Népújság, 1976. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-03 / 182. szám

/ • A A KÉPERNYŐ ELŐTT 85 óra Verne hőse 80 nap alatt kerülte meg a jó öreg föl­det. ez akkoriban szenzáció volt. Legalábbis Verne sze­rint és semmi okunk az író­ban, valamint tudományos megitélőkészségében kétel­kednünk. Nem mértem stop­perrel, hogy mennyi idő alatt kerülte meg korunk „hő­se”. a tévékép a földet, gon­dolom, ha nyolctized másod­percet írok, akkor is elma­radok a valóságtól. Ám, hogy a nyolcas szám bűvöle­tétől szabadulni ne tudjunk, nyolcvanvalahány órát su­gárzott „élesben” Montreal­ból a televízió, hogy a szá­zad legnagyszerűbb találmá­nya jóvoltából összekösse a kontinenseket, a televízió né­zőinek immáron milliárdjait, hogy odavigye mindenkinek a széke elé, a képernyőre Montreal izgalmait. [ Elöljáróban is meg kell mondani, hogy a montreali olimpia televíziós közvetíté­sei elmaradtak — nem a 1 münchenitől, mert ahhoz ' mérni méltatlan dolog lenne ! —, a mexikói olimpia közve­títéseitől. És azt is el kell mondani, elöljáróban ugyan­csak. hogy ezért a televízió riportereit, műszaki gárdáját : érheti a legkisebb bírálat — az ezüstök és a bronzok „fé­nyében”, mindez még jobban volt látható. Feltehetné a meghökkent kérdést — de úgy vélem, nem is teszi — a mai olvasó és egyben tévé­néző: mi az, már az sem jó, hogy nyolcvanvalahány órát láthattunk a világ túlsó felé­ből? Két olimpiával ezelőtt, vagy hárommal még inkább, talán ámulatra késztető lett volna — az is volt! — a te­levíziózás gyermekcipőjében totyogó magyar — és nem magyar — néző számára, hogy egyidejűleg ott lehet egy másik ország vagy egy másik világrész olimpiai há­zigazdájának lenyűgöző sport garden party-ján. Ma már mindez természe­tes. Vagy legalábbis annak kell lennie. Kinőttünk a gyermekcipőből. De hogy nem régen, azt Montreal is igazolta. Ahol, vagy ami mi­att, trónjáról átmenetileg mindenképpen letaszíttatott a televízió — a rádió által. És a frisseség okán. Milyenek? Ilyenek! A kérdés közhelyszámba megy és a válaszok sem ke­vésbé voltak azok: Milyenek a magyar férfiak? A máskor kitűnő Róbert László riport­ja most nem emelkedett még az átlagos színvonalára sem. bár az alapötlet, hogy olyan asszonyok nyilatkozzanak, akik magyar férfihez men­tek feleségül — elismerésre méltó. Néhány finoman pi­káns, pajzánkodó, mintsem pajzán kiszólás, megjegyzés múltán már arról sem esett szó, hogy milyenek a magyar férfiak — ha férfiak. Ám ar­ról sem, hogy milyenek a magyar férfiak, ha férjek; milyenek, mint emberek; mi­lyenek, mint magyarok — s ha igen. akkor is csak lehe- letvéknyan esett minderről szó. Hogy a műsor utáni első perc elfújja a visszaemléke­zést minderre. És mindenről. Szerettem volna megtudni, hogy milyen .is vagyok. Mint magyar férfi. Megtudtam, hogy közhely vagyok. És most örüljek ennek, kedves kubai, szovjet, nor­vég, angol, kínai asszonyom? Bizony, nem örülök. Csak abban bízom, hogy talán mégsem olyan vagyok, még­sem olyanok vagyunk mi, magyar férfiak, mint ami­lyennek véltek