapsolják. A két nagy cserépkályha mo6t kezd igazán át- tüzesedni, ontja magából a meleget. Lekerülnek az élet nagy napjait meglátott sötét színű zakók. Leteszi a kabátot Vida Márton is. Ez a kabát hallotta kétszer is az igent. Egyszer, amikor az öreg pap tette fel a kérdést, hogy hajlandó-e isten és ember előtt az itt megjelent Gecse Júliát feleség« venni, másodszor, amikor a békítő tárgyalás után megkérdezték, hogy fenntartja-e válási szándékát?

Vida Márton tölt a saját poharába is. Először arra gondol, hogy ha már így szemben ülnek egymással, először elkezdenek beszélgetni a régi időkről. Aztán hirtelen az átviharzott utolsó negyven év pillanattá szűkül előtte — persze lehet, hogy nyolcvanhárom éves korban már egy üveg sör is sok — és miközben hatalmas tenyerét ráborítja a szemközti pohár mellett nyugodó apró szemölcsös kézre, ennyit mond. Elmehetek hozzád, Juliska?

— Ha vége lesz, bemegyünk Gy.-be jó? Kölcsönkaptam apámék Zsiguliját. A pinceklubban ilyenkor discó van. Jöttök, lányok? — kiabál át a fejek felett a basszusgitáros srác.

— Jó, de mit szól az öreg Kávás?

— Semmit. Mindig elenged.

AZ ÖREG KÁVÁS mindenhová elengedj két lányát. Az osztályban is úgy ismerik a gyerekek, hogy a vén szakállashoz mindennel oda lehet menni. Kávás gyűlöli az előítéleteket. A felesége életén, illetve halálán tudja, mit jelentenek azok. Kávásné — a falu legszebb asszonya volt —, amikor meghallotta, hogy a felszabadító csapatok már a szomszéd falu határában vannak, az orosz katonáktól való tébolyult félelmében — egyébként volt alispán nagyapja táplálta belé módszeresen ezt a rögeszmévé fajult érzést — öngyilkos, lett. Ott állt az ablakban, és amikor feltűnt az első katona, Kávásné a füstölő melletti diófára felakasztotta magát.

A tiszt, aki betoppant a tanító házába, levette a sapkáját ég tökéletes magyarsággal ennyit mondott: Alexej Vova vagyok. Azt szeretném kérdezni, tud-e ön arról, hogy vannak még németek a faluban? Nem, mondta Kávás, nincsenek, két napja ment el az utolsó. Megengedi, hogy leüljek egy kicsit, ha már egy kolléga házába hozott a sors. Kolléga? Igen, Lenin- grádon tanít az egyetemen, a finnugor nyelvek kandidátusa. Estig beszélgettek. Kávás akkor kezdte keresni a feleségét. Együtt akadtak rá a füstölő mellett.

Kávás hét év múlva nősült újra. Alexej Vova özvegyét vette feleségül — két lánya az orosz nőtől született — hihetetlenül bonyolult követség! levelezés

után. Vovát egyébként égj

magyar partizán lőtte le tévedésből, amikor este a bunkerjuk felé tartott, hogy megvigye a nagy hírt; a Bakonyból kiverték a németeket.

— Apa, elmehetünk discóra?

— Az olyan izé, hogy valaki lemezeket tesz fel és beszél előtte. Tízre otthon lenni, helyes?

Még fiatal az idő. Odakint már sötét van, de hát novemberben korán sötétedik. A pesti elvtársak sze- delőzködnek. A hármason nagy a forgalom. Szombat van. Persze, a sztráda még mindig csak Gödöllőnél tart, de még azt sem adták át. Lehet így élni, ebben a zsúfoltságban? A pesti elvtársak sietnek. Fontos dolguk van. Bodonyi például a Maxim bárba igyekszik, a Savoy egyik új táncosnőjével.

Amikor a vendégek elmennek, újra rákezd a zenekar.

Zimonyi kőrbeszaladgál az asztalsor mentén és nytto- gatja a kólákat.

— Nem szereti az édességet, Maksó bácsi?

— Nem.

— Mit kívánna helyette?

— Egy könnyű, főtt virslit.

Zimonyi megkocogtatja az asztalt és hangosan megkér- dezi: ki szeretne még virslit? Először csak egy-két kéz emelkedik a magasba, aztán egyre több. Zimonyi számol, aztán kisiet a teremből. Bevágódik a csontszínű Zsiguliba és irány Gy., ahol a Halasi-féle bisztróban mindig van főtt kolbász, virsli, debreceni. Zimonyi egyenletes, gyors tempóban hajt. Az út kitűnő, tavaly csinálta meg a Közúti Építő. Vajon gondol-e most arra Zimonyi, hogy ezen az úton vitték az apját, mint főkulákot? A vád fegyverrejtegetés volt. A fegyvert — vadonatúj szolgálati pisztolyt —ugyanaz találta meg, aki elrejtette az istállóban, a jászol alá. Zimonyi felkanyarodik a hármasra és nemsokára befut az ostornyeles lámpák fényáradatába. Mire visszatér a kosár gőzölgő étellel, az öregek már beszélgetnek. Zimonyi előrelátó volt — talán egy ilyen apró adalék mindennél jobban mutatja, hogy nemhiába kerül a kijevi szervezéstudományi főiskolára — hozott papírtálcákat és külön savanyú uborkát, meg külön mustárt. A lányok pillanat alatt felszolgálnak.

ZIMONYI ODAÜL Maksó és Kávás közé. Esznek. A zenészek is felülnek a hangfalak tetejére és úgy már- togatják a papírtálcán levő mustárba a virslit. Félszavak röppennek fel ameny- nyezetre húzódott füst közé, amely áttetsző árnyként lebeg a fejek fölött. A hamutartókban félig szívott Kossuthok, Csongorok. Munkások. Az öregek feje a keskeny asztal fölött szinte összeér falatozás közben. Vacsoráznak. Nem néznek se jobbra, se balra. Se egv. másra. Szemük helyen kihűlt zsarátnokként hunvo- rog a fáradtság. Jó a virsli. Friss. Ez érdekli most őket. Magyar öregek.

A Kossuthok, Munkások, Csongorok füstje rátelepszik a vállukra. Vacsoráznak.

Hallgatásukba belecsattan egy lánynevetés. Kávás Olga Lewi Strauss farmerjére Zimonyi öccse ráfirkantotta: love. Az esti discó már a vérében dobol. A többiekre is átragad jókedve. A kir Bodonyi holnap indul Krakkóba, bujkál benne az utazás izgalma. Minden asztalhoz odaül egy picit és kerülő úton, de mindig eljut az utazás feszítő élményéhez. Ifjabb Czövek József fensőbbséges ábrázattal figyeli — tavaly volt tanulmányúton Olaszországban. A tsz fizette.

Az öregek hallgatnák. Az acéltól és kovától senki nem kérdi, fáj-e, amikor egymáshoz ütik őket, hogy harcukból felszikrázzék az éle» tét adó tű*.

A paraszti építészet remekei

A Bakony egyik völgyében fekvő kis község, Magyarpolány. a népi építészet remekeií őrzi. Az 1634 lakost számláló faluban, a Petőfi utcában nem. is olyan rég még 43 műemlék jellegű ház állt. A szabadkéményes, tornácos házalcat. sajnos ma már csak az öregek lakják szívesen. (MTI fotó — Rózsás Sándor)

r-