Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-12 / 216. szám

-VWWVVVVVVvWWVVWVVVVVVVWVWWVVVt/VVVVV (/WWW^WWVWWVVWWVVvVWVVWVWWVWVWWWWVVWVVWWVWVWWVWVVWWWVVVWVVWWVVWVWVVVVVVVVWWVVVVVVV\l l/WWV

^

AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/

FARAGÓ VILMOS:

Kényeskedők

M

inden kornak megvoltak a maga kényeskedői. És minden kor írói jót nevettek rajtuk. Mert frissen szerzett pénzük, vagy rangjuk olyan magatartást parancsol a kényeskedőkre, amit se pénzzel, se ranggal megvásárolni nem lehet, majmolni próbálják tehát. Faragatlanok, ezért finomkodnak. Szépérzékük fogyatékos, ezért szépelegnek. Tudatlanok, ezért fontoskodnak. Földhöz ragadtak, ezért pipiskédnek. Személyiségük nincs arányban képzelt vagy valódi helyzetükkel; másképp szólva: lötyög alakjukon előkelőségük újruhája. Jót nevettek rajtuk a római vígjátékírók, pompás tréfákat eszelt ki ellenük a firenzei Boccaccio, komédiák sorozatában kacagott rajtuk a párizsi Moliére (a kényeskedők elnevezés is tőle származik, halhatatlanná az ő úrhatnám polgára tette a figurájukat), a franciák parvenünek nevezték őket, az angolok sznobnak, a magyar irodalomban Gvadányi József peleskei nótáriusa találkozott velük először Budán, a tizenkilencedik század magyar vígjátékaiban végig ott pipiskédnek: Kisfaludy Károly, Szigligeti Ede és Csiky Gergely színpadán, ahonnan egyenes út vezet a mai színpadig, Szakonyi Károly Hongkongi paróka címíj vígjátékáig például.

A kényeskedők tudniillik ismét divatba jöttek. Nem csoda, hogy a kabarétréfáktól a fejcsóváló glosszákon át az ostorozó cikkekig olyan sűrűn állítják pellengérre őket: lépten-nyomon beléjük botlunk az életben is.

Ők azok, akik a legújabb kényeskedésdivat hajnalán, valamikor tizenöt évvel ezelőtt, olyan büszkék voltak „nyugati cuccaikra”.

ők azok, akik először jutottak Bécsig, hogy mire mások is megpillanthatták a Stefanskirche tornyát, ők már azzal hencegjenek; „Olaszban” jártak, jövőre „Spanyolba” mennek, esetleg „Görögbe’:. Most éppen a földközi-tengeri hajóút és Japán van divatban.

ők azok, akiknek először volt tévéjük, mosógépük, frizsiderük — ez is az új kényeskedésdivat hajnalán volt még —, hogy mire mindenkinek lett, ők már a színes tévénél meg az automata mosó- és hűtőgépnél tartsanak.

ők találták ki, hogy a hétvégi telken garden partyt kell rendezni, faszéntüzelésű grillsütőkkel, mert az olyan „eredeti”, olyan „rusztikus”.

ők szaladtak végig azon az ital-előkelőségi skálán, amelynek elején — ugye emlékszünk még rá? — a közönséges gin állt, majd a kubai rum követte, a skót whisky és a francia konyak. Most az „egzotikus” italok vannak divatban; az ázsiai rizspálinkák például.

ők azok, akik beavatottan beszéltek egy bizonyos Sagan kisasszonyról, mielőtt regénye Magyarországra érkezett, hogy kiderüljön: limonádéról van szó.

ők azok, akik négyszáz forintot fizettek egy Nagyvilágszámért, mely a Sagan-regény ravaszabb, amerikai változatát közölte: a Love storyt.

ők boldogították gyerekeiket először különórákkal: művészi torna, balett, francia nyelv, tenisz, zongora; s ók kezdték azt a gyerekköltöztetési versenyt, amely járványként futott végig az iskolákon.

ők azok, akik mindig előttünk járnak hencegni való

tulajdonaikkal, tájékozottságukkal, beavatottságukkal; nekik volt először kazettás magnetofonjuk, Levi’s nadrágjuk, tengeri herkentyűjük; ők ismerik a párizsi divatot, a színészek magánéletét és a közélet kulisszatitkait; tőlük tudja meg az ember, milyen tájékozatlan, hiszen azt se tudja, hogy X. nagyembemek ki a sógora, hogy nem az új autó a sikk most, hanem az ősrégi, amit a leleményes autógyárak szériában készítenek már, hogy dehogy is a régi autó a sikk, hanem a ló, az az igazi, s milyen ember az, aki még lovastúrákra se jár, képzeld, drágám, az egyik gazdaság már parforce-vadászatot is hirdetett.

