Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-09 / 109. szám
Mf JVAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/ Nemes György: 0 Érzelmi kultúra Sok évvel ezelőtt egyik munkahelyemen volt egy kollégám. Harminchat-harmincnyolc év körüli férfi. Egy alkalommal, bizalmas hangulatában elmondta nekem: ő még soha életében nem volt szerelmes. Akadtak úgynevezett nőügyei, jelenleg is házas, de soha egyetlen nővel kapcsolatban nem támadtak olyan érzései, mint amilyenekről versekben, regényekben olvasott, kamasztársaitól annak idején, s most felnőtt korban egyik-másik férfitársától hallott. Olyan hangulatok, érzelmek, ellágyulá- sok, .ábrándozások, amelyeket közkeletű szóval szerelemnek szoktak nevezni. Magam nem vagyok ugyan különösen romantikus hajlamú, szeretem a racionális, az ésszerű gondolkozást és cselekvést, de úgy gondolom: a teljes emberi léthez hozzátartoznak az érzelmek, hozzátartozik a szeretet, az álmodozás, a szerelem, ritka esetben még a sírás is. Szánakozón néztem kollégámra, s hirtelen az jutott eszembe: olyan ő, mint például azok az emberek akiknek életéből kimaradt a szép, az igazi, a nemes zene, amelyet kissé indokolatlanul ugyan, de komolynak neveznek. Olyan ő, mint annak az önző vagy tudatlan férfinak a felesége, akinek életéből kimaradt a szerelmi együttlét szépsége, csúcsa, gyönyöre. E nélkül is le lehet élni egy egész életet (és hány asszony élt le így, még gyerekekkel is maga körül, hosszú feleségéletet!). Szép zene nélkül is eltelik az élet, de valami mégis hiányzik belőle, és csak sajnálni lehet azokat, akiknek élete e szépségek — lényegében érzelmi szépségek — nélkül múlik el. Gyermekkoromban anyánkat — négyen voltunk testvérek! — anyukának, apánkat apukának hívtuk. S ezzel a becéző alakkal összecsengett, hogy. elmenetelkor és megérkezéskor megcsókoltuk szüleinket, s ők is megcsókoltak minket. Mikor egyszer egy írásomban a főszereplő anyuká-nak szólítja az anyját, a kézirat egyik szakértő olvasója — már nem tudom, kicsoda — kifogásolta ezt a szót, giccsesnek, azt hiszem, kispolgárinak nevezte. Hadd idézzem itt Szabó Lőrinc Tücsöknezé-jének VIII. verséből azt a néhány sort, melyben szülei emlékét eleveníti föl: „Messziről hallottuk a vasutat: / görgő robaj, fütty, mozdonydohogás, / ott dolgozott az apám... Csupa máz, / olaj s korom volt, ha megjött: a kék / munkaruhát anyuka mosta. •Lám, Szabó Lőrinc is anyukának hívta az anyját. Föltehetően a becