Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
/'a*****AAAAAAAAAAAAAAAAAA*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^SAAAAAA# Diákok a földeken A gyerek « talpát mutatja és kínlódva nevet: — A bokámat azért még védi, tanár úr... Semmi baj... A csizma, amely nem csizma a régi, csizmadia értelemben, és nem is gumiból van, hanem csak valamicso- dás műanyag, de az árát akkor is megkérték a szülőktől annak szóval a csizmának eltört a talpa. Csak a vastag zokni látszik, de az is csupa sár. A szár még védi a bokát. Epizód az idei esztendő szüretének idejéből, valahol az egri szőlődombok között, ahol napokon és heteken keresztül segítettek az egri diákok, hogy mindaz, ami megtermett, betakarításra is kerüljön. Az epizód nem érdemelt volna külön említést, mint ahogyan az sem, miként tartott színielőadást egy másik „tanár úr”, bemutatván a szemlélőknek, hogyan húzta ki kölykeit a traktort is elnyelni kész sártengerből. Ez is olyan epizód, ami együtt járt a keserves ősszel, amely okozhatott dühöt, bosszúságot, de aztán hetek és évek múltán még érdekes emlékké is nemesedhet. Immáron évek óta, s ez kényszerű hagyomány, az őszi betakarításban részt vesznek az iskolák tanulói. Ha úgy tetszik: tantervileg. Beütemezetten. A tanmenet is figyelembe veszi ezt. Azt állítani, hogy ez a munkára nevelés egyik legsikeresebb pedagógiai eszköze, vélem, nem lenne bölcs dolog. Még ragyogó őszi verőfényben sem öröm a napokig tartó fizikai munka azok számára, akik nem szokták azt, mint ama bizonyos cigány a szántást. Az ilyen őszidőkben pedig mint amilyenek ránk köszöntöttek esővel, hideggel, embert is eltemetni kész sártengerrel, hát inkább riasztó, mint csalogató a munkára. Más dolog persze, ha megértetjük a gyerekekkel — és meg is értik! —, hogy ugyan kutya nehéz munka ez, még a gép se bírja, csak a szívós ember, de igen nagy szüksége van rá az országnak. Így aztán valóban igazi pedagógiai célt is szolgál a fontosság tudata, a munka eredményének országos rangja. És mindennek a jó érzése! Meg keli persze azt is mondani, mint ahogyan ezt a nyári építőtáborok erre felkészült mezőgazdasági üzemeinek vezetői meg is mondják, hogy ma már a diákok segítése nélkül elképzelhetetlen lenne a mezőgazdasági termékek eredményes betakarítása. A munkaerőhiánynyal, különösen a kézimunkaerő-hiánnyal küszködő mezőgazdasági üzemek óriási veszteséggel termelnének, ha évről évre nyáron és ősszel az iskolák nem segítenének rajtuk. Az is igaz, hogy ez a segítés valahol a végső összeadásban visszafizetődik, a nemzeti nagy kasszába befut ez a segítés és lehet belőle bővebben, vagy valamicskével többet osztani is. Dehát az a bizonyos közös kassza elég messze van térben is, időben is, a jussolás még messzebb, így hát marad a mindennapok gyakorlatán alapuló tény: iskolák segítése nélkül beleőszülne a gondba a magyar mezőgazdaság. Miért kell ezt külön is, így is és e sorok írójának is oly nyomatékkai újra is hangsúlyoznia? Mert Heves megye mezőgazdasági üzemei vezetőinek egy nem is elhanyagolható része elégtelen bizonyítványt állított ki magamagáról, éppen a tanulóifjúság előtt. A természettel nem lehet disputáim, ha eső jön, akkor is kell dolgozni. Még inkább is kell. De hogy a dermesztő hidegben, a csontot átjáró esőben egy ponyvatetőt nem tudtak húzni négy karó fölé, benne egy kis tűzzel és forró teával például, jó néhány termelőszövetkezetünkben, — az a vezetők szégyene. Nem úgy szégyenük, hogy nem mérték fel a tanulóifjúság munkaerejének értékét, de úgy is szégyenük, hogy eme emberi értéküket, emberi mivoltukat sem. A pedagógus, aki mégiscsak arra szerződött e társadalmi munkamegosztásbán, hogy oktasson az iskolában, mégis ott ázik, szenved diákjaival, amit még — ha káromkodva is, — de lenyelne. Ám azt, hogy nem tud mit válaszolni a jogos kérdésekre, amelyek gyakran nem is a szavakban, hanem a tekintetekben fogalmazódtak meg: „Hát ez az élet, amelyről olyannyi szépet tanultunk és ez az emberség, amely olyannyira fontos?” — ezt igencsak nehéz megemésztenie. Mert az emberség természetesen nem ez, az a természetes, hogy éppen nem ez. És az sem, hogy egyes szövetkezeti vezetők kisebb, vagy nagyobb beosztásban úgy