Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-09 / 109. szám
Kétszáz éve született Berzsenyi Dániel Barabás Miklós rajza Berzsenyi Dánielről BERZSENYI DANIEL: Osztályrészem Partra szállottam- Levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám. Béke már részem: lekötöm hajómat. Semmi ttindérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A heves ifjút! Bár nein oly gazdag mezeim határa, Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissza, S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tiburi forrás: Van kies szőlőm, van arany kalásszal Biztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet? Vessen a végzet, valamerre tetszik, Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre! Csak te légy vélem, te szelíd Camoena! Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderült virány lesz Gyenge dalodra. Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt hűves ernyőd. MIKÖZBEN ezeket a sorokat írom, kéziratai hevernek asztalomon. Egy készülő emlékkiállításhoz nézegetem őket, verseket, leveleket s még több iratot gazdaságának hétköznapjairól. Jobbágynévsorok, bérelszámolások, adóslevelek vannak a kezemben, jó részük a költő hétköznapi gondjairól beszél. Olvasásuk közben egyre jobban értem, hogy megpróbált menekülni közülük a költészet, vagy ahogy ő szerette mondani, a képzelődések országába: „Vesződöm, mint Te, széllel, esővel, hideggel; hol a levegőben fellengek, hol a porban izzadok, és igazi helyemet sem itt, sem ott nem találom. A sok eső most Néked okozott károkat, tavai pedig nekem csaknem minden gabonámat elrothasztotta, és ötszáz kedves selyem birkámat megölte. De csak ilyen a világ! Siessünk, Barátom, a Képzelődések országába! nincs ott sem dér, sem zápor, ott mindenkor megtaláljuk mindazt, ami valaha lelkeinket feszíté, ott Te az enyim vagy” — írja Nikláról Kazinczynak. Menekülése sohasem lehetett teljes: még rá volt szorulva gazdaságára, de a földesúri életforma már nem boldogította. Élete végéig különben is hol így, hol úgy húzta magához a kor „magyar nyomorúsága”, Napóleon és Metternich korának politikai ájultsága, az értéktelenedő pénz, vagy hogy ismét szavait idézzük, a „mezei szorgalom” akadályai, mai szóval a mezőgazdaság elavult módszerei, amelyekről különben a parasztsorsra az akkori időkben ritka megértéssel kitekintő tanulmányt írt. Ebben is, egyéb írásai javában is gyakran kitört a földesúr világából, és különösen pályájának derekán, amint ez különben minden tankönyvben olvasható, a felvilágosodás eszméinek adott hangot, Kevésbé szerencsés óráiban viszont jámborság és középszerű rezignált életfilozófiájának helyességéről próbálta meggyőzni magát, igaz, hogy ez csak alig-alig sikerült neki. Szavainak közönséges értelmét meghazudtoló képei még akkor is a kicsinyes környezetéből vaió elvágyódásáról vallanak, amikor néhány, nem mindig eléggé értett versében a lehorgo- nyozottsággal való megelégedést akarta megénekelni. Például az ilyen sorokban: Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: A költő emlékezete Ott meleg kebled fedez, oh Camoena, Itt hűves ernyőd. (Osztályrészem) EZ A MESSZIRE és sokfelé kitekintő, mondhatnánk úgy is, dinamikus látásmód jéllemzi, amikor kora vajúdó Európájáról és vajúdásra váró Magyarországáról beszél, többek közt az alábbi, később a muzsikus Kodály Zoltán képzeletét megmozgató strófákban: Forr a miág bús tengere, oh magyar! Ádáz Erynnis lelke uralkodik, S a föld lakóit vérbe mártott Tőre dühös viadalra készti. Egy nap lerontó Prusszia • trónuszát. A balti partot s Adria öbleit Vér festi, s a Cordillerákat S Haemusokat zivatar borítja. Fegyvert kiáltanak Bakira vidékei, A Dardanellák bércei dörgenek, A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak (A magyarokhoz) Messzire tekintő kitárulá- sai azonban rendszerint tettre kész hazaszeretetre buzdító szavakba torkollottak, így az előbb említett versének közismert befejező soraiban is. Jó néhány ilyen sorát már megszületésüktől kezdve nemzedékek idézték s jó részük ma is eleven érzékenységgel hat. Magunkénak érezzük azt. a szeretetek is, amellyel szülőföldje, a dunántúli táj képeit még akkor is fel tudja idézni, amikor éppenséggel Ho- ratiusról beszél. NYUGTALAN lelkivilágáról szintén dinamikus