bennünket e magyarrá lett, nem magyar asszonyok. A riportban legalábbis. Gyurkó Géza Már az 5. része pereg a fordulatos cselekményű lengyel tévésorozatnak, a „Fekete felhők”.nek ... (sőt csak a dicséret lehet az osztályrészük), s ha igen, ak­kor is inkább csak a néhány gyengécske kommentálásért és kommentátorért a hazai stúdióban. A világprogram nyolcvanöt órája, amelyet kaptunk, két dologról árul­kodott legalábbis; nekünk, magyaroknak, e program je­lentős része érdektelen volt, terjedelmét illetően minden­képpen, és nem is csak azért, mert sokan kihulltak a ros­tán; a kanadai televíziósok, nem ismervén, és nem is sze­retvén jó néhány népszerű nemzetközi sportágat. nem álltak mindenkor hivatásuk magaslatán a közvetítéseket illetően. A sok huzavona, az Eurovízió, az Intervízió és az olimpiai szervező bizottság között a közvetítési díjakat illetően, egyáltalán azt is i megkérdőjelezte, hogy lesz-e I adás, lehet-e egyáltalán köz- | vetíteni a világnak Montreal- [ ból. Az a veszély fenyegetett, I hogy az elképesztően nagy közvetítési díjak miatt a vi­lágtól elzártan, valamiféle amerikai „házi verseny” lesz a XXI. nyári olimpia. 1 Szerencsére nem így tör­tént. Kompromisszum történt. És a kompromisszumnak minden jelét és jegyét ma­gán hordta ez az .,ötkarikás szemeket” okozó. hajnali órákba nyúló és gyakran bi­zony, reménytelenül unalmas —- képileg is unalmas — köz­vetítés. Az elmaradt aranyak. QflwBjmg, Witi. augusztus 3.. kedd (Részlet egy befejezetlen elbeszélésből) A kortársi szovjet iroda­lom egyik legerőteljesebb egyénisége, a fiatalon el­hunyt író-színész-rendező, Vaszilij Suksin hagyatéká­ból adta közre özvegye, a Szovremennyik című fo­lyóiratban megjelent írást. Az elbeszéléshez Szergej Zaligin írt utószót, amely­ben megállapítja, hogy ab­ban — befejezetlensége el­lenére is — érződik Suksin humanizmusa. Itt is, mint legtöbb írásában és filmjé­ben — így például a Vörös kányafában is — azokat az embereket igyekszik visz- szavezetni a társadalom egészséges közegébe, akik jellemük gyengesége miatt hibákat-bűnöket elkövetve, egy időre kirekesztették magukat a társadalomból. Kora reggel a sötétségben valaki elkeseredetten föl­kiáltott: — Hol vagyok? Hé. • 1 ééé!... Van itt valaki?! Hol vagyok?... És a sötétben, közvetlenül mellette, nyomban elégedet­len hangok csattantak: — A másvilágon. Mit üvöltesz? — Hol vagyok? Hol va­gyunk? . ■ ... .i-W I... fc .,.._ ; — A túlvilágon. Miért or­dítasz? — Ej, minek ijesztgeni az embert! Nem a másvilágon, egyelőre csak a hullaház­ban. Már szám is van a lá­bamon- .. itt van, érzem, hogy lötyög rajta. Vajon há­nyas számot kaptam? — Hol vagyunk? Miért gúnyolódnak? Azt kérdem, hol vagyunk?! — Ne üvölts, mert gyagya fejjel még azt gondolom, hogy te vagy a feleségem, és elkezdelek csókolgatni ő or­dít mindig, reggeltől kezdve. Kiabál, én pedig, mit tegyek, megcsókolom, hogy ne köp­ködjön annyit. — Azután? — érdeklődött egy rekedt basszus. — Az se­gít? — Fittyfenét.. 