Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-10 / 240. szám

Egy váza az elsők közül A legújabb porcelán alkotások egyike

150 év

A

porcelánművészet születése nyomában

Ritka jubileum egy gyár életében, különösen Magyar- országon. Hiszen az iparosodásban annak idején egyáltalán nem tártoztunk a világ élen járó nemzetei közé.

Százötven év nagy idő.

De gondoljunk csak gyorsan utána! Aki számon tartja az ilyen évfordulókat, még emlékezhet rá, hogy 1964-ben is ünnepeltek He- renden, akkor az alapítás százhuszonötödik évfordulóját. (1939-ben pedig nagy csinnadrattával a századikat.) Most pedig máris a százötvened'iknél tartanánk?

Nem szemfényvesztésről van persze szó. Az utóbbi évekig úgy tudta a közvélemény, és a szakirodalom (még az Üj magyar lexikon is ezt az adatot tartalmazza), hogy a Herendi Porcelángyárat Fischer Mór alapította 1839-ben.

Dr. Sikota Győző művészettörténész, akinek „He- rend porcelánművészete” című könyve az idén jelent meg, élményszerűen idézi fel azokat a körülményeket, amelyek nyomán helyesbíteni kényszerülünk az eddig tényeknek vélt adatokat:

— Mivel a Herendre vonatkozó levéltári anyag Veszprémben van, ott kezdtem el a gyűjtést készülő könyvemhez. A levéltár igazgatója szívélyesen fogadott, és készségesen felajánlotta, hogy előkészítteti számomra a szükséges iratokat, „természetesen” 1839-től kezdve. Akkor még mit sem sejtve, csupán azért, hogy a gyár alapítását megelőző évek helyi társadalmi és gazdasági eseményeibe is belepillanthassak, azt kértem, hogy a korábbi anyagot is bocsássák rendelkezésemre. Az iratok lapozgatása közben az egyik latin nyelvű írásban megakadt a szemem egy német szón: „Geschirmacher” — edénygyáros. Stingl Vincét említette így az írást fogalmazó fiskális, mégpedig herendi edénygyárosként. S az irat dátuma 1826 volt.

""X •.

Valami elírásnak gondoltam, nem akartam hinni a szememnek, hiszen bennem is az élt, hogy a Herendi Porcelángyárat Fischer Mór alapította 1839-ben. Elkapott a kutatási láz, s hamarosan, mint egy kincsesbányából, újabb és újabb, aranyat érő adatok bukkantak elő. Ez az 1826-os volt az első dokumentum, utána szinte minden évben több írás is tanúsítja Stingl Vince herendi porcelángyárának működését.

Egy érdekes elismervény, ez is fontos dokumentum a sorban: „Chartabianca — Egyszáz, az az 100 Váltófo- rintokrul, melleket Fő Tisztelendő Kuliéi János Veszprémi Kánonok Ürtul Herenden fel állított Portzelán Fábrikám szükségei kipótlására, s ahhoz kívántató szükséges szerek meg szerzésére 6 percent Törvényes Interes kötelezése mellett költsön föl vettem, kötelezvén magamat és illetőimet nem tsak a kötelezett Interes fizetésére, hanem a Derék pénznek is a jövő Űj esztendő napra leendő letételére ... Stingl Vince .. Költ Veszprémben Augusztus 16-án 1827.”

Minden kétséget kizáróan így bizonyosodott be, hogy a Herendi Porcelángyárat nem Fischer Mór alapította 1839-ben. hanem Stingl Vince, 1826-ban,

Stingl korábban Sopronban volt kártyafestö, majd a tatai kőedénygyárban dolgozott, még 1825-ben is, innen került Herendre. Nem volt gazdag ember. Sokgyermekes családapa, kevés tőkével, nagy ambíciókkal. Tőkeszegény, s ezért többnyire fizetésképtelen. Még az égetéshez szükséges fát is hitelbe vette a veszprémi kanonoktól, végül annyira eladósodott, hogy több árverést is tartottak házában, üzemében. A különböző egykori iratok arról is tanúskodnak-, hogy Stinglnek Fischer Mór is folyósított kölcsönöket, mégpedig nem is kis összegeket. Annak azonban semmi nyoma, hogy ezeket a kölcsönöket Stingl vissza is fizette volna, s ebből következtethetünk arra, hogy Fischer a csődbe jutott herendi manufaktúrát a kölcsönök fejében átvette Stingltől.

Fischer Mór trónfosztásáról lenne tehát szó?

Nem egészen. Mindössze annyi történt, hogy egy ipar- történeti adatot kell helyesbítenünk. Stingl érdeme nem több, mint hogy ő próbálkozott elsőként Herenden porcelángyártással. Vállalkozása azonban elsősorban tőkehiánya miatt kudarccal végződött, mint annyi más

szépreményű próbálkozás a tizenkilencedik század eleji Magyarországon. Azaz végződött volna...

