Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-21 / 223. szám

Az NDK-tan a Bojtorján együttes

A magyar—NDK barátsági tábor kulturális rendezvényein a magyar fiatalok képviseletében a népszerű Bojtorján együttes szerepel az NDK-ban.

(MTI fotó — Friedmann Endre felv.

— KS)

Racine:

Britannicus

[ Racine tragédiája, a Britannicus azzal ér véget az

ötödik felvonás utolsó jelenetében, hogy Agrippina és Burrhus töprenkednek, mit is kellene tenniük. Hátha Néró nemcsak Britannicusszal végez, hanem másokkal is. Burrhus ezekkel a szavakkal zárja a tragédiát: „Adja ég, hogy e bűn utolsó bűne légyen”. Ebben a változatban azonban a rendező és dramaturg továbbmegy: Néró int katonáinak és a néma fejbó- lintás a két ember — Agrippina és Burrhus — végzetét jelenti.

Egri István ezzel a tévésí- tett drámai változattal ismét bebizonyította azt az egyébként régi és öreg igazságot, hogy az igazi tragédiákat, az igazi írói mondanivalókat, korokon innen és túl lehet érteni, játszani és ismét eljátszani. A modern környezet, a Vasarely-geometria sem akadályozza — inkább segíti — a nézőt, hogy lakása kitáguljon császári palotává, ahol az odacipelt sorsok végül is beteljesednek. Racine színpadi világa, hősei, jellemei, szándékai, világszemlélete akár mainak is, de mindenképpen modernnek mondhatók. Nem akadály ebben az sem, hogy hőseit a nekünk már idegenül ható versformában, rímekkel is dí- szítetten beszélteti. (Az más kérdés, hogy a verses szöveget nem minden színészünk tudja jól, a szöveg belső ritmusa és mondanivalója szerint lendíteni, tűrni és átélni.) Sőt! A vers, ez a feszesség, ami a versnek a prózával szemben előnye és sajátja, alkalmas is arra, hogy az érzelmeket, az indulatokat, a gondolatokat magasabb ren- dűekké alakítsa át.

Racine sok síkon ütköztet, az egész bonyolult hatalmi rendszert feltárja abban a családban, ahol Agrippina saját bevallása szerint is nemcsak anya, hanem a világbirodalom trónját is ellátja uralkodóval. Hogy mikor és mit tett, kinek a kedvéért forgatta asszonyi leleménynyel a dolgok menetét úgy, hogy Britannicus is kisem- mizve érezhette magát, a történés, a tragédia szempontjából közömbös. Egy hely és egy időszakasz elegendő Racine- nak, hogy mindent kivallasson hőseivel, jellemeivel. Az- r ért hangsúlyozzuk' a jellemeket, mert itt csaknem a lep- lezetlenségig tudják a tragédia szereplői magukról és a többiekről is, kit és miért, hogyan mozgat az érdek és a hatalom, kinél mi és mit számít. Junia Britannicusé szíve, érzelmei és akarata szerint, Eszével tudja a lány is, Britannicus is — sőt a mögöttük működő Agrippina, Burrhus is —, hogy ez a tizenöt éves ragyogó szűz Nérónak is tetszik, meg is áhította. Mit tesz, mit tehet ilyenkor az anyai szív és tekintélye Racine szerint? Beleveti magát a küzdelembe a nyílt és tiszta szerelem oldalán, a maga eszközeivel és a maga korlátái között. Hisz-e abban a győzelemben, amellyel Britannicus életét és boldogságát, Junia emberi tisztaságát meg akarja menteni? Harcol érte, értük, bár nyilvánvaló, hogy az életet megvédeni egy olyan hatalmasság elől és ellen, akinél adott szó, nyájasság, testvéri szeretet, családi összetartozás csak üres formák és a saját belső törvénye szerint, az önzés kétségbeejtő színlelésével és görcseivel készül arra, hogy megtöltse mindezeket lelke iszonyatos tartalmával.

