Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-06 / 236. szám

KIHALÓ SZAKMÁK M ióta a mesterek át- 1 1 lépték a lakás küszö­bét, a család növekvő inge­rültséggel figyeli a szerelés I fejleményeit. Nagy a felfor- I dulás. nincs semmi a he- I lyén, mindenki ideges, vége [ a nyugalomnak, a békesség- í nek. s a meghitt esti beszél- ! getéseket paprikás hangulat j váltotta fel. A házastársak indulatosak, semmiségeken 1 összeszólalkoznak, kiszolgál- | tatott helyzetükben egymást : marják. Nyugtalanító a bizonyta­lanság. minthogy közeleg a tél. és nincs emberfia. aki ; megmondaná, hogy mikor fe- ; jezik be a mesterek a radiá- : torok beszerelését. Minden elképzelhető, még az is, hogy egy szép napon eltűnnek, és tavaszig elő sem kerülnek. A családot leginkább a munka- fegyelem kihívó, minden kép­zeletet felülmúló megsértése háborítja fel. Nem élnek ele­fántcsonttoronyban. jól tud­ják. vannak még lazaságok, de amit most saját bőrükön tapasztalnak, az túlmegy a „tűréshatáron”. Együtt ér­zek velük.-i Reggelenként megérkezik ,j egy ember, áramtalanítja a 1 lakást, aztán több órás szü­net. Délelőtt előkerül né- I hány mester, leginkább i szemlélődnek, beszélgetnek, I erősen óvják magukat az ok- ! tálán megerőltetéstől, olyany- í nyira, hogy még a laikus is j láthatja: a fél órát igénylő i munkán olykor fél napig ' nyűglődnek. A praktikus és gyakorlati­as szomszéd bevetette az ösz­tönzőket. hátha ezek megtál- tosítják a mestereket. A né­hány kupica tömény, a pár üveg sör. gyanítom, nevetsé- \ ges alamizsna ahhoz képest, : amit maszekolással, néhány I órás megfeszített esti. hét I végi munkával egyes meste- j rek zsebre tesznek. Szombaton elhatároztam. 1 felhívom a kétségbeesés szé- 1 lén álló családot, megnyug- *• tatom őket. Majd csak befe- 1 jezik egyszer a mesterek a szerelést, elvégre, ami késik. I az nem múlik, ne emésszék magukat, viseljék el fegyel­mezetten a felfordulást és örüljenek, hogy eddig kár nélkül megúszták a lakás összkomfortosítására irányu­ló munkát. Mit szóljak én? Nálam, amikor az erkélyeket i két menetben festették. a i második menetben az olvasó­lámpát valaki hanyagul a he- verőre hajította, a villany- körtétől a matrac tüzet fo­gott. s ha fél órával később érünk haza. esetleg porig ég az egész lakás ... Eh. de­hogy telefonálok, közlésem- ' mel még jobban felizgatom [ őket. | Más részről viszont a mes_ I tereket „piszkálni”, firtatni, I hogy napközben a munka­P­8. Harc, tanulás És jött a negyven­egyes év. Elvitték a férfiakat, elment a gaz­da a háztól, a felesége pe­dig beállt a munkába. A fér­jek tankosok lettek a harcté­ren, helyettük a feleségek ültek a traktorra, vagy a gye­rekek, akik még nem mehet­tek katonának. Így volt ez a gyárakban is, az egész szov­jetországban. Mikor ránk tört a német, az volt kiírva mindenhol: „Mindent a harcra és lever­jük Hitlert!” Az első naptól ott voltak a falon a plakátok a gyárakban, a kolhozokban, a szovhozokban. Erre az időre már befeje­ződött a kollektivizálás, ha el is vitték a traktorokat. Kellettek a harcra. Elment a mi nagy gépünk is, csupán egy „Internacionál” maradt. Megint be kellett fogni a lo- vakah az ökröket. Az is meg­esett, ha szorított a dolog, ho~7 befogtuk a gyengébben tejelő teheneket dolgoztunk velük, aztán