Népújság, 1976. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-06 / 133. szám

CSAK — Nem lesz belőled ember sohase, fiam — sóhajtott lezignaitan matematikatanárom, megérezve hennem azt a konok elszántságot, amellyel elutasítottam magamtól mindenféle olyan hamis Illúziót, miszerint én és a gyök­vonás valaha is megélhetünk egymással ezen a földgo- ly.pti- — Soha! — tette hozzá nyomatékkal. Igaza lett. Újságíró lettem és nem matematikatanár. Arcára különben alig vélekszem, csak mindig sírós és reménytelen hangjára, amely miatt a képletek között úgy éreztem magam, mintha temetőbe járnék, frissen hantolt sírok között keresve, hogy hol is lesz majd az enyém. Nem bízott a saját tantárgyába? Vagy egyszerű­en nem volt pedagógus? Ügy vélem az egyik megállapí­tásból fakadt, a másik: mivel nem volt igazán pedagó­gus alkat, nem is bízott abban, hogy amit ő tud, az ér­dekelheti is a tanítványait. Nem égett benne az átadás és a bevonás misztikus megszállottsága, a napi robot szintjén pislákolhatott benne csak a matematikát oktató pedagógus-mécses. Emlékszem egy másik tanáromra is. Annak sem az arcára. De még gesztusára sem. -Csak a létezését tudom. Három és fél perc alatt kivágott az iskolai kórusból Egyébként jogosan. Kitűnő karmester volt, remek érzé­kű, ma is tudom, hogy egykori iskolám szépen, rangosán szerepelt a mindenkori énekkari vetélkedésekben. Ám aligha hiszem, hogy vagy tízéves ottani énektanári tevé­kenysége alatt, akár egyetlen fisztuliázó hangú gyerekkel is megismertette és megszerettette volna az együttének- lés szépségét, a bizonytalankodó, botor hangot kézenfog- ta volna, hogy legalább a munkához való édes dúdolós lépcsejéig elvezesse. Számára a zeneoktatás az elit for­radalma volt. Kiválogatni a tíz, vagy ötven tehetségest, azokból kórust formálni, szerepelni és sikert aratni ve­lük, — a többit ott egye a fene a botfülével és bádog hangjával. ' Ma sem tudok és ma sem merek énekelni. Egy világ veszett el a számomra. Miatta? Is! Rossz pedagógus volt. A harmadik, aki tanított rideg volt és kemény, mint a kő. Három évig olvasta fel a „leckét” az irodalomtör­téneti tankönyvből, időnkint felpillantva, ki az az átko­zott, aki nem figyeli, mit szögez le a tankönyv és mit ol­vas fel belőle ő: Berzsenyiről. Űristen! Micsoda rend és unalom volt azokon az órákon. És ha megmarad tovább­ra is tanárunknak, ma utálkozva figyelném és értelmet­lennek ítélném is tán’ ezt az egész könyvnapi nyüzsgést. Három év után elkerült tőlünk és helyére egy fiatal, lel­kes, mindig vigyorgó, szemre mindennek csak éppen ta­nárnak ki néni néző fickó jött hozzánk. Az első óra szem­telenkedésünkkel telt el, amin ő nagyon jót derült. A második órán, már név szerint kért fel például engem, ismételném csak el hangosan a megjegyzéseimet, mert ő a világirodalomból vagy tucat, hozzám hasonló szem­telen fickót tűd idézni, — akikből mind neves ember lett. Azt is közölte velem, nem tartja valószínűnek, hogy csirkefogó lesz belőlem, ahhoz túl értelmes vagyok! Ö mondta! Hát ezek után szemtelenkedhet egy majdani neves ember? A legjobb barátunk, tanítónk, tanárunk lett, aki nem megnyitotta nekünk az irodalom világának kapuját, hanem bebizonyította, hogy az irodalom, a magyar és a világirodalom nem valamiféle külön világ: egész létünk, lényünk, a való világ, a társadalom terméke. Az ember életének jó darabját végigkísérik a peda­gógusok. Jók is, rosszak is, vegyest. Mégis, ha visszaréve- dek egykori diákkoromra, sőt a közelmúlt tanulmányai- ra is, jobbára olyan pedagógusokkal, tanítókkal, tanárok­kal