Népújság, 1976. november (27. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-28 / 282. szám
Megeszi-a a kutya a bürokráciát? Nem a telet, mint a népi mondás tartja, hanem a bürokráciát. Nem, nem eszi meg — sőt, Még a kutyát is megette, vagy majdhogynem megette a bürokrácia. Majdhogynem a kutya is végzetes áldozata lett, mert lebírha* tatlannak tűnő étvágya van: a bürokráciának. Ülünk itt vagy félszázan, tanácsi emberek, akiket „beiskoláztak” egy kis továbbképzésre, merthogy az senkinek sem árt, a tanácsi végrehajtó bizottságok titkárainak a legkevésbé. Talán csak az lehet ártalmas a számukra, hogy komoly stúdiumaik közben még újságíróval is találkozniuk kellett: órarendbéli lettem. Hogy ezt is megértem. Tantárgy — hencegtem magamban és magamnak, mígnem a beszélgetés során kiderült, hogy sokkal inkább csak beszélgető partner — hála isten —, mint sem valami, vagy valaki, akit jegyzetelni és akiből, meg amiből készülni kell. Így került aztán a tanácsiakkal való beszélgetés során szóba az a kutya, meg a bürokrácia, mindközönségesen: az a kutya bürokrácia... Ki gondolná, én ee nagyon gondoltam eleddig, hogy a tanácsi vébétitkárok, ezek a paragrafust az álmukból is felriasztottan citálni tudók, minden ügyet, az egész tanácsot, sőt lassan az egész életüket a rendeletek és hatályos jogszabályok polcain rendben tartó emberek utálják legjobban a bürokráciát... — Hát ez meg hogyan lehet? — Hogyan lehet? Mert a rend, a törvényesség nem bürokrácia. A helyes jogszabályok nem kalodát jelentenek — buzgólkodtak többen is, mígnem végül szóba jött ellenpontként az a kutyaügy, amely megbolygatott egy országot, nevette ki tehette, káromolta ki úgy akarta, és hajthatta a kóbor ebeket szerte a határban az, akinek arra vitte a sorsa és dolga. De hogy ez a községi tanácsok ügymenetében mit jelentett, azt most és itt tudtam meg, miután nekem kutyám soha nem is volt Nos: kapott a kutyatulajdonos egy húszforintos cédulát amit letéptek a többi mellől, s ezzel lényegében a kutya-ügy lerendez- tetett Régen. Most mire összeírták újra a kutyákat a tanácsok, megszámolták, kivetették az új adót megmagyarázták, hogy miért kell — maguk sem tudták — elfogadták a fellebbezéseket megválaszolták mind is azt, hadseregnyi idő telt el, rengeteg pénz emésztődött és emésztődik fel ma is, arról nem is beszélve, mi minden mástól vonta el a vb-titkár idejét és energiáját ez a kutya egy ügy. — Az semmi. Ez a kutyaügy egy ügy volt, és reméljük, hogy most már csak volt — így a másik beszélgető- partnerem. — De amikor a vállalat jön igazolásügyben... És máris ömlik, özönlik a panasz, hogy mi mindent és mi mindenben kérnek vállalatok, intézmények feleslegesen papírokat, igazolásokat a tanácstól. Ügyvédek, akik ahelyett hogy a személyi igazolvány adatait kimásolnák, megkérik „hivatalosan” a tanácstól ugyanezt. Volt olyan vállalat amely elvitte, minden héten elvitte, hónapok óta elvitte dolgozóit az ország másik felébe munkára, ahonnan csak egy héten egyszer volt a haza járás, de... — Igen, képzelje el — sírt fel szinte az emlékezés fájdalmától a vékony arcú, idősebb férfi... — képzelje el, hát nem hozzánk jött a vállalat, hogy mi adjunk neki papírt arról, miszerint dolgozóiknak