Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-31 / 258. szám
Szabványokból milliárdok A közvélemény a szabványokat a minőség és a fogyasztói érdekvédelem eszközeként tartja számon. Kétségkívül vita, reklamáció vagy valamilyen kár esetén a szabvány a gyártókkal és a kereskedőkkel szemben a fogyasztó támasza, hiszen peres ügyekben mércéül szolgálhat, a kártérítés jogi alapját képezheti. Nem is meglepő, hogy a vállalatoknál a szabványról vegyes érzelmek’ alakultak ki; kívülről érkező hatósági, a „szabály az szabály” konokságú előírásnak érzékelik, ami olykor nem vág éppen egybe a gyári érdekekkel. Ez így is van rendjén: nem árt a sok millió fogyasztó, felhasználó érdekeit a szabványok előírásaival is védeni a csoportérdekek esetleges túlkapásaitól. Ezt a szabványokban rejlő lehetőséget a világon mindenütt igyekszenek is kihasználni. A szabványok azonban a minőség védelme mellett meglepően nagy hasznot hozhatnak a vállalatoknak is. Ennek igazolására vegyünk egyetlen területet a vállalati munka köréből, nevezetesen, hogy mennyi megtakarítás származhat az egységesítésből, a tipizálásból, az ilyen jellegű szabványosításból. Induljunk ki abból, hogy a csavarok, tengelyek, öntvényházak például sok helyen lyen igen laza, szinte becsült anyagnormák alapján készülnek. Milliárdokat lehetne megtakarítani — az anyag- és energiafelhasználás, továbbá a munkaidő-ráfordítások csökkentésével — ha a gépgyártók a tipizálás segítségével szűkítenék termékeik részegységeinek és alkatrészeinek méretválasztékát. Ez konstruktőri feladat, úgy megtervezni a különböző teljesítményű sőt, akár eltérő célú gépeket, hogy azokhoz nagy számban azonos méretű alkatrészeket (kötőelemeket, borítólapokat, kapcsolókat) és részegységeket (tengelyeket, öntvényházakat, fogaskerék áttételeket) használhassanak fel, hogy a szerelést az építőszekrény-elv szerint szervezhessék meg az üzemben. Itt az egyik előny; az alkatrészeket (ha a gépeket esetleg nem is) nagy sorozatban, előre elkészíthetik, a tömeggyártás nagyobb gazdaságosságával. A másik előny, hogy a tipizált alkatrészek, öntvények hosszú távon változatlan méreteik miatt a kohászatnál kisebb ráhagyással készülnének, ezt meg lehetne követelni, s így egész sor gépipari vállalat feszesebb anyagnormákra térhetne át. A tipizálás a készletgazdálkodást is egyszerűsíthetné, állandósítva az anyagok, félkészáruk méreteit, formáit, fajtáját. A vállalati belső szabványosítással kialakított tipizálás a nemzetközi versenyképességet kézenfekvőén javítja, hiszen a termékek minőségét stabali- zálja, a pótalkatrész-ellátást zavartalanná teszi; az előre gyártott alkatrészekből, raktárról — nem gond egy-egy tételt a szerelőszalag helyett a szervizekhez továbbítani. A tipizálás a nemzetközi termelési együttműködésbe való bekapcsolódást is nagyban megkönnyíti. A jól ismert Zsiguli-programot például az alkatrészek nemzetközi tipizálása nélkül nem lehetett volna elindítani, hasonlóan a KGST-tagállamok egységes számítástechnikai rendszerének kiépítését sem, vagy a konténerizációs programot, amelyhez egész Európára érvényes konténerméretkategóriákat kellett szabvánnyá nyilvánítani. A fenti példák is érzékeltetik, milyen nagy lehetőségeket rejtenek magukban a korszerű szabványok és főként a vállalati, ágazati