Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-12 / 216. szám

1

PATZAY PÁL:

Hogyan készül a szobor?

(Részlet)

Sokan, akik különös vonzalmat éreznek a szobrok iránt, a szobrászat remekeivel való találkozásaik nagyszerű emlékét hordozzák magukban, arról, hogy hogyan készül hát a szobor, jóformán mit sem tudnak.

Jómagam azt hittem, hogy ez köztudomású! Michelangelo, aki nálam igazán illetékesebb, már régen megfelelt erre a kérdésre. A tökéletes fogalmazás rövidségével azt felelte, hogy a kőtömbből cl kell távolítanunk azt a felesleget, amire a létrehozandó alak. teljességéhez nincsen szükségünk. Kielégítő felelet ez, szószaporítás lenne akár-csak egy szót is hozzáfűznöm.

Igaz azonban, hogy Michelangelo felelete már a maga idejében is csak kitérő válasz volt. Én hát most nem elégszem meg idézetével. Különben is csak a kőszobor készülésére vonatkozik. Igazán nehéz számot adnom olyasvalamiről, aminek gondja az egész életemet betölti.

Bonyolult és elvont fejtegetés helyett elmesélek inkább gyermekkoromból egy olyan történetet, amelyből nagyon nyilvánvalóan kilátszik, amit keresünk.

Diftériából lábadozva, á testi hervadtság természetes közönyével tekintettem ki az ablakon. A korai nyár enyhe zápora megmosta a világot. Az oszló felhők mögül a nap éppen oda villantott a domboldal rézsűjére, hova ablakom is nézett. Ennek a domboldalnak sárga földje és a rajta szigetekben tenyésző papsapka növény fakó zöldje így ünneplőre mosdatva különösen ízes látvány volt. Vonzotta és el nem eresztette tekintetemet.

Most egyszerre a térségen a mészáros fekete kutyája hosszú galopphullámzással szaladt végig, és hirtelen, a felhők mögül a nap is éppen odakacsintott. Az emelkedő alján zuhogva, habosán rohant a kutyával ellentétes irányba a kövesárokban a fo- lyóvá dagadt esővíz.

A látvány lobbanó szépségétől megindultan, újjongva a létezés ilyen gazdag örömén, megeredtek boldog könnyeim.

Bár úgy hiszem, hogy a történet értelmét könnyű kihámozni, hogy az elmondotPátzay Pál 80 éves.

Ebből az alkalomból közöljük írását

takat még kézzelfoghatóbbá tegyem, kísérjünk végig az útján egy élményt, lessük meg, hogyan alakul azzá a formává, mely testet ölt az anyagban.

Például, hogyan lett hát a fekete kutya szoborrá, s ha azzá lett, mi módon lett azzá?

A fekete kutya élménye, ha nem is vált közvetlenül szoborrá, egy szobor megjelenését, környezetével való együtthatását erőteljesen befolyásolja, sőt mondhatnám, meghatározza. Persze teljesen öntudatlanul történt, úgyhogy csak sokkal később ismertem fel a helyzetet. A fehérvári huszárok lovasemlékét befolyásolta, alakította a fekete kutya élménye. Nem olyan egyszerűen, hogy a kutyából lovat formáltam. Szó sincs róla, a kapcsolat nem ilyen otromba. A ló ábrája természetesen rengeteg lóról való emlékből, a ló tanulmányozásából alakult. Társulásuk sokkal érzékenyebb és tejtettebb.

Barátommal autóján a Balatonhoz utaztunk. Fehérvárnál elkapott bennünket egy nyári zápor, ezelől kanyarodtunk be a városba. Amint a zápor elült, mielőtt továbbindultunk volna, kimentünk a városháza terére, hogy megnézzük a szobromat. Szobrom még sohase látszott ilyen szépnek. A látvány örömében vízcsobogás üti meg fülemet: közvetlenül a szobor talapzata előtt van a kanális nyílása, oda szaladt össze a felgyűlt esővíz. A csobogás kiegészített valamit. Hiszen a városházának kedves, fakózöld színe van, mint a papsapka levelének, a szobor talapzatát okvetlenül sárga kőből csináltam, a szobrot magát meg türelmetlenül feketére patináztam.

Mikor még csak terveztem a szobrot, méretét megállapítani és alakzatát kigondolni, sokszor álltam ide a városháza elé. Végül is mindent

Utolsó simítások

elkövettem, hogy ide, a városháza emelt járdájára helyezhessem sárga talapzaton a fekete szobrot, a papsapka- zöld fal elé.

