Népújság, 1976. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-17 / 220. szám

Egercsehi és környéke A bükki szénbányászat emlékei MEGSZOKHATTUK MÁR. hogy az egri vármúzeumnak a gótikus palotában levő klubterme mindig bensőséges hatású, jól komponált kama- rakiallításoknak ad helyet. Ezúttal úttörő kezdeménynek lehetünk részesei-, hiszen ha­sonló témájú kiállítást Heves múzeumaiban eddig nem lát­hattunk. Bányászattörténeti gyűjteménnyel ismerkedhe­tünk, újonnan gyűjtött törté­neti emlékekkel. Az anyagok nagyobb része Egercsehiből való, ezek jelentik a kiállítás magját, s az egercsehi bányá­szat történetéhez fűzték hoz­zá a megye múltbeli bá­nyászkodását. A kiállítás nemcsak első a maga nemé­ben, hanem egyúttal több­szörös megemlékezés a hevesi szénbányászat történeti év­fordulóiról: 180 éves a Heves megyei (Bükk hegységi) szén­bányászat, 130 éves a Bor- sodnádasd környéki bányá­szat, 75 éves a bányászkodás Egercsehiben, s 50 éve tör­tént, hogy Egercsehiben üzembe állt a Beniczky-iker- akna. A bányászattörténeti emlé­kek bemutatására az anya­gok összegyűjtőjét és a kiál­lítás rendezőjét, Csiffáry Gergelyt kértem meg. — Mit tudhatunk a bükki szénbányászatról? — Az első lépéseket a szénmezők felkutatására az egri püspöki uradalom tette meg 1764 körül, amikor Esz- terházy egri püspök hatalmas építkezéseihez a szükséges téglákat kőszénnel akarták égettetni. Az első szénbányát évtizedekkel később, 1796 márciusában nyitották Eger- bakta és Bátor érintkezési vonalán, de a szén nem volt jó a téglaégetéshez, így ha­mar meg is szűnt. A szénbá­nyászat a XX. század elején válik jelentőssé. Ekkor Szűcs —Egercsehi—Egerbakta kör­nyékén vannak bányák, vagy időszakosan művelt, úgyne­vezett „bicsakbányák”. A munkások Felső-Magyaror- szágról jött bányászokból és a környék parasztjaiból to- borzódtak. EGERCSEHIBEN MÁR 1870 körül barnaszenet talál­tak Beniczky György földbir­tokos birtokán. Szabad szén­kibúvásra bukkantak Szűcs határában is, s erre telepítve nyitották meg az első tárót 1901-ben. Ez időtől számítha­tó a folyamatos széntermelés. A föld kincsének kiaknázá­sára részvénytársaságot ala­kítottak, főleg belga részvé­nyesekkel, később 1918 janu­árjában a bánya a Bélapát­falvi Portlandcementgyárral egyesült, s csak az 1946. ja­nuár 1-i államosításkor vál­tak külön. Kibontakozik a Hilto Kialakult a Mátyás-templom szomszédságában épülő Hil­ton Száító végleges homlok­zati képe, amely óarany I 1976. szeptember 17., péntek színű ablakaival, törtvonalú homlokzatával jól illeszke­dik a Vár történelmi épüle­teinek egységébe. Az építők a belső szerelési munkákon dolgoznak, Budapest új szál­lodája december 31-én már vendegeket fogad. (MTI fotó — Bara István — KS) Tablókon és vitrinekben sorakoznak a dokumentumok, tárgyak. Az első tablók do­kumentumai a szénbányászat kezdeteiről tudósítanak. A szarvaskői, mónosbéli és bor- sodnádasdi bányák metszetes alaprajzai mellett földtani térképek mutatják a szénte­rületek elterjedését. Bemutat­ják a bánya megnyitásának dokumentumait, a bányászati technika fejlődését, régi mun­kaeszközöket, a bányamentés hajdani és mai kellékeit. Gazdag anyag bizonyítja a csehi bányászok részvételét az 1918—19. évi forradalmi mozgalmakban; A bányászság szervezett és egyöntetű kö­vetelésére vezették be 1919. január 2-án a 8 órás munka­időt, a