szabványosítás. Az effajta szabványok a termelés szervezésének, a gazdaságosság, a versenyképesség, a műszaki színvonal javításának nélkülözhetetlen eszközei. (g. f.) Surányi József Habéra Béláné Patkó István (Fotó: Szántó György) Nyugdíjasok — „csatasorban'* A második szolgálat Növekvő munkaerőgondjaink enyhítésére mind nagyobb szükség van a nyugdíjasok foglalkoztatására is. Különösen pedig azokon a területeken kívánatos ez, ahol eleve mérsékeltebb az érdeklődés a mindennapi feladatok iránt, ahol a szakmai utánpótlás az átlagosnál kisebb mértékben biztosított. Mint például a Mátravidéki Cukorgyáraknál. A vállalat két gyárában — Hatvanban és Selypen — a jelenlegi szezonban is összesen 646 idős ember segítségét igénylik a legkülönbözőbb posztokon. Nélkülük — vallják a fiatalabbak — igen nehéz lenne megbirkózni a követelményekkel, évek óta talán hozzá sem kezdhetnének tennivalóikhoz. S ha így mondják: bizonyára igaz. Maguknak a nyugdíjasoknak azonban eszükbe sem jut ilyesmi. Szerepük értékelésével a legkevésbé foglalkoznak. Csakis a munka érdekli őket, a megszokott, az éltető mozgás, az újra, meg újra ismétlődő hasznos tevékenység. Ezért sietnek az első hívó szóra a selypi üzembe is. — Nekünk, régieknek, persze még többet jelent megint műszakba járni — beszéli Surányi József fűtő, hogy Daoda Gyula termelési osztályvezetővel megszólítjuk: — mi szinte minden alkalommal hazajövünk. S ha nem tehetnénk, bizony fájna, bele is betegednénk... Jómagam is még 1947-ben kezdtem itt a szolgálatot, s ez a gyár itt. Selypen, a szemem előtt változott olyanná, amilyen. Sok szezon eredményében benne van a munkám, a fáradságom, a verejtékem. Még nem olyan túlságosan régen is szénnel tüzeltünk, csillézett, talicskázott, lapátolt a fűtő, legfeljebb lovak segítettek a feladatokban. Azóta pedig? Nos, amióta olajjal fűtünk, s ehhez alakítottuk a kazánházat, minden egészen más. S valami egészen különleges öröm élvezni az újat, a jót, a könnyűt, a szépet. Aztán, persze, a pénz sem az utolsó, amit a nyugdíj mellé kapunk. Már az első hónapban, szeptemberben alig több mint két hétre is kétezer forint körül adtaié. Most meg már, a teljes hónap után, háromezernél is többre számítok! Mert ugye, ha például jól gazdálkodunk az üzemanyaggal, még egy kis prémium is leesik... Surányi József nyolc esztendeje főfűtő, és kazánkc- vács volt. S azt tartja most, A VD 5809-es nyomában... Egy nap a Patyolatnál Nagy fekete bőrönddel a kezében fiatalasszony lép be az üzletbe. A várakozók közül egy férfi ugrik mellé, hogy segítsen a pultra rakni a nehéz holmit. — Ne gondolja, hogy üres táskával megyek haza — szól zavartan a hölgy, majd így cseveg tovább. — Két- három hetente hozom a szennyest, de a visszaútra is megtelik a táska. Most például őszi és téli kabátokkal tömöm meg. Mindig itt tisz- títatok. Kezdetben féltem ugyan a Patyolattól, különösen attól, hogy koszosak maradnak, vagy elkallódnak a ruhák. Az első találkozásunk azonban kellemes meglepetést okozott, kapcsolatunk azóta is rendszeres. A röpke beszélgetés közben az egri Dobó téri üzlet alkalmazottja. Szálkái Ferencire sorra vette, megjelölte az egyes darabokat, majd bátyúba kötötte, amely a VD5809-es számot kapta. — Naponta szállítjuk el a szennyeseket a mosodába, főleg a gyor-tisztításra vá- róakat, mivel