Agrippina sok mindent kimond erről a hatalmat gyakorló Néróról, Narcissusról és azokról, akik a hatalom vak hívei és gátlástalan kiszolgálói. Ebben a tévéváltozatban a sok-sok monológ nem fért el úgy, ahogyan azt Racine hatásosnak tartotta. A tragédia érzelmi szálai látszanak inkább a képi megfogalmazás miatt; az akaraté, ahogyan Néró körülfogja leendő áldozatait. Pedig Racine mindig is szól az értelemhez, hogy a jellemeket a helyükön tartsa. A játék és a nézők igazsága miatt.

Így is, ebben a megközelítésben is élmény volt ez a tévéjáték. Egy kor, egy erkölcsi kérdés izgalmát hozta, kitűnő alkalmat adott arra, hogy néhány színészünk feladatot kapjon. Elsősorban Haimann Péter. Nérót, ezt a folyton színeváltó zsarnokot belülről építi fel, bár külsőségeiben is igyekszik mutatni annak, ami. Kitűnően érzékelteti azt a bizonytalanságot, azt a félelemig, csaknem gyávaságig visszahúzódó embert, akiből a vérszomjas állat pillanatok múlva a magasba szökken. Jól bánik a versmondatokkal, nála nem érzünk erőlködést, a szöveget átéli, magabiztosan kezeli és fölényes biztonsággal forgatja.

A többiekben mintha a feladat nagysága és terjedelme feszültséget, idegességet okozott volna.

Képzőművészeti kiállítások a gyöngyösi főiskolán

(Tudósítónktól)

Minden hónapban rendeznek egy képzőművészeti kiállítást ebben az évben a gyöngyösi főiskolán. Az első szeptember 24-én, délután 5 órakor nyílik meg Feledy Gyula Munkácsy-díjas érdemes művésa munkáiból. A kiállítást Csohány Kálmán Munkácsy-díjas, érdemes művész : nyitja meg. Közreműködik Bessenyei Ferenc Kossuth-díjas ; kiváló művész.

) Ezt a kiállítást október 3-ig tekinthetik meg az érdeklődők, naponta délelőtt 10 és este 8 óra között.

Októberben Mikus Sándor Kossuth-díjas szobrász alkotásaiból rendeznek kiállítást, majd novemberben Arcok és sorsok címmel különböző portrékat mutatnak be. decemberben pedig Kohán György Kossuth-díjas festőművész képeit láthatják a művészet kedvelői, j (Molnár Ferenc)

Balázsovits Lajos rokon- szenvet keltett: Olsavszky Éva komoly feladatot oldott meg, nagy átéléssel; Egri Márta talán túlzottan is a szövegre koncentrált; Tánczos Tibor és Keres Emil arcukkal is, szavaikban is jól tükrözték a jellem szándékait és a cselekvések irányát. Máthé Erzsi mintha nem eléggé érezte volna a tragédia levegőjét.

• Vasarely díszletei kiválóan engedtek odafigyelni, a mozgásteret úgy határolták le és nyitották ki, hogy minden váltás és rendezői elképzelés értelmet nyert.

Kálnoky László fordításáról szólva meg kell állapítanunk, hogy gördülékeny átültetés, színpadon is jól használható, ízes és választékos, nyelvezetét a kötött forma sem teszi mesterkéltté.

Értékes vállalkozás ez a Racine-átdolgozás, még akkor is, ha a sok premier plan a küzdelem, a párbeszédek feszültségét el is ejti olykor.

Farkas András

Egy kiállítás képei (a győri) és egy könyv (Visszanéztem féltútamból) sorai keltek életre és teltek meg színekkel, a tűnő évek derűjével a „Hogy tetszik lenni?” szeptemberi számában, Borsos Miklós pár perces vallomásában: „Itt (Tihany) jobb mint Pesten. Itt egyfajta a nap; felkel az ember, dolgozik, hegedűi, sétál. Pesten ezernyi olyan dolog van, aminek semmi köze a munkához.

Pesten az embernek úgy kell lopnia az időt..” A sztereotip kérdésre — hogyan telnek a pihenés évei? —• értetlenül felvonta vállát és Kassákot idézte. Egyszer barátai elküldték pihenni s ezt kérdezte: „node, mint csináljak?’’ Olyan nincs, hogy az ember pihenjen, az egészséges ember mindig csinál valamit. Pihenés csak az alvás.

