Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1976-07-11 / 163. szám

A látható légió

P. K. elvégezte az öt általánost. Nem nyolcat, nem négyet, hanem ötöt. Mire a hatodiknak is nekiveselkedett volna, nemcsak a kedve ment el véglegesen a tanulástól, de az évek is elszálltak a feje felett. Az utóbbi talán nevetségesnek tűnhet, hogy valaki feje felett, aki még alig múlt a tájt tizenhat esztendős, elszánhattak volna egyáltalán bármilyen évek is. De a nagyra nőtt, a lányok után kajtató izmos kamasznak nemcsak nevetséges, de valójában pedagógiailag is megoldhatatlan feszültséget jelentett volna, hogy tizenkét éves fiúkkal üljön egy padban. P. K. tehát elvégezte az öt általánost. Valamikor a hajdanvolt időkben a négy elemi is tiszteletre méltó volt: tudott írni, olvasni az, aki átrágta magát azon a négy osztályon. P. K. lám, eggyel többet is végzett Néhány osztályt még kétszer is, hogy mélyüljön a tudása. P. K. tehát nem analfabéta. Sőt — .. .gondolná az ember.

Igen ám, csakhogy az az öt osztály már vagy tizenöt év távlatából integet vissza — ha egyáltalán visszagondol ő rá — P. K.-nak, s azóta bizony az olvasást még csak-csak megkísérelte a plakátokról és a hirdetőtáblákról, de az írást, azt valójában elfelejtette. A nevét, azt le tudta írni. De levelet írni egy lánynak, üdvözlő lapot a brigádnak, ahol segédmunkás — volt egyszer szakszervezeti üdülésen, úgy kellett megkérnie valakit erre, mondván és hazudván, hogy elvesztette a szemüvegét — nos, a legegyszerűbb levélírás, még az sem megy már. A számolás is csak igazán a kisegyszeregyig.

Aki azt hiszi, hogy P. K. építőipari segédmunkás, harminckét éves, kétgyermekes családapa sorsa a betűvel, — olvasva, írva — egyedül álló jelenség, — az téved. Sajnos. Be kell vallanunk őszintén, hogy az elmúlt harminc év alatt, miközben a tudomány igen magas szintre szállt, miközben közelharc folyik az egyetemi, de még a középiskolai felvételikért, és amiközben tagozatos általános iskolákat szervezünk — másfél millió ember él hazánkban, a termelői korosztályból (!), aki nem végezte el az általános iskola 7., vagy 8. osztályát. Azt hittük annak idején nagy lelkesen és hitünk mily sokáig megmaradt, hogy nincs is más dolgunk nekünk, mint kinyitni a tudás kapuját, és a tudni, tanulni akaró nép máris széles sorokban, egymást lökdösve át- és bemasírozik rajta. A tudás birodalmába. Hogy lesz, aki csak bekukucskál ezen a kapun, sőt, hogy lesznek, akik oda sem figyelnek erre a kapura — azt aligha gondoltuk volna.

A tények azonban makacs dolgok, másfél millió termelői korú férfi és nő alacsony iskolázottsága azt igazolja, hogy amíg az egyik oldalra figyeltünk, a hátunk mögött, ha megverten is, de legyőzve még semmiképpen sem, visszaosont a tudatlanság. És ez már nem az egyes emberek magánügye. Nem P. K. személyes dolga, hogy szégyelli-e vagy sem a tudatlanságát, van-e igénye* avagy sem, hogy többet tudjon a tegnapelőttinél, — ez már társadalmi ügy. Most nem is azt akarom firtatni, hogy milyen okok játszhattak közre e rendkívül magas szám létrejöttében: mert ezernyi okot lehetne felsorolni. Szót inkább arról ejtek, hogv miért nem magánügy az, hogy évről évre újratermelődik és újraszerveződik a tudatlanság légiója, miért nem az, hogy a légionáriusok száma ily magasra szökött. Áltathatnánk magunkat azzal, hogy még ezekkel is elvégeztettük az öt, vagy a hat osztályt, azzal is, hogy P. K. segédmunkás esete nem tipikus, mert sokat szidott iskolarendszerünk minden hibái ellenére is kénes olyan tudásminimumot elplántálni a fejekbe. hogy újságot olvasni, leveleket írni, a borítékban levő pénzét megszámolni tudják — ha ő nem is —, de tudják társai.

Áltathatnánk magunkat, — azazhogy: becsaphatnánk magunkat. A valóság azonban az, hogy a mező- gazdaságban például a . vegyszerek, a „kemikáliák” előírásait jól és pontosan kell tudni olvasni, és az olvasottakat meg is kell érteni. A tévedés: halál. Vagy legalábbis súlyos veszély lehet az emberre. Az ipar megmegújuló technológiája, és technikája az építkezésektől kezdve az oly sokat idézett automatizálásig, milliónyi előírást hoz, mindig és megint olvasni és megtanulni valót, készséget az újhoz, és készséget az új alkalmazásához — ez alapvető kívánalom. Nem ülhet gépkocsira, de hovatovább kerékpárra sem az, aki az elemi olvasnivalókkal sem bír. Másfél millió ember szellemi felvér- tezettsége alkalmatlan ma ebben az országban — vagy legalábbis jó részüké alkalmatlan — arra, hogy bonyolultabb munkafolyamatokat végezzenek, átlássanak azokon, vagy különösen, hogy még irányítsanak is ilyen folyamatokat. Krónikus gondunk a munkaerőhiány. A szakembereké elsősorban. És akkor ez a másfél milliós légiós serege a sekély tudásnak, vagy hogy inkább az alig tudásnak, jelenlegi szellemi készletéből képtelen arra. hogy szakmunkássá váljék.

Szaknyelven úgy hívják: felnőttoktatás. Én inkább úgy nevezném: a szellem rehabilitációja. Ez most a legfontosabb. A mindennél fontosabb. Iskola, rádió, újság, művelődési intézmények, az egész társadalom összefogására van szükség, hogy le- és meg -bírjuk győzni a tudatlanságot az emberben és az embert, hogy tudni a legemberibb dolog.

P. K. elvégezte az öt általánost és munkaereje, amely — s ez így igaz — e nyers formában is nélkülözhetetlen. De az is igaz, hogy a nyolc osztály elvégzése, a szakmunkás-bizonyítvány esetleges megszerzése után sem emelkedne, vagy lényegesen nem a bére. Mégis tanulni kell. Mégis tudni kell. Egyrészt, mert a tudás teszi az embert emberebb emberré, másrészt, mert el kell jönnie az időnek, és el is jön majd, amikor a „hórukkot” a gép végzi az embernél olcsóbb gép és emiatt nem lesz már kifizetődő a tudatlanság sem.

Másfél milliós a tudatlanság hadserege. És évről évre, ebben a mostani esztendőben is, új erők sorakoznak fel a nyolc osztályt el nem végzett fiatalkorúak közül. Ez a nagyon is látható légió — létrejöttének körülményei messze meghaladnák ennek az írásnak a keréteit — itt menetel mellettünk, hogy mindennap, és minden percben mindinkább mögénk kerüljenek, elmaradjanak tőlünk, korunktól, az élettől — a holnaptól.

A mától!

V^AAAAAÄAAAAAAAAA/VAA*

Képeinkkel a nemrég megyénkben vendégszerepeit csuvas népi együttes sikerét idézzük föl. Jobbra: a zenekar, balra: egy kislány az együttesből. (Fotó: Szántó György)

Manapság a betegellátásban kétségtelenül az ápolónőhiány okozza a legtöbb gondot. Az Egészségügyi Minisztérium és az Orvos- Egészségügyi Dolgozók Szak- szervezete vezetőit egyaránt foglalkoztatja, hogyan lehetne enyhíteni a gondokon. Erről beszélgettünk Bodnár Árpádnéval, a szakszervezet titkárával.

