Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-02 / 259. szám

Kitüntették az egri József Attila Kollégiumot 'r Az egri József Attila Le­ánykollégiumban vasárnap rendezték meg a 23. ifjúsági napot. A diáknap kiemelkedő • eseménye volt vasárnap dél­előtt az az ünnepség, ame­lyet a Hámán Kató Me­gyei Üttörőházban rendez­tek. Ez alkalommal adták át az egri József Attila Kol­légiumnak — immár máso­dik alkalommal — a KISZ központi bizottsága által adományozott zászlót és < a velejáró díszoklevelet. A zászlóátadó ünnepségen részt vett Horváth Tamás, ' az egrj városi pártbizottság osztályvezetője, Vasvári At­tila megyei kollégiumi szak- felügyelő is, továbbá ott voltak az egri középiskolák és kollégiumok vezetői és nevelői is számosán. A zász­lót és a velejáró díszokle­velet Tóth Edit, a KISZ megyei bizottságának tagja adta át a diáktanács elnö­kének, Búrom Margitnak. Az ünnepségen rámutattak, hogy a középfokú kollégiu­mok közötti országos ver­senyben elért kiemelkedő eredményeikkel váltak mél­tóvá a rangos kitüntetésre. Azt is elmondották, hogy a József Attila Kollégiumban több éven át kimagasló ered­ményeket értek el a tanul­mányi munka fokozásának segítésében, a diákok politi­kai nevelésében, a társa­dalmi és a közösségi mun­kában, a közéleti tevékeny­ségben egyaránt. Eredmé­nyes munkájukkal eddig négy egymást követő évben váltak méltóvá az arany­oklevélre és ezúttal másod­(Szántó György felvétele) szór a zászló elnyerésére. A József Attila Leánykol­légium ünnepségein ezúttal részt vettek a velük test­vérkapcsolatban álló losonci leánykollégium küldöttei, ez­zel is erősítve a szlovák— magyar együttműködést. (Kovács) A változó világkép, a rá­dió új tízrészes előadássoro­zata beleillik abba a sorba, amely a közműve­lődési párthatározat nyo­mán vált eleven­né és amelynek korábbi ál­lomásai — az irodalmi és történelmi ismeretterjesz­tés mellett — „A XX. szá­zad mítoszai” és „A tudat világa”. Utóbbiakban rész­ben ismeretelméleti, rész­ben filozófiatörténeti prob­lémákra kapott választ a hallgató. A szerkesztő — Zeíei László — ezúttal a hétköz­napi tudat, maiságunk, gon­dolkodásunk és ítéleteink alkotóelemeit vizsgálja filo­zófusok, szociológusok, pszi­chológusok, pedagógusok közreműködésével. Kiindu­lópontként azt a Lukács György-mondatot jelöli meg, mely szerint „vala­mely kor mindennapi éle­te, tudománya, vallása egy, persze gyakran ellentmon­dásosan összefüggő komp­lexust alkot, amelynek egy­sége azonban öntudatlan marad.” A beszélgetések er­re az ellentmondásos egy­ségre, á múlt és jelen vi­szonyára, a világ átalakulá­sának lehetőségeire, szük­ségszerűségeire, a társadal­mi és tudományos forradal­mak egységére keresnek fe­leletet. És ilyen kérdésekre: „Képes-e az ismeretterjesz­tés és az oktatás áthidalni a tudományos tudat és a mindennapok között egyre táguló szakadékot? Milyen napjainkban a természet- felettiben való hit köznapi formája? Hogyan változott meg néhány évtized alatt az emberi tevékenység tartal­ma? Szükség van-e a kul­túra elsajátítására a valóság megértéséhez? Miért vált még ellentmondásosabbá az elmélet és gyakorlat, a szel- ' lemi és fizikai munka vi­szonya? Az eddig elhangzott be­szélgetések — („Hagyomány és jelen”, „A pillanat fog­ságában”, az „Ismereteink természete”) — a hagyomá­nyok, a múlt és jelen, a ge­nerációkon belüli és túli vi­lágkép változásaira, az _ is­meretterjesztés felelősségé­re. a közbülső tudományok jelenlétére, a szépirodalom közvetítő funkciódra irányí­tották a figyelmet. Minden kultúra múltból és jelenből áll, de a jelen átrendezi a hagyományokat. Ha a múltban nem volna Hmmsm Í91Ö. november 2., kedd semmi jó és csak sötét, rossz emléknek fognánk föl, épp