És a többiek? öveges professzor új könyvén dolgozik. Bay doktor ma is neveli a fiatal vívókat. Tele van a kezük, agyuk munkával, tervvel, ezért is érthetetlen, hogy az elmúlt iskolai évben ezerötszáz idős pedagógust küldtek nyugdíjba. Most vagy tízezer képesítés nélküli nevelő oktatja helyettük a gyerekeket. Az öregek túlzottan érzékenyek — mondogatják. Nem hiszem, hogy valamelyikük is különösebben elvárná a fiatalok tiszteletét, hiszen egy életet éltek át munkával, harcokkal és kudarcokkal, derűs és borús napokkal, öveges professzor elmondta, hogy soha nem vágyott társaságba, mert zavarta az üres fecsegés, és mert minden ember egyformán segítőkész barátja. Szórakozása a nagy természet, szépségeivel, titkaival, csodáival. Igaz, ma már nem hány cigánykereket és nem jár kézen, de barátok ezrei veszik körül. És ki az öreg? Aki engedi, hogy az élet elszakadjon tőle, akit bánt az emberek közönye, aki rögeszmésen arra gondol, hogy milyen kevés van előtte

HODANOV

4 mL$ó csmefes

Zöld és kék, fekete és fehér, ármányos és fenséges az örökké nyugtalan Csendes-óceán. Szürkéskék bálnaként úsznak a tundra felett a felhők, olyan alacsonyan, hogy beleütköznek a háztetőkbe. Ezertonnás öklével a süppedékes fövenyre csap a hullám — gu-uap! —, a partmenti szirtekről kőtömbök gördülnek a hóra, amely a Parancsnokszigeteken nem olvad el sohasem. ..

Moszkvai idő szerint augusztus 31-én 23 óra 30

perckor, amikor az iskolások hada még az igazak álmát alussza, felhangzik az országban a legelső csengetés. A nyikols^kojei középiskola 225 növendéke felsorakozik az udvaron (a szigeti idő szerint 8 óra 30 perc, a naptár szeptember elsejét mutat). Harsány kürtszó riasztja fel a hullámverés monoton zajától elbóbiskolt sirályokat. A Parancsnokszigetek legnagyobbikán, a Bering-sziget „fővárosában”, Nyikolszkoje településen megkezdődött az új tanév.

A nyikolszkojei középiskolát a Szovjetunió Művelődésügyi Minisztériumától tizenhét órás repülőút plusz negyvennyolc órás hajóút választja el. De csak akkor ilyen „rövid” az utazás, ha az év tizenhét napjának egyikén bonyolítjuk le, mivelhogy a tizennyolcadik és a többi 348 csupa köd, szél, és hóvihar. Emiatt a csendes-óceáni légijáratok menetrendje másodpercenként változik; eddig még senkin

sem segített semmiféle felsőbb szervhez benyújtott panasz. Így a Parancsnokszigetek jó pár hónapig el vannak zárva a külvilágtól. Egy ismerősünk például simára borotválva, elegánsan érkezett ide; mindössze három napot akart itt tölteni, ameddig felvételeket készít az egyik közeli szigetecske madárvilágáról,

amely húsz percre van ide motorcsónakon. Három hónap múlva sikerült csak visszautaznia a kontinensre, anélkül, hogy eljutott volna a vadlibák, kárókatonák, szalonkák birodalmába. Akkora volt a szakálla, mint egy mikulásnak, a ruháját megtépázta a tájfun. ..

Reméljük, egyszer megleli valaki a titok nyitját, hogy miért van a Parancsnok-szigeteken az iskolásoknak abszolút hallásuk. Órák után, hazafelé menet ezüstösen csengő hangon Mozart, Beethoven, Csajkovszkij szerzeményeit

éneklik — és a földijükét, B. Tyuterevét, aki nemrég még maga is az iskola tanulója volt... Jevgenyij Zsurilo énektanár irányításával ismerkednek a violin- és basszuskulcsokkal, az elektromos gitárral és az oroszlánfóka-bőrből készült dobbal, amely olyan régi, mint maga a világ meg a Parancsnok-szigetek (tam- Wa-ta-bam-trani-bumm!).