ellentétpárokkal tett vallomást. Azt hiszem, kevés magyar költő írta íe hozzá hasonló szenvedéllyel azt a szót, hogy szerető. De máskor is, szinte minden sorában, a lefojtott és kitörni akaró életenergiák küzdését s a küzdés fáradtságát kísérő csendes, férfias mélabú jelenlétét érezzük. Ez utóbbinak egyébként a leghitelesebb magyar kifejezői közé tartozik. Arról is szólnunk kell még, hiszen költőre emlékezünk, hogy irodalmunk eredeti nyelvteremtő, stílusteremtő tehetségei közé tartozik. Ma is frissen ható szépségeit azonban nem annyira a mostanában újból divatos neoklasszikus megjelölést ráerőszakoló filológusok, mint inkább modern költők, köztük Füst Milán, Illyés Gyula, Kassák és a nyelvteremtő zsenijének egy szép tanulmánnyal is hódoló fiatal Radnóti érezték meg és hasznosították a maguk számára. De új utakat kereső fiatal költőink szintén tanulhatnak nyelvteremtő merészségétől, amelyet nem kis mértékben annak köszönhetett, hogy kedves versformái, az antik versformák alkalmazása a szokatlanság erejével ható asszociációkhoz segítette hozzá. Az is érdekes, s ma szintén frissen, ha tetszik modernül ható tulajdonsága, hogy sorai nem elsősorban festőiségükkel, hanem pusztán nyelvi alakjuk természetével, s az igék, a főnevek, a jezők különleges * kapcsolásával ragadnak meg bennünket. MÉGIS akadnak olyanok, akiket talán elriaszt, hogy sok benne a ma már alig ismert mitológiai kép és a költő korának nem mindig közismert fcsemé- nyeire, személyeire való utalás. Arra biztatom az olvasót, ne zavartassa meg magát vélük s figyelmét inkább szép nyelvére, erőteljesen zengő muzsikájára irányítsa. Ha azt teszi, még akkor is jól megérti verseinek lényegét, ha egy-egy szó jelentése esetleg homályban marad előtte. MEGEMLÉKEZÉSEM végére érve ismét rápillantok egyik kéziratára. Lovait sorolja fel rajta, tizenhét lovát, köztük egy „tündér fekete kancát” és több szép. pejt. Talán épp közöttük, jutott eszébe a „nyihogó paripák szökésének” az az erőteljes képe. Ezt mint bizonyára sokán emlékeznek rá, A magyarokhoz c. versében idézte fel. De az a „véres, tajtékos, pányvás mén” is az ő világának képe lehetett volna, amelyet a már más költői nyelven beszélő, de magyarságának gondjaiban mégis késői fokona, Ady Endre az avult köteleket elszakítani akaró magyar lelkek szimbólumává tett meg Barőti Dezső BERZSENYI DANIEL: Az ulmai ütközet Mit hallok! Árpád honja határain Algyúk dörögnek! rettenetes veszély Zúg, mint dagadt felhők morajjá S Borsporusok zokogó nyögése. Egy nagy csapással mindeneket levert A harc s dicsőség kénye, Napóleon, S mint Jupiter mindent lerontó Menny köve, egy ria- dással elszórt. Látom hazámnak fegyveres őreit Rémült futásban; látom az éktelen Vert had zavarját tébo- lyogva, S Bécs s Pozsony érckapuit vívatlan Kitárva! Oh sors! oh csuda nap! mi ez? Nincs hát remény már? — Itt az idő, magyar, Mely majd szabad lelked nem ismért Jármot akaszt te szilaj nyakadra! Nyolc száz repült cl már Budavár felett. Villámok ádáz zápora, vér- özön Toldult s rohant rád számtalanszor Ámde te, mint az egekbe ötlő Kriván, mosolygói a zivatar között. Rémithetetlen melled acélfalat Vont fel körülted, s vakmerőén A haragos buzogányt ragadván, Gigászerővel harera szegült karod, Vívtál ezerszer többel ezer csatát: Menj, most mutasd meg Zrínyi lelkét, Zrínyi dicső remekét, halálát! Merj! a merészség a fene fátumok Mozdíthatatlan zárait átüti, S a mennybe gyémánt fegyverével Fényes utat tusakodva tör s nyit. ö. ILLÉS ENDRE: Hogyan jelentkezik egy költő? Berzsenyi úgy, hogy egyszerre hetvenhat verssel, majdnem teljes életművel mutatkozik be a kortársaknak. Már együtt a kötet, Kazinczy javítgatja, költők és kritikusok izgatottan olvassák, már nyomdász és a nyomáshoz pénz is akadna; de valami még hiányzik. És 1810-ben Berzsenyi végre Pestre utazik a „Portrait-mahler”-hez. Ekkor jut túl először Sopronon. De elégedetlen lehetett a képpel, mert 1812-ben Bécsben keres fel egy réz- metszőt. Száz-százötven évvel ezelőtt verseskönyvből nem maradhatott el a költő arcképe. A portréjával kísérleteztem én 0A téli költő önarcképét ő maga többször felvázolta. Talán legszebb a barátné- jához írt levéltöredék. Mintha egy felnyíló medallion árulná el féltett titkát: „Lefestem szüretem estvélyi óráit, — Ha már