volt dolgom, akik hitték azt, amit csináltak. Akik a tudásukkal, jó érzékükkel, emberszeretetükkel fegyel­meztek és csak kevés volt az olyan, aki e fegyelmezéssel ne érte volna el a célját. Furcsa statisztika: egy tanár negyven év alatt, csak harmincas osztálylétszámot is szá­molva és négy osztályban oktatva szaktárgyát, egy Eger nagyságú város társadalmát neveli fel. Félszázezer em­ber! Lenyűgöző szellemi hatalom, félelmetes kincs. Ret­tenetes felelősség. Ma is utálom a matematikát, és — érdekes? — valahogyan a családomban sem lett népsze- ; rű. Ma is, szakmámtól függetlenül is — mindenem a könyv, de — érdekes? — természetes társ az egész csa­lád számára is. Ilyen, vagy olyan formában szeretetet, vagy gyűlöletet valami iránt, még akaratlanul is átörö­kít az ember. Távol álljon tőlem, hogy minden felelős­séget az egykori matematika-, vagy énektanárom nyaká­ba varrják: juthat abból bőven az én nyakamra is. Csak jelezni akartam csupán, hogy a pedagógus munkája ne- gyedíziglen is visszatükröződik. Ki tudja megmondani az arra járók közül, hogy a : kertben virító virág töve, magja milyen nemesített tőről, magról való? Szégyenszemre sohasem kérdezzük a ne­mesítő nevét. Mostani jó szokás, hogy a tanulmányi ver­senyek győztesei mellett ott szerepel a tanár neve is, akinek bőven volt része tanítványa sikereiben. A minap panaszolta, vagy hogy inkább csak elmondta, mint va­lami megszokott dolgot, pedagógus ismerősöm: — ... eltelik néhány év, találkozunk az utcán és még csak nem is köszön... Mintha soha nem látott volna. És négy évig tanítottam... De ugyanő tudott mondani neveket, nem is keveseket, ' olyan tanítványaiét, akik évek múltán is visszatértek, fel­keresték, megtisztelték volt tanítójukat, tanárukat. Gár­donyi óta közhellyé koptattuk már, hogy a pedagógus — lámpás. Valamikor lehet, hogy volt, minthogy lennie kellett annak, de manapság szó sincs ilyenről. Nem vilá­gítania kell pislákoló lámpaként — mert a lámpa azért, mint hasonlat, a pedagógusra sem éppen hízelgő a száz­ezer wattok korában —, hanem egyszerűen csak tanítani és nevelni. Csak? Csak! és ez a szó a világ talán legdrágább „csak”-ja Meteorológiai állomás a Szudétákban Lengyelország délnyugat: részét, a Szudéták hegy­láncát aránylag kevés ma- * gyár turista keresi fel, pe­dig bővelkedik látnivaló­ban. Nagy része 1000 m alatti középhegység, csak a legmagasabb csúcsok emelkednek magasabbra. A vidék legnagyobb váro­sa az 56 ezer lakosú Jeie- nia Gora. Közelében emel­kedik a vidék legmagasabb csúcsa, a Smezka. Az 1602 m magas csúcson túrista- menedékház és meteoroló­giai állomás épült. Ezt áb­rázolja a holdfénynél ké­szült felvétel. ^AA/NA^N^AAAAAAAAAAAAAAAAAA/VNAA/'AAAAAzVS/\iVVVNAAAAAAA/'^v\AAAAAAAAAAAAA/SAAAAAAAAAAAAAAAAAA/*«^At\AAAAA/VNAAAAAAAAA/VV\AAAAAA/V\AAAAAA^/ HALÁSZ IMRE: ^AA/VNA/VVV\AAAA/VVW\AA/WSAAAA/y Közel a kenyérhez íkaaaaaaaa/saaaaaaaaaaaaaaaa/vws^aaaaaa/wsaaaa/s/vsaaa/sa/vsaaaaa^# 0 z alapozás, olyan, mint valami 100—150 év­vel ezelőtti ünnep. Még a „történelmi nagycsaládok” idejé­ből. A második hét­vége, hogy együtt va­gyunk : sógorok, szom­szédok, munkatársak; a „tisz­tes” József Attila, a „négy­szeres” Vegyes ciklus szocia­lista brigád. A hajnal pálln- kaivással kezdődik, az asszo­nyok a Rákóczi-indulóra kel­nek, s nyomban a főzéshez látnak. Bő reggeli 8 körül: tisztított főtt krumpli cse­réptálon, porcelántálon csá­szárszalonna és tavalyi kol­bász. Sonkaszelet sütve és nyersen. Üjhagyma, retek, főtt tojás. A demizson — bár meg­állás nélkül jár körbe-körbe — ettől kezdve nem ürülhet ki. Az alapozás: lakodalom. Ha a „mester” időnként át is ugrik motorkerékpárján a „körmünkre nézni”: rajz sze­rint haladunk-e — ilyenkor, kanálcsörgésre elódalog. Csak a „szűk családtagok” mara­dunk. A téglastöszra bontás­deszka kerül; szálkásra si­kált ólajtók a félfenekű vi­zeshordókra és máris: „csü­lökre magyar”, „sződd ki”, „mit mondott Lenin elv­társ?”, „ami nem megy, azt ne forszírozzuk” — „ami megy, viszont...”, „Forszí­rozzuk!”