— Általában hiány mutatkozik-e középfokú képzettségű dolgozókból?

1200 betöltetlen állás

— Igen. A létszámhiány általában jellemző. De leg- nyomaszlóbb a nővérek vonatkozásában. Hiszen a betegágy mellett az ápolásban nem pótolható a nővér. Minden egyes távollevő helyett a jelenlevőknek kell tehát helytállniuk, vállalni a többletterhet. És egyre többeknek kell egyre súlyosabb többletterhet cipelni. Megkísérlem számokkal érzékeltetni ezt:

Az intézetekben 15 ezer általános, 5300 gyermek és 2000 elmeápoló dolgozik, a szülészeti osztályokon 2200 szülésznő van: országosan

tehát összesen 24 500 ápolónő működik. És 1200 a betöltetlen állás. A beosztott általános ápolónői állásoknak Budapesten 8,6, vidéken

3,5 százaléka üres. Persze, ez utóbbi — ahogyan mondják — erősen szóródik. Az iparvidékeken a hiány helyenként megközelíti a fővárosit, másutt, ahol kevés a női munkalehetőség, ott minden állásnak akad gazdája.

A tényleges hiány azonban sokkal több, mint az üres állás. A dolgozók mintegy 20—30 százaléka ugyanis betegség, gyermekgondozási szabadság, rendes fizetéses szabadság stb. miatt tartósan távol van munkahelyétől. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a dolgozó nővérek közül mintegy ötezer még szakképzetlen.

— Pedig az utóbbi években több intézkedés született az ápolónői munka vonzóbbá tételére. Hoztak-e ezek eredményt?

Vonzó intézkedések

— Valóban történtek intézkedések, hogy több legyen a nővér. A negyedik ötéves tervben sok kedvezményben részesültek: 1970. óta a háAz

ápolónők

képzése

és

megbecsülése

Bodnár Árpádné,

az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet titkára nyilatkozik

rom műszakos ápolónők közül a szakképzettek 200—800 forint, a szakképzetlenek 100 —600 forint munkahelyi pótlékot kaphatnak. 1971-ben általános bérrendezésre került sor: 10,3 százalékkal (1663 forintra) emelkedett az átlagos alapbér. 1974. szeptember 1-én felmelték az éjszakai pótlékot a korábbi 10 —20 százalékról 30—50 százalékra. 1975. január 1-én az ápolónők munkaidejét heti 42 órára csökkentették, a másutt érvényes heti 44 óra helyett. Az idén január 1-én pedig 5 százalékra emelkedett az egészségügyi dolgozók évi bérfejlesztése.

A munkaerőgondokon hivatott enyhíteni az 1972 januárjában életbe lépett rendelkezés, amelynek alapján a nyugdíjkorhatáron túl is dolgozó ápolónők, szülésznők, csecsemő- és gyermekgondozónők évente 7 százalék ösztönző nyugdíjpótlékban részesülnek. 1975-ben és az idén pedig azt is engedélyezték, hogy a nővérek nyugdíjuk megtartásával, teljes munkaidőben dolgozhassanak.

A munkakörülmények

szempontjából jelentős, hogy országszerte csaknem 140 nővérotthon működik, nem egy közülük korszerű, kényelmes, kulturáltan berendezett, s valóban otthont nyújt mintegy 6500 ápolónőnek. Mégsem vagyunk elégedettek ezzel: újabb nővérotthonok létesítését szorgalmazzuk, garzonházak építését sürgetjük.

— Hogyan biztosítja a képzés az utánpótlást? Létezik-e valami gyorsított „gyorstalpaló" módszer?

Eljutni a felsőfokig

— Igen. Az érettségizett jelentkezők, munka mellett, kétéves tanfolyamon szereznek ápolónői képesítést. A kórházban heti 33 órát dolgoznak, a fennmaradó időt tanulással töltik. Tantárgyaik: anatómia, élettan, mikrobiológia, kórtan, sebészet, belgyógyászat stb. Kezdő fizetésük körülbelül 1600 forint, és az intézményekben kedvezményes étkezésben részesülnek.