1 — Ha egy huszonötrube­lessel betapasztanád a szá­ját, elhallgatna. — Huszonötrubeles.. • ne­kem. .. reggel... egy huszon- ötösért magam is bőgnék, akár az elefánt.. • Tapassz csak rám egy huszonötrube­lest. — Hol vagyok, magukat kérdezem ?! — kiabálta amaz ismét hisztérikusan. Ekkor kigyúlladt a fény... És láthatóvá vált — a kijó­zanító. Az ágyakban, lepe­dők alatt, nyolc madárka.. • Néznek egymásra — soha nem találkoztak. _ Á _^ _ Ü dülés, több szemszögből Picurkának tetszik, de... Picurkának mi a vélemé­nye az egészről? Picurka most éppen ribizlit majszöl, barna arcocskája teli van huncut mosollyal. Szem­mel láthatóan majd kicsat­tan az egészségtől és rop­pant elégédétt a baba. NA ÉS A MAMÁK? A kérdést a mátrafüredi — népszerű nevén — babás üdülőben tettük föl, ott, ahol másfél esztendeje már együtt nyaralhatnak, a GYES-en levő anyukák cse­metéjükkel. Az üdülőben, amely ked­vesen köszönt virágaival, erdei sétányaival, kalauzó­mul Steiger Béláné szegő­dik, egy szőke fiatalasszony, aki készséggel mesél arról, hogyan is telt az elmúlt két hét. — Mi úgy jöttünk el ott­honról, hogy társaságot sze­retnénk. Embereket ma­gunk köré, akikkel végre én is beszélgethetek, sétálha­tok, szórakozhatok, hiszen otthon be vagyok zárva a mosatlanok, pelenkák közé naphosszat, s ezen a férjem sem tud sokat segíteni. * Na­hát, szerencsénk volt, mert itt a „B” épületben réme­kül összejöttek a kisbabás szülők. Esténként szalonnát sütöttünk, vagy kártyáztunk, a fiúk sörözgettek, mi asz- szonyok a gyereknevelésről beszélgettünk... Délelőttön­ként pedig — magyaráz szé­les kézmozdulatokkal — hát az volt az igazi kikapcsoló­dás, jártuk az erdőt. Minden félnapos kirándu­láson részt vettünk. Vikit beraktuk a hátizsákba, és aztán irány a Sástó, vagy a Rákóczi-forrás, vagy a Ké­kestető ... Az volt a jó, hogy Picurka tényleg olyan csöpp — mutatja az ölében fész­kelődé kislányt. — Nincs tízkilós sem, ég így fölvált­va vígan vihettük bárhová. Na de, ha a kicsi nem olyan kicsi? Hiszen babako­csit ide kevesen hoznak, de Kinyílt a vasajtó, az ügye­letes törzsőrmester lépett a szobába. — Mi ez az ordítozás? — kérdezte. — Ki kiabált? — Én — mondta egy intel­ligens kinézetű ember. Föl akart kelni az ágyból, de észrevéve, hogy csaknem mezítelen, beburkolózott a lepedőbe, csak azután le- lepedőbe, csak azután lé­pett le. Odament az ügyele­teshez. .. — Van egy kérdé­sem: mondja meg legyen szíves, hol vagyok? — Úgy állt az ügyeletes előtt, mint egy nemes, ókori római, de ugyancsak másnapos kábu­latban- — Sehogysem értem, mi ez itt? — A Világos Hegyek sza­natórium. — Ne tréfáljon, kérem! — emelte föl hangját az értel­mes arcú. — Én komolyan kérdeztem önt. — Feküdj le — bökte mel­len az ügyeletes —, és várd meg az utasítást. Még hogy komolyan kérdezi... Hama­rosan komolyan fognak tő­led is kérdezgetni. Az intelligens megijedt. — . Bocsánat. •. ön milyen rangban van, nem látom szemüveg nélkül. Valahol el­hagytam a szemüvegem, tudja... — Vezérőrnagy. Az ókori római csak állt, és bámult az ügyeletesre. — Nem értem — mondta. — ön minden reggel tréfás hangulatban