Népújság, 1976. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1976-07-04 / 157. szám
MBnnftnnffflnnninnnnnnnnnnnnnnnnnfflnnnnnnnnfflnffiniTiiTinrnrinnrrrn^ffinrn^ És a jelen diófája? Azt mondja Poroszlón, kissé vidám kapatosán a jó fogás után Vince bátyám, az öreg halász, hogy különben maradhatÓ6 a világ manapság, „csak jó lenne benne egy kicsinyég élni is". Akkor a kurtán-furcsán végződött beszédünk után azt hittem, hogy a hűsölt bor forrósodott fel benne a júniusi vak meleg napon, mígnem Erzsi néném is mondja a minap, micsodás becsülete is van a munkájának, csak aztán meddig tart az... —• A munka, vagy a becsület? — Az élet, fiam.,. Az élet — mondta rezágnáltan, de korántsem az elmúlás törvényei miatti méltatlankodásból, tudja és érti, hogy abban vita nincs, hanem inkább csak azért, hogy nincs ideje elég — úgy érzi — meg is kóstolgatni, meg is ízlelgetni a szépecskére fordult életét az időnek. Még világosabban a dolgot egyik barátom mondta el, aki művezetője egy nagy gyárunknak, aki ereje, és mint büszke hencegéssel mondja, férfiassága teljében van, s aki — tisztesség ne essék — egyformán szereti a bort és a nőt, de legalább annyira a munkáját is, amelyért még az előbbi kettőt is kínosan, keservesen, de feláldozná: — Ha azt olvasom tőletek, újságíróktól, hogy a jövőnek építünk.., meg hogy a diófát is az unokáknak ültetik, hát menten megüt a guta... Ide azt a diófát nekem is. Annyira előre nézünk a jövőbe, hogy átbukunk a jelenen. Rajtam — mondta korántsem csinált méreggel. A méregnek pediglen az volt az oka, hogy valami gyári értekezleten felszólalt és azt mondta, ő bizony már unja, hogy mindig csak a jövőről, meg a közelgő 2000-ről van szó, essék már szó a máról, meg a naptári holnapról is... Erre fel lehurrogták, megbírálták, kinevették, egyszóval ostoba fajankónak tartották... — És néztem a pofájukat, hát nem azok vigyorogtak a legjobban rajtam, akik velem egykorúnk? Akik miatt szóltam. Nem értették, nem értettek meg, hogy a fene csapjon beléjük... Ebben maradtunk. Mert volt hősi időszak, amikor a jelen a jövő építésében fogalmazódott meg. Amikor, mint terhes anya méhében, ott lüktetett a ma, meg a holnap, ám, hogy milyen lesz az a gyerek, ki tudta még. A várakozás és a bizalom: az volt az egykori jelen. A hit, hogy amit csinálunk akkor a szinte semmiből, az a majdan idejére valamivé terebélyesedik. Ha csak a puszta föld van — házat kell építeni rá a holnapnak. És ez az építés a hajdan volt jelen gyönyörűsége. A kínlódás a holnapért, az volt a jelen, amelyet jó volt, esodás volt — különösen így visszarévedve immár — megélni és ezt a vissza- révedést is megérni. ...csak jó lenne benne egy kicsinyég élni is. A minap e lap hasábjain rövidke cikket írtam Eger városa belterületéről, hogy ott mindenütt, de mindenütt állványerdő, hogy elvész benne a város, és elvész benne az ember. Nem gúnyosan, nem kioktatólag, nem sértődötten, hogy mibe bele nem ütöm az orrom, és főleg nem hivatalosan, de néhány szakember azóta kiokítani vélt már ebben az ügyben: aki nem gondol a jövőre, az lemarad. A város arculata, megőrizve ősi arcvonásait, már kezdi felvenni az ezredév végit. Hiszen milyen közel van a 2000! Uram ég, milyen közel. A húszévesnek. Meg a harmincnak is. De a mai