. Bár a fehér da- masztot ezúttal nem elénk — fölénk terítették: hajto­gatja a szél a szomszéd or­gonákat ... — Sör kéne ... Nem ho­zatnál, mama? — Miből? Nyolcvan forintom van fize­tésig — a férj s a háziasz- szony párbeszéde. Egy hang még teli szájjal: — Meg a papa pénze. —Hol van az már! Legfeljebb a papa nyugdíja. Igaz-e, édes­apám? — Mert nem jól oszt­játok be, Margitkám, azért — szól vissza a négyszeres Ve­gyes ciklus vezetője. — Ügy kell azt, ahogy a mi tmk- vezetőnk csinálta, igaz-e, Ja­ni! — S egy kis növésű, nagyhangú ember rákezdi: — Főnökünk volt és főnök újra, he-he. Visszakértek tő­le egy fillért is?... Egy... Nem tudok róla .. kettő ... Maga a bíróság mentette ' fel... Három „A vállalat po­litikai, gazdasági és társa­dalmi szervei nem jártak el körültekintően”, vagy hogy az istenbe mondták ... Négy ... Megrendelte a csem­péket az öltöző felújításá­hoz. Aztán „szállítási selejt- ként” kidobatta s kiíratta magának .... öt. Aztán hat... Aztán: húsz. .. huszonnégy. .. kétszáznegyven! Kétszázöt­ven lapát kell egy keverés­hez, s jöhet a két zsák „rusz- ki 500-as”. A lapát teszi-e? Vagy a véget nem érő demizsonkör- menet? — a kicsi embernek egyre nagyobb a sikere. Most a férj munkatársai, a józsefattilások szedik elő a maguk idevágó történeteit. Nem kerül különösebb meg­erőltetésükbe. Aztán mintha él is röstell- nék magukat „a dumáért”, a csak a dumáért; a „pártok”: Jani, nagyapa, a veje, a kis növésű szomszéd is — mind­nyájan. Keverés — trógli — dön- gölés. Keverés — trógli — döngölés ... „Egy ... tíz ... száz ... kétszáznegyven la­pát sóder, egy zsák 500-as. És: — Markold meg! Ne saj­náld ... Kapaszkodj, fiú ... „Dobjad!...” „Ne saj­náld!...” „Kapaszkodj, fiú”. — Nemcsak az alap készül így — a föld is alattunk. Az épülő gyárak, lakótele­pek évekig ide fuvarozták salak-, szemétfeleslegeiket. Mikor már a kutyatej sem éledt meg, kezdték parcel­lázni. Ennek is 20 éve. Aztán ki-ki elkezdte a homokot visszafuvarozni. Cement, vá­lyog, rózsatő került a ho­mokra; fölébe házak nőt­tek ... Ahány ház, annyi szabványtörténet. Ezé is (bár még csak az alapját rakjuk). Elindul egy család vala­honnan az ország csücské­ből. Először csak munkahe­lyet cserélnek. A férj is, asz- szony is 4-kor kel, 5 után ér haza. Mikor már minden porcikájuk beleutálkozik a buszozásba, vonatozásba, megszületik a döntés: „Köl­tözünk ... közelebb a ke­nyérhez”. Aztán amikor ab­ba is belefáradnak, hogy á kenyér ára albérletre megy el, újabb döntés születik. Te­leknézés. Telekvásárlás! Az­tán az „édesapám” mivel „úgyis ráér”, jegyet vált, kö­rülnéz és hozzálát a „hon­foglaláshoz”. Feltöri a feke­te-sárga „gyöpöt”, a köve­ket, az üveg- és eternitcső- darabokat külön kupacba hordja; s a „földbe” hagy­mát dugdos, krumplit ültet a spirituszon készülő, véget nem érő paprikáskrumpli- áradathoz. Kiássa a „kis bó­dé” helyét, segítkezik a kút­fúróknak. Majd homok ér­kezik, sóder, 3 gumis kocsi cement. S egy szabad szom­bati napon megérkezik a család; s a rokonok, a mun­katársak, „átlépnek” a szom­szédok is a „kerítés az ráér” — kerítésen. Elkezdődhet az alapozás... S