ezeknek a daraboknak három-négy nap alatt kell elkészülniük. A fehérnemű mosásának 20—25, míg a felsőruha vegytisztítá- sának a határideje 20 nap. A csúcsidőszakban, amely tavasztól őszig tart, sokszor csak egyhónapos határidővel tudjuk a mosást elvégezni. Szolgáltatásaink sokfélék, a bőrfestéstől kezdve a kabátok bélésének a javításáig mindent vállalunk. Már nagyon várjuk az egri Marx károly utcai gyorstisztítónk megnyitását, ahol a vendég megvárhatja, sőt láthatja is a munkafolyamatot. Ezzel, és a tervezett több új szalonnal reméljük, csökken az üzletünk forgalma, hiszen alig férünk, zsákokon, ruha- kötegeken bukdácsolunk keresztül. Reggeltől záróráig jönnek a megrendelők, és sokszor panaszkodnak, ha üres kézzel távoznak, s ilyenkor még az ajtón kívül is szidnak bennünket. Bezzeg azok nem sürgetik a tisztítást, akiknek a kabátjuk lassan már hat hónapja itt áll, gazdára várva — mutat rá a mennyezeti akasztóra. És egyre csak tornyosulnak, gyűlnek a ruhák, aztán megérkezik az autó, s a kiszemelt VD5809-es csomaggal együtt elszállítják valamennyit. MOSÖMESTERNEK LENNI... — Húsz évvel ezelőtt, amikor gyermekfejjel a mosodái ba kerültem, olyan körülmények között dolgoztunk, mint a 30-as évek filmjeinek mosónői. A hőség, a fullasztó pára, a ködsűrű gőz napról napra elviselhetetlenné tette életünket. Hol volt még akkor védőital, gumikesztyű, a lúgos oldat mindig vörösre marta a kezünket — mondja Pásztor Béláné, az egri mosoda vezetője. — Nézzen viszont szét ebben az új üzemben. A gépek felett elszívóberendezés, a hőmérséklet is állandó. A mosodában két műszakban 40 nő dolgozik, és örömmel mondhatom, hogy évről évre egyre több fiatal nyer felvételt vállalatunkhoz. Korszerű NDK és magyar gépekkel mosunk, melyek közül három, egyenként száz kilós masinánk félautomata, viszont teljesen önállóan működik az ugyancsak három, 12 kilós automata mosógépünk. A szennyesraktárból az egyik automatába kerül a \VD5809-es ruhacsomó is. A Patyolatnál az a mondás járja, hogy akkor igazán tiszta a ruha, ha azt a mosómester mossa. — Inkább mosómedvének nevezném magam, hiszen egész nap meg nem áll a kezem, — mondja Sári Lajos- né mosómester. — Illatos, Patyolat—4 elnevezésű mosóport használunk, fertőtlenítésre pedig Hypót és Biopont. Többszöri átmosás után ötször öblítünk. Az automatizálás ellenére ezeknél a nagy gépeknél a nehéz munka, a száraz és a vizes holmik ki- és bepakolása még mindig a mi feladatunk. Fontos a figyelmesség, hiszen a kapkodás balesetet okozhat. Mosómesterré pedig a több éves gyakorlat, a szaktudás tesz valakit. És ha megjönnek a csőmosógépek — súgja titokzatosan —, még annyi dolgunk sem lesz, mint most. CSAVAROM, CSAVAROM... Hirtelen, különös morajjal fehér habzuhatag tör át a mosógép nyílásain, jelezve, hogy kész az öblítés, jöhet a csavarás. A vizes ruhát átpakolják egy fonott kosárba, melyet lift emel be a százkilós csavaróba. Ez olyan, akár egy fedővel ellátott fazék. — De ha ez a fazék elindul, mivel egyenetlenül helyezkednek el benne a ruhák, ügy ugrál, dübörög, hogy majd szétviszi a házat — nevet Hajas Miklósné gépkezelő. — Persze, azt sem ajánlom senkinek, hogy odadugja a kezét, ez a háztartási csavarónál még gyorsabb, percenként 900- at fordul. Ha viszont megrongálódik a centrifuga, a kisebb hibákat itt helyben mi is ki tudjuk javítani. Húsz percig tart a fugálás, majd a félig száraz darabokat két forró henger közé préselik, szárítják, és ösz- szehajtogatják. Ezzel persze még nincs vége a munkának, a holmik a vasalóba kerülnek. — Otthon kifejezetten nem szeretek vasalni, így nem csoda, ha már halomba gyűlt össze az ágynemű, a fehérnemű — mondta Sárközi Lajos- né. — Persze ezzel a géppel akár napokat is elvasalnék. Megnyomom ezt a gombot, a tető pöfögve lassan leereszkedik. 