... ha nem jön Fischer. Neki pénze is volt, képzelőereje is, tehetsége is. A csődbe jutott manufaktúrából az ország kiszolgáltatottsága, a feudális kötöttségek, a megannyi kisebb- nagyobb megpróbáltatás ellenére, gyakran keserves küzdelmek árán, de mindig sokak lelkesedése által támogatva az ő révén lett végül is —tulajdonképpen szédületes gyorsasággal — a magyar ipar féltett büszkesége, az egész országnak sok dicsőséget szerző gyár, világkiállítások aranyérmese, mindenütt ismert márka.

Most, a gyár százötven éves jubileumi ünnepségén két porcelánszobrot avatnak fel Herenden: Stingl Vincéét és Fischer Mórét. Mindkettőt Hanzély Jenő, a gyár tervezőművésze készítette, s talán ez is érdekes adalék lehet: Fischer arcvonásait jó néhány egykori kőnyomat és festmény megőrizte az utókor számára. Stingl egyetlen hitelesnek tekinthető portréját viszont a gyárj múzeum padlásán heverő archív limlomból sikerült előbányászni az évforduló ünnepségeire készülve.

(B. E.)

Ezcrnydcszázncgyrennyolc, te csillag

Várady Géza kismanográfiájáró I

Történészeink igen gyakori, bizonyításra szorulna, hogy mennyire indokolt panasza abból származik: nem tartják elég hatékonynak eredményeik tudatformáló, közgondolkodást serkentő szerepét. S hogy mennyire mégis a szakmában'van a „hiba”, azt mi sem bizonyítja jobban: egy jól sikerült tévés történész vitaműsor napokig tartó beszédtémát nyújt a közvéleménynek. Nagyon gyakran azonban a szakma adós marad a színvonalas, a legújabb kutatási eredményeket szintetizáló, olvasmányos stílusban megírt munkáknak a publikálásával. Könnyít talán a helyzeten a Gondolat kiadó gondozásában megjelent legfrissebb kötet, mely negyvennyolcas forradalmunk legújabb eredményekre alapozott feldolgozására tesz kísérletet.

A XIX. század közepére, főleg nyugat-európai kisugárzással. hozzánk is eljutott az az antifeudális politikai-ideológiai eszmerendszer, melynek segítségével a polgári átalakulást óhajtó erők sikeres támadást indíthattak a feudalizmusnak még század elején is megdönthetetlennek hitt rendszere ellen. A racionalizmus és a felvilágosodás tételeit a francia forradalom szembesítette legeredményesebben a feudalizmussal, rámutatva arra: a születési előjogok és társadalom rendi tagozódása emberellenes. így feltétlenül megváltoztatandó. Nálunk azonban a feudalizmus visz-, szahúzó nehezékeit sokkal súlyosabb erőfeszítések árán lehetett nyesegetni. És még csak nem is azért, mert hiányzott a nemzeti gyökerű polgárság, hanem a Habsburg-biro- dalom gazdasági, társadalmi, etnikai viszonyai olyanok vol-. tak, amik erősen késleltették a térség népeinek nemzeti újjászületését. Jellemző volt a birodalomra még az egyoldalú agrárszerkezet, az iparosodni akaró nemesi birtok számára pedig az egyre súlyosabb gondokat jelentő tőkehiány,

Várady Géza könyve érzékletes összegezését adja annak a folyamatnak, ahogyan a középnemesség liberális elveket valló szárnya, a nemesi eredetű értelmiséggel harcba indul a jobbágyfelszabadításért, a politikai jogok kiterjesztéséért és a népképviseletért. A reformkorszak vezető politikusai persze tisztában voltak azzal, hogy a fenti célkitűzések megvalósításához nem elégséges Bécs makacs szembeállását legyőzni, orvosolni kell a magyar társadalom egyéb bajait is. önálló magyar hiteléletet, iparvédő vámpolitikát, nagy szuverenitást élvező kormányszerveket kell megteremteni ahhoz, hogy a polgári átalakulás minél teljesebb legyen.

Történetieden a kérdés, de a közvélemény, és az irodalmi köztudat Világos után nagyon gyakran feltette, illetve felteszi, menthetők lettek volna-e a forradalom vívmányai 49 nyarán, ha a forradalom politikai és katonai vezetésében nem áll be szakadás. Sőt. az a nézet is megfogalmazódott helyenként: célszerűtlen volt vállalni a fegyveres harcot, hiszen a Habsburg-vezetés a 48 tavaszán már engedményezett felemás reformokat már úgysem kívánta visszavonni. Történetírásunk ezekre a „kérdésekre” már megtadta a választ. A fegyveres harc. ismerve a korabeli viszonyokat, azt. hogy a magyar forradalomnak Európa két legerősebb hadseregével kellett hadakozni, semmiképpen nem kecsegtetett volna győzelemmel. Ennek ellenére a, fegyveres harcot mégsem volt hiábavaló vállalni, hiszen azok nemcsak a magyar állam függetlenségéért folytak, hanem a már elért forradalmi vívmányok védelméért is.

1848—49-es forradalmunk irodalma egy gondos és alapos szakmai hozzáértéssel megírt munkával gyarapodott. Egy kicsit annak, a közvélemény részéről sokszor jogosan felmerült bírálatnak a cáfolatára is. hogy a szakma nem tud olvasmányos, tudományos hitellel megírt munkát a köz elé bocsátani. (Gondolat, 1976) ‘

Szőke Domonkos

A szomszédomban feltűnően csöndes család lakott eddig. Mindössze egy vékony, úgyszólván papírfal választott el tőlük, amilyen a budapesti lakásokat szokta apró skatulyákra osztani.

Heteken, hónapokon át alig okoztak nagyobb zajt, mint az egér, amely papírosrongyok közt zörög. Sem hangosabb szó, sem csörömpölés, bútortologatás vagy szögnek a falba verése nem zavarta meg azt a szinte megdöbbentő csöndet, amely odaát uralkodott, és amely semmi jót nem ígért. Néha azt hittem, hogy mind meghaltak a szomszédban, és hogy az üres falak közt csak az örök hallgatás, az örök űr kong.

Olykor mégis találkoztam a család egy-egy tagjával. Szerény, félénk modorú emberek voltak, nem mertek az ember szemébe nézni, és a falhoz lapultak, utat engedtek, ha valaki el akart menni mellettük. Lerítt róluk az élhetetlenség, a gyámoltalanság, a gyermekes zavar, amelyet azok éreznek, akik fogak, karmok nélkül állnak szemben azzal a farkasküzdelemmel, ami az élet.

Mennél több személyt láttam közülök, annál inkább a szívembe lopózott valami csöndes részvét, kíváncsiság. És azokból a halk impressziókból, amiket rám tettek, leszűrődött egy hasonlat, amellyel jellemezni igyekeztem őket, anélkül hogy egyet is ismertem volna közülük.

Vannak ilyen családok, amelyek

SZÍNI GYULA:

A halk család

Száz évvel ezelőtt, 1816-ban született Színi Gyula író, újságíró, aki hosszú Ideig tevékenykedett, mint a Nyugat munkatársa. Finom hangulatú novelláiban az emberi lélek rezdüléseinek gyakran szimbolikus ábrázolására törekedett.

áfouiftí

a szomorúfűzfát juttatják az ember eszébe. Éppoly magánosán állnak, éppoly tehetetlenek, és a szomorúság, az árvaság képét idézik fel. Ha szél búg az ágaik közt, nyöszörögnek, ha énekes madár röppen rájuk, dalolnak. Nincs saját hangjuk, nincs saját bátorságuk, iniciatívájuk. és a mindennapi élet komédiájának a szemébe oly meghökkenve néznek, mintha örökké a végzet megdöbbentő arcát látnák maguk előtt. Oly finomak, törékenyek, hallgatagok, hogy szinte arra születtek, hogy némán, feltűnés nélkül múljanak el.

M egvallom, éi'zékennyé és ide' ’ gessé tett a szomszédságuk. Néha szemrehányást tettem magamnak, hogy miért nem hallom meg a falon át néma panaszukat, miért nem megyek át hozzájuk hívás nélkül is, miért nem segítem őket, akik nem mernek, nem tudnak kérni, tolakodni.

A házban a cselédek, a házmester, a műveletlen lakók gúnyosan tárgyalták nyilvánvaló nyomorúságukat. A házbért nem tudták rendesen fizetni, hetenként tör-' lesztették, és így is nehezen. A fűszeresnél felírásra vettek, míg a boltos meg nem tagadta nekik a hitelt, amelyet egészen kimerítettek. Végül már csak kenyeret és tepertőt ehettek, mert a házbeli hentes jószívű ember volt, korlátlanul hitelezett nekik kenyeret és

tepertőt, amelybe néha irgalomból sonkahulladékot is kevert. Ebből éltek, de erről az egész ház tudott.

Idővel megtudtam azt is, hogy

mi az az egérmotoszkálásszerű zaj, amely a szomszédból nagy csöndesség idején néha-néha áthallatszott. Ilyenkor a családfő köhögött. Halkan, félénken, diszkréten köhécselt, mint egy nagyon finom hölgy, és szinte láttam áttetsző, pergamenszerű kezét, amelyet a szája elé tartott. Ilyen szemérmes, kíméletes, csöndes tüdőbajost még nem hallottam. És nyilván ő terjesztette maga körül azt a hangtalan világot, amelynek szomorúsága szinte átszűrődött a falon.