hajcsárkodlak a diákokkal, mint valami botosispánok, — sok ilyen panasz volt a pedagógusok részéről. És legkevésbé az sem, hogy amíg a tanár ott segít önmaga is diákjai mellett, mögött, vagy élén a betakarításban, addig a szövetkezeti irodákban — tisztelet a kivételnek — az ügyvitel egykedvű nyugalommal adminisztrált, mintha ez lett volna a világ egyetlen és akkor legsürgősebb tennivalója. Mindennek természetesen van egy oka: alapvető oka. Mindaz, amit az elébb felsoroltunk, „csak” a tünet, nem gusztusos, nem megtűrhető tünet. Nevezetesen: a szövetkezetek jelentős része úgy véli, hogy a gyerekek csak piszmognak, csak játszanak a munka helyett, voltaképpen nincs is rájuk szükség, sőt, uram bocsá’ nem is ők, hanem maguk a szövetkezeti vezetők tesznek szívességet az iskoláknak, hogy a tanulók beszabadulhatnak egy kis dézsmálásra a szőlőkbe, vagy az almáskertekbe, avagy ki a szántóföldekre. Ezért nincs gumicsizma, amit évente ki lehet újra és újra osztani a segítőknek, ezért nem látni néha egyetlen szövetkezeti tagot, de vezetőt sem. míg a gyerekek dolgoznak, hogy segítenének, irányítanának, ezért nincs száraz hely az esőben, forró tea a hidegben, s ezért példátlanul alacsony a munka fizetsége a szövetkezetek, de néhány állami gazdaság részéről s a gyerekek számára. Mindent, amit megtermelünk, be kell takarítani, erőnkhöz, lehetőségeinkhez képest, az utolsó fürtig, ;zemig, négyszögölig. Ez közös érdek. Mindenki, aki ebben segít, ezért dolgozik, az becsületet és elismerést érdemel, és azt, hogy akik ezért felelősek, segítsék úgy munkájukat, hogy az"a legeredményesebb legyen és a lehető legemberibb körülmények között folyjék. Ez érvényes a "diákokra is, — értük is. Ez a legkiválóbb pedagógia az embert emberré formálás során. Aki ezt nem érti vagy újra és újra nem is akarja megérteni, az aligha alkalmas arra, hogy akár a legkisebb poszton is az emberek dolgával törődjék. Az elégtelen bizonyítvány ebben az esetben nem adhat jogosítványt az •évismétlésre. Cousteau kapitány A merülő csészealj a tengerfenéken. Az utóbbi évtizedekben sok ezer ember kutatja vagy csak csodálja a tengerek ki- 6«bb-nagyobb mélységeit: békaemberek, búvárok, a nagyobb mélységekbe merülő, különféle szerkezetek legénysége. Példaképük kétségtelenül Jacques-Yves Cousteau, a „nagy öreg”, a francia tengerészet volt tisztje. Több mint ötezerszer szállt alá, de kíváncsisága mindig megmaradt. Ki is tulajdonképpen Cousteau kapitány? Honnan indult el a tengerek mélyét feltáró kutatóútjaira? Bordeaux közelében született, 1910-ben. A második világháború végén részt vett a fel nem robbant aknák és bombák hatástalanításában, egy önkéntes aknaszedő osztagot vezetett. Cousteau búvárszenvedélye akkor ébredt fel, 1936-ban, amikor legjobb barátja, Tailliez megtanította az akkori újdonság, a víz alatti védőszemüveg használatára. Cousteau maga mondta: — Addig úsztam és merültem, mint a vak. A szemüveg kinyitotta a szemem, és egy új, eddig elhanyagolt világot fedeztem fel. Tailliez-vel és Dumas-val kifejlesztették a könnyűbúvárkodás, a lándzsával való vadászat és a víz alatti fényképezés akkori technikáját. Elkészítették a világ első víz alatti filmjét, amelynek „Húsz méter mélységben” volt a címe. Akkoriban még nem volt víz alatti légzőkészülékük, úgyhogy a film jeleneteit egy-egy percig tartó merülések során vették fel. Cousteau legnagyobb problémája mindig az volt, „hogy csak egy tüdőnyi levegőjük van”. Oxigéntartállyal próbálkozott. Kétszer majdnem rajtavesztett: túlságosan mélyre ereszkedve, görcsöket kapott a túlnyomásos oxigéntől. Egyszer éppen csak anyÁ Cousteausztori nyi ereje maradt, hogy a nehezéket letépje magáról;eszméletlenül emelkedett a felszínre, úgy halászták ki. Háton viselhető sűrítettle- vegő-tartállyal kísérletezett, szüksége lett volna egy olyan szabályozószelep-konstrukcióra, amely automatikusan adagolja bármely mélységben a megfelelő mennyiségű levegőt. Problémájával 1942_ ben Emile Gagnan, párizsi mérnökhöz fordult, aki már szerkesztett hasonló szelepeket gázpalackok nyomásának szabályozására. Gagnan és Cousteau együtt dolgozták ki az új légzőkészüléket, amelyet aqualungnak neveztek el. Cousteau próbálta ki a