15 másodpercig 150 C fokon tartja a ruhát, és nekem már csak a sima darabok hajtogatása- marad hátra. Az automata géppel kizárólag ágyneműket vasalunk, a könnyebb darabokhoz viszont még nem nélkülözhetjük a kézi vasalást. Gyorsan összegyűlnek a ránc nélküli, kész ágyneműk, hiszen automatáink egy műszakban három ember munkáját helyettesítik. Elérkeztünk a Patyolat utolsó állomásához, ahol csomagolják, szortírozzák a textíliákat. Első pillanatra megdöbben az ember a lepedő-, a párnahuzat- és a lörülkö- zőhegyek láttán, s nem talál kiutat ebből a rengetegből. Pedig milyen egyszerű, hiszen minden darabon ott az ismertetőjel. Egyenként, a szoba különböző zugából halászták elő a VD5809-es darabokat is, melyek csomagolás után újra visszakerültek a Dobó téri üzletbe, a nagy fekete bőröndre várva. Szüle Rita hogy: nyugdíjasként is tisztelik a gyárban. — A megbecsülés ellen nekem igazán nem lehet semmi kifogásom — mondja mosolyogva a cukorpadláson Habéra Béláné —, hiszen én például most is csoportvezető vagyok, mint „aktív” koromban. Most ugyan kisebb gárdával dolgozom együtt, mint valamikor, de ennek semmi köze a megkülönböztetéshez. Úgy érzem, ma is bíznak bennem annyira, mint régén, csak hát mióta nyugdíjas vagyok, a cukorpadláson is történt egy s más, alaposan megváltoztak a körülményeink. Nincs szükség arra, hogy kézzel mozgassunk műszakonként tízvagonnyi árut is. A gépesítés előnyeit mi is élvezzük: kevesebben elvégezzük a mindennapi feladatokat. Bizony egészen más, mint régen volt, most még a három műszak is sokkal szimpatikusabb! Habéra Béláné 1949 óta minden szezonban itt van, három esztendőt pedig teljesen végigdolgozott. Jól érzi magát csoportjában és a nagyobb közösségben is. Ha szólnak neki — beszéli — jövőre és azután is visszatér a selypi cukorgyárba. — Én a dobszűrőt kezelem — halljuk Patkó Istvántól — ügyes, okos, értékes gépekre, berendezésekre vigyázok „őrhelyemen”. Talán négy-ötmillió forintos érték is van a kezem alatt! Amit rám bíztak, amit csinálok, új nekem, hiszen annak idején más volt a dolgom. Ám igyekszem helytállni itt is, így is. Mint ahogyan várják tőlem annyi év után. Mert én, kérem, még 1923-ban léptem szolgálatba, s ettől kezdve szinte az egész gyáron végigmentem. Voltam mintahordó, nyersgyári — mésztejes —, majd pedig létisztító munkás, tanuló és mester is. Dolgoztam a bepárlónál és a diffúziónál. Megismertem talán mindent, amit kell a magamfajtának tudnia ebben az üzemben... Most már azért nehezebb lenne végigjárnom a „gyári isko-' iát”, mert, úgyszólván kicserélték az üzemet, annyi az új, hogy nem győzök bá mészkodni. No, d'e istenemre, szívesen nekivágnék megint a tanulásnak, ha fiatal lennék, mivel csak nem kívánkoznék én máshová! Patkó István többszörösen kitüntetett dolgozó, még sztahanovista