elfogyasztottuk a húsukat Ügy volt, hogy ismét ka­tona lesz belőlem. De a had­seregnél azt mondták: — A háborúban szembeke­rülnél a tieitekkel is, jobb ha a gépnél maradsz. Teherkocsira ültettek. Mit I dolgoztam? Ukrajnából egész i ; gyárakat kellett Omszkba t^aállftani, hogy a német ne Mestermunka időt mivel töltik. végképp kockázatos. Megsértődhetnek, és a teljesítményt még lej­jebb adják. Be vagyunk ke­rítve, főleg ha abból indu­lunk ki, hogy az alkotmány is rögzíti a dolgozók jogát a pihenéshez. Kőműves szak­munkás ismerősöm épp az alkotmányra hivatkozva tar­tott számomra kioktatást; amikor vasárnap este kétna­pos maszekolás után meg­kérdeztem tőle: hogyan bí­rod ezt az állati hajtást? „Hétfőn majd kipihenem magam” közölte, s megmu­tatta az új televíziót, mely­nek árát négy hét végi mel­lékesből fizette ki. Egy év múlva, ha jól megy a „bolt”, Zsiguli áll a háza előtt. Ez alkalommal szombaton reg­geltől vasárnap estig 1700 forintot keresett, igaz. mind­össze két órát pihent, ennek következtében még a legna­gyobb rosszakarattal sem ál­líthatom róla, hogy dologke­rülő ember. S végeredményben a hét végi fáradságot valahol, va­lamikor csakugyan ki kell pihenni, s hol tegye, ha nem a munkahelyén. Illetőleg va­lamelyik söntésben. Eszembe jut a hihetetlenül szorgal­mas. „munkafaló” szobafes­tő. Nem ismeri a lehetetlent, meggyőződése, hogy ilyen nincs, csak tehetetlenség van. Pontos, megbízható szakem­ber. Éjjel dolgozik, pontosab­ban este hattól éjfélig, eset­leg hajnali háromig. Néhány segédmunkással egy lakást egy éjszaka „elintéznek”, a megrendelő fizet, és másnap reggei a folyosóról a bútoro­kat visszapakolhatja a helyé­re. Ez a derék festő dél­előtt, amikor főállásban van. órákon át cseveg a restiben, vagy a talponállók valame­lyikében a vele „egy hiten levő” barátaival. Nem titok, a „kiszállásos” dolgozók, azok tehát, akik valamelyik szolgáltató válla­lat alkalmazottjaként a szél­rózsa minden irányában. a városban szétszóródva mun­kálkodnak, sokkal többet megengedhetnek maguknak, mint az üzemek dolgozói, és tisztelet a kivételnek, igen sokan élnek, visszaélnek ki­váltságos helyzetükkel. A régi öregek valamikor gyak­ran mondogatták egymásnak, hogy aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni. Ebben az iro. nikus. kesernyés megállapí­tásban temérdek élettapasz­talat, életismeret rejtezett. Megfelelő életismerettel rendelkezve úgy vélem, nap­jainkban éppen azok érnek rá pénzt keresni, akik dol­goznak. De ki ér rá sok pénzt keresni? Szinte kivétel nél­kül mindenki, akinek a főál­lása csupán „mellékállás”, s igazából a maszekolás a fő­állása. Az egyik arra jó csu­pán, hogy meglegyen a nyug­díjjogosultság. a másik ... Ne bocsátkozzunk ismétlé­sekbe, de azért valami még kikívánkozik belőlem. Tu­dom, hogy vannak dicsekvő természetű emberek, mégis fenntartás nélkül elhiszem, hogy a sokoldalú tetőfedő mester hét végén, harmad­magával olykor megkeresi a tízezer forintot. Ilyenkor ter­mészetesen belead a melóba apait, anyait, és a munkaadó fizet, mint a köles. A pénz nem számít. az a fontos, akad megbízható vállalkozó, aki megkéri ugyan a gázsit,, nem szégyenlős, de ennek fe­jében mennyiséget és minő­séget produkál, nincs hete­kig. hónapokig tartó vaca­kolás, és ez a tulajnak min­den pénzt megér. Hét köz­ben a tetőfedő mester meg­szervezi az anyag helyszínre szállítását, úgyhogy szomba­ton és vasárnap megy a mun­ka, mint a karikacsapás. A háromtagú brigád szakadásig dolgozik az ezresekért, s hét­főn reggel hullafáradtan kez­dik a műszakot. W isszatérve a bevezető- “ ben említett család viszontagságaihoz, felvetődik a kérdés: hol vannak azok az emberek, akiknek a meste­reket kötelességük volna el­lenőrizni. Élhetünk a gyanú­perrel. hét közben a maguk hét végi pecsenyéjét sütö­getve. éppen jól jövedelme­ző maszek munkájukat szer­vezik. Máskülönben a sokol­dalú tetőfedő mester is kö­zépvezető, s hozzá képest „életrevalóságban a Balaton- parti lángossütő tehetségtelen kezdő. Szekulity Péter Hazai növényvédő szerek Á hazai növényvédő sze­rek mintegy 70 százalékát előállító fűzfői Nitrokémia a következő években tovább nö­veli termelését. A tervek sze­rint 1980-ig a jelenlegi 1,6 mil- liárdról 2,5 milliárd forintra emeli a növényvédőszer- gyártás termelési értékét. A laboratóriumokban és a kí­sérleti üzemekben számos új szer vár a nagyüzemi gyár­tásra. Ezek között legnagyobb arányban a kukorica-gyom­irtók szerepelnek. A termékválaszték bővíté­sével párhuzamosan a Ba- laton-parti vegyi üzem mind többet költ a termékek mi­nőségének javítására is. 6000 tonna évi kapacitású formá­zóüzemet vásároltak az NSZK-beli Alpine cégtől és a korszerű berendezéssel már jobb minőséget, s az eddigi­nél tökéletesebb környezet­védelmet biztosítanak. ni öt méterre, ha este lete­szem a munkát. Vitáznánk a mesterrel, hogy azelőtt sem lehetett könnyebb. Még gúnyolták is a háta mögött,' hogy — fcó- vácskalapács. Vagy: lópatko- Zó. — Lópatkoló?! — kap a szavunkon —, ez van a leg­kevesebb mostanában, ló. összesen hat pár, nálunk, a gazdaságban. Mondjam, hogy mi volt régen? Amikor né­gyen voltunk itt kovácsok, Tárkányban? — csak énrám jutott 26 pár ló és 22 pár ökrösfogat! Azokhoz aztán kellett is tudni mindent. „Lópatkoló” — azt mond­ják. Én meg azt, hogy aki jól akar patkolni, annak kisujjában kellett lennie a szakmának. Ahhoz meg a lelkiismeret. És jókedv, öröm a munkához, és persze, meg­becsülés. Főleg most, hogy kiveszőbe került a kovács. — Azért csak lenne je­lentkező tanulónak, inasnak? — Nem hinném. Ha egy gyereknek mégis kedve szottyanna, hogy megtanul­ja a szakmát, lassan már nem lesz, akitől megtanul­hatná. Mondom: kiveszőbe’ vagyunk. Szükség sincs úgy rá, mint régen, se fejlődés, se pénz, se semmi. Ha ne­kem tíz gyerekem volna, egyet sem engednék belőle erre a szakmára. Kérdésem ezek után, hogy az autók, a rakéták korá­ban neheztelhetünk-e ezért a kovácsra? Aligha. Mért ki is keresné manapság a falu­si műhelyek homályából fel­izzó parázs fényét, ki a pö­röly messze hangzó csatta- násait? Ugyan kinek kéne a lovakkal való keserves küsz­ködés vagy a megperzselt paták kesernyés-bűzös füs­tölése? — Oda van — dünnyögi a kovács. — De a lovak ter­mészetét, azt ismerni kellett. Volt szelíd is, nem mondom, mint az apácák... Ahány, annyiféle. A nehezebb, per­sze az, amelyik ugrál, rúg- kapál. Ahhoz bizony érteni kell, mint nagylányhoz, ha makrancoskodik: annak ugye, többet kell beszélni... Elég az, hogy engem még ló meg nem rúgott, én meg le nem sántítottam belőle egyet sem. Ez azért valami. Frissen