mire bekör szönt az ősz; tető alatt a család. Hol van ez még? A papa „gyöpről” váloga­tott, kikalapált szögeit ren­dezi, a gazda a deszkáit, a kis ember, a szomszéd pe­dig — bár a mester hozza a műszereit is magával — be­áll „vasszervóg”-nak. Fújhat­nak egyet. Másfél nap a munkára fo­gott gyűlölet megszelídült bennünk. A trógli „kivette”, ami felesleges. Odaállunk a deszkákkal szöszmötölő majszterok fölé a majdani konyha, padlásfeljáró helyé­re, s nézzük: „Innen a gye­rekek szobájából nyílik ... Ide heverő kerül, televízió...” A háziasszony: a 10 éve megbecsült „jó munkaerő”, brigádtag, KGM kiváló dol­gozó körbejár a gőzölgő fe­ketekávéval. — Benne van ebben a sógorok túlórája, C- fuvarlevél, meg 2 hold ku­korica, 1 hold mák kapálása a tsz-től. Valaki számol: egy hold föld két és fél-három­ezer forint haszon. Ha na­gyon jól megy: négy. Szá­molok én is; karácsony kö­rüli túlórák — ezt már az ipartól örökölték. Amit még a faluból: egy hold föld: nincs április-május vasár­nap. Két hold föld: még sza­bad szombat sincs, csak kar­csú kis tavaszi, nyári szom­bat és vasárnap délutánok. Az egész derékszaggató régi élet: a látástól vakulásig élet, a „mi még beledöglünk, csak nektek legyen köny- nyebb” élet, itt van, ennél az alapozásnál. S előttünk? A telep! Két teljes utca (kezdjük a harmadikat). Igaz, a házak meztelenek. Tégla­falak véreznek a sárga vá- lyogvertfal-rengetegben. Az építőanyag-árak évről évre emelkednek. Ki győz? Min­den második-harmadik ház gazdája — ahogy megszá­molom. Aki Szabolcsból, vagy egy szigetvégi nádfede- les házból indul, azt leg­többször itt is a sár várja. Vályog, használt tégla. De alattuk a beton már egyfor­ma: „vasbetonná” edzett. Hátul lemezjátszó-duruzso- lás, öntő ismerősöm érettsé­gire magol. Egy utcával mö­göttünk már vasárnapot mu­tat a naptár. A lábunk bele­köt az emblémás gumicsiz­mákba. Még négy keverés! Még három! Kettő! — Két hét múlva jöhe­tünk falazni. ... Színültig telnek a desz­kaközök, a deszkavályúk. Csillogó, szürke mázukon pi­ros Nap világít, vakít a mű- anyagteknő, a malterosládák- ba kimert mész; a hokedli­állványok tövében kilocskolt mészcsíkok. Mészfoltok. Mész- tócsák ... Meszesgödrök az égen is: — orgonák, orgo­nák. S meszesgödrök fölöttünk: csillagok. !FÁBRI PÉTER: AZ ESTE ; Az este lusta teste úgy | hever, ; ahogy bolond hever pihenni ágyra. ' A szél a fák gitárján érte ver ■ ki dallamot, színezve lágyra. De értem, én bolond magányomért ; ki verne még ki dalt okos gitáron? : Ha még valóraváló álomért ; könyörgök, hallják azt e tájon? ; Ha sóhajokra két mezőn a fű, : erőt merít a rét az éjszakára. ; De az miből merít erőt, ki hű, ; ki bízza életét szavára? Színekben vált az este: álmodom, ! vagyok zengő érc, pengő cimbalom. RÓZSA ENDRE: JELENLÉTEK EGT KEGYENCRE Ha már a hegy csúcsáról lefelé gördül egy kő — legombolyítja az egész hegyet. ’ Ki ujjlenyomatokból álltái össze — most eltűnsz a merülő kezekkel, és nyomod j a levegőben tüstént beheged. A GAZDÁTLAN SZOBA Amint megérkezem haza, hiányomat, mint vizsla a vadat, teszi elém a gazdátlan szoba. : Ittlét vagy ottlét — aligha jelenlét. ! De az ember tanácstalan. Ha tartozik valahová — már tartozása van, s nem tudni, mikor, ki vagy mi ellen vét. ■MEZEI ANDRÁS: RÜCSÖK | Kapualjból a kapualjba futottam háztól házig. ! Csak az árkádok állanak, ; a boltozat hiányzik. | Szoba sarok! Szoba sarok! ; Valaha benned álltam, ! Mint leakasztott kép helye | világít üres hátam. ^ 'aaaaaaaaaaaaaa^^w^a^aaaaa^aaa#* 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents