Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
Gruber Béla egri emlékkiállításáról CSENDÉLET Vasárnap nyitottak meg az egri Gárdonyi Géza Szín- I ház előcsarnokában Gruber Béla festőművész emlékkiállítását. Maga a név sokak számára nem mond semmit, í — s ez nem is csoda, ha arra gondolunk, hogy Magyar- országon több mint 900 festő él. és csak a közelmúlttal foglalkozó művészettörténet, ' -kritika is ennek sokszorosát tartja számon. Éppen ezért feladat, hogy kortársaink között válogatva, igyekezzünk azokat az értékeket megtalálni és bemutatni — akár így. egy város és az idelátogatók kisebb nyilvánossága előtt is —, akikről úgy ítélhetünk, hogy helyük van és helyük lesz a magyar mű_ Vészét történetében. Gruber Béla kiállításán, ha az adott szűk keretek között is, de olyan művészt ismerhetünk meg, akinek nemcsak a magyar ,,panteonban” kell helyet biztosítani, hanem lehetővé kell tenni, hogy sajnálatosan korai halála ellenére is élőként hasson mai képzőművészetünkben. Talán túlzásnak tűnik egy olyan festőt emelni az iskolateremtő művész rangjára, akinek munkássága még valójában ki sem bontakozhatott. Hiszen Gruber Béla főiskolai hallgatóként, diplomamunkájának befejezése előtt. 27 éves korában halt meg. Mégis joggal állíthatjuk, hogy teljes életművet hagyott hátra. A válogatás, a rendezés munkája közben az ember akaratlanul is a már berögződött séma szerint — korszakol. Fiatalkori és érett műveket emleget, s aztán döbben rá, hogy ez esetben három év termése között válogat. Kiállításunkban igyekeztünk e néhány munkás évről keresztmetszetet adni, az el_ 6Ő iskolai tanulmányoktól a szanatóriumban készült remekmívű pasztellekig. Ha nem is vállalkozhattunk az életmű bemutatására, de így kívántunk Gruber valóban kirobbanó tehetségéről képet adni. A kiállítás megnyitásán Bernáth Aurél beszéde, és a katalógusban közölt írása nemcsak a mester és tanítvány bensőséges viszonyáról szólt, hanem Gruber mun. kásságáról oly szép és teljes méltatást adott, melyhez nehéz lenne valamit hozzátenni. Csak Bernáth Aurél gondolatait idézhetem, ha még egyszer leírom, hogy Gruber Béla soha nem küzdött avval a problémával, hogy mit. hogyan ábrázoljon. A világ, melyet kifejezni akart, egyértelmű volt számára, s „a magától értetődő, robusztus fogalmazás olyan metszőén biztos, mélyreható látást sugalmaz, ami előtt, mint valódi természeti csoda előtt kell állnunk.” Nem célom tehát a méltatást méltatással tetőzni, inkább néhány kép elemzésével a tárlatlátogató közönségnek szeretnék segítséget nyújtani. Grubemek már „korai” (1961-ben készült) művei, a nagyobb méretű, sötét tónusú olajfestmények is meglepő érettséget mutatnak. Már itt megfigyelhetjük a részleteket mellőző, lényegre törő ábrázolásmódját, határozott és harmonikus színeit. A Munkásanya a magyar festészet nagy realistáinak nyomdokain halad, a csendéletek sorából a halas és főleg a kenyeres csendéletet emelhetjük ki, mely utóbbin a cézanne-i örökséget követi, illetve éleszti újjá. Minden fiatal' festő szívesen ábrázolja magát, hiszen arcvonásaiban emberi-művészi egyéniségét keresi és dokumentálja. Gruber önarcképeiről külön tanulmányt lehetne írni. Az egri kiállítás válogatásában is több önarckép szerepel, melyek közül az elsők (grafika, kisebbik olaj) fiatalos magabiztosságát a szándékoltan cé- zanne-os önarckép vörös zekében komoly és határozott festő-arca váltja fel. míg végül a szanatóriumban készült utolsó (pasztell) arcképeken az emberséget a végsőkig őrző, tragikus erőfeszítés tükröződik. Gruber Béla rövid mun. kásságának központi témája volt életének színtere, a festőműterem. A kiállításon több, különböző technikájú festmény és vázlat látható ebből a körből. Tulajdonképpen ezek mindegyike a vizsgamunka, a nagy feladat előtanulmányának tekinthető, de mindegyike külön-külön is önálló példája annak az elemi erőnek, belső lendületnek, mely Gruber