Egyszer a lépcsőházban találkoztam egy kis szelíd, félénk leánnyal. Csak az arcába kellett nézni, hogy az ember kitalálja, hogy a csöndes, szomorú családból való. Valami szerencsés gyorsasággal nyúltam a zsebembe, kihalásztam egy koronát, és átadtam a leánykának: „Vegyen cukrot rajta.”

A kis leány elpirult, de a következő pillanatban felragyogott a szeme, szuggesztíve tapadt az ezüst pénzre, görcsösen fogta az ujjai közt, elfelejtette megköszönni, és rohant vissza, egyenesen be a szomorú család lakásába. Mindez oly gyors és jellemző némajáték volt, hogy a lelkem mélyéig megrendített. Elhatároztam, hogy legközelebb, amikor a kis leánnyal találkozom, egy aranyat fogok neki adni. Ezt az aranyat papírosba csavartam és eltettem az erszényem külön reteszébe.

E

nnek az aranynak megvan a maga saját tragikomikus története. Ép . sem vagyok gazdag

ember, egyszer én is megszorultam, és ez az arany mentett meg egy roppant kényes helyzetből, mintha magát a jó szándékomat is jutalmazni akarná, mint a mesékben.

Mikor legközelebb találkoztam a kis leánnyal, már nem volt nálam az arany, és a leányka különben is oly gyorsan futott el mellettem, hogy kisebb pénzdarabot sem kínálhattam fel neki. Azontúl pedig mintha föld nyelte volna el a kis leányt, soha többé nem láttam. Lehet, hogy a szülei elajándékozták, hogy ne nehezítse életük terhét ...

Minden héten elajándékoztak va. lamit, aminek nem tudták gondját viselni. Egyszer egy galambot, másszor egy macskát és végül egy kis kutyát, amely jóformán a családhoz tartozott, csöndes, engedelmes, hű állatnak látszott. Azt hiszem, szívszorongva és könnyezve vettek búcsút ezektől az állatoktól, mert velük együtt nőttek fel, és nem tudtak többé enni adni nekik.

Máig sem tudom megérteni, hogy ennyi nyomorúság sem indította meg a házbelieket. De volt a családban valami előkelő, zárkózott, gőgös vonás, amely távol tartotta tőiük az embereket. Igazán szenvedtek, és talán azért nem tudták mutatni a koldusság képét, amely nélkül nem lehet hatni az emberekre.

L

ehet, hogy félénkségük idővel embergyűlöletté fajult, és talán azért tartottak annyi állatot a háznál. Az asszony, aki nyilván minden percét a beteg férje ápolására szánta, még nyomoruk legborzasztóbb napjaiban is tisztán, jól öltözve ment ki az utcára, kissé gőgösen vonult . el a szomszédok ablakai alatt és senkinek sem köszönt. Lehet, hogy ilyenkor nyakába vette összes ismerőseit, hogy valamelyik talán segít rajtuk, de nem tudott szí- nészkedni. Nem hitték el neki, hogy tiszta, szép ruhában, üde, mosolyogós arccal is lehet az ínség minden fokán átvánszorogni. Vagy talán nem is ment senkihez, nem bízott az emberekben, és teljesen tisztában volt vele, hogy élhetetlen embereknek el kell pusztulniuk.

Egy napon aztán az asszony is eltűnt. A házbeliek ezt elégtétellel vették tudomásul, mert megjósolták, hogy ez a cifrálkodó, gőgös asszony nem sokáig fogja bírni a nyomorúságot. Én azonban meg voltam győződve arról, hogy a nyomorúságnak valami hihetetlenül nagy foka, a család megmentésének valami rettenetesen kényszerítő oka vitte el az asszonyt valahová.

Ügy éreztem, hogy bűn volt, hogy eddig is közbe nem léptem.

A családfő címére nagyobb pénzösszeget küldtem el posta útján, és megírtam, hogy kölcsönképpen ajánlom fel ezt neki. Harmadnap visszakaptam az utalványt és a pénzt a postának ezzel a megjegyzésével: „Címzett meghalt.’’

Hogy halt meg? Mikor halt meg? Miért nem tudott róla senki? A házmester valamit makogott, hogy egyszer korán reggel emberek jöttek érte, elvitték kosáron, de már akkor alig volt benne élet. Hová vitték? Nem tudom. Ki kellett költözködnie, hogy november elsejére helyet csináljon az új lakónak, aki kivette a lakást, és már újrafesteti is.

LJ angos lakó, követelőző, élni tudó. A szemétlódánkat, amely kissé az ablaka alá csúszott, úgy félrerúgta, hogy a szemét mind kiömlött belőle az ajtónk elé.

> .NV-NWW>rWWW**