ötvenesek, hatvanasok és hetvenesek? Már csak, hogy a példánál maradjak, akik itt esetlenek-botlanak a riadt világú forgalomban tanácstalanul. Azoknak milyen a közel? Jó részükhek bizony soha meg nem élten és nem érten. Mintha kicsit nagyon beállványoznánk ezt a mi világunkat. Mintha nem hagynánk helyet, teret és időt azoknak, akik megcsinálták e kort, melyben élünk, nem hagyunk ahhoz, hogy jó legyen nékik is benne élni abban, amit megcsináltak. Ízlelni, kóstolni, élvezni, elpihenni benne. Mintha néha csak azért loholnánk, mert rááll a lábunk, célt sem látva és értelmét se igen a nagy rohanásnak. Azt mondta nékem Poroszlón, kissé vidám kapatosán, az öreg tiszai halász, Vince bátyó, hogy különben maradhatós a világ manapság: . .csak jó lenne benne egy kicsinyég élni is...” Élni persze tudni kell. És hagyni is. És megtanítani is rá. A jövő építésében az a jelenbéli feladat sem elhanyagolandó. Vélem én. Ferenozy István Százhúsz évvel ezelőtt,! 1856. július 4-én halt meg! Fcrenczy István szobrász- < művész. < Balról jobbra: Csokonai! Vitéz Mihály mellszobra,! Mátyás mellszobra, az életé-! ről és munkásságáról szóló j könyv címlapja. Lezajlottak a felvételi elbeszélgetések, határoztak a bizottságok, s vitte a posta az értesítést. Mi tagadás, sokan csalódtak, mert elképzeléseiknek, terveiknek szárnyát szegte a valóság. Egyre-másra hangzottak el a panaszos mondatok. — Ötöse volt biológiából és kémiából, mégse került be a tagozatos osztályba. — Hiába próbálkoztunk az általános tantervű egri gimnáziumokban. Azt mondták: menjünk Füzesabonyba. Mégiscsak abszurdum, hogy a gyerek négy éven át naponta oda-vissza vonatozzék. — Az én fiam ne felelt volna meg! Ugyan, kérem, hát azt írták, hogy helyhiány miatt nem jutott be. Bezzeg, ha akadt volna egy befolyásos „nagybácsi”...! — Elbeszélgetés? Tudja, mi az igazság? Vizsga ez a javából! — Menjen szakmunkás- képzőbe? Szóval, ne vigye többre mint én? Ugye, ismerősek ezek a megjegyzések? Valamennyit a keserűség szülte, épp ezért mind túlzó véleményt tolmácsol. Természetesen bizonytalanságot, tájékozatlanságot, s gondokat is. Ezekről — épp a tisztánlátás érdekében — nemcsak érdemes, hanem kell is beszélni. Különösképp most, a beiskolázás befejezése után ... 0. A továbbtanulási szándék nem máról holnapra formálódik. Az általános iskolákban a pályaválasztási felelős, az osztályfőnök és a szaktanárok már az ötödik osztálytól megkezdik a tanulók érdeklődésének felmérését, megismertetik őket a lehetőségekkel, az egyes pályák, szakmák lényegével, jellemzőivel, követelményeivel. Győzködik a túlzott vágyakat dédelgető fiatalokat és szülőket egyaránt. Ahol ez sikerült, ott általában beválnak a számítások. A tarnazsadányi huszonhat nyolcadikos közül csak egy nem jelentkezett sehova. A többiek józanul mérlegelték mind a lehetőségeket mind képességeiket. így érthető, hogy nyolcvan százalékukat az elsőként, tizenhét százalékukat a másodikként megjelölt helyre vették fel. Tudták, mire vállalkoznak, ezért nem maradtak alul a versengésben. A műhelytitkokra utal Baráz Máté igazgató: — Mindig felhívjuk a figyelmet a társadalom, a népgazdaság igényeire, s mindenkinek azt ajánljuk, ami egyéniségének, adottságainak leginkább megfelelő. Ha valakivel sehogy sem