egész munkásságára jellemző. A műterem összezsúfolt tárgyai; a festőeszközök, könyvek, képek, edények, állványok és drapériák tömkelegében jelenlevő figurák differenciált és egy rendszer egységében ősz. szefogott képe drámai intenzitással hat, egyszerre felfo. kozva és feloldva a látvány szépségét. Külön fejezetet képeznek, s a betetőzést jelentik azok a pasztellek és grafikák, melyeket rövid betegsége alatt (1963_ban) a szanatóriumban készített. A bemutatott anyag itt is csak töredék, ennek sokszorosa van a család és barátok birtokában. Az objektivitás megkívánja, hogy csak magát az eredményt nézzük, s eltekintsünk e művek születésének körülményeitől; attól a „lázas munkaroham”-tói, áradó életszeretettől, melyek ezeket az alkotásokat létrehozták. E múlékony anyaggal készült kis képek ragyogó, tiszta, tömör színeikkel, tökéletesen kiegyensúlyozott kompozíciójukkal, játékos és biztos rajzukkal — remekművek. Bármilyen igénytelen témához nyúlt is, a világ igazságáról tudott vele valamit mondani — hogy ismét Bernáth Aurél szavait idézzem. Csak felsorolás formájában szeretném felhívni a figyelmet az Üvegházak, az öreg fa, a Tájkép jelzötábj Iával titokzatos és mégis valóságos világára, a Munkások, a Szanatóriumi részlet jókedvű színességére, a betegtársak kifejező és megrázó portréira, a virágcsend, életek egyszeri és tünékeny szépségére, vagy a „Bernáth csendélet” egyedi varázsára, bársonyos, meleg színeire. Reméljük, hogy ez a kisebb válogatásból rendezett kiállítás is alkalom arra, hogy Gruber Béla személyében egy olyan művészt kapcsolhassunk be mai életünk vérkeringésébe, aki kivételes tehetséggel követte és művelte festészetünk legjobb hagyományait, s akinek művészete folytatható érték. F. Ludányi Gabriella Krleza: Az ész halárán Űjabb Krleza-regényt vesz kézbe az olvasó, kissé szokatlanabb tematikájú művet, mint az eddigiek, mégis olyat, amely a Krleza-próza eddig ismert sajátosságait is tartalmazza. Jelen van itt a pamfletista Krleza csakúgy, mint a Közép-Európa krónikásaként számon tartott író, s nem hiányzik a szöveg stiláris eszközei közül a bonyolult körmondatok sokasága sem, mi több: egy ízig-vérig zagorjei horvát paraszt-figurát is teremtett szerzőnk, Vugrikot (Valent Zganec), aki alapvető igazságok és felismerések megfogalmazója, s revelálója lesz. Ha az említett összetevők ellenére is másfélének érezzük a magyarul most először megjelent regényt, akkor az mindenképp az ábrázolt világ jellegéből fakad. Siessünk leírni: ez a másféleség nem jelent értékcsökkenést. Ellenkezőleg: az expresszionista színpadi művekkel induló, aztán az első világháború krónikásává szegődött, majd a széthulló monarchia tablóját megfestő Krleza éleművében a felfelé ívelés újabb vitathatatlan dokumentuma lett a könyv. Hogy miért, arra a regény sajátos, provinciális viszonyokat felmutató, mégis egyetemes érvényű valóságanyaga ad választ. Miről is szól hát Az ész határán c. első ízben 1938- ban, tehát a második világháború előestéjén közreadott regény? A hős, egy névtelen jogi doktor, ötven és egynéhány éves korában gondolkodni kezd, s egyszerre rádöbben, milyen hazug, lélektelen és korrupt világ veszi körül. Kenyéradó gazdájának, Domacinski úrnak vacsoráján megy végbe e folyamat, amikor a vezérigazgató úr eldicsekszik az összesereglett társaságnak, hogyan lőtt agyon tizennyolcban négy rebellis parasztot nem messze a verandától, mert be akartak hatolni pincéjébe. Hősünk, aki Domacinski vállalatának jogtanácsosa, ezt a régen történt esetet közönséges gyilkosságnak minősíti, s kijelentését minden felháborodás és követelés ellenére sem hajlandó megmásítani. A „szépen” induló társasvacsora tehát botrányba fullad, utána pedig megindul a hajsza: ez a jól szituált, ám valójában becstelen és valóban a banditiz- mus eszközeivel dolgozó polgárvilág hadjáratot indít a doktor ellen, aki most már szakít tágabb polgári