jár a különélés. Mi nem is tudtuk, hogy cipelik, hozzák és viszik a munkásokat, ők tudták, ők csinálták és tőlünk kérték a papírt... — Az semmi — vág közbe egy tanóra rendjéhez nem illően, de a rezignáltsággal magyarázhatóan a másik... — Kértek tőlem már olyan igazolást is, miszerint a tanács közölje, hogy a vállalat ilyen és ilyen nevű dolgozója részt vett-e a temetésen, vagy sem.., — A sajátján? | — Már csak az hiányzik... Még azért ott nem tartunk. Az anyjáén... Mert hogy csak úgy tudnak neki szabadságot adni, ha mi igazoljuk, hogy valóban ott volt a temetésen és nem — mondjuk — egy disznóvágáson... Képzelje el, amint ott áll a vb-titkár a temető kapujánál és azt lesi, jön-e az ügyfél vagy sem.., És mindenre papírt kérnek, és mindig a tanácstól kémek, mert nem vállalnak semmi felelősséget, mert nem is mernek, vagy nem is akarnak, mert így kényelmesebb... Buzog, ömlik a panasz, amelyből egyfelől az derül ki, hogy nem akármicsodás rangja van azért a tanácsnak, következésképpen a papírjának is, másfelől meg... Igen. másfelől meg az, hogy nem is mindig fentről, hanem „síkban” is, keresztben is gyártják, gyártjuk a bürokráciát —- De hát miért nem utasítják vissza az oktalan kérelmeket, de legalábbis a jogtalanokat? — kérdi' a gyanútlan, botor újságíró, aki tájékoztatni jött és aki voltaképpen maga tanult a legtöbbet ezen a kis beszélgetésen. A válasz nagyon becsületes, nagyon tiszteletre méltó és nagyon siralmas. Egyszerűen szinte nincs is mód kitömi a bűvös körből, ha a tanács komolyan veszi önmagát és még annál is komolyabban az „ügyfelet”, amelynek egyik fele sem ügy, hanem teljes egészében ember. Tudniillik, az érem egyik oldala, hogy az elutasító határozat megszövegezése pontosan annyi energiát és időt vesz igénybe, mint kiadni azt a nyavalyás és valójában semmire sem kellő pecsétes papírt Az érem másik oldala, és ez a lényegesebb: ha már valakit a tanácshoz küldenek értetlenségből, vagy kényelemből, óvatoskodásból, vagy ostobaságból, e keserű főzetnek a levét ne a dolgozó igya meg. Ha valakit egy hivatal elküld a tanácshoz, egy másik hivatalhoz, hogy ügyének elintézésére nélkülözhetetlen az ott kapott papír, és mégsem kapja azt meg, mit gondol — a tanácsról? A tanácsról! Nem vállalata szakszervezeti bizottságáról, a bérosztályról, vagy valamelyik tanácsi vállalat ügyintézőjéről, hanem a tanácsról. És a tanács fogcsikorgatva kiadja a papírt, ami nem is kell, mert kegyetlen nehéz megértetni a szerencsétlen ügyféllel, hogy most ő nem is ügyfél, hanem csak egy bürokrata áldozata. Még a tanácsnak se higgyen? Oda neki azt a papírt! És megkapja. Három órán keresztül folyt a szó, persze másról is, többről is. a tanácsi munka sok szépségéről, a rendeletek és törvények szükségességéről, meg arról is persze, hogyan rokkannak meg a törvények és rendeletek az idő sodrásában. Ám most erről akartam írni. Erről, illetve arról, hogy ne mindig csak a felső traktuson keressük a bürokrácia okait, hanem köröttünk is. És ha megtaláljuk — nem lesz nehéz — minden bizonnyal megeszi a kutya a telet is, s talán még a bürokráciát is. L ^MW>A*/SAAAAA*AAAAAA/>AAAA/WWVWVVWVWVWVVVVWWVAAAAAA^W Kátai Gábor riportja: Ha Justitia eléggé fejlődő- képes, bizonyára eldobná a kezéből a mérleget, hogy két marokra foghassa a kardot. Még előbb azonban letépné a szeméről a kendőt és csodálkozva tekintene szét, imigyen szólva: — Te jó istennő! — s ezzel le is mondana státuszáról. Justitia azonban nem teszi ezt. Római jellem, és a római korral együtt járó jelenségek még ma sem borítják ki. Az úgynevezett adósrabszolgaságra gondolok: „Ha nem adod meg a tartozást, dolgozd le!” — kiáltja a hitelező és láncra veri adósát (A vérszomjas meg is ölheti, de ennek sem értelme, sem haszna). Ez a bevezetés nem szolgál mentségül a főszereplőnek, név szerint Kajtor Lajos büntetett előéletű 38 éves gyöngyösi lakosnak, aki korábban, letartóztatásáig gépkocsivezetőként dolgozott Ezelőtt csalásért büntették meg, amelyet úgy követett el. hogy hivatalos személynek adta ki magát. Erre egyébként nem emlékezett, amikor beszélgettünk a Gyöngyösi Városi-Járási Rendőrkapitányságon. Jobb az ilyet elfelejteni, különösen akkor, amikor sokkal súlyosabb bűncselekmény miatt szerepel a neve után a jelző: „gyanúsított”. 0 rSvid Wäret Az ember hátán végigfut a hideg, ahogy hallgatja a száraz tényeket. Nem vérfadenben segített. Innen az ismeretség. Kajtor Lajos házat épít Abasaron, amelyet „mesepalotának” nevez a község, de hogy m.é'l. azt nem Írjuk le, mert alap nélkül nehéz vádaskodni. Maradjunk a történetnél. Kajtor rendszeresen foglalkoztatta az idős embert, és hol fizetett, hol nem. Inkább nem. F. László úgy döntött, hogy nem dolgozik tovább neki. Az elhatározás nem tartott sokáig, mert jött Kajtor és jól megverte. Néhány verés elég volt, hogy az idegileg rokkant férfi úgy kövesse, mint engedelmes jószág a gazdáját. Nos, október elején Kajtor Lajos előkerítette az „ingyen munkást”, az épülő ház garázsában leláncolta, s csaknem négy napig ott tartotta, Kenyéren és vízen! Kajtor Lajos — a saját hasznára. Mást is, de erről majd később. Előfordult, hogy megkötözve a gyenge embert, elhelyezte Moszkvicsa csomagtartójában, így utazott a dolga után. Egy éjszakára is a csomagtartóban tartotta. Ez utóbbi esetben valahogy kiszabadult, meg is fogalmazta a feljelentést, de aztán — nem merte feladni. .. A gyanúsított jellemzésére érdemes még megemlíteni, hogy az egyik cigányszármazású segédmunkását is megverte, amiért — fizetség nélkül — nem akart dolgozni neki. Ez még 6emmi, mert Kaj tort elfogta egyszer a népművelői ihlet, s úgy döntött, megtanítja írni a fiatalembert. A következőképpen: leültette az asztalhoz, papírt, ceruzát adott elé, s egy gu- mislágot vezetett a nadrágMegoperálták, a lépét kellett kivenni. — Miért nem mondta ezt el a rendőröknek? — Féltem Kajtortól..; — Most megírom az újságban. — Tessék nyugodtan, már rájöttem, hogy mindent meg kell mondani. A bíróság előtt sem fogom ezt elhallgatni. 