Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

Bz irodalom propagandistája

75 éve született Szerb Antal

Kísérteties kísérlet, kockázatos is: évtizedek múltán elővennünk ifjúkorunk kedves könyveit. Vagy úgy, hogy megállják a próbát, s ez nem csupán időt álló érteküket bizonyítja, hanem a múlhatatlan hatást is, amellyel egykor bennünket formáltak.

Szerb Antallal sokan vagyunk így, akiknek középiskolás korunk a 4U-es évekre esett: tankönyvként használtuk magyar irodalomtörténetét, a felejthetetlenül élvezetes munkát, amely tanulás nélkül is emlékezetünkbe vésődött, de úgy, hogy évtizedek múltán is tudjuk idézni; utána világirodalomtörténc- tét már önként választottuk évezredek irodalmába indulva, felfedező útjainkhoz vezetőnek. 1

Hallatlanul merész dolgot cselekedett a fiatal tudós, amikor az Erdélyi Helikon teljes magyar irodalomtörténetre hirdetett pályázatára megalkotta ezt a művet (megnyerte vele a pályázatot).

A világirodalom története c. műve 1941-ben jelent meg, bár nem olyan szikrázóan szellemes és gunyoros, mint a magyar volt, de visszafogottságában is rendkívül élvezetes és igen nagy előnye, hogy mindig a tárgyalt irodalom „életrajzát” igyekezett felvázolni, annak fordulatait ábrázolni, s nem csupán írókat bemutatni.

A tudományt művészetté, s ezáltal vonzóvá, érdekessé tette. Ugyanígy cselekedett korának jelenéről szólva, amikor a Hétköznapok és csodák (1935) esszéiben a század első felének angol, amerikai, német és francia regényirodalmát tekintette át.

Az egész népet tanító pedagógus hivatástudata, írástudói felelőssége sugallta szavait, mikor így nyilatkozott: „Az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében. Célja, hogy étvágyat csináljon az igazi irodalmi művek olvasásához”.

Igazi műfaja az esszé volt: regényeit is ehhez közelítette.

A háború alatt többször került munkatáborba, végül 1944-ben a nyugat-magyarországi Balfon gyilkolták meg a nyilasok. 43 évet élt csupán, életműve mégis páratlanul gazdag. Most 75' éves lenne

^ y^/\/\/^/\i^\/\/\/\/^/\/\^<^<^é\AAAAAA<i^,<MMM^AAJkAAAAJkJkA<kAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAM

BENJÁMIN LÁSZLÓ:

Májusi vallomás...

Mint afci beomlott bányából menekült meg... Belémhasít a levegő és meghökkent a nap.

Maga a csupasz élet, a hétköznap is ünnep lehetne már nekem —, de nem voltam szabad.

Te nem hiszel szavamnak, mert neked csak jövőd van, de torkig eleven bennem az átkozott múlt, te csillagokba látsz, az én szememben köd van, életem megmaradt, de visszájára fordult.

Rab voltam én sokáig és álmodtam magamnak szabadságot, hazát, új embert, népjogot, kutattam társakért, terveztem forradalmat és vertem mellemet, mint harci nagydobot.

S a zsarnokság betelt, a sziklavár beomlott, míg én a semmivel viaskodtam merészen s haza támadt a romból és milliók kiontott véréből szabadság nőtt. S nekem nincs benne részem.

Mint a játszó gyerek őrül magafaragta

lován ügetve s nem kell neki a drága játék, úgy volnék boldog én akármiig kis darabka résszel a közös jóból, ha nem volna ajándék. Ha fegyverrel a kézben vagy anélkül ha bátran áldoztam volna bármit, magamnak és a köznek szabadságot s békét szerezve... A hazátlan múlthoz örökre holtak és emlékek kötöznek.

S már így kell lennie? A visszafordult álmok

harcterein csatázik a lelkiismeret:

Géppisztollyal kezemben a fordulóban állok, hol támadásra vár a felmentő sereg, hol gonosz állkapcsú gyilkosok sorfalából repes felém anyám s puskámra vár az őszi hullásba fordult ország. Nincs verhetetlen tábor — csak az árnyékokét, azt nem lehet legyőzni

Homályban múltak éveim s árnyak közé kerültem, hogy a börtön felettem ledőlt — s az omladék közül kitátorogva szemembe csap derülten, felhőtlen tisztasággal, forrón a déli ég.

Még félig vak vagyok, itt állok megzavartén. Enyém is e derű? Nem tudok hinni benne.

Ki csak halálra bátor, de harcra gyáva voltam, méltó vagyok-e újra beállni a menetbe?

A májusi menet élén haladni akkor ügyesség■ ok, erő nekem nem adatott.