Egyikünk meg ‘ akarta számolni az ujjain a szakköröket, de kevés volt hozzá a , keze, mert csak zeneszakkörből kettő van, énekvagy arra, hogy kevés van még mögötte, aki elvesztette korábbi kapcsolatait, korábbi szerepeit. De hogy az öregek nemcsak a múltban élnek, annak szemléletes példája volt a montreali versenyek egy snittje, Tordasi Ildikó győzelméről, mert ebben az egy találatban, benne volt az ősz mester akarata, tanácsa.

Valahogy így volt szép Gobbi Hildának ez a sok szeretettel és gonddal szerkesztett műsora, mert kifejezte, hogy bár vannak magányos remeték (de vannak ifjú vademberek is!), a nemzedékek élete összetartozik és egymást segítve, ösztönözve a jóra, a munkára, az alkotás hitére és örömére építik az új kort.

0 o o

Ki művelt? Kit mondhatunk napjainkban művelt embernek? Szelektál-e, alakít-e az élet, az információ- robbanás a százados modelleken? Ezekre a kérdésekre keresett választ Kovalik Márta a Huszas stúdió rádióesszéjében.

A diploma és műveltség nem zárja ki egymást még akkor sem, ha a fiatalok legfőbb célja a diploma megszerzése. Korunk jellemző embertípusa a specialista, az egy tudományágban, egy szakmában jártas szakember. De tudása még nem műveltség. Egy Bács megyei művelődésszociológiai vizsgálat során különböző szakokon végzett tanárokat, újságírót, jogászt, mérnököt, orvost, népművelőt, muzeológust kérdeztek meg, akik 16 éven át tanultak s akik valamennyien városlakók. Voltak közöttük ifjú diplomások, de olyanok is, akik 50 évvel ezelőtt végezték az egyetemet. A feltett kérdések az emberiség nagy vállalkozásaival függtek össze és két dolgot az első pillanatban igazoltak. Az egyik az volt, hogy a műveltség nem mérhető azzal, tudja-e valaki, mik az enzimek (volt, aki azt mondta fogkrém), mi a

heliocentrikus világnézet, milyen mély a tenger, milyen messze van a Hold, ki volfc Góg és Magóg? A másik tanulság az volt, hogy a műveltség nem stabil kényszer- helyzet és befejezettség, hanem állandó készenlét, nyitottság, kíváncsiság, ébrenlét, készség a gondolkodásra és befogadásra.

A válaszok továbbgondolkodásra vagy vitára ébresztették a hallgatót. Én csak az ifjú népművelővel nem értettem egyet, aki azt bizonygatta, hogy az iskolák lerombolják az emberi kíváncsiságot, ami pedig mindenfajta műveltség forrása. Az iskola és minden iskolarendszer nemcsak oktatási, hanem nevelési intézmény is s épp az a célja, hogy sünikor egymásra épített ismeretanyagot nyújt, egyúttal távlatokat is nyisson a továbbtanulásra, elmélyülésre. Már régen mondjuk és tesz- szük, hogy a tényanyagot redukálnunk kel és gondolkodásra kell nevelnünk a gyerekeket, ugyanakkor azonban bizonyos tényanyag elsajátítása szükséges, mert gondolkodni csak valamin lehet. Ezt a valamit egyszerűbb észben tartani, mint állandóan könyvtárakba szaladgálni és könyveket lapozni.

A szociográfiának ez a rádióban meghonosodó formája noha hordoz magában evidenciákat, fontos és izgalmas része a művelődési folyamatnak, mert tájékoztat, gondolatokat visz tovább, meggyői vagy vitára késztet, és ha nem is végérvényesen — épp a mozgó világ miatt lehetetlen ez — tisztáz kérdéseket, mint ezúttal Marx György: „Egy értelmes ember számára nem lehet nyomasztóbb gondolat minthogy évszázadok múltán felébredve egy képzelt álomból, visszatekintve életére, azt látná, hogy süketen élt, nem vett tudomási mindenről, amit korából értékesnek ítéltek a jövő száza, dók.”