Nevetségesek, ugye? De annyit nevettünk vagy zsörtölődtünk már rajtuk, a kabarétréfáktól a fejcsóváló glosszákon át az ostorozó cikkekig, hogy röstellném most szóba hozni őket, ha csak a kabarétréfák, glosszák és cikkek poénjait ismételgetném, s nem tudnék valami újat is mondani róluk. Ügy érzem, tudok. Nem valami merőben újat, persze, csak valami olyasmit, amit a kényeskedők elítélése közben nem mindig szoktunk végiggondolni.

Az egyik az, hogy a kényeskedés, természetesen, az „újgazdagság” kísérő viselkedéstünete (mindig is az volt). De a kísérő tünet elítélése közben ítéljük-e el az „újgazdagságot” is? Magyarán: haragudjunk-e arra is, hogy javulnak az életkörülmények, hogy egyre többen vannak, akik munkával-tehetséggel olyan jövedelemhez jutnak, amely tegnapi szegénységüket mai jólétre cserélteti ve- ' lük, haragudjunk-e a sokat emlegetett státus-szimbólumokra: az autókra, a telekre, az ilyen-olyan „cuccra”? Azt mondom: ne haragudjunk. Félni nem a jóléttől kell, hiszen éppen azért harcoltunk éhesen, hogy most jóllakhassunk. Félni a kísérő tünetektől kell, egy nevetséges és elítélendő magatartáshibától, amelybe mindnyájan beleeshetünk.

És ez a másik dolog, amire gondolnunk kell: mindnyájan potenciális kényeskedők vagyunk. A római vígjátékíró, a firenzei Boccaccio, a párizsi Moliére és a pesti Csiky Gergely egy vékony társadalmi rétegen köszörülhette tollát, a bírálat mindig egy feltörekvő, már tehetős, de még faragatlan osztálynak szólt, egyik-másik esetben — Gvadányi esetében például — a „származási előkelőség” és a provinciális magyarkodás konzervatív nézőpontjából, de kit illet most, nálunk a bírálat? Mindnyájunkat. Nem egy réteg, nem egy. osztály, hanem az egész nép indult el, hogy évezredes szegénységét tehetősségre váltsa, mi vagyunk azok, akiken lötyög az a bizonyos újruha, csoda-e, ha ügyetlenül viseljük, ha gyerekesen dicsekszünk vele, ha Majakovszkij új lakásba költözött vasöntője világgá hencegi, hogy fürdőszobája van? Vagy a vasöntő mérnökfia „nyugati cuccal”, spanyolországi úttal, automata mosógéppel, grillsütővel, skót whiskyvel, elkényeztetett gyerekével, kulturális vagy közéleti be- avatottságával dicsekszik most? A ruha túlságosan új, a kísértés túlságosan nagy, hogy úgy viselkedjünk benne, ahogy az urak viselkedtek. Vagyis parvenük legyünk, sznobok, majmolok, kényeskedők. Az ítélet szigorán persze mit sem változtat, ha tudjuk: rólunk van szó. De az ítélet nézőpontján mindenképp. Belülről kell nézni, önjobbító haraggal ezt a mai kényeskedést, hogy megtanuljuk magunkhoz méltón — és nem az urakhoz hasonlón — viselni az újruhát.

1 zocialista eleganciával.

Hobbi város Mátrafü reden

Vársics Ferenc nyugalmazott fökertész pénzt, időt, fáradságot nem kímélve elhatározta, hogy mesevárat épít kertjében, méghozzá kacsalábon forgót, zenélőt. A közelmúltban fejezte be a ceglédi nagytemplom kicsinyített mását, amely a képen látható. így nem csoda, hogy Feri bácsinál mindennapos vendégek a környékbeli gyerekek.

(Fotó: Perl Márton)

■ olt egyszer, volt, valahol, talán az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy nagyon szegény, de na- gyon-nagyon becsületes, jószívű ember, aki Tiszán innen, Dunán túl is csak arról volt ismert, a jószívéről, hogy ő mindenkin csak segíteni akart. Ügy, ahogyan kis karonülő korában a szüleitől, később meg jó tanítómestereitől tanulta, hogy jónak és segítőkésznek kell lennie.

Nevezték pedig ezt a szegény embert Három Kívánságnak, de akár harmincháromnak is nevezhették volna, mert ő ugyan senkitől megtagadni semmit nem tudott; ha fáradt vándor járt a háza előtt, behívta, leültette, megetette, megitatta, megmosdatta, tisztába öltöztette, ele- mózsiás batyut készített neki, jó tanácsokkal ellátta, úgy bocsátotta útjára; ha üldözöttel találkozott, úgy elbújtatta, de úgy, olyan titkos helyre, hogy akár negyven rabló is üldözhette, soha meg nem találta; ha csúf banya képében a százszorszép királykisasszony került elébe, mert éppen el volt átkozva, hát megszánta azt is, megcsókolta, hogy újra szép legyen és királykisasszony is, és akár el is vette volna, ha a királykisasszony úgy akarja.