van? — Most már csönd legyén — parancsolta a törzsőr­mester, és elindult az ajtó felé. — Törzsőrmester elvtárs! — szólította meg udvarisan egy tagbaszakadt siheder, a szemüveges ágyszomszédja. — Nem gyújt rá? — Nem — válaszolta éle­sen a törzsőrmester- És ki­ment. Kulcsra zárta az ajtót. — Megint csak pénteken — kezdte énekelni a siheder, ha hoznak is, az erdei gö­röngyös utakon nemigen le­het tologatni, az aszfalton, az autók miatt meg még kevésbé ajánlatos. Így nyil­ván elmarad a kifándulás. Marad a jó levegő, és a ház körüli kikapcsolódás a leg­több anyuka számára. CSAK HA AZ ÁNYOS RIGOLYAS? I Dr. Miksán Lajo3né, a kéthétig-szomszédasszony az utolsó mondatokra érkezik, s rögtön vitatkozva bekap­csolódik a beszélgetésbe. — Szép ez az üdülő. Ép­pen búcsúsétán voltunk At­tilával, körbejártuk a ho­mokozót, a napozót, inte­gettünk a játékoknak. Mond­tam is magamban, hogy tu­lajdonképpen minden meg­van itt, ami csak kéll a ba­bák gondozásához — tessék körülnézni —, a turmixgép­től a centrifugáig. Csak a gondozónő hiányzik rettene­tesen, akire nyugodtan rá lehetne bízni a gyereket. Mert anélkül nemhogy a hosszabb séták maradnak el, de szabad perce is alig van az embernek. Attila még csak tizenegy hónapos és nem bírja az itteni fű­szeresebb kosztot. Szinte minden etetésre külön kel­lett főznöm neki. Persze csak fél kézzel... hiszen ott fic- kándozott körülöttem. Így aztán örültem, ha egy-két órára kifekhettem a napra. Végül is majdnem ugyanúgy telt áz időm, mint otthon, legföljebb kevesebbet kellett takarítanom. Mondogattuk is az asszonyokkal, hogy itt annak jó igazán, aki albér­letben lakik, vagy akinek az anyósa rigolyás... ÜDÜLŐ FRANCIASALÁTA MÓDRA Huszár Istvánnéval az in­dián csatatérnek használt társalgóban találkoztunk, ök a családosoknál laknak, mert remegtetve a hangját —, el­jössz majd ho-ozzám, sírsz majd keservesen... Feküdj le, szemüveges, ne verd a tam-tamot. Mindnyájan a kijózanítóban vagyunk... hogy melyik kerületben, azt nem tudom. Tudja valaki, melyik kerületben va­gyunk? — Kerület! — mondta egy komor arcú ember- — A vá­rost se tudom. A szemüveges ^izgatottan, szinte rohanva járkálni kez­dett a szobában. — Ide figyelj, az idegeim­re mész — szólt rá mérge­sen a siheder —, ülj le! — Mi az, hogy az idegeim­re mész, mi az, hogy ülj le? — Az, hogy ne rohangálj ész nélkül. Rád nézek, és minden a megboldogult ko­bakomba mászik. — Mi mást tehetnék? — a szemüveges csak nem tu­dott lecsillapodni. Jobbra- balra hintáztatta magát, mint az inga. — Miért nem... haza vittek. • . ha­nem. .. az ördög tudja, ho­vá? Mik ezek, vadállatok? — Tudod te azt! — kiál­tott fel a siheder. — Megöl­tél egy embert és még cso­dálkozol !.. ■ Ez ám a tipp- tópp. A szemüveges megtor­pant. .. még a szája is nyit­va maradt. — Hogy? Mi?! — Mi történt? — Embert? — Naná, csimpázt! Miért tetteted együgyünek magad? Még nem az előzetesben vagy! A nyomozó előtt játsszd meg a bolondot, ne előttünk! — Ige-en, barátocskám — nyújtotta él a hangját együttérzőn egy apró, sovány emberke — ezt jól elfuserál­tad ... Tarts ki amellett, hogy nem volt szándékos-.. tévedésből otthon ngpi • megfelelő beutalót kapták. — Innen az „A” épület­ből talán még jobban észre lehet venni, mi is hiányzik. Hiszen végül is nemcsak az a tíz, tizenöt kisbaba nya­ral itt, aki a GYBS-es ma­mákkal érkezett, hanem a családosoknál is sok a két- három éves gyerek. S ha így nézzük, akkor már ke­vés az etetőszék, a járóka, a játék és még sok mindert. De a legrosszabb, hogy ál- landó gyermekorvos sinca így aztán az örökös aggo­dalom, hogy mi lesz, ha beteg a gyerek, csak még jobban megkeseríti a pihe­nésre ezánt napokat. Üdülő franciasaláta mód­ra, azt mondják, itt Mátra- füreden ez a legnagyobb probléma. Hiszen bármeny­nyire is igyekeznek az üdü­lő dolgozói — a felnőttek, a különböző korú gyerekek és a picik kívánságait nehéz összeegyeztetni. Ha csak a legegyszerűbb kelkáposzta­főzeléket is nézzük: ha fű­szerezetten, nem kérik a felnőttek, ha borsos, fok­hagymás, nem ehetik a cse­csemők — muszáj nekik fél­órákon át külön főzni. Megoldás? Talán az lenne az igazi, ha az egész üdü­lőt átalakítanák a GYES-es kismamák számára. így sok gond magától értetődően megoldódna. A legfontosab­bak is; vagyis lehetne sze­rezni dadust, és — a sok apróság mellé — állandó gyerekorvost is. Elképzel­hető, hogy más a megoldás. De egy biztos, hogy valamit változtatni kellene Mátrafü- reden, mert most, akármi­lyen szép is a környezet, akármennyire is szeretettel, és igyekvő gondoskodással várják az itt dolgozók a kis családokat, a mamák számára egyelőre még kevés az igazi pihenés... Bár Pi- curkáék remekül érzik ma­gukat! Németi Zzuzsa Ügy. 11 ezt. i 1 mintha, i. szó-- val. •. — Leitta magát és kész — vitatkozott a sovánnyal egy pisze orrú, akinek valószí- nűtlenül vékony, nőies hangja volt. — Fölösleges célozgatni... „mintha”.. i „szóval”.. • Részeg volt. Ar­ra sem emlékszik, hogyan került ide. — Ez most nem számit — könyökölt fel a sovány; lát­hatóan kedvét lelte a vitá­ban. — Ha részeg volt, ha nem, egykutya. — Ellenkezőleg! — kiál­tott közbe a siheder. — Eny­hítő körülmény. Miért lök­ted a villamos alá azt az embert? A szemüveges fehéren állt, mint a lepedő... Hol ide, hol oda forgatta a fejét, a be­szélő irányába­— Mit mond? — kérdezte tragikus hangon, csöndesen. — Mit? — Milyen embert? — Ezt neked jobban kelle­ne tudnod. Mentetek, vitat­koztatok valamiféle egyen­leten. .. — kezdte mesélni a siheder; — Éppen jött a vil­lamos, ez meg püff, a villa­mos alá!... A másik fek­szik, ketté vágva. Rémes látvány volt- Az emberek összeszaladtak... Az ősz ha­jú úgy feküdt... fejével a járdára esve, alsó teste a villamos alatt. Aktatáskája kiborulva... — Te láttad, vagy mi? — kérdezte a sovány­— Láttam! — ismételte a siheder, odesszai akcentus­sal. — Mit gondolsz, miért vagyok itt? Mert mögöttük mentem. Amikor elkezdték összegyűjteni a tanúkat, megmakacsoltam magam.. i gorómbáskodtani a rendőr­rel. .. — Ejha!..- Egy egyenlet miatt, embert a villamoa alá} . j <

Next

/
Thumbnails
Contents