Természetesen a szobor ilyen elhelyezését okos ar- chitektonikus érvek igazolják. Valóban az adott helyzetnek legjobb megoldása. De a fekete kutya élménye, öntudatlan működése vezetett rá, és a városháza falának papsapka-zöld színe pendítette meg.

Tömegével működik mindannyiunkban efféle élmény, s befolyásával észrevétlenül alakítja cselekvésünket. Legtöbbjük útja azonban sohasem világosodik meg.

A fekete-kutya-lovasszo- bor résen bepillantva, remélhetőleg láthatóvá vált a szobrász lelkiműködésének rezdülése is. Azt lehetne hinni, hogy a szobrász megértésében eljutottunk már odáig, hogy kezébe veheti a vésőt, és megvalósíthatja ideáját az anyagban.

Nem, nem! Még nem tartunk ott. Természetes a kérdés, hogy hogyan lesz mindez a bonyolult és kuszáit élménytömeg szoborrá: öntörvénye szerint való renddé? Senki sem hiheti, hogy akár az agyagban való mintázás, akár a kőbe faragás műveletének leírása feleletet adhat erre. Igaz, hogy a szobornak ezt az elvont szépségét, amire célozok, rendszerint meg sem látják; holott a szobrásznak éppen ez a legfőbb gondja.

Áttekinthetetlen élménytömeg zűrzavarát viseli magában az ember. De az érzelmek és indulatok alaktalanságát valami válogató ellenállás formálja; ez tesz bennünket szellemi lénnyé.

A nagy összefüggések megértésének élménye a szellemi ember lényege.

Elmondok még egy történetet, ami majd elevenné teszi ennek a kérdésnek a megértését is.

Nem mondhatom, hogy éppen a szülők öröme lettem volna gyerekkoromban, még kevésbé a kamaszesztendőkben. Így kerültem el a háztól valami magaviseleti félreértés miatt internátusba.

Otthoni alig ellenőrzött szabad életem után rettenetesen kínzott az itteni ka- szárnyás fegyelmezés. Untam ezt a tűrhetetlen életet, hát tiszta öntudattal áthágva a rendet, elcsavarogtam.

Pár órai szabadságtól bánatom sajgássá enyhült. Így fekszem hanyatt a domb hajlatán, egy petrence tövében. Egyszer csak a szeptemberi tiszta égboltozaton gyulladnak ám ki a csillagok, egyik a másik után. Egy felhőfoszlány úszik el a csillagok előtt, egy madár röppen el a felhőfoszlány előtt, ahogy így az égboltra meredten figyelek, hallgatódzom a szememmel, a csillagok közt nyíltan távolság mutatkozik, és az elsötétedő égbolt megsemmisül ebben a térségben.

Nem nézője vagyok már az égboltnak, hanem ennek a

benépesült, mérhetetlen térnek vagyunk a parányai. Ebben az érzékletessé vált határtalanságban felrémlet- tek a létezés méretei és törvényeinek kérlelhetetlen ereje. Éreztem az értelmem lehetőségeit, és gyönyörködtem benne.

A csillagokkal felmért határtalanság érzékletesen érthetővé vált. Ennek az elmos- hatatlan benyomásnak szüntelenül sugalmazó ereje mindig értelmes tér keresésére ösztönzött. Így alakult ki az az elengedhetetlen kívánságom, hogy a szobrot — a világ töredékét — térfoglalását meghatározó ütemes rend tegye teljessé; mert hiszen semmilyen alak sem válik pusztán attól szoborrá, hogy bronzba öntik, vagy kőbe faragják.

Egyébként műszakilag a szobor valóban úgy készül, ahogyan Michelangelo azt megmondotta.

A Duna-táj

elkötelezettje

Balogh Edgár 70 éves

Balogh Edgár már a bölcső körül megtalálta mindazt, amit ifjúkorában tudatosítva vállalhatott. Temesvárott született 1906. szeptember 7-én. Apai ágon szász, anyai részről felvidéki magyar családból származik. Életútja is a tipikusan Duna-völgyi embert mutatja. A háromnyelvű Pozsonyban végzi a gimnáziumot, Prágában az egyetemet. A társadalmi haladás fősodrában önmagát alakítva változik a dunai népek változó világával együtt. Fiatalon döbben rá az államfordulattal bekövetkezett _ új valóság korparancsaira. Marxista—leninista műveltsége segíti „reálpolitikai felismeréseiben”. Kinőtt családja polgári világából, de anyai örökségként híven őrizte az emberség és a szabad gondolat szeretet.