A királykisasszony azonban, ahogy megszabadult a csúf banyaságtól és újra százszorszép lett, ezt már nem kérte tőle, csak dobbantott egyet kis aranycipel- lős lábacskájával, mire nagy fényesség támadt, és a fényesség kellős közepében ott termett egy gyémántautó, s egy szempillantás nem sok, annyi sem kellett, és máris hazarepítette a királykisasz- szonyt atyja országába, amely éppen tizenhárom évig, tizenhárom hónapig, tizenhárom napig és kilencvenkilenc percig állt gyászban a gonosz varászlat alatt.

így aztán továbbra is egyedül maradt szegény Három Kívánság, és művelgette tovább kis földjét az erdő közelében. Történt azonban, hogy egy nyáron nagy aszály támadt, kisült minden szem vetemény a földből, egy véka búza keveset nyom, hát neki szűkén éppen ennyi termett. Kiszáradt a kútja is, annyira kiszáradt, hogy még a békák is elmenekültek belőle. Nem volt mit tenni, megőrőlte a kis búzáját, a lisztből pedig hamuban cipót sütött, azt kendőbe kötötte, vándorbotjával vállára vetette, s elindult világgá szegény Három Kívánság, hogy szerencsét nróbáljon, és végül eljusson Nekeresd országba, a százszorszép királykisasszony udvarába, hogy adna ott neki valami hivatalt. Ki tudja, ezekben a nehéz napokban talán a király

B. Kun Tibor:

Mese o Három Kívánságról

konyhája körül is jól jön néha egy szorgalmas Három Kívánság.

Mese, mese, meskete, Pisti feje fekete, időközben pedig történt, hogy az egyik fáradt vándor, akit Három Kívánság, mint már elmeséltem, megetetett, megitatott, megmosdatott, meg minden, hát ez a vándor végül is hazaérkezett, és otthon mesés gazdagság várta, mert éppen akkor kapott gutaütést atyja, aki gebines kocsmáros volt és autókarosszéria-szere- lő.

Szerencsésen hazaérkezett az is, akit a rablók elől bújtatott el Három Kívánság, méghozzá olyan szerencsésen, mint egy öttalálatos a lottón, mert ő csodakardot kapott útravalóul Három Kívánságtól, olyan csodakardot, hogy azzal aztán mind levágta a rablókat, ahogy azok szép sorjában utolérték. Nem is volt már más dolga ennek az embernek, mint a lekaszabolt rablókat kirabolni. Lett egyszeriben annyi kincse, hogy száz évig is vígan elélhetett volna belőle, hogyha jól beosztja.

Azt már ugye elmeséltem, hogy a királykisasszony is szerencsésen megérkezett, Három Kívánság meg szegény, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, csak ment, mendegélt a szárazság elől a poros úton. Hét bocs- kort elkoptatott, mire az utolsó szemig elfogyott a cipója, és bizony, attól kezdve egyre fáradtabban vánszor- gott előre szegény Három Kívánság.

Már majdnem összeesett a kimerültségtől, amikor megpillantotta az Aranykupához címzett fogadót. Ahogy közelebb ért, azt is meglátta egy másik táblán, hogy hátul az udvarban melléküzemágként egy aranyautókarosszéria- szerelő műhely is működik. Na, gondolta magában a hosszú út fáradalmaitól teljesen elgyötört Három Kívánság, itt biztosan aranyszívű emberek lakhatnak, biztos adnak egy falat ételt, korty italt, meg egy hokedlit, hogy megpihenjek...

Mondjam-e, ne mondjam-e, bizony, hogy nem adtak neki, pedig nem más volt a gazda ebben az aranyfogadóban, mint az a vándor, akivel nemrégiben Három Kívánság olyan nagyon jót tett. Mit volt mit tenni, vándorolt tovább. Elvánszorgott ameddig bírt, aztán egy patak partján összeesett. Mikor magához tért, már sokkal jobban érezte magát, de a gyomra, az jobban korgott, mint annak előtte. Mit volt mit tenni, gyorsan font egy hálót a sötétből, és halászni kezdett. Sikerült is annyi halat fognia, hogy nem győzte megsütni, és nagy lakomát csapott. Csak egyetlen halacskát nem evett meg, mert az színarany volt, és Három Kívánság úgy gondolta, ezt majd eladja valami jószívű kalmárnak, és a pénzből, amit kap érte, valahogy eltengeti az életét, míg odaér a királyi udvarba, hogy ott hivatalt kérjen.