goldogu- lunk, akkor elküldjük a m * gyei pályaválasztási tanác.A adó intézetbe. Nem ilyen kedvezően alaKik jutottak a középiskolákba? Beiskolázás-közeiről kult a hevesi I. számú iskola végzőseinek sorsa. Kilencen szerettek volna például szakközépiskolába menni, s csak ötüknek sikerült. Ezzel kapcsolatban egy érdekes mozzanatra 'hívja fel a figyelmet Szabados Lajos igazgató. — A gyerekek erősen hatnak egymásra, s olykor nem tanáraik, szüleik szavára hallgatnak, hanem barátaikéra. Az is helytelen, hogy második helyen is ugyanolyan típusú oktatási intézményt jelölnek meg, mint az elsőn, s így saját esélyeiket nyirbálják meg. Nézzük meg, miről tanúskodnak a megyei statisztikai adatok! Az 1975—76-os tanévben 3741-en fejezték be a nyolcadik osztályt. Közülük 3599- en döntöttek úgy, hogy továbbtanulnak. Százhetvenen általános tantervű, ötszáz- nyolcán szakosított gimnáziumi osztályokba, ezerhet- vennyolcan szakközépiskolába, ezerhatszázkilencvenhe- ten szakmunkásképzőbe, száztizenegyen egészségügyi szakiskolába, harmincötén gyors- és gépíróiskolába pályáztak. Megkapták az értesítést, megjelentek a felvételi elbeszélgetéseken, ahol több mint hatszáz kérelmet hely hiányában elutasítottak... Herczeg János hevesi igazgatóhelyettes a tényeket említve azok összefüggéseit is felvillantja. — A két osztályba először harminchármán iratkoztak be, később huszonnégyen jöttek. Mi tanulmányi eredményétől függetlenül mindenkit felvettünk, aki csak kopogtatott. Azt hiszem, a tájékoztatásban, a pálya- irányításban van a hiba. Egyes nevelők — ki tudja miért — leértékelik a vidéki, kisebb középiskolákat. Állítom, hogy alaptalanul, mert ezekben is lehet szép sikereket produkálni. Tőlünk például igen sok tanuló jut be az egyetemekre, a főiskolákra. E téren a megyei harmadik helyezést értük el, megelőzve nem egy nagy múltú egri intézményt. Joggal riadoztak Füzesabonyban, hiszen ide először mindössze tizennégyen jelentkeztek a két ' osztályba, zömében közepes és elégséges eredményekkel szerénykedő diákok. A kritikus ponton mégis túljutottak, mert a megyei művelődésügyi osztály segített. — Hozzánk irányította azokat, akik másutt nem jártak szerencsével. Ezek a gyerekek már jobb osztályzatokkal érkeztek — mondja Gedei Zoltán igazgatóhelyettes. Felvételi elbeszélgetés természetesen itt sem volt. Annál inkább Egerben! Mostoha helyzet? Az bizony, méghozzá a javából. A két nagyközség középiskolájában nincs tagozatos osztály, csoda-e, ha hiányzik a vonzóerő. Régi probléma ez, évekkel ezelőtt meg is lehetett volna oldani, hiszen csak a kedvező feltételek csalogatják az érdeklődőket. sVajon miért csalódtak ezek a fiatalok? Kiss Istvánná, a megyei művelődésügyi osztály csoportvezetője elemzi a kudarc összetevőit. — A tanulólétszám évről évre csökken, jövőre érünk a demográfiai hullám mélypontjához, ám a beiskolázási gondok mégis folyvást gyarapodnak. Hadd mondjam el, hogy ez nem országos, hanem Heves megyei, s azon belül is egri nehézség. A fiatalok zöme a megyeszékhely középiskoláit ostromolja, közülük is elsősorban a tagozatos osztályokat. Az ötszázhatvan fellebbezésből két- száztizennégy a Gárdonyi Géza Gimnáziumból és Szak- középiskolából érkezett hozzánk. Kevesen keresték fel viszont a hevesi gimnáziumot, s alig jelentkeztek a füzesabonyiba. Ellátogattunk mindkét helyre, s kutattuk a húzódo- zás okait. Mégsem nevezzük nevén a „gyereket”... Akinek nem sikerült, levélben küldik az értesítést: hely hiányában nem vették fel, holott jó néhányan a minimális követelményt sem teljesítették. Ez is a valóság nagyon udvarias szépítése, ráadásul téves illúziókat táplál a szülőkben. Jó lenne egyértelműen fogalmazni ... 