Mindössze 16 éves, amikor első írása a losonci Mi Lapunkban megjelenik. A címe is ön jellemző: Gondolkozzunk! De Balogh Edgár nemcsak gondolkodó ember volt, hanem a cselekvés embere is. Alapító tagja és egyik vezetője a Sarló-mozgalomnak. Következetes radikalizmusának nem kis szerepe van abban, hogy a sarlós fiatalok csakhamar túljutottak az ún. etnográfiai szocializmuson és az élcsapat tagjai a kommunista pártban és mozgalomban találták meg helyüket.

Számukra is az „Ember az embertelenségben” Adyja volt a legnagyobb példaadó, az eszmei felszabadító, a küldetéstudat erősítője. De hatott a sarlósokra Móricz Zsig- mond, a mozgalom nagy pártfogója és a zenében megtalált néptestvériség hirdetői: Bartók és Kodály is. Balogh Edgárék szoros kapcsolatot teremtettek a cseh és szlovák értelmiség legjelesebbjeivel. Szellemi fegyvertársuk volt Julius Fucik, Jan Ponican, Laco Novomesky, Vladimir dementis.

Balogh Edgár fiatalon lett jelentős közíró. Szociográfiai látleleteiben — legnevezetesebb a nemrég újból megjelent Tíz nap szegényországban — a szlovenszkói valóság szociális és osztályszempontú felmérését végezte el jóval a hazai szociográfiai kezdeményezések előtt. írásai Fábry Zoltán, Győri Dezső, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos írásaival együtt meggyőzően bizonyítják, hogy a szlovákiai vox humana nem elvont, nem papíros ízű eszmekor, hanem valóságos irodalmi-társadalmi mozgalom, embert nevelő, emberséget növelő eszmeközösség volt

Felelős valóságirodalmat követelt Fábryval együtt. Ä munkásíróktól a nagy nemzeti gondok közepette is számon kérte a munkásosztály felelősségének tudatosítását. Amikor Csehszlovákiából kiutasítják, Romániában folytatja elkötelezett közírói tevékenységét. Mozgósító szenvedélyű, szervező, „hídépítő” ember marad új pátriájában is. Főként a Brassói Lapoknál és a Gaál Gábor szerkesztette, kommunista, antifasiszta Korunknál dolgozott Szervezője a népfrontos szellemű Vásárhelyi Találkozónak.

A háború alatt sorsa súlyosbodott: kisegítő tanító lett, de hamarosan még a falusi tanítóság jogát is megvonták tőle harcos antifasiszta múltja miatt.

A felszabadulás után publicisztikájának új virágzása kezdődött. Kolozsvári egyetemi tanárként a romániai magyar értelmiség nemzedékeit neveli, indítja útnak. Tamásiról „Mint sziklára szállott hegyi madár" címen ír szép,' értékfeltáró tanulmányt. „Megszakadt párbeszéd” című írásában Szabédi László emberi és költői nagyságát méltatja. Győry Dezsőről, az Üjarcú magyarok költőjéről is kevesen írtak nála tömörebben: „Győry Dezső azt jelentette a Sarlónak, amit Ady a Galilei Körnek: a forrongás poézisét”.

Balogh Edgár írásai a fiatalon vállalt szláv—magyar- román együttélés, sorsközösség tanulságait tudatosítják. A múlt megszenvedett tapasztalatait őrzik a jelen és a jövő számára. Legújabb gyűjteményes kötetének jelképesen tömör címe: Duna-völgyi párbeszéd. A hetvenéves, frisseséget testben és szellemben megőrző Balogh Edgárnak tartalmas, hosszú éveket kívánunk „Duna-völgyi párbeszédének" folytatásához — az ő szavait kölcsönözve — az új humanizmus őrhelyén.

CS. VARGA ISTVÁN

A

ló nem volt igazi ló. Hintaló volt, hajlított szántalpakra állítva, s a műbőr, amivel bevonták, szürke volt, fehér foltokkal. Mikor a lovak még divatban voltak, mint az ember munkatársai, almásderesnek mondták az ilyet. S a szőrös műbőr úgy_ fénylett rajta, mintha igazi lószőr lett volna.

De volt egy végzetes gyári hibája, rosszul csavarták rá a fejét.

Ki tudja, hogy történik az ilyesmi. Amikor azonban már megvolt, s végigment a futószalagon, hagyták, nem küldték vissza. Talán mókából, talán mert hiányzott volna valakinek a teljesítményéből. Ráhúzták a műbőrt, hegyes füleket ragasztottak a fejére, a homlokába üvegszemeket, s a szájába zablát tettek. Fel is szerszámozták, úgyhogy igazán nyalka paripa lett belőle.

Csak egy hibája volt, hátrafordította a fejét. Hogy ez mit számít egy lónál? Sokat, nagyon sokat! Már a gyárban nem vették komolyan.

Herceg János:

A visszanéző ló

— A visszanéző ló! — mondták és nevettek. De azért továbbadták, befejezték, ha nem is lett szabály- szerű hintaló. így került a raktárba, s végül sok más társával egy játékboltba. Mikor kicsomagolták a bordás papírból, akkor vették észre a hibáját.

— Nahát, ez hallatlan! Ezt visz- szaküldöm! — mérgelődött az üzletvezető, s nagyot lökött az almásderes paripán. — Csomagolja be!

le bántsa, főnök! — mondta i a lány, akinek az lett volna a dolga, hogy becsomagolja, és mint hibás árut visszaküldje a gyárnak. — Nekem éppen tetszik ez a visszanéző ló. Van benne valami eredeti. Nem olyan megszokott és unalmas, mint a többi hinti

taló. És utóvégre hol van az megírva, hogy minden lónak egyformának kell lennie? Az emberek sem egyformák. Ne féljen, majd én eladom.

— Nézze, drágám — próbálta leinteni a főnök, s még haragudott is, hogy vitatkozik vele —, a ló nem ember. A hintaló még kevésbé, hiszen megvan a maga külön rendeltetése. A gyerek, aki ráül, megfogja a gyeplőjét, s a ló megindul vele. Meg kell hagyni a gyerek illúzióját. De mit kezdjen egy visszanéző lóval? Hiszen ezen jóízűen még lovagolni se lehet!

— Jaj, hogy magyarázzam meg magának, főnök, hogy ez egy egyéniség, ez a ló?! Gondolja, lóban nincs egyéniség? Több, mint az emberek között! És ez egy lázadó ló, ez nem akar beletörni az igába! Ez fellázadt a sorsa ellen, és visz- szanéz az üldözőjére! Igenis! Ez a szép benne!

— Ö, kedves kis Katika — csitította a főnök —, én tudom, hogy magának aranyból van a szíve. Sőt

még a fantáziája is igen élénk, s szereti a nem hétköznapi dolgokat. De egy ló az más, az isten áldja meg! Nekem egy ló ne lázadozzék! Emberben se szeretem a lázadót! Végezze mindenki a maga dolgát! Az ember is, a hintaló is! És akkor rend lesz a világon! És száz szónak is egy a vége — el is kell adni. Mi azért vagyunk itt. És ki vesz meg egy ilyen lovat?

— Majd én eladom! — felelte a lány sértődötten, mert megértette, hogy a tiltakozás a lázadás ellen, meg hogy „mindenki végezze a maga dolgát”, neki is szólt, nemcsak a hintalónak. — Majd eladom! — mondta még egyszer.

D

e nem adta el.

Az emberek megnézték, mosolyogtak rajta, hogy milyen érdekes: egy visszanéző ló! Aztán megvettek egy másikat. Egy rendeset. Egy szabályszerűt. Egy szokványosat és unalmasat, ahogy a lány mondta. Pedig volt, akinek még tetszett is, mert gyönyörű vonalat kapott a szügye attól, hogy visszafordította a fejét. És egyáltalán, hogy ilyen különös volt, szinte bátornak látszó. De gazdára azért nem talált a visszanéző ló.

Az idő múlt, a lányt áthelyezték egy másik boltba, pár év múlva férjhez is ment,: aztán egy kisfia született. Mikor már a kisfiú nagyocska lett, eszébe jutott a gyönyörű hintaló. A lázadó, a visszanéző ló. Elszaladt a régi boltba, hogy megvegye, ha még megvan, a kisfiának.

Megvolt. Kicsit már öregedett a reárakódott sok portól, a szőre se volt fényes, a szeme se ragyogott. De a lány — bocsánat, most már kismama, lehajolt, és a régi szeretettel ölelte magához.

Aztán leporolta, meg is billentette, hogy hintázik-e, és nézte, sokáig nézte. A visszanéző ló, minél jobban nézte, mintha már nem az lett volna, aki régen volt. Isten tudja, miért nem. De hát ő maga se volt a régi lány.

A kisfiára gondolt, aki majd beül a nyergébe, hogy elnyargaljon rajta messze-messze. És nézte, sokáig nézte.

[ztán felállt a kismama, és egy másik hintalovat választott a sok közül.

fi

/sva^vs/vV\A/SA/VSAAAAAAA«<SA^VVVV*vAs^sAAAA(\VS/SAAAAAAAAAA^AAAAAAAAA/,W »AAAAAAAAAAAAAA/W SAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^Ä*»