Ment, mendegélt tovább, amerre a lába vitte, mígnem egy szép nagy házhoz érkezett. Illendően bekopogott az ajtón, hogy éjszakai menedéket kérjen. És milyen a véletlen?! Hát nem éppen az az ember nyitott neki ajtót, akit megmentett a zsivá- nyoktól! Menten egymásra ismertek, és a házigazda szíves szavakkal invitálta az asztalához. Három Kívánság azonnal látta, hogy lám, mégis érdemes jónak lenni, mert a jó mindig elnyeri jutalmát. Most is milyen szívesen kínálják a jóféle borral, látszik, hogy nem sajnálja a gazda. Közben csordogál köztük a szó, és Három Kívánság elmondja, milyen szerencse érte a pataknál: aranyhalat fogott. Azt majd eladja valami jószívű kalmárnak, utána meg köd előtte, köd utána, meg sem áll a király udvaráig.

Hanem ezt hallva, ravasz fény gyulladt a mi emberünk szemében. Szaporán töltögetett, mézes-mázos szóval kínálta a vendéget, akit rövidesen elnyomott a sok bortól az álom. Mire felébredt, sajgóit minden csontja, fájt a feje, akárha köd ülte volna, és azonnal rájött, hogy vele bizony jól elbántak. De szomorúsága akkor lett csak igazán nagy, amikor hiába kereste az aranyhalacskát, mert amíg bortól nehéz fejét az asztalon nyugtatva aludt, elrabolta tőle a házigazda, és ahelyett, hogy jóval fizetett volna a jóért, még alaposan el is agyabu- gyálta Három Kívánságot valami doronggal, s úgy dobta ki az útmenti árokba.

Szomorúan folytatta az útját szegény Három Kívánság, és erősen kívánta, bár újabb patakra találna, benne újabb aranyhalra. Hiába, csak a po. ros út kanyargott előtte, sehol egy patak, hát még aranyhal! Vánszorgott hát tovább, éhesen, szomjasan, lerongyolódva, mígnem egyszerre elhagyta az ereje, és kimerültén lezuhant az útra.

Akkor azonban már közel járt a királyi udvarhoz, talán fertályórányira ha lehetett. Nem csuda hát, hogy az éppen arra lovagoló szépséges királykisasszony .megpillantotta a porban csúszkáló Három Kívánságot. Meg is ismerte azonnal, hogy ez a piszkos, rongyos alak itt a Három Kívánság, és ott mindjárt gonosz terv született az agyában. Intett is a szolgáinak, akik azon nyomban megragadták, és egy tömlöcbe hurcolták. A rácsos ajtót rácsukták, és éveken át kenyéren és vizen tartották.

Sírt-rítt szegény, s egyre törte a fejét, hogyan szabadulhatna ki ebből a börtönből. Próbálgatta, hogy bírna átbújni a rácsokon, de sehogy sem sikerült. Le is mondott lassan minden reményről, és egyre szomorúbban látta a tömlöc tükrében, hogy karja, válla napról napra soványabb. Bizony, nyomorultul itt kell pusztulnia!

Mikor aztán úgy- érezte, hogy ütött az utolsó órája, odament a börtönajtóhoz, kihajolt a rácson, hogy szólítsa a porkolábot, szaladjon hamar papért, mert fel akarja venni az utolsó kenetet. Hát ahogy éppen szóra nyitná a száját, akkor veszi észre, hogy annyira lefogyott, már azon a kis rácson is által tudna bújni. Gyorsan visszaszaladt a tükörhöz, megnézni, hogy történhetett ez vele, akkor látja ám, hogy a sok koplalásban annyira kicsi lett, annyira

vékony lett, hogy bizony már nem is Három Kívánság ő, még csak nem is kettő, hanem csak éppen Egy Kívánság. Ahhoz képest még elég nagyocska is, és ahogy így nézte magát, érezte, hogy ami háromnak gyenge voll, az egynek elég erős.

Gyorsan átpréselte magát a rácson, és mire észrevették, hogy megszökött, már üthették bottal a nyomát. Mert igaz, hogy nem Három Kívánság volt már, hanem Egy Kívánság, de az az egy az olyan erős volt, de olyan, hogy érezte, senki le nem győzheti, mert az az egy, az mindennél erősebb: az a Szabadság Kívánsága.

Gyors léptekkel igyekezett haza, és útközben száz haramiával is találkozott, ezerrel is. Mind le akarta vágni, földbe tiporni, de már nem bírtak vele. így érkezett meg szerencsésen szerény otthonába, és mint Egy Kívánság, a Szabadság Kívánsága ma is él, és nem öregszik, pedig aki csak arra jár, mindenkinek ad magából egy-egy jókora adagot. és mégsem fogy el, és nem hal meg soha.