a marxizmus egyik sarktételét tagadnánk, mely szerint „a munkásosztály jo­gos örököse mindannak az értéknek, amit az emberi­ség eddig alkotott”. A tör­ténelmét elvesztő ember el­veszti jövőjét is, hiszen a jelen csak egy imaginárius pont és akinek nincs múlt­ja, annak nincs mit foly­tatnia a jövőben. A tisztes múlt megbecsülése nemcsak az egyén, de az osztály szá­mára is távlatokat nyit. Igaz, ennek a szemléletn.ek is megvannak a zsákutcái. Az utóbbi évtizedekben fel- virágzott a rokka-, köcsög-, rézmozsárgyűjtés, ami ön­magában nem is lenne rossz, de a múlt rekvizitu- mainak ez fetisszerű őrzé­se legalább annyira felszí­nes, mint a háztáji ős- és családkutatás, a nemesi névlexikon primátusa, az asztrológia és a horoszkóp­szerkesztés. A köznapi gon­dolkodás fogékonyabb lett az áltudományok iránt. A- hogyan a valiás évezredek­re meghatározta az embe­rek gondolkodásmódját, a tudományos szocializmus és a technikai-műszaki forra­dalom szinte napról napra | manifesztálja a világtörté­nelmet A rádió és televí­zió segítségével a történe- \ lem valóban látható és hall- j ható folyamattá vált Az emberek többsége hol ag­gódva, hol derülve szívesen veszi ezeket az információ­kat és előretekintve túllép a múlton. Egy német teoló­gus mondata: „Némán és szavak nélkül vonultak ki embermilliók az egyházból, levetették mint nem meg­felelő ruhát, elhagyták az egyházat, mint valami ro­mot, síremléket, mint egy temetőt, amelyet az ember alkalomszerűen, egészen kü­lönös alkalmakkor felkeres még, de nem lakik, nem él benne.” Már a XIX. század máso­dik felében, amikor külön­böző teóriák jelentkeztek a teremtésről, a világ és az emberiség eredetéről és jö­vőjéről, elindult egy kétel­kedést, egyúttal megismeré­si folyamat, ami folytató­dott a század első évtizedei­ben és tart ma is. A szocia­lista forradalom, a pszicho­analízis, a relativitáselmé­let, legutóbb a genetika új lehetőségeket nyitott a ku­tató és nyugtalan ember előtt. Mindez magával hoz­ta azt, hogy átalakuljon a világról és a kozmoszról al­kotott kép. A relativitásel­mélet felborította egész tér­idő szemléletünket, a gene­tika pedig az ember és az élet mibenlétéről alkotott nézeteinket. Mindez forra­dalmian új, de nem jelenti azt, hogy a köznapi tudat is ilyen gyorsan változnék, csak azt, hogy a felismerés korábbi, hosszú intervallu­mai megrövidültek s a vi­lágkép már egy nemzedé­ken belül is módosulhat. A tudományok közé résztudo­mányok, új tudományfajták ékelődtek s átmeneti jellegüknél fogva szűkítik a teoretikum és a köznapi gondolkodás közötti rést. Visszatekintve az elmúlt hetek beszélgetéseire, a hallgató azt várja, hogy a viták során visszautalnak a már ismertekre, mert ezzel elmélyítik tudását, szemlé­letét, és a tűnő hétközna­pok elsatnyult replikái he­lyett valóban a holna­pokat villantják fel a jelent és jövőt fürkésző ember előtt. Ebergényi Tibor Egy és másról HOFI: Hofinak nincs ne­ve. Keresztneve. Hofi: Hofi. Sőt, kialakult valamiféle ho- fizmus is, a színpadról való kiszólás, a jó értelmű cin­kosság, a hibákkal — vagy a vélt hibákkal szembeni — tapintatlanság izmusa. Mo­dor, sőt néha bizony modo­rosság is, merész politizálás, néha csak bizony szemfény­vesztő, de kétségkívül ügyes zsonglőrködés: a sem­mit valamivé varázsolni. Fontos politikai kikacsintás­ra, pedig csak füst ment Hofi szemébe. A televízióban bemutatott ötvenperces keresztmetszet egyszerre volt napi politikai életünk, közéletünk gond­jainak keresztmetszete, ille­tőleg e keresztmetszet torzí­tó tárgylencséjű „mikroszkó­pos” vizsgálata és egyszerre önarc is Hofiról. Vitathatat­lan, és sajátos művészetéről, ragyogó karikírozó készségé­ről, igen nagy érzékenységé­ről a politika