Tanácsköztársaság alatt pedig a bányát köztu­lajdonba veszik. Előre futva az időben, de a forradalmi mozgalmak témájánál ma­radva, ugyancsak gazdag do­kumentumanyagot sikerült összegyűjteni a II. világhá­ború éveiből is. 1940-ben pél­dául, amikor hadiüzemként dolgozott a bánya, a csehiek sztrájkkal bénították a ter­melést. Tevékenyen segítet­ték a szovjet csapatok elő­nyomulását, s bár a centrálé felrobbantásában nem tudták megakadályozni a nácikat, felszabadulásuk első percében hozzáfogtak a munkához, hogy megmentsék a bányát, s hogy mielőbb szenet küld­jenek az országnak a föld alatti munkahelyekről. KÜLÖN HADD SZÓLJAK egy fényképről. Szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a többi kép között. A fénykép öreg-öreg masinát ábrázol, kiszuperált, dísztelen lokomobilt. A kiállítás láto­gatói többnyire közömbösen tekintenek a gépre, hiszen semmi érdekesség nem lát­ható rajta és felírás sincs ar­ról, mit keres ez a masina a többi érdekes anyag között Nekem ez a lokomobil sze­mélyes ismerősöm, bányajá­rásaim során még láttam munkában és utóbb már pi­henőben, a gépüzem udvarán. Ez a lokomobil az újjáépítés nagy-nagy segítője volt. Ami­kor 1944. december 20-án, es­te a visszavonuló náci egysé­gek felrobbantották a villa­mos erőközpont mindhárom gépegységét, energia nélkül megbénultak a szivattyúk, nem volt világítás. Akkor va­lakinek eszébe jutott a loko­mobil, Beniczkyék öreg loko- mobilja. Behozták a gép­üzembe a magashegyi tanyá­ból és munkára fogták: haj­totta a műhelyben a transz- missziót. Ez a lokomobil so­kat tett azért, hogy az embe­rek megfeszített munkája mi­nél előbb sikert hozzon. Se­gítségével a géproncsokból és az elrejtett tartalékalkatré­szekből helyreállítottak egy gépegységet, kigyulladhatott a bányatelepen a fény, s a víztelenítés is megindulhatott még olyan időpontban, ami­kor a víz a bányában na­gyobb kárt nem okozott. Az öreg masina még ezután is sokáig szolgált: fűtötte a mó­nosbéli szeparációt, aztán a Beniczky-aknát, s ide is ke­rül majd véglegesen, szépen kiglancolva, mint bányászati ipari műemlék. VÉGÜL AZT KÉRDEZEM Csiffáry Gergelytől: mi lesz a gyűjtemény további sorsa? — A most bemutatott anyag csak egy része a gyűj­teménynek, s azért mondom ezt örömmel, mert a munka csak ez év elején kezdődött és további folytatást is ter­vezek. Az itt látható kiállítá­si anyag szeptember 26-a után vádorútra indul. Bemu­tatjuk Egercsehiben, Borsod- nádasdon és a miskolci Her­man Ottó Múzeumban is. A gyűjtemény végleges helye Egercsehiben lesz, ahol a bá­nyatelep központjában készí­tenek neki végleges hajlékot, állandó bányászattörténeti múzeumot. Pataky Dezső Ötvenesek Nem pénzről lesz szó, hanem emberekről. Róluk, akik: mostanában érték, vagy érik el életük fél évszázadát, töltik be az ötven esztendőt. Igaz, ilyen címen beszélni lehetne a hatvanasokról, a negyvenesekről is, de hogy mégis róluk van szó: — Úgyszólván gyerek voltam, amikor felszabadult azl ország. Lovászfiú voltam a bárónál, de a kastélyt belülről csak akkor láttam, amikor nyugatra menekült az uraság. Egyszer egy motocrbiciklis ember jött értem a járástól és azt mondta apámnak, hogy két hétre tanfolyamra visz. Har­mincötén voltunk a tanfolyamon és olyan dolgokról beszél­tek nekünk, amikről addig fogalmunk sem volt: mi va~' gyünk az ország urai, meg hogy talpra kell állítani Magyar- országot, és hogy szét kel! Osztani a földeket. Tetszett a do­log! Lelkesedtem, és alig égy hónap múlva már részt vet­tem a földosztásban. Én lettem a Nemzeti Bizottság elnöke. — Sokat olvasott, tanult akkoriban? — Arra nemigen jutott idő! Inkább sokat tanácskozz tunk, gyűléseztünk, — ahogyan akkortályt emlegettük. Az­tán belülről hajtott valami! Valamilyen kimondhatatlan erő, meggyőződés. Eleinte így beszéltünk: Vége a báró uralmának, a cselédsorsnak. Később már így: Megszűnt a kizsákmányolás... — Hogyan alakult a további élete? — A gépállomás igazgatója lettem. Tanultami Ma az ország egyik legnagyobb állami gazdaságának vagyok a ve­zetője. — És te, barátom? — Boltosfiú voltam, ma főszerkesztő vagyok egy lapnál „ — ön? ■ írff;] — Lakatos voltam egy üzemben, most államtitkár vagyok. — Elnök elvtárs! Valamit mondjon a múltról.ti — Az apám, — ahogyan akkor mondták — középpa­raszt volt. Semmi baj nem volt addig amíg nem jött a tsz.; szervezés. Az öreg makacskodott, pedig az agitálok tudták; hogyha aláírja a nyilatkozatot, akkor utána megy a falu. A nevén volt a föld, habár akkor jobbadán már én gazdái« kodtam. Aztán néhány hét múlva, — mit lehet tenni jel«, szóval — aláírtam a papírt. Az apám helyett! Azóta én va4- gyök az elnök. Ennek már bizony negyedszázada... ; A beszélgetés közben fel-felvillan ai múlt. A gyerekfej-- jel való pártfelvétel, a választási csaták megvívása, a kom­munisták igazának hirdetése. Később tudatos kiállás az eszv me mellett, az ország újjáépítése, gyerekfejjel magas veze­tői beosztás. — De miért éppen ők? — Azért, mert ők voltak a szerencsések, akik már ak-i kor voltak annyira felnőttek, hogy rájuk lehetett bízni a3 ország sorsát. Életük történelem! Sorsuk, a magyar nép sorsa. A fel-; szabadulástól napjainkig Végigharcolták a múltai Becsülettel! Fejüket már be­lepte a dér, de büszkék arra, — és hálásak a sorsnak —; hogy nagy idők büszke harcosai lehettek. Számítani lehet rájuk a jövőben is... , ■ i ;.ü; „ ! rStEL... Szalay István J Tomas meg én rászoktunk erre az elhagyatott helyre. Igyekeztünk délelőtt jönni, mikor még melegen tűzött a nap, s jól le lehetett sülni. Egész véletlenül bukkantunk erre a helyre, a világ egyik legszebb, de talán egyenesen a legszebb strandjára. Akár­hányszor is mentünk, soha senkivel nem találkoztunk, holott nem messze már pan­ziók sorakoztak, furnér-bó­dék, turistaházak, és vagy kétszáz méterre egy élelmi­szerüzlet, ahol mindenféle ennivalót lehetett kapni, meg ásványvizet, aminek különös csengésű neve volt: „Ajva- zovszkij víz”. Szegény Ajva- zovszkij! Hát megérte, annyit szenvedni, annyi tonna vizet, tajtékot, vízcseppet festeni, hogy aztán egy ásványvíz ne­vében nyerjen halhatatlansá­got, ami ráadásul nem is va­lami jóízű. Az igazat megvallva, csak ezért nem járt errefelé sen­ki, mert a strandszezon már véget ért; elképzelhető azon­ban, hogy mi folyt itt nyá­ron. De az emberek ezen a vidéken annyira meg vannak rontva, a nyár folyamán any- nyira elegük van a tengerből, hogy augusztus végén már nem is járnak le a vízhez. Szeptember közepe volt —- és ebben az esztendőben olyan volt a szeptember, mint az utolsó szerelem: tiszta, napsütéses, egy kicsit szomorú, nap közben meleg, éjszaka hűvös. A tenger át­tetsző és hfls —- az ilyen víz­ben persze nem lehet felme­legedni —, de pontosan az ilyet szeretik leginkább a nyaralók. Az ilyen vízben, jfcitCtáf&K úszni kell. Kitárult előttünk a nyugodt, hűvös tenger, né­hol megmozdultak a medúzák égszínkék esernyői, s az át­tetsző vízben a kavicsok úgy csillogtak, mintha nagyító- üveg alatt lennének, a homo­kos parthoz kis halmok tá­maszkodtak, melyeken ki­égett fű nőtt, nem messze egy ottfelejtett halászcsónak állt, romantikusan, mint Grin el­beszélései, a távolban pedig könnyed színekkel, lebegő szomorúsággal, rajzolódtak ki a vad szirtek, és amerre csak a szem ellátott — sehol egy ember ezen a véget nem érő parton. Az új világoskék Moszkvics 408-ason munka után ott­hagytuk Tomassal a várost, vadul száguldottunk az or­szágúton, lehagyva a lassú ércszállító kocsikat és a tá­volsági autóbuszokat; azt képzeltük, hogy a London— Sidney autórallyn veszünk részt. Én voltam a kísérő, Tomas pedig a kormányt te­kerte. Átrepültünk vagy fél­tucat európai országon, ma­gunk mögött hagytuk Török­országot és Afganisztánt (kö­rös-körül a táj — köves he­gyek, napégette, vörösesbarna föld — valóban e vidékekre hasonlított), és ügyesen kike­rülve az országút megrongá­lódott szakaszait, újból kiér­tünk a jó betonúira, ahol To­mas száztízet csikart ki a kocsiból; szeretett azzal szó­rakozni, hogy időnként elen­gedte a volánt — az autó ma­gától repült, senki nem kor­mányozta, csak a saját józan esze; gondolom, az új autók­nak ugyanolyan fájdalmas és kellemetlen dolog összetörni magukat, mint a fiatal em­bereknek. Amint a főútvonal­ról balra kanyarodtunk, én ültem a volán mellé. Itt kez­dődött India — poros út le a megfakult tengerhez, az au­tóbuszmegállóhoz és az élel­miszerbolthoz, ahonnan egy karnyújtásnyira volt a mi strandunk. Sehogy sem tud­tam hozzászokni a sebesség- vált'''----, cm oly a kormány mellett m .idézett (amikor a sebességváltó a kocsi aljából nyúlik ki, sokkal könnyebb I bánni vele), és néhányszor amikor teljes sebességgel re-* pültünk, majdhogyném meg-i nyomtam a hátramenetet. Da a végén megúsztuk mindeq baj nélkül. , Egészen a homoknál állítok: tűk le a kocsit, kinyitottuk az ajtaját és teljes hangerő­re kapcsoltuk a rádiót — leg­többször Bukarestet, fogtuk, ahol egész nap dzsesszt su­gároztak, s amikor ez elnyúj­tott román dajnák kezdődtek, átmentünk a Majak-adóra. Amíg Tomassal dolgoztam, nagyon összebarátkoztunk. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a vörös hajú, világos sze­mű fiú, akinek albinó-fehér szempillái voltak, s úgy né­zett ki, mint egy svéd vagy egy norvég, valódi Szuhumi- környéki grúz. Tomas most Szimferopolban él, ukrán női vett feleségül, és két kislá­nyuk született; 5 hogy ne tá­madjon konfliktus Ukrajna és Grúzia között, a szülők Katyerinának és Lamarának keresztelték el a kislányokat. Ismeretségünk Tomassal úgy kezdődött, hogy együtt áll­tunk egy hosszú, reménytelen sorban a helyi szállodában Én repülővel érkeztem Kijev- bői, ő pedig kocsin Szimfe- ropolból, nem ismertük egy­mást, nem is sejtettük, hogy együtt fogunk dolgozni. A sói lassan kúszott előre, az ad­minisztrátor lány felé, ak: egy robot beprogramozottsá- gával válaszolta mindenki­nek: „nincs helyünk, elv­társ . .. nincs hely ... talál tábori ágy”. Csak néhány sze­rencsés flótásnak adott hely­foglaló kártyát. (Folytatjuk) \

Next

/
Thumbnails
Contents