Ebergényi Tibor

szakkörből is kettő, ezenkí- . vül tánc- és fotószakkör működik az iskolában. És ott van a Vörös Nyomolvasók Klubja, az angol, a barkácsoló és a művészeti szakkör, ' ahol a szigeten honos ősi mesterséget folytatják: mintákat égetnek a fába.

Az idősebb Dumas szerint a „mindenki egyért, egy mindenkiért” a három testőr jelszava volt. Azt hiszem, ezt a Bering-sziget pedagógusairól is el lehet mondani. Szvetlána Ratnovszkaja fizikus, az iskola Komszomol-titkára a moszkvai Lenin Pedagógiai Főiskolát végezte, ugyanúgy, mint Tamara Petyina földrajzos, aki a Nagy Színházat, a metrót, szülei kényelmes összkomfortos lakását, Moszkva környéki villájukat cserélte fel a maximálisan + 10 C° meleg nyárra, a konzervhúsból és aszalt krumpliból főzött „cékla”-levesre és a hom,- lokhasogató siélre. Zója Ivanova és Vaszilij Illarionov nevelők őslakosok. Ebben a tanári szobában nincs nemzedéki ellentét, itt csak barátok vannak, lelkes emberek (mondják, hogy a szigeten a lelkesedés régi hagyomány), valamennyien a „szív szavára” jöttek a Parancsnok-szigetekre.

— A mi gyerekeink sohasem hazudnak — mondták a tanárok. — Ha nem tanulták meg a leckét, kertelés nélkül bevallják.

Nem kérdeztük, hogy miért, magunktól is rájöttünk. Láttuk az óvóhelyre vezető rendkívül magas lépcsőket arra az esetre, ha jön a cunami, amikor az óceán alatti földmozgások toronymagas hullámokat korbácsolnak, amelyek egy sugárhajtású repülőgép sebességével zúdulnak a partra; Iá- • ... rVési ragadozó

k- í delfineket,

ame’y.’• a törékeny motorcsónakok és halárjzbárkák közvetlen közelében bukkannak fel a vízből, veszélyeztetve az iskolások apjának életét; láttuk a járhatatlan ingoványokat, hallottunk a viharos szelekről, amelyek tollpiheként repítik az embert az óceánba.

Ilyen körülmények közöli az abszolút fegyelem és a feltétlen becsületesség a tanulói magatartás alapvető normája. Ezért ismeretlen fogalom itt a lógás, a késés is...

...Amikor véget ér az első félév, a gyerekek a Parancsnok-szigeteken is félreteszik a tankönyveket és várják a csendes-óceán: Télapót. Az óév utolsó estéjén körülállják az ünnep: fát, amilyen nincs több s világon. Ezt a „fenyőfát’ ugyanis a szibériai havasszépe — egy északi rododendronfajta — szárából „szerelik össze”. Nyalábszám szedik a tundrán; e; nyilván Hamupipőke munkájához hasonlít, de azér mégse szomorkodik senki, hogy a szigeten nem nő igazi „fenyő”...

Amikor ideutaztunk — a: Uralon, Szibérián, Jakut- földön, a Habarovszki határterületen, az Ohotszki- tengeren, Kamcsa'kán és ; Csendes-óceán egy darabjár keresztül — azok a legyőz- hetetlennek gondolt nehézségek jártak a fejünkben amelyekkel ezen a távoli é: — akkor úgy tűnt — a külvilágtól teljesen elzárt iskolában fogunk találkozni.

De nem így történt: nerr tapasztaltunk semmiféle elzártságot, annak már réger véget vetett rz 1923-as- esztendő, amikor a Bering-szi- geten megkezdte munkáját az első rádió.'lomás. Mos’ dühönghet odakinn a hóvihar, süvölthet a szél, döröghet az ég... az árettségité- teleket a Parancsnok-szigetekre rádiótelefon továbbítja, amelyen nem fog ki * legerősebb cunami, de mé? a húszas erősségű szél sem.

(„Ogonyok”)

(Ford.: Zahemszky László}