1 főszereplő Szadista? Könnyen meglehet, legalábbis a történetből ítélte, ö nem éra, hogy mindabban amit tett, valami is embertelenül kegyetlen volna. — F. László nem őszinte ember, s én az ilyet nem szeretem — közölte, amikor elővezették. — Mindig összevissza beszél. — Tudja miért van itt? — Mert megláncoltam. Adtam neki pénzt, de komoly munkát soha nem végzett — Azért láncolta meg, hogy „komoly munkát” végezzen? — Mi a véleménye arról, amit tett? — Talán nem helyes. — Félt magátóL — Ügy mondanám, hogy tartott tőlem. Nem is tiltakozott. amikor leláncoltam. — De hát miért láncolta le? — Elkövetett valamit, ■ fgy akartam elvinni a rendőrségre... — Mit követett el? Négy napig leláncolva... Jobbra: Kajtor, a „rabtartó' (Fotó: Szántó György) gyasztó, de a maga nemében az egyik legvisszataszítóbb bűncselekményről van szó: a személyes szabadság megsértéséről. És nem is akármilyen körülmények között történt ez. Meg nem is akármilyen emberek a szereplők. F. László 45 éves abasári lakos, korábban súlyos agysérülést szenvedett, nyugdíjazták, s azóta alkalmi munkákkal egészíti ki az SZTK által folyósított összeget. Könnyen befolyásolható, különösen, ha drasztikusan lépnek fel vele szemben. Inkább így mondhatnánk: könnyen meg lehet félemlíteni. Kajtor Lajos ezt tudta. Kajtor apja cipész. akinek az egyébként magasabb műveltségű F. Lá6z'o sok minKeze ügyében ott volt a „munka”: alkatrészeket kellett mosnia, de a rendőrség szerint egy lavór száradófélben levő gittet is nyomkodnia kellett... Az utolsó este valahogy sikerült a lomok közül előkapirgálnia egy baltát, s azzal elvágnia a láncot. Kiszabadult, s úgy ahogy volt elment az öccséhez, onnan pedig a rendőrségre. Néhány óra múlva letartóztatták Kajtor Lajost, akinél ott volt a corpus delicti: a lánc lakatjának a kulcsa. Ken az első Az ügy körülbelül ötéves, de az idő nem fontos: öt éve „foglalkoztatta” F. Lászlót jába. Amikor néhány percen belül nem tudott írni a „tanítvány”, megengedte a vízcsapot. .. Az Abasári Községi Tanács épületében beszélgettünk a sértettel. Olyan történetet mondott el, amitől az ember haja az égnek áll. Egyszer nagyon megverte őt Kajtor Lajos. Olyannyira, hogy súlyosan megsérült. Amikor magához tért, „kenyéradója” kísérte el az orvoshoz, s ezt kellett mondania: — Leestem a padlásról. .. — Volt padlás? — Nem. De kénytelen voltam ezt mondani, mert megfenyegetett.^ _____ — Jogosítvány nélkül motorozott. .. — S négy napig gondolkodott azon, hogy elvigye? — Nem volt az négy nap... . *— Mit vár most? — Tudom, hogy megbüntetnek, meg is bántam, amit tettem. Ez az egész ügy nem jó pont nekem, s ha szabadulok, itt akarom helyrehozni a hibámat. Három gyermekem van, értük akarok dolgozni A szobában senki sem fakad könnyekre. Egyébként a leláncoláson kívül mást nem ismert el. Még azt sem, hogy egyszer F. Lászlóval búcsúlevelet íratott, melyben a rokkant ember fiktív öngyilkosságát indokolta..,(?) ★ Évszázadok régi, roasz emlékeit ébreszti ez a történet éppen ma, amikor az embert és a szabadságot szu- perlatívumokban emlegetjük. Az ügy rendőri nyomozás alatt áll, nemsokára as ügyészségre kerül, a bíróság majd meghozza a döntési Lehet, hogy amit a riport során megtudtam, nem nyer bizonyítást a bíróság előtt Sok minden függ a szereplők őszinteségétől és bátorságától is, a tanúktól és az eset értelmezésétől. A jog az emberért született újjá társadalmunkban. Az a felháborodás, amit nemcsak Abasá- ron, de a környéken is keltett ez az ügy, az emberek, sőt a mai ember természete» igazság érzetéből fakadt A paragrafusok valameny- nyiünkért emelnek szót, mert — ezt mondjuk — alapjaiban mi fogalmaztuk