Ki láttad porbahullni a zsarnokkal a vaskort: ó, ~boldog sokaság, sodord, vidd a vakot.

A felfelé törő tömeggel összeforrva felszáll a köd a szemről, erőre kap a láb s holtaktól menekülve, erősekkel a sorban nyitott kapukkal vár rám az újuló világ.

KISS DÉNES:

CZINGER ANTAL: ANYÁK NAPJA

Anyámra gondolok

Anyámra is kell gondolnom néha, ki égig növő ködökben topog. Hóharmatos a kinthagyott répa, mit ha fölszed, már ujjain ragyog gyűrűk brilliánsa s fénylő ezüst, ó. csillogóbbat sose hordhatott, mert jég-tüzű az és illó, mint a füst

Anyámra is kell gondolnom néha; az éj befészkelt félszemébe már, haja: kint roskadó, őszi széna, nem őrzi rajta szánéit a nyár.

Anyámra is kell gondolnom néha: napját föl is törheti a sötét madár, s hova lesz akkor életem szép bizonyítéka?

GARAI GÁBOR:

Őértük szólok én...

Oértük szólok én,

kik dolgaink nehezét végzik e földön: répát egyelnek mély fekete sárban, barmok alól hordják saroglyán a trágyát maltert cipelnek gémberedett kezekkel s betongerendákkal ducolják föl a mennyet;

őertük szólok én, akik a kibernetikus gépek alól egy fészek-alja friss képletet bölcs eszmék árnyába terelnek;

őértük szólok én,

kik porló szenet lapátolnak a távfűtés kazánjaiba, kik az úszó-darukat vezérlik kemény figyelemmel, akiken csak a tett segít, nem a jámbor ima;

őértfik szólok én,

akikkel egyforma-félszegen

járok e földön itt, mióta megszülettem,

kik nehéz kezüket itt melengetik meg

parázsló eszméletemben;

akik álmukban földadognak

a barom meg a gép lélegzet-ütemére,

kik naponta meghalnak, s az örök örömöt

hagyják fiaikra, kínlódva, remélve;

őértük szólok én,

kik értem szólnak, ámbár öntudatlan nyers kétségükben, bánatukban, kik életükkel kockáznak a hűvös halálos azúrban

egy köldök-zsinóron kilógva a meztelen űrbe, mint végtelen ingák — szívtől-szívig röpülve;

őértük szólok én, őértük, kik az egyetlen

cselekvést és az egyetlen jó-szót tudják bajunkra,

akikben együtt lélegzik szülőnk cs gyermekünk,

az állandó meg az új,

az elhervadt s a folyton fölvirágző,

a földre tiport és ismét égbe szálló,

a fogyhatatlan örömöt sugárzó

vígasztalás:

a munka.

P

•*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAí NAA/W

AAAAAAAAAAAAKAA/WWVAAAK/WVAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAA/SAAAAAAAAANAAAAAA

A vonaton még nem volt sem- mi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.

Már mikor a motoscafon az állomásról befelé hajóztak, és elhagyták a Canele Grandét a rövidebb út kedvéért, Mihálynak feltűntek jobbra és balra a sikátorok. De ekkor még nem sokat törődött velük, mert eleinte teljesen lefoglalta Velence velencesége: a víz a házak között, a gondolák, a laguna és a város téglavörös-rózsaszín derűje. Mert Mihály most volt először Olaszországban, harminchat éves korában, a nászútján.

Hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult — Angliában és Franciországban éveket töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, félt, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől.

Ha nem házasodik meg, és nem íz a szándéka, hogy szabályszerű, ilaszországi nászúttal kezdődő há- ’aséletet éljen, talán mindhalálig salogatta volna az olaszországi itat. Most is úgy jött el, hogy nem s Olaszországba jött, hanem nászúira, ami egészen más. Különben is most már jöhetett, mert már férj volt. Most már, úgy gondolta, nem fenyegeti az a veszedelem, ami

C70rc;7n 0

SZERB ANTAL:

Az első napok békésen teltek el,

nászutasi örömök és szelídebb, nem megerőltető városnézés közt. Mint nagyon intelligens és hatalmas önkritikával rendelkező emberekhez illik, Mihály és Erzsi igyekeztek megtalálni a helyes középutat sznobizmus és ellensznobizmus közt. Nem fárasztották magukat halálra, hogy megtegyenek mindent, amit a Baedeker megkövetel, de még kevésbé akartak azok közé tartozni, akik hazamennek, és hencegve azt mondják: A múzeumok... hát múzeumokban természetesen nem voltunk — és büszkén egymásra néznek.

C gy este színházban voltak, és

*- mikor utána visszaérkeztek a hotel halijába, Mihály úgy érezte, hogy nagyon szívesen meginna még valamit. Nem tudta pontosan, hogy mit, még leginkább valami édes borra vágyódott, eszébe jutott a szamoszi bor különös, klasszikus íze, és hogy milyen gyakran kóstolgatta Párizsban, a Rue des PeUtas és holdvilág

Nászút

(RÉSZLET)

tits Champs 7. szám alatt egy kis borkereskedésben, és arra gondolt, hogy Velence félig-meddig már Görögország, itt bizonyára lehet szamoszi bort kapni, vagy esetleg mavrodaphnét, mert az olasz borokkal még nem volt tisztában.

Megkérte Erzsit, menjen fel egyedül, majd mindjárt utánajön, csak iszik valamit — igazán csak egy pohárral —, mondta komolykodva, mert Erzsi, ugyancsak álkomolysággal, mértékletességre intette, mint fiatalasszonyhoz illik.

Eltávolodva a Canele Grandétól, amely mentén állt a szállodájuk, a Frezzeria körüli utcákba jutott, ahol ilyenkor éjszaka is sok velencei járkált, azzal a különös hangyaszerűséggel, ami ennek a városnak a lakóit jellemzi. Az emberek csak egyes útvonalakon járnak itt, mint a hangyák, mikor vándorlásra indulnak a kerti úton keresztbe; a többi utca üresen marad.

Mihály is a hangyaúthoz ragaszkodott, mert azt gondolta, hogy a bárok és fiaschetteriák bizonyára az emberjárta utcák mentén terülnek el és nem az üres utcák bizonytalan homályában. Talált is számos helyet, ahol italokat árusítottak, de valahogy egyik sem volt az, amit keresett. Mindegyiknek volt valami hibája. Az egyikben túlságosan elegáns emberek voltak,

a másikban túlságosan egyszerűek, és egyikhez sem tudta asszociálni azt az italt, amit keresett. Az italnak valahogy eldugottabb íze volt. Lassanként úgy érezte, hogy azt bizonyára csak egyetlenegy helyen árulják Velencében, és azt a helyet neki ösztöne alapján kell megtalálnia. Így került a sikátorok közé.

Egészen szűk utcák ágaztak egészen szűk utcákba, és amerre ment, ezek az utcák mindegyre szűkeb- bek és sötétebbek lettek. Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben levő házsort, a hallgató, nagy ablakos házakat, amelyek mögött, úgy gondolta, titokban intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.

(Mi volt ez a furcsa bűvölet és extázis, ami elfogta itt a sikátorok közt, miért érezte úgy magát, mint aki végre hazaérkezett? Talán a gyermek álmodhatott ilyesmiről — a gyermek, aki kertes villák lakója volt, de félt a tágas dolgoktól —, talán a kamasz akart élni olyan szűk helyen, ahol minden félnégyzetméternek külön értelme van, tíz lépés már határsértést jelent, évtizedek telnek el egy rozoga asztal mellett, és emberéletek egy karosszékben; de ez sem biztos.

Í

gy bolyongott a sikátorok közt, míg arra nem eszmélt, hogy hajnalodik már, és ő Velence túlsó oldalán van, az Üj Parton, ahonnan a temető szigetét látni és távolabb a titokzatos szigeteket, köztük a San Francesco in Deserto szigetét, ami egykor a leprások tábora volt, és nagytávol Murano házait. Itt a szegény velenceiek laktak, akikhez csak messziről és kevésbé ér el az idegenforgalom haszna, a kórház itt volt, és a halottak gondolái innen indultak el. Most már ébredeztek egyesek, és munkájukba mentek; és a világ olyan mérhetetlenül sivár volt, mint amikor az ember nem aludt éjszaka. Talált egy gondolást, aki hazavitte.

Erzsi már rég rosszul volt az izgalomtól és a fáradtságtól. Csak fél kettőkor jutott eszébe, hogy minden látszat ellenére kétségkívül Velencében is lehet a rendőrségre telefonálni, amit meg is tett az éjszakai portás segítségével, természetesen eredménytelenül.

Mihály még mindig olyan volt, mint egy alvajáró. Iszonyú fáradt volt, és nem tudott értelmes feleleteket adni Erzsi kérdéseire.

— A sikátorok — mondta —, meg kellett már egyszer nézni a sikátorokat éjszaka, ez hozzátartozik, más is úgy szokta.

—__De miért nem szóltál, vagy miért nem vittél magaddal?

Mihály nem tudott válaszolni, sértődött arccal bújt ágyába, és nagyon keserű érzéssel aludt el.

I—| át ez a házasság, gondolta, 1 ■ ennyire nem érti, ilyen reménytelen minden magyarázat? Igaz, hogy én sem értem.

\

A Vörös tér halszem-optikával

(Fotó: TASZSZ—MTI—KS