is. Munkájával, lelkesedésével, megbe csülésével egész családot vonzott maga után: ma is itt dolgozik a felesége, a fia, három lánya és az egyik ve je A munkát, idős korban is — mondja Surányi József, Habéra Béláné, Patkó István és más társuk — nem csak a jó keresetért, a nyug dij mellé kapott szép fizetésért, jutalomért, s az őket is megillető nyereségrészesedésért vállalják. Kedvük van hozzá, mert jó érzés tudniuk, hogy nekik is valameny- nyi részük van a további sikerekben. Például abban hogy a selypi cukorgyárban október 3-án 283 vagon répát az üzem történetében eddigi legnagyobb mennyist get — sikerült feldolgozni. Gyóni Gyula ELMÚLT egy liét és ismét elmúlt egy hónán. Október utolsó napját írjuk, s a holnappal kezdődő új hét már az esztendő utolsó előtti, 11. hava lesz. Múlik tehát, mint ezt újra és újra kénytelenek vagyunk megállapítani, nagyon gyorsan múlik az idő, és természetesen nemcsak az elszálló ifjúságra figyelmeztet, hanem súly- lyal arra inkább, hogy mennyi a feladatunk. Arra, hogy mit terveztünk és hogy mit értünk el terveinkből, és hogy — mit nem értünk még el, hogy hol kell jobban dolgozni, erősíteni? Nos, eredményből is, tennivalóból is akad bőven nálunk. Mivel pedig ez a rovat egy hét eredményeit hívatott méltányolni, mondjuk cl gyorsan, hogy szerencsére ismét sikerült jó hetet zárni. Azt pedig, hogy ez így kijelenthető, nemcsak saját munkánknak köszönhetjük, hanem annak is, hogy végre megkönyörült az időjárás, megenyhült a szó szoros értelmében, s ezzel lehetővé tette, hogy a mezőgazdaság pótolja a korábbi esős napok miatti lemaradását. UNATKOZÁSRA azonban az élet más területén sem maradt sok időnk. A megélénkülő őszi diplomáciai forgalom jegyében magyar—NDK-napok kezdődtek megyénkben, s az ünnepélyes megnyitó alkalmából Egcrcsehiben politikai nagygyűlést rendeztek hétfőn. Ezt megelőzően azonban mi is elküldtük „diplomatáinkat,” ifjúsági delegációnkat, régi barátainkhoz, — a Lenini Komszomol Csuvas területi Bizottsága meghívására — a Szovjetunióba, ahol egyhetes ott-tartózkodásuk alatt bizonyára tovább mélyítették a népeink ifjúsága közötti baráti, testvéri kapcsolatokat. Itthon tovább folytatódtak az ifjúsági parlamentek, lényegében sikerrel, jóllehet — voltak kedvezőtlen tapasztalatok is. Ugyancsak sikernek — szép sikernek — könyvelhetjük el, hogy eredményes tanácskozást folytatott Egerben az OIRT, a Szocialista Országok Rádió és Televízió Szervezete. Szerdán befejeződött a magyar—NDK-napok megyei programja, és ugyanezen a napon ült össze Egerben a termelőszövetkezetek megyei küldött- értekezlete. Hogy mennyire időszerű volt ez a tanácskozás, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az összesen 221 ezer hektáron gazdálkodó, 45 600 tagot számláló termelőszövetkezetek előtt még sok nehéz, de gyors megoldásra váró feladat áll... Hogyan tehetjük hatékonyabbá termelésünket? — ez volt a fő kérdés az MSZMP Heves megyei Bizottságának csütörtökön megtartott ülésén, s a megfogalmazott válasz sok munkaterület számára lehet irányt mutató: észszerűbb, korszerűbb gazdálkodással. A MEGÁLLAPÍTÁS egyszerű és nagyon figyelemre méltó: ésszerűbben, korszerűbben. Erről jut újra eszembe: éves terveink teljesítésére még két egész hónap áll rendelkezésünkre. (ku—ti) Mb&mO 1976. október 31,, vasárnap