faragott hámfa áll a füstös, megfáradt ajtó mellett a sarokban. A pa­rázs közt pirosán izzik a vas, a mester készül, hogy rászelidítse a fára. Hosszú szárú fogóval emeli ki a fűzből, az üllő lapjára, szo­rítja, s odacsap erősen, akár ha húszesztendős lenne. Na­gyot csattan, szikrákat szór szerteszét, és hajlik az üté­sek alatt, vöröslő méreggel, megadással hajlik a hámig bilincse. Ketten, öregek, pányvára fogott csikót nógatnak erő­vel az ócska műhely udva­rába. Foltozott bőrköténye alól zsebkendőt vesz elő a kovács, s törli a füsttől, a tűztől kicsordult könnyeket. A lóval bajlódókhoz lép az­után, és a küszködő deres lábát a vasalóbakra szorít­ják, s megmutatják: mint megy a patkolás. — Hát így — egyengeti fájós vállát végül a kovács, s a szelíddé lett csikó felett a távolba néz. — Amikor én még gyerek voltam, úri­szabó szerettem volna lenni. B. Kun Tibár A kovács Előtte fedett szín, mögöt­te kis udvar, rozoga lécke­rítéssel. Szerteszét vashol­mi, haszonfa, ócskaságok — mintha mindez díszlet lenne egy filmforgatáshoz. Az apró, maszatos ablakon át csak bágyadt fény fér be a műhelybe, amely belülről még inkább látszik réginek, mint odakintről. Csupán a bőrfújtató hiányzik, azt is csak rövid ideje pótolja egy kis villanymotor. Amúgy azonban, mármint a motor­tól eltekintve, a szakma minden ósdi lomja adott az avittsághoz. Van itt kis fo­gó, nagy fogó, koksztűz kür­tővel, láncdarab, ekevas; víznek ócska vödör, mellet­te merítő, és füst és szikra­pattogás, és kovács is van, ötvenöt esztendős. A kerek ötvenötből... — Eddig negyvenet töltöt­tem el a szakmában — mondja (nem büszkén, nem örömmel) — Rétházi Károly, a kovács. — A maga szakmája ... — Ügy, ahogy gondolják: ritka munka. Egyre keve­sebben leszünk, apadunk. Magam is abbahagynám már szívesen, pedig valamikor nem volt ez egy utolsó mes­terség. Apám idejében, meg az enyémben is jó darabig még — valakinek számított a faluban a kovács. Ma pe­dig? — legyint — öregszem, (Fotó: Perl Márton) egyre nehezebb. Nem fizetik meg, az egészségnek sem használ. Kértem a koren­gedményt a nyugdíjhoz — elutasítottak. Nem találnák ki sose, hogy mivel: azzal, hogy ez nem gépi munka, hanem kézi! Na, ez igaz is, de még mennyire az! A de­rekam a megmondhatója és a vállam. És a tüdőm. Úgy jár néha, mint valamikor a bőrfújtató. A kar meg el­merevedik végtére, hogy egy vödör vizet sem bírok elvin­Egerformostól Omszkig tehesse tönkre. Vittem az esztergapadokat, az anyagot, a felszerelést. A háború után egy kicsit öregebb lettem, átültem a mentőkocsira. Ott dolgoztam az utolsó tizenkét évben, a nyugdíjig. Utóbb már fel­ügyelő voltam a városi men­tőállomás garázsában. Szo­rongatott helyzetben, ha mind a tíz gépkocsivezető úton volt, magam is volán­hoz ültem és mentem, ahová a betegek hívtak. Nálunk úgy van: csak ak­kor vagy nacsalnyik, fel­ügyelő, ha nyugodt a helyzet. Ha valamit sürgősen el kell végezni, a felsőtől az alsóig mindenki dolgozik. A gyá­rakban sincs másképp. Mert ha vezető vagy, meg kell mutatnod, hogy tudod, isme­red a munkát. Más volt lovakkal és ök­rökkel dolgozni. Ha nem ment, ráütöttél a hátsó felé­re, vagy húztad a farkánál fogva. Most, ha nem tudod a mesterséget, a gép sehová sem megy. Még akkoriban« amikor megkaptuk a trakto­rokat, láttam