— A pálya vonzereje, erkölcsi megbecsülése szempontjából igen fontosnak tartom, hogy 1975. szeptember 1-én a szakdolgozók képzése beilleszkedett az általános oktatás rendszerébe. Közvetlenül az általános iskola elvégzése után, kétfajta iskolában lehet egészségügyi tanulmányokat folytatni és szakképesítést szerezni: a hároméves, nappali egészség- ügyi szakiskolában és a négyéves, nappali egészség- ügyi szakközépiskolában. Mindkettőben általános ápolói és általános asszisztensi szakképesítést nyernek a tanulók. A szakiskolások munka mellett aztán két év alatt érettségizhetnek. A most jelentkező érettségizettek az általános ápolói szak- képesítés megszerzése után tovább szakosodhatnak, előrehaladásuk lehetőségei és feltételei azonosak az egészségügyi szakiskolát vagy egészségügyi szakközépiskolát végzőkével. Dehetnek gyermekápolónők, intenzív- terápiás nővérek, műtő-, anaeszteziológus asszisztensek. A továbbképzésről az Egészségügyi Szakdolgozók Központi Továbbképző Intézete gondoskodik.

Még nagyobb jelentőségű a tavaly szeptemberben indult felsőfokú képzés. Ez az Orvostovábbképző Intézet

Egészségügyi Főiskolai Karán indult szakterületeken (védőnői, gyógytornász, diétásnővér, közegészségügyijárványügyi ellenőr szakon) hároméves nappali főiskolai

képzés, és (egészségügyi szakoktató, intézetvezető nővér, mentőtiszt szakon) kétéves levelező tagozattal. Szakszervezetünk javasolja, hogy a főiskolai képzést terjesszék ki meghatározott ápolónői kategóriákra is.

— Az elmúlt években más vonatkozásban is észrevehetően növekedett az ápolónők társadalmi megbecsülése. Július 1-én Semmelweis Ignác születésének évfordulóján, a „kiváló” és „érdemes” orvosok, gyógyszerészek központi ív' kitüntetésekor 42 nővér ré-“ szesült „Az egészségügy kiváló dolgozója’ kitüntetésben. Akad olyan ápolónő is, akinek kimagasló munkáját

a „Munka Érdemrend” arany fokozatával honorálták. Mindez azonban nem elegendő. A nővéreknek a jövőben jobban kell érezniük a társadalom erkölcsi és anyagi megbecsülését.

— Gyakran beszélünk <tó ápolónők elvándorlásáról, a három műszak nehézségeiről, de lényegesen kevesebbet azokról, akik évtizedeken át hűségesen kitartanak a kórházakban, a szociális otthonokban és a többi intézetben, illetve az alapellátásban.

A kórházban dől el

— Meggyőződésem, hogy a pálya megszerettetése alapvetően a kórházban dől el és szárhtalan gyakorlati és lélektani tényezőtől függ. Hogy a nővér tapasztalja-e: nélkülözhetetlennek tartják közreműködését a gyógyításban, hogy igyekeznek-e tervszerű munkaszervezéssel könnyíteni a dolgát; hogy az orvos segítőtársaként egyenrangú félként kezelik-e.

Aki valaha dolgozott betegágy mellett, nagyon jól tudja, mekkora a jelentősége a felsoroltaknak. Hiszen a sokat emlegetett jó munkahelyi légkör kárpótol a három műszak hátrányaiért, a szombaton, vasárnapon is kötelező szolgálatért. Ennek igazát bizonyítja, hogy a több mint 200 ezer egészség- ügyi dolgozónak 50 százaléka törzsgárdatag. A munkát, aminek erkölcsi, anyagi megbecsülésével még korántsem elégedett a szakszervezet.- és szükségesnek, indokoltnak véli napirenden tartani a három műszakban dolgozó ápolónők újabb bérrendezését — hangsúlyozta befejezésül Bodnár Árpádné.

L. M.'

V