baráti körén túl saját famíliájával is (feleségével és lányaival). Rájön ui., hogy egész környezete maszk, amely mögött alvilági eszközökkel dolgozó elemek húzódnak meg. Szabályszerű, tüzetes és terjedelmes regényelemzéssel indokolható: ez a mű is a szakítás, a leszámolás regénye, miként minden Krleza-opus. Csak éppen a hős itt nem a Glembay bankház monarchiabeli figuráival, életvitelével, gazságaival számol le, hanem azzal a világgal, amely Közép-Európában épp a széthullott monarchia roncsain telepedett meg, s lett az újabb társadalmi formáció korrupt, mások lehetetlenné tétele érdekében semmiféle eszköztől vissza nem riadó, teljességgel amorális bázisa. Nem nehéz kihámozni a regényszövegből: a Domacinski-, Hugo-, Rugvay-, Kardossy-féle egzisztenciák még a Khuen- Héderváry bánsága idején prosperált, a monarchiát maradéktalanul kiszolgáló hivatalnoki kar megtestesítői voltak! (Domacinski maga pl. 1914-ben osztrák rendőrspicli Szarajevóban), most, a regényben pedig már a királyi Jugo, szlávia elkötelezettjei, a közép-európai prefadiszta diktatúrák egyikének kiszolgálói... Krleza a társadalmi tabló felrajzolásával tehát ezúttal sem marad adós. Az egykori monarchiabarát urals mellett felvonultatja a két háború közötti Jugoszlávia közéletének olyan figuráit is, akik a szociáldemokrata opportunista szárnyából autóztak be a miniszteri székbe. Árulás árán méghozzá, aminek tényétről más; történettudományi értékű források vallanak... Régi adósságtörlesztés e regény megjelenése, Kelet- Közép-Európa élő nagyságának teljesebb megismerését teszi lehetővé..i Lőkös István rWVWWNA M‘ I ondd, féltél te már? De úgy, hogy a legszívesebben bebújtál volna bélnek a ceruzába? Nekem, amúgy igazából még sohasem reszketett a lábam, és azt hittem, hogy erre mifelénk most nincs is igazi félelem. De hát van! Rájöttem, hogy van. Igaz, nem olyan, mint amilyet, mondjuk, egy tarkón lőtt kémény alatt érezhették, akik alatta álltak; másfajta félelem — de semmiképp sem kisebb. Csak csúnyább, becstelenebb. Ocsmányabb! Ez a témám is dróton jött — a jó témák mindig dróton jönnek —: az izé izékéje szólt át a művelődésről, hogy fegyelmi tárgyalás lesz ekkor, meg itt; ha gondolom, menjek el velük. Fegyelmi tárgyalás..Végigültem már egyet-kettőt. Ki mondta, kinek, hogy ne ezt, hanem amazt csinálja, de mert az mégis azt csinálta, hát ilyen, meg olyan lett az a mittu. deménmi. Fegyelmi tárgyalás... De hát ez most másnak ígérkezett! Egy pedagógusról — hogy pontosabban mondjam, egy kollégiumi nevelőtanárról — volt szó, aki ugyan hétköznap is, vasárnap is kitűnően nevelgetett, csak hát nem annyira azokat, akik az emeletes ágyak sodronyait rugdossák. hanem inkább azokat, akiknek legfőbb gondjuk, hogy fejestől, nyakastól, szárnyastól, lábastól kibújjanak ' bizonyos egyéb sodronyokon. Akik? Amik: csirkék, tyúkok — egy baromfifarm ezren fölüli la- ' kossága. ! Érted, ugye érted ? Egy ilyen pénz- ' kaparó janikáról volt szó, aki ösz_ Akácz László: Fegyelmi tárgyalás szekalapált egy tyúktenyészetet — persze, az anyja házában, az anyja nevén —, s akinek igen szépen termelt is az a tenyészet — a kollégiumi konyha ételmaradékaiból, a kollégiumi gyerekek hajlongásai nyomán. Hát ennek akart utánajárni a mi kis brigádocskánk! Volt egy felje- lentőpapírunk, pontos címmel, jól megkanyarított aláírással; egy-két névtelen levél; meg néhány telefonszám, hogy honnan, s kiket riaszthatunk, ha ebben a kínosnak ígérkező igen—nem játékban megszorulnánk. Igazgatói iroda, piros terítős ' asztal, szalvétával letakart vizeskancsó, papírok, indigók a gépbe fűzve — már ahogy az lenni szokott. Kézfogások — „Hogy eddig fajult ez az ügy!” —; kávézás — „Pedig van érzéke a gyerekekhez!” —; aztán az igazgatói sóhaj, hogy telik az idő, kezdjük. Kezdték. „Jegyzőkönyv, amely.. .”, „.. .képviseletében jelen vannak...”, „.. .bejelentése szerint...” — Szóljanak ki neki! Gondoltam, valami gumicsizmás, bársonykabátos, flanellingébe beleizüTuuifil vnagqnn í zadt, agyas-fejes valaki nyitja majd ki az ajtót. De nem! Egy harminc körüli úr, borbélynál szárított hajhullámokkal. őzbőr zakóban — ő lépett elénk. Fejbiccentés — „Szabad tudnom, mi esett kifogás alá?” —; szelíd fej- csóválás — „Kérem szépen, én azt belégekkel tudom bizonyítani!” —; apró legyintés-----„Egyszer kérték, h árman, mivelhogy tanyai gyerekek. . ” És így tovább és így tovább. De hogy ő akkor előzetesen, amakkor meg — tanúi vannak — városon kívül, és különben is az adóztatás szerint tulajdonjogilag... Nemcsak azok izzadtak meg, akik faggatták, de még azok is, akiknek csak hallgatniuk kellett Eltelt vagy másfél óra; a gépírónő egyre hosszabban tornáztatta az ujjait, amikor papírt cserélt — és még egyetlen egyszer sem hangzott el, hogy na, akkor az egyszer, igen... Egyik tanú, másik tanú; egyik telefon, másik telefon. Hiába. A vége az lett, hogy a vizsgálat vezetője bejelentette: újabb tárgyalásra lesz szükség. Különben is, indul a busz, a viszontlátásra! Az őzbőr zakós a búcsúzásnál Is őzbőr zakós maradt. Sorban odalépett mindenkihez — előbb az idősebb, majd a fiatalabb nőkhöz —, és kézfogással, apró fejbiccentéssel elköszönt. Kezét csókolom, jó éjszakát! Csak épp azt nem mondta, hogy volt szerencsém. Amikor odaért hozzám, azok a borbélynál szárított hullámok egy kicsit meglibbentek: — Ugye, mi még nem ismerjük egymást? Szintén megyéről, vágy talán a minisztérium,.. Ismerhetsz: nem rángatom elő az igazolványomat, ha a túrós tésztámon kevés a porc, és a meccsekre is pénzért járok. De most bizonyára nem tartottam vissza a kezem: tessék, ez, meg ez vagyok, a megyei lap képviseletében. Qerezonáltak ám azok a hullá- U mok! Hát még alattuk az a nemrég még oly sima arc: hegyek, völgyek támadtak rajta, s köztük csak szürkült, szürkült az imént még tágan és szelíden kéklő szem. — Minek jött ide? — Azt csak bízza rám! — Ki értesítette? — Nem magára tartozik! — És imi akar rólam? — Ha úgy látom jónak! — Ne tegye! Könyörgöm, ne tegye! És tényleg könyörögni kezdett. Még azt a két finom kezét is ösz_ szerakta, s úgy hajtogatta, hogy nem, nem, ezt azért nem tehetik meg vele, hiszen mások nem így és nem ennyit.,. és különben is, ő most, ebben a percben hajlandó mindent, de mindent... Jegyzőkönyvbe is vehetik, az állását is fölmondhatják, visszaadja akár a diplomáját, csak a neve az újságban... Nem, ezt nem lehet vele megtenni! Föllcabátoltunk. elköszöntünk, in. ! dúltunk. Akár a hajtásra rendelt 1 kutya, úgy jött szorosan mellettem; fogta a táskám, húzott vissza, ránj < gatott. Amikor egy kicsit lemaradtunk, azt mondta: fizet, készpénzzel fizet; mondjam meg, mennyit kérek, és ő adja, adja, csak a nevét az újságban. .. azt ne! A buszba úgy rángattak föl a többiek. Ahogy az ablakból visszanéz, tem, láttam, lohol utánunk; úgy lohol, mint a hajtásra rendelt ku. tya... Tudom, most arra vagy kíváncsi: végül is lett-e cikk az ügyből? Megnyugtatlak: lett. Előbb egy újabb vizsgálat lett, majd egy újabb tárgyalás, és aztán, amikor minden szépen kikerekedett — mosléklopás, ; diákdolgoztatás, meg még egy ra_ kás jogtalanság, törvénytelenség — : megírtam az ügyet. Előbb felfüggesztették, aztán elbocsátották. El is tűnt a környékről pár hónap alatt De nem is ez az érdekes! Sokkal inkább az, hogy megértettem: most is lehet még félelmekkel találkozni. ' Nagy félelmekkel. Nagyon nagy fé_ ; lelmekkel. Csakhogy ezek a félek ; mek csúnyák, becstelenek. Ocsmá- nyak. És nem a tarkón lőtt kémények alatt születnek, és nem is a szárnyakkal, lábakkal feszegetett sodronyok körül, hanem akkor, ami. kor kiderül, hogy miből tollasodnak azok a szárnyak, lábak. Kiderül, s úgy tűnik: nemcsak a szomszédba jut el a híre. \ F élelmek, itteni, mostani félek s mek... Tudjanak csak róluk s minél többen — így kevesebb lesz > belőlük talán... <