0Ezért igyekszik mindenki a megyeszékhelyre, túlságosan is behódolva a divatnak. Itt aztán lehet válogatni: a jók közül is a legjobbakat! A Gárdonyi óvónőképző tagozatára 72, a biológiakémiára 36 ifjút fogadhattak. Pályáztak 171-en, illetve 96-an. Az elbírálás részleteiről hallgassuk dr. Nagy Andor- né igazgatóhelyettest. — A felvételi bizottság áttanulmányozta a jellemzéseket, mérlegelte a családi körülményeket, vizsgálta a képességeket, az adottságokat, értékelte, pontozta az írásbeli feladatok megoldását, s nem feledkezett meg az elbeszélgetésről, az egyéniség feltérképezéséről sem. Mi a már évek óta bevált módszer alapján szelektálunk. Azt hiszem, ez körültekintő és emberséges. Nem kétséges, ám az is tény, hogy (ez bizony felvételi vizsga a javából. Némi különbséggel, de így van ez másutt is. Lényegében befejeződött a beiskolázás. Az ötszázhatvan fellebbező közül kétszázötvennyolc kérelmet jogosnak találtak. Mi lett a többi fiatallal? Várta, s szeptember hatodikéig, a tanévkezdésig várja őket az ipari szakmunkás- képzés. Szóval: senki sem marad kívül az iskolák kapuin. Legfeljebb nem oda - kerül, ahová eredetileg szeretett volna jutni. Valljuk meg őszintén: a társadalmi igény és az egyéni érdek nem mindig egyezik, s a kettő közül mindig az előbbi a fontosabb, hiszen ettől függ jövőnk, gazdaságunk formálódása. Egyelőre — s ezt tudomásul kell venni! — munkáskezekre van szükség, s kevesebb érettségizettre mint régebben. A pillanatnyi csalódás azonban nem végleges tragédia. Az ifjú szakemberek három év alatt levelező úton is elvégezhetik a középiskolát, felesleges tehát lemondaniuk céljaikról. A versengés alapjában véve jó, ám a jelenlegi gyakorlat több szempontból is hibáztatható. Az elbírálást egységessé kellene tenni: legyen mindenütt felvételi vizsga. Ne értékeljük le a vidéki gimnáziumokat azzal, hogy ide bárkit felveszünk. Adjunk rangot nekik, legalább megkésve, mert itt is jól képzett, hivatásukat szerető pedagógusok dolgoznak. Tagozatos osztályokat már nem érdemes indítani, mivel az évtized végétől életbe lép a tantárgycsoportos oktatás, amely új helyzetet teremt. Válogatásra persze akkor is szükség lesz, ugyanis fokozatosan nő majd a tanulók száma, de a szakközépiskolai és a gimnáziumi hálózat nem gyarapszik. Legyen a pálma az arra valóban érdemeseké, akiknek képességeit mindenütt egységes alapelvek szerint mérlegelik. Fogalmazzunk nyíltan, beszéljünk őszintén, s már az általános iskolában ismertessük a valódi lehetőségeket. Ehhez persze javítani kell — lehet is — a pályairányítási munka színvonalán, mert sokszor a tanárok sem tájékozottak, s emiatt téves illúziókat táolálnak. Nem kis feladat ez, de megéri vállalni, mert csak így oszlik el a mendemondák köde, a csalódottság, s ráadásul egyre többen lelik meg a hivatás örömét leendő munkájukban... Pécsi István 1 *