az újságban egy karikatúrát: megállt a gép, a traktoros ide-oda ug­rált körülötte. De a masina ettől nem indult meg. Fogta a bicskát, körbeszaladt vele, nem használt. Ugyanúgy járt nelemnek is. A múzeumban egy terem a magyar—szovjet barátság dokumentumait őr­zi. őrizzük az emlékeket mi is, öreg internacionalisták. Most már közelebb vagyok a nyolcvanhoz, mint a hetven­hez. Szeretnék megélni még huszonöt-harminc évet, át­lépni a kétezredik esztendő küszöbén. Tapasztalni, mi lesz majd akkor? Milyen lesz a világ, meddig jut el a szo­cialista eszme diadala? Vé­gül is nincs messze. Nekem mégis messze van. A mosta­ni középkorúak és a fiatalok megérik, Omszkban is, Eger- farmoson is. Eddig tart a magnószalag. Egy élet története, tapaszta­lata dióhéjban. Jó lenne „rá­kérdezni” néhány részletre, bővebben kifaggatni Nyeste Sándort. Nincs rá mód. A szibériai nagyváros te­metőjében a magyar inter­nacionalisták egyik újabb sírkövén a felirat: Alek- szandr Nyeste. Nem léphet át a kétezredik év küszöbén. Az életút, amely Egerfarmosról indult el és a történelem viharain át Omszkba vezetett, lezárult. Az emlékezés és a folytatás az utódokra maradt. (Vége.) Tuza István A lanyom a tej- es nusipa- ri szakiskolában tanult. Egy ideig tejgyárban helyezke­dett el, aztán egy nagy omszki laboratóriumban. Eb­ben a laboratóriumban olyan anyagokat állítanak elő, amelyekkel a szőrmék fino­mítására, mosására, használt vizet tisztítják. Egyszóval a családom tag­jai megtalálták a helyüket a a nagy szovjetországban. Nem egyszer kérdezték tő­lem, tulajdonképpen melyik nemzethez tartozónak érzem magam ? Igazán „magyar orosz” vagyok, de úgy is le­het mondani, hogy „orosz magyar”. Magyarorszá­gon szültek, nevel­tek fel, tizenhét éves koromban elvitt a sors a háborúba, majd otthagyott. Dolgoztam, megházasodtam, jött a család. Útlevelemben ez olvasható: állampolgársá­ga szovjet, nemzetisége ma­gyar. A traktor neve nekem a nemzetköziség igazi jelké­pe : Internacionál. Egyfor­mán szeretem a magyar né­pet és az orosz népet. Omszkban az ottani ma­gyarok minden évben több­ször is összegyűlnek. Ilyen­kor felelevenítjük a régi idő­ket. Az oroszok is gyakran emlegetik a 19-es felszaba­dulást, a magyarok szerepét. Megörökítették azt a törté­az ollóval is. Végül megfor­dult, elfutott és kétségbees­ve nézett hátra, nem szalad-e utána a traktor. Manapság tanulni kell. Úgy gondolkodtam, ha én csak hat esztendőt tölthettem az iskolában és bikacsekkel hajtottak ki onnan — csak az élet tanított meg egyre s másra — a gyermekeim majd többre viszik. 9. A „magyar orosz" A fiam egyetemet végzett, több mint húsz éve dolgozik. Ha valaki felkeresi Moszk­vában a népgazdasági kiállí­tást, láthat egy nagy köny­vet a parasztgazdasági sza­kaszban. Abban ez a név is szerepel: Vlagyilen Alek­szandrovics Nyeste. Azért ke­rült bele, azért kapott ki­tüntetést és jutalmat is a fiam, mert fontos könyvet írt a mocsarak hasznosításá­ról. Kutatómérnök. Arra ké­szít terveket, hogyan lehet lecsapolni, kiszárítani a nagy mocsarakat és mire lehet fel­használni az így nyert ter­mőföldet : fásításra, bolgár­gazdálkodásra, gabonater­mesztésre. Felesége a halte- d nyésztés központi, moszkvaiJj irodájában dolgozik.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents