Népújság, 1976. október (27. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-17 / 246. szám
\ Kiszolgálók Nem kívánok szélsőségesen általánosítani, természetesen ellentétes előjelű magatartással is találkozhatunk — én csali a leggyakoribbról beszélek. A szocializmus hajnalán számos viselkedési formával — például az össznépi tegeződéssel — igyekeztünk hangsúlyozni, hogy dolgozók között nincsenek, nem lehetségesek rangbeli elválasztó falak. Vi- szolyogtunk az afféle szavaktól is, mint a kiszolgáló, vagy akár a személyzet. Mindenkit meg akartunk győzni arról, hogy a régebben így jelölt tevékenységet emberi méltósággal lehet és kell folytatni. Senki ne alázkodjék meg senki előtt! Egyenes derekakra és talpra segített kapcsolatokra vágytunk. Azóta egynémely kapcsolat ismét a fejére állt. Jobb szó nem lévén, szolgáltatóknak nevezzük őket. (A takarítónőt, a bolti eladót, a pincért, a szerelőt, stb..., stb...) Többségük ma és nálunk: szemléleteltolódás, távképzet rabja. Többségük hatalmasságnak érzi magát. Hatalmat sokféleképpen lehet gyakorolni, pallérozottan is. Ők egy elavult és durva kény-, űri mintát reprodukálnak. Ügy hangzik, mintha tréfálnék. A napokban olvastam Kosztolányi Dezső egyik karcolatét a pesti pincérekről. Hálásan, szinte meg- hátottan dicséri a gyengédségig érő kedvességüket, helyenként: szellemességüket, finom gesztusaikat. Bármilyen műves, remek írás: nem merném előadóest műsorára tűzni. A közönség harsányan nevetne, pamfletnek fogná fel. Ha a komoly és a tréfás ennyire súrolja egymás határát: a groteszkben járunk, a feje tetejére állított helyzetben. A háttér nyilvánvalóan gazdasági. A főkérdés: kinek kire van szüksége, ki a rászoruló. A szolgáltatók megszokják, hogy a nem-szolgáltató kiszolgáltatott. Megszokják és „bepörögnek”. A munkájából estefelé hazatérő anya például okvetlenül kenyeret, péksüteményt akar vinni a családjának. Ha már kifogyóban a pékáru: kegyet lehet gyakorolni vele, semmiért meg lehet leckéztetni. Sőt. Szemtanúja voltam, amint egy kisfiával érkező anya kenyeret kért. Az eladó odavágta — Nincs! — és az üres polcokra bökött. A következő pillanatban megjelent egy protekciós. Kapott kenyeret. Igaz: a pult alól húzta ki az eladó — de szégyen, takargatás nélkül, váltig ke- vélyen. Mert mi történhet? A kisfiús anya legfeljebb botrányt csap. Akkor abban az üzletben kegy- vesztett lesz. Ha akad vakmerő, aki válaszadásra kényszeríti az eladót, ő igy felel: — A másik vevő félretetette ... Ilyen változat valójában nem létezik — de a válaszokban sok minden előfordul, ami elrugaszkodik a történelmi hiteltől. A panaszosok tapasztalhatják ezt. Egyszer, csúcsforgalomban már félórája vártam taxira, amikor lépésnyire az állomástól egy házaspár leállította a végre befutó kocsit, a férfi a sofőr füléhez hajolt — bizonyára busás borravalót ígért — majd beszálltak ketten. Feljegyeztem a kocsi számát és kivételesen panaszt tettem. A válaszlevél tudatta, hogy az említett házaspár gyerekét szállította a kórházba, ilyen esetben a sofőr kötelessége .. Megírtam, hogy gyerek egyáltalán nem jelent meg a láthatáron. Az újabb válaszlevél tudatta, hogy tévedek, bizonyíték rá a sofőr feljegyzése, amelyben írva áll az eset. A szolgáltató szervek rendszerint tűzön-vízen át védik beosztottjaikat — kényszerből. Bajosan szereznek új alkalmazottat. A sztereotippé merevedő mondat: — Inkább ilyen emberrel dolgozom, mint semmilyennel. Tévedés ne essék, a szolgáltatónak is épp elég a gondja-baja, súlyos fáradsága és sérelme munkájában. Ám gondja-baja, fáradsága, sérelme volt a német-római császárnak is, — úgy, hogy ez nem mentség. A megoldást nem egyéni akcióknak! kell hozniuk. Addig is — vajon mégis — helyes-e az egyéni kiállás? Egyetlenegyszer megtörtént velem, hogy az élelmiszerüzlet közepén szónoklatot tartottam. Nem veszekedtem — dörögtem. Akkor már az égig ért a pökhendiség, a hatalmaskodás és másokat sújtott, nem is engem — így nagyobb volt az erkölcsi fedezetem. Szabályos Don Quijote-i szerep: átitatja a szent hévvel vegyült komikum. Pillanatnyilag mégis megdöbbentettem az eladókat, elnémította őket a csodálkozás. A dörgedelem szokatlansága miatt. Tudniillik a másik csoport reagálása még aggasz- > több. A nem-szolgáltatók megszokják, hogy kiszolgáltatottak és alázatossá válnak. Az uszodában döbbentem rá, hogy itt már csakugyan beidegződésről van szó A közönség egy része körülhízelgi a kabinosnőt. Abszolút öncélúan. Például estefelé az egyik vendég: — Képzelem, Tecám, mennyire várják már magát haza! Ő, foghegyről: — Tudják, mikor jövök. A vendég: — Nélkülözhetetlen maga otthon is! Az is megnyomva, jelentősen. Ezt már Teca nem méltatja válaszra, nem társalog mindenfélékkel. Mi a tét? Legrosszabb esetben az ember vizes fürdőruhában öt-tíz percig vár a kabin kinyitására. De a hízelgők is várnak néha. A szolgáltatókat nehéz meghódítani. Sokan kitartóan próbálkoznak. Karácsony előtt a fodrászoknál ömlenek az ajándékcsomagok, a hajmosónak, a manikűrösnek is. Kétlem, hogy a felebaráti szeretet ösztönzésére. A vendégek félnek, hogy a borravaló sem elég. A nem-szolgáltatók is szemlélet-eltolódás, tévkép- zet áldozatai. Azt hiszik: a szolgáltatókat többszörösen meg kell vásárolniuk. Borravalóval, ajándékkal, hízelgéssel, alázattal. Mindenekfelett akkor, ha előnyökre vadásznak. Ez a légkör igen kedvez az aprócska csalásoknak, a szabálytalanságokat elkövető szolgáltató még sokkal öntudatosabb társainál. A reklamálót lehurrogja. Egyszer egy sikkasztóval találkoztam, akiről még nem tudtam akkor, miben jeleskedik. Arra lettem figyelmes: mekkora eréllyel hordja le A magánál érdemesebbeket. Az ilyen fellépés megtévesztő, elsöprő, lehengerlő. Kivált, ha a másik fél könnyen meghajol. Mindezt többféléi kellene gyógyítani. Az alapoknál: ha estefelé is lenne elegendő kenyér, senki se törné magát itt a kivételezett státuszért. Ha csúcs- forgalomban is lenne szabad taxi, előre senki se „ígérne be” a sofőrnek. Más oldalról: ne a közönség, hanem a munkáltató szerv, intézmény tegye érdekeltté alkalmazottait, a mainál jóval nagyobb mértékben. Végül, de nem utolsósorban: az erkölcsi— szellemi ráhatás is elengedhetetlen. Ezért is íródott ez az írás. László Anna hogyan a föld naponta megfordul tengelye körül, az ő sorsának meghatározója is a föld körüli mozgás volt egész életében — élete elválaszthatatlan a földtől. Elszakíthatatlan ez a kötődés, de nem úgy, mint általában az emberé — az átlagemberé —, aki „csak él és jár” a földön. Az ő élete mélyebben gyökeredzik a földben, az élet anyjában, a föld volt életének fonala, örömének, gondjának forrása. És az ma is. Kovács Albert két év híján 70 éve született. Karácsony másnapján érkezett a mi bolygónkra, a földre. Szülei, akik nincstelenek voltak, nem egy új Messiást láttak az újszülöttben. Apját 1914 júliusában elvitték a frontra, és az első világháború után vigaszként az anyja kapott két hold földet. Nyolcéves korában már pásztorkodik, marokszedő és cséplőgépnél dolgozik. Tizenhárom éves korától pedig summáS, udvaros, jószágot gondoz. 1926- ban eladósodott, tönkrement a 3500 holdas birtokos, amely kenyeret adott neki. Ment a küzdelem a felparcellázott földért, összefogott a sok szegény, hogy a 10 holdakra szabdalt földet közösen megszerezzék. Voltak, akik 50 holdat vásároltak, de megette és elvitte a bank a földet. Apósa 14 holdat vásárolt harmadmagával, 40 év alatt hozzá izzadt még vagy 12 holdat, aztán eladósodott és dobra került az egész. Kovács Albert élte a sziken született szegényember életét. Volt marokszedő, aztán kocsis és megint csak részesarató, egészen 1935-ig, amikor js mint oly sokan mások, feleségével a fővárosban próbálkoztak. Az asz- szony bejárónő volt, és takarítani járt. ő pedig télen egy szénüzletben, nyáron pedig egy kályhásnál dolgozott. Voltak vicék — segédházfelügyelők —, de a pesti élet sem hozta meg a várt boldogulást. 38-ban már ismét otthon vannak, a kasza és a sarló megvárta őket — ismét részesaratók. Azok a pesti évek azonban, a megoróbáltatáson túl más. az életére döntő hatással bíró élményeket is adtak. Itt találkozott Kovács Albert a munkásmozgalommal. Gyűlésekre járt, brosúrákat olvasott, vitatkozott arról, hogy ha nem lesz kapitalizmus, úr nélkül meg lehet-e élni és ki igazítsa majd az ország, az emberek „Nyugtalan voltam mindig, az volt az én bajom” dolgát?, és egyre nyilvánvalóbbá lett előtte, hogy nemcsak a falun élő nincsteleneknek, vagy kisföldűek- nek nehéz a sorsuk, hanem a fővárosban, a gyári munkásnak, a szabónak, a suszternak, a kétkezi munkából élőknek sem. Ezt a nem kevés tanulságot hurcolta magával akkor is, amikor három alkalommal bakaruhába bújtatták és hol a határon belül, hol a határokon túl kellett védelmeznie a drága magyar földet. De kinek védelmezték és ki ellen? 1945 tavasza Pélyen is kopogtatott. Még dörögtek á fegyverek, amikor Kovács Albert és társai házról házra járva, vagy a malomban gyűlésezvén szervezték a szegényekből a kommunista pártot, amely március 1-én meg is alakult, és titkárának Kovács Albertet választották. Ekkor már gyorsabb lett az élet Pélyen is és ennek a motorja Kovács Albert volt. Földigénylő bizottság alakult, ő lett az elnöke és társaival együtt két lovas kocsin szekerezett be Egerbe, ahol a nagygyűlésen a kommunista párt küldötte feltette a régen vágyott kérdést: akarjátok-e a földreformot? Ügy zúgott, zengett az igen akkor Egerben, mintha templomjai összes harangját meghúzták volna. Hazatérvén, a pélyiek háromezer hold' földet osztottak ki egymásnak, a nincsteleneknek, azoknak, akiknek már oly régen meg kellett volna kapniuk ősi jussukat. Bár föld volt már, sok minden hiányzott még, de leginkább a szerszám, a jószág. Próbálkoztak tehénnel művelni a földet, aztán Kovács Albert szerzett egy pár ökröt, amelyet az egész faluban „köztársaságinak” neveztek, mert mindenkinek az dolgozott. 1949 ismét nagy fordulat az életében: az első magyar parasztküldöttséggel a Szovjetunióba utazott. A háromhetes tanulmányút után megszervezte Pélyen az első termelőszövetkezeti csoportot, amelynek elnökévé őt választották, aztán járta a környéket Káltól Domoszló- ig, Erdőtelektől Kompoltig, hogy másokat is meggyőzzön a szovjet példa nyomán: csak ez a járható út. Hiába az elriasztásnak szánt plakát: „Ne siess te toprongyos, nem lesz tied Hatrongyos”, és hiába ütötték le sötétben, orvul Kompolton. A nagyüzemi mezőgazdaság megszállottja nem állt el céljától, nem tért le útjáról. „Nyughatatlan természetű ember voltam. Nem számított. éjjel, vagy nappal van-e, én csak mentem az utamon." 1950-ben az állami nagyüzemi gazdaság szervezésével bízta meg a párt. Kiskörén, Hevesen kellett létrehoznia az állami gazdaságot, összeszedni a földet, a gépeket, jóformán gép és ember nélkül hozzálátni az első aratáshoz. És az éjt, nappalt követő munka mellett meg kellett hadakoznia a sok-sok fontoskodással, a meg nem értéssel is. Mindenki beleszólt, mikor, mit csináljon, mikor és hogyan arasson és vessen, csak azt nem mondta meg neki senki, mikor pihenjen, mikor tanuljon. Végül odáig fajult a dolog, hogy — igazuk volt-e vagy sem? — felmentették. El akarták helyezni más megyébe, de ezt ő nem vállalta. Ahelyett, hogy állattenyésztő lett volna egy szomszédos megye nagygazdaságában, elment a hevesi Petőfi Tsz-be gyalogmunkásnak. Nem zavarta, hogy mit mondanak az emberek, hisz nemrég még a szomszéd földeken igazga- tóskodott, a tsz-ben dinnyé- val, szőlővel próbálkozott, és hiába heccelték „Majd meglátjuk, mit csinálnak a pélyiek?” Megmutatta, mit ér a munkája, egészen jól sikerült a kísérlet. Nem sokáig hagyták Hevesen, ahogyan ő mondja: „...54 októberében hazaerőszakoltak tanácselnöknek, pont akkor, amikor úgy nyírták a parasztot.” Egy fél év után már nem tanácselnök, hanem tsz-el- nök a falujában, de nehezen boldogul a maradibb, nagy hangú emberekkel, akik nemegyszer meg is fenyegették. Amikor az ellen- forradalom elérte a pélyi tsz-t, már nem ő az elnök, de elsőnek kelt a szövetkezet védelmére, szemébe vágva a volt csendőrnek, hogy ne ugráljon, mert ez a ci- riburi nem sokáig tart, és hogy arról szó sem lehet, hogy a „jogtalanul kisajátított földet” — a szövetkezetét és az állami gazdaságét — valamikor is a hajdani tulajdonosok visszakap, ják. Amikor a 60-as évek elején a szövetkezet szekere jó kerékvágásba jutott, Kovács Albert hol húzta, hol tolta ezt a szekeret. Gyalogmunkásként, fogatosként, raktárosként, brigádvezetőként — ahol éppen szükség volt rá — egészen 1973-ig, amíg be nem köszöntött a nyugdíj. Kovács Albert hosszú éveken keresztül mint pártve. zetőségi tag, párttitkár is tevékenykedett. Nyílt, egyenes, szókimondó embernek tartották és tartják ma is, olyan embernek, aki szívből akarta és akarja az újat, aki éjt nappallá téve dolgozott mindig. A földdel keményen bánó ember a fejekkel, a lelkekkel is bánni tudott. Kovács Albert most 68 éves. A falu szélén, a Jókai utca 66. szám alatt él feleségével, aki mindig hűséges társa volt. Három fiút és két lányt neveltek fel. Két fia a tsz-ben dolgozik, az egyik lánya tanítónő, annak a férje mérnök a soltvad- kerti tsz-ben. A másik lány óvónő, a harmadik, fiú pedig a fővárosban villanyszerelő. A gyerekekről csak annyit; sínen vannak, dolgozgatnak, élnek, megvannak, jól keresnek, egészségesek — és mi kell más? „Nyugtalan voltam mindig, az volt az én bajom” ismétli többször is Kovács Albert beszélgetésünkkor. És nyugtalan ma is, amikor már pihennie kellene. Érdekli és véleménye van a világpolitikáról, az ország, a járás, községe dolgairól. Bár a lába már nem nagyon bírja és olykor a vérnyomása is huncutkodik, meg nem áll egész nap — ha munka van, az ebéd is maradhat — ez a halk, fáradt hangú ember. Tavasszal ecet-, akác-, kőris- és nyárfacsemetéket ültetett az udvarra, ottjártamkor pedig Eger II. szőlővessző telepítésével foglalatoskodott. „Bár úgy bírnám magam, mint amikor még arattam. 1960-ban, vagy 61-ben még 20 holdat vágtunk le az „öreglánnyal”, 1944-ben pedig 40 hold aratását vállaltam a feleségemmel, egy hónapig és négy napig arattunk. Ezt a házat 56-ban építettük, meg az istállót is. Ha most volnék harmincéves, széttúrnám az egészet és erősebbet, másikat építenék helyette.” Nagy utat tett meg Kovács Albert és azt is mondhatná valaki, ott van, ahonnét elindult. Nem így igaz. Az ő és a hozzá hasonlók szívóssága, akarata, példa- mutatása nélkül nem annak, nem úgy és nem any- nyit adna ma a pélyi és a hevesi, a kiskörei és a szentmiklősi határ, mint ahogy és mint amennyit ad ma. De a föld kielégíthetetlen. Amikor már itt volna az ideje, akkor sem hagyja pihenni Kovács Albertet, aki két dolgot szeretett és szeret, és amiért nem sajnált és nem sajnál semmi fáradságot: az embert és a földet. Papp János Kovács Albert és felesége 1976. október 6. (Fotó: Papp)