iránt, utánoz­hatatlan humoráról. És igen: modorosságról is. Mű­vészetének belső ellentmon­dásairól is keresztmetszetet kapunk, arról a sajátos mű­fajról, amelyet, úgy tűnik, e szinten művelni és mível­ni csak Hofi képes, s amely magában hordja sikerét és buktatóit is: az olcsó siker lehetőségét és veszélyét. Régen láttuk már a kép­ernyőn, minden bizonnyal ebben része van önmaga szerénységének is, hiszen egy sikeres széria, egy elért szint után vigyázni kell: a manír, a megszokás még a játékban is rossz, hát még a politi­kai kabaréban, és a kabaré politikájában. Régen láttuk, örömmel üdvözöltük Hofit, és műfaját, ezt — mint mű­fajt — a képernyőn oly rit­kán műveltet. Vajh, miért száműzött (?) a képernyőről a politikai kabaré és egyáltalán a ka­baré? Mert a rádiónak köny- nyebb? Csak oda kell állni a mikrofon elé és ki látja? Csak oda kellene állni, minden különösebb bedíszle- tezés nélkül a kamerák elé és mindenki látná, hogyan teremt kis világot maga és közönsége köré a jó kabaré. Meg a jó kabarészínház. KISFILMEK A NAGYVI­— Svájcból. Francia- Svájcból. Rádiótechnikus vagyok egy falusi üzemben. — Tehát svájci — villant át a lány agyán. Azok jól­neveltek. De hátha csak ját­szik? Hogy a bizalmamba férkőzzön! Mert mi ndenre kell gondolni. Ide sok férfi jár, némelyik olyan mély pillantással nézi és titokza­tosan mosolyog hozzá. Ösz­tönösen fél ezektől. De ez a férfi nem így néz rá. Vajon miért jött ide? — Magyar származású — kérdezte tőle. — Nem. Svájci vagyok. — Akkor honnan tud ma­gyarul? A férfi öszeráncolta sze­mét és megkeményedett az arca. — A feleségemtől, .ő taní­tott meg rá. Magyar lány­nyal házasodtam. Kint járt egyszer, ott ismerkedtem meg vele. Senkije sem volt. Eljöttem érte, feleségül vet­tem, és kijött utánam. — Most hol van? — Itthagyott. Elhunyt. Idejöttem, hogy megismer­jem a hazáját. Amikor meg­esküdtünk, csak néhány na­pot töltöiem az országban. Ezt a lányt, akinek ked­ves, fiús arcán, szemüvege mögött semmi nem mutatta, hogy tetszenek neki a férfi­ak, hirtelen meleg hullám öntötte el, kigyúlt az arca, oda szeretett volna szaladni ehhez a fiúhoz, ehhez az idegenhez, és magához szo­rítani. Egészen belevörösö- dött ebbe a gondolatba, pe­dig nem is testi kívánság vonzotta hozzá. Természetesen nem sza­ladt a férfihez, csak hosszú, finom lábai moccantak nyugtalanul. Hogyan szalad­hatna oda, hogyan szorít­hatná a testéhez a vendéget egy felszolgálólány! — Szerették egymást? — Nagyon. A fiú nagy szemekkel nézett rá, de nem szólt, s a lány folytatta: — En nem szeretek egyet­len fiút sem, de ha szeret­nék, borzasztó lenne elve­szíteni. Hogy lehet elveszí­teni, akit szeretünk? Maga sem- tudta miért, hirtelen a szárnyasajtóhoz lépett, és félig kitárta. Az a nő még mindig ott napo­zott, s csakúgy fehérlett melle a nagyszemű, fekete melltartó alatt. De a fiú csak a lányt bá­multa merően. Mint amikor belépett a helyiségbe. Talán most először látta hosszú lábait, finom ívelésű comb­ját, fehér pulóverén homá­lyosan áttetsző bőrét, s a szemüveg mögött barna, mélytüzű szemét. S váratlanul ez szaladt ki a száján: '— Olyan szép magán ez a szemüveg! — Szép? Hiszen a szemü­veg csúnya egy nőn. Azt mondják, hogy csúnya. — Attól függ, hogy kin. Magári nagyon szép. Magát még nőiesebbé teszi. A fe­leségemnek is nagyon jól állt. \ lánv sz>meedöbhen- t n nézett rá. A feleségét látja bennem! Azért bá­mul úgy? És tétován kér­dezte : — Ilyen volt a felesége is, mint én? Ilyen volt az ar­ca? Vagy a teste? A férfi ingatta fejét. — Nem. Nem ilyen volt. De a szemüveg az arcán va­lahogy ezt a hatást váltotta ki belőlem, mint maga. És talán a szája. Az övé is ilyen halvány volt. A lány újra elpirosodott és nem