készüléket a Marne folyóban, Gagnan pedig a partról figyelte a felszálló buborékokat. A buborékok részben időközönként jelentek meg, de állandó buborékolást is észlelt, ami azt jelentette, hogy a készülék rosszul működik. Cousteau, amikor fel- emelkedett, arról számolt be, hogy a készülék függőleges helyzetben jól működik, vízszintes helyzetben azonban rosszul. Módosították a sza^ bályozót, és Cousteau újra kipróbálta: mindenféle helyzetben úszott, bukfencezett a víz alatt. Ezúttal minden rendben volt, az aqualung bevált. A Calypso nevű, kiszolgált aknaszedőt Cousteau a saját tervei szerint sok speciális felszereléssel egészítette ki. A hajó orrában előredombo. rodó, üvegezett kabint alakítottak ki a víz szintje alatt, amelyből megfigyelhették a víz alatti világot. A speciális felszerelés közé tartozott a fotólaboratórium, a vegyi és a fizikai laboratórium, a hangradar és más készülékek a tengerfenék domborzatának tanulmányozására és mérésére. Erős emelődarut is felszereltek, amellyel kis tengeralattjárót lehetett leengedni és felvonni. Készítettek továbbá egy „cápaketrécet”, ebben dolgozott a könnyűbúvár az olyan vizekben, amelyekben nyüzsögtek ezek a ragadozók. A Calypso 1950-ben készült el, azóta Cousteau úszó műhelye és otthona. A Calypsónak a Vörös-tenger élővilágának fényképezése és az élővilág fajainak begyűjtése volt fő feladata. Abu Latt szigete körül dolgoztak. Az itteni laguna és korallzátonyok növény- és állatvilága rendkívül gazdag. Óriáskagylók, murénák, nagy tengeri nyulak és trópusi halak hatalmas rajai nyüzsögnek a zsákállatok, a szivacsok, töm. lőbelűek és mészszivacsok, meg moszatok dzsungelében. Cousteau így írt erről: „A vízi élet leggazdagabb forma- és színváltozatai három—tíz méter közötti mélységben érik el a csúcspontjaikat. Itt, a cikázó halrajok mellett számtalan férget, kis gyapjas tarisznyarákot és színes meztelen csigát figyelhetünk meg.. ” A búvárok időnként olyan sűrű halrajokba keveredtek, hogy nem láttak át rajtuk, és ki sem kerülhették őket, sok ezer kis orr tapintását érezték a bőrükön. De Cousteau azt is megfigyelte, hogy a víz alatti élőlények olyan mélységben is csodálatos színűek, ahová a napfény jóformán egyáltalán nem hatol le. Elhatározta, hogy színes fényképeket készít róluk, és el is készítette az első ilyen mélytengeri színes filmet. Cousteau batiszkáffal nagy mélységekbe is leszállt. A batiszkáf feltalálója Auguste Picard, aki a mélytengeri kutatógömbjét a sztratoszféra- kutatásokhoz használt gömbökhöz hasonlóan szerkesztette meg. Cousteau első leszállásait Piccard-ral együtt hajtotta végre, ezután a francia haditengerészet megbízásából, önállóan számos leszállást végzett. Az egyik régészeti expedíciójuk alkalmával kiemelték egy görög borszállító hajó rakományát; a hajó mintegy 2200 évvel ezelőtt süllyedtél Marseille közelében. Több mint 3500 merülést hajtottak végre és mintegy 15 000 tárgyat hoztak a felszínre: edényeket (gyakran csak töredékeket), épségben maradt kancsókat, fazekakat, étkezéshez használatos tárgyakat. Az egyik első ép darabot maga Cousteau találta meg. Cousteau utolsó kísérletei a víz alatti település berendezésével kapcsolatosak. Több társával 12 méter mélységben hosszú időt töltött a Vörös-tengerben, túlnyomásos víz alatti „lakásban”. A módszer egyik célja az volt, hogy ilyen módon elkerüljék a nyomáskiegyenlítö zsilipelést (dekompresszió), amire szükség van, ha nagy mélységből jön fel a búvár. A víz alatti lakásból légzsilipes ajtón át lehet a vízbe jutni, az oda. vissza közlekedéskor nincs szükség dekompresszióra. Cousteau és négy munkatársa egy hónapig lakott így a víz alatt. Egyik kutatószerkezete az úgynevezett „merülő csészealj” volt, amelyet a formájáról nevezetek így el, valójában egy kicsiny, kétszemélyes tengeralattjáró. Vízsu. gárhajtómű hajtotta. A merülő csészealj a víz alatti házban lakók közlekedési eszköze: belőle nagyobb területeket tudnak kényelmesen megfigyelni, fényképezni. Cousteau tenger alatti olajkutatással is foglalkozott, de ellenzett minden olyan nézetet, mely szerint a tenger csupán nyersanyagforrás, amelyet ki kell zsákmányolni. A Calypso, a sok tengert megjárt volt aknaszedő. (R. T.)