cselédimet nyugodni eresztem. — És csak alig hallom a vígság lármáit, — Agg diófám alatt füzemet gerjesztem. — Leplembe burkolva könyökömre dűlök, — Arv> vm'S’^PTTlIélem. — A képzelet égi álmába merülök, — S egy szebb lelki világ szent óráit élem. — Az őszi bogárnak busongó ' hangjai — Felköltik lelkemnek minden érzéseit, — S az emlékezetnek repdező szárnyai — Visszahozzák éltem eltűnt örömeit. — Életem képe ez. Már elestvé- lyedtem, — Béborult az élet vidám álorcája! — Még két mulatótárs van ébren mellettem: — A szelíd szerelem hamvadó szikrája — S bús melancholiám szomorgó nótája.” Amikor ezt a vallomást írja, a magányos férfi, ki családjában, osztályában és írótársai között haláláig magányos maradt, mindössze harminckét éves, Ugyanebben az évben Kazinczyt arra kéri, nevezze őt Niklai Remeté-nek vagy Somogyi Diogenes-nek. EA második arcképvázlatot a kortársak hideg tűje karcolja acéllemezre. RÉSZLET Berzsenyi 1810-ben Pesten van. Március 27-én érkezik Budára, és a Lúd-fogadóban száll meg. Erről a márciusi látogatásról érzékletes „kémjelentést” küld Szemere Pál Széphalomra, az irodalom bábuit kényére rángató mesternek, Kazinczynak. Elmondja, hogy első nap Pestről nem tudtak átjutni Berzsenyihez Budára, mert ezen a kora tavaszi napon a Dunán nem állt a hajóhíd. Másnap csapatostul tódultak át a költőhöz Kazinczy pesti fiataljai, de a Lúdban zárva találják szobáját, mire ólomdarabbal az ajtóra írják tiszteletüket. Pestre visszatérve Szemere lát ugyan a hídon „egy kis, kövér magyart”, meg is kérdi barátaitól: nem Berzsenyi jön-e velük sziembe? De két társa Kölcsey és Vitkovics, csak nevetik. 1 Még kétszer keresik aznap — hiába. A költő helyett csak a kocsisával tudnak beszélni. Megtudakolják tőle, mint van öltözve gazdája? — Szürkés színű köpönyegben, bárányprémes kalpagban, osztán meg... — kezdi a kocsis. De nem folytathatja. Az ifjak gúnyosan félbeszakítják: — Vörös nadrágban, nemde? — Nem, uram! — feleli ámulva a kocsis. — Az úton kék nadrágot láttam őkigyelmén. A kis párbeszéd vörös nadrágja — gyúnyos szemhunyorítással — többször visszatér még a levélben. A jelentés következő szellemessége Berzsenyi első megszólalása. Az ifjak ismét a hídon találkoznak a zömök költővel. Mögötte egy szolga nagy halom frissen vásárolt könyvvel. Szemere megszólítja, megmondja a nevét, Berzsenyi meglepődve, kissé zavartan, kedves-nyersen mondja: — Már úgy kerestettem az urat, mint a tűt. Hét forintomba került a kellner, akit általküldtem. Bizony ez lúdtalpas mondat. A kecsességet kedvelő széphalmi mester elmosolyodhatik a jelentésen. De van tovább is. A pestiek Virág Benedekhez, a szent öreghez akarják vinni Berzsenyit, de ő inkább a híres cigányt, Biharit szeretné hallani. Este a magyar teátrumban Kotzebue egyik darabjához ültetik be, s megint Bihari a csattanó. A niklai földesúr a végén ellaft- kadva, szomorúan mondja: — Be kár ez a németektől való muzsika. Miért nem fogadják meg inkább Biharit. És Berzsenyi meg is bántja őket. Együtt isznak a Lúdban, Berzsenyi szobájában. A költő vörös bort tölt a poharakba. Vitkovics hamarosan dalolni kezd, és dalol Berzsenyi is. Vitkovics váratlanul meg akarja csókolni az éneklő Berzsenyit. A nyakába borul, de az szelíden, mosolygó felsőbbséggel kitér a csók elől: — Megengedjen az úr, pipa van a számban... A_ fölényes pesti ifjakban lobba'h a gőg és a megalázottság. Pirosra válik az arcuk, mintha leforrázták volna őket. És a jelentés továbbra is csupa egrestüske és csalánlevél. Megtudjuk, hogy Berzsenyi a pesti Paradicsom fogadóban mindannyiukat otthagyta, és különszobába vonult a muzsikáló Biharival. Hogy Szemere szonettjére csak ennyit mondott: .Igen cifra”. Hogy bírálta Kazinczy javításait a Berzsenyi-verseken : „Vájjon miért ellensége a Duna mellyéki szavaknak?” És hogy harmadnap, a válás percében, Szemere erőszakkal mégis megcsókolta Berzsenyit. Mire a költő önként kereste fel búcsúcsókjával Kölcseyt. — Mikor látjuk egymást? —kérdezte Vitkovics. A niklai nemesúr csak rejtelme- < sen mosolygott: ; — Levelekből látja igazán az ; ember egymást.- -J A medalliont becsattinthatjuk, a < kémjelentést elzárhatjuk. < A gyanútlan Nikla.és a gyanakvó < Széphalom fintorog egymásra a két < portréból. Szóljanak a versek is. AVWW'/VWWiA/VWW^VW^V^ %