akarta, hogy a férfi lássa. Kinézett az ajtón, s azt a nőt látta, a mezítlen fehér mellét a fekete netz melltartó alatt. De a férfi észrevette ezt a pirosságot az arcán, s talán ő is el- szégyellte kicsit magát, hogy a lány száját a felesé­ge szájához hasonlította, s ő is elfordította róla tekin­tetét, és kifelé nézett az aj­tón át. Mind a ketten an­nak » ">3nek a felsőtestét nézték. — Mikor utazik haza? — kérdezte a lány. — Holnap — felelte a fér­fi. — Nem jön vissza töb­bé... A férfi arcán újra az a zavart csodálkozás ült, mint az első alkalommal, mikor megpillantotta azt a nőt, az erkélyen. De inkább bírt arra nézni, mint a lányra. — Talán igen. Talán jö­vőre. — Ide is eljön? Egy kis csönd. — Ügy hiszem, igen. És elővette az erszényét, ki akarta fizetni az asztalon heverő számlát. — Ne fizesse ki! — mondta a lány és újabb pi- rosság öntötte el az arcát. Még nem nyitottunk ki. Ilyenkor tilos a kiszolgálás. — Igen? Köszönöm. — És ha jön, nyolc óra után néhány perccel jöjjön, mert akkor még ‘ nem jöhet vendég, csak tíz órakor nyi­tunk. — Igen, akkor jövök. És felállt, de a lány még mindig azt a napozó nőt nézte, a fehér mellét, mert csak az látszott az ajtónyí­lásban, amerre kimenekül­het a tekintet. Valahogy nem bírt a fiúra nézni, és a fiú sem a lánnyal szemben és az ajtón át ő is azokra a fehér mellekre meredt. Egymásra sem néztek, így köszöntek el egymástól. ÍV EGE) LÁGBÖL: elfogytak. Elfogy­tak? Már megszoktuk, hogy hétről hétre a világ ismeret­len tájaira, ismeretlen — számunkra — civilizációk közé, egzotikus tájakra re­pít a bűvös fotel a képer­nyő jóvoltából. Most kedden színházba röpített, egy jó színházi közvetítést láthat­tunk, de nem a megszokott kisfilmeinket. Elfogytak vol­na valóban? Természetesen, hogy nem. Gondolom, a te­levízió most friss lélegze­tet vesz, mert kifulladt már, a kisfilmek pergetésében érezhető, sőt látható is volt már ez a kifulladás a leg­utóbbi kisfilmek „maradék” ni érdemes filmek kellenek! Mert valóban szórakoztat­nak, vagy egy filmtörténeti korszakot idéznek, mert se­gít a televízió műsorgond­jain, vagy mert egyszerűen: igény is van rájuk. Kellett a legutóbb} filmek közül pl. Vittorio Gassman filmje, el­sősorban a kitűnő színész játéka miatt, kellett a Vad­állatok a fedélzeten, mert a film „főszereplői” az ido- mítás magasiskolájáról ta­núskodtak, s ezért ma is, holnap is alkalmas a film az e téma kedvelői, úe még a tigrisekért különösebben nem rajongók figyelmére és jó szórakoztatására is. Már a 4. résznél tartunk a Bel Ami-nak, Maupassant re­gényhősének történetében. Még egy „fejezet”, egyetlen est és pontot tehetünk az angol sorozattal együtt Bel Ami sorsa után is. ízén. Egy kis pihenés, egy kis erő- és filmgyűjtés, és minden bizonnyal újból re­pül a varázsszőnyeg majd velünk a világ sok tája és sok izgalmas témája felé és közé ... Addig, ha jó a színház, igazán kibírjuk: éljen a szín­ház kedden is! FILMEK: mármint mozi­filmek a képernyőn. Örök­zöld téma. Kell a Három testőr két estén át, és kell-e Danny Kay egy este, kell a Vittorio Gassman egy éjszaka és kell-e Vadállatok a fedélzeten? kellenek. A jó filmek. A műfajukban jó, vagy hasz­nos, de legalábbis megnéz­De, hogy miért kellett két este, szombaton és vasár­nap este bemutatni a Három testőrt — ha délután teszik ezt, nehezen értem. És hogy az egyébként kitűnő táncos és jó színész Danny Kay értelmetlen, izzadságszagú, rendezésileg és színészi já­tékban egyaránt mélysége­sen színvonaltalan filmjét bemutatni miért kellett — azt fel nem foghatom. Ezt semmiféle műsorgond és semmiféle „tömegigény” nem igazolhatja. Még a film olcsósága sem. Olcsó filmnek híg az értel­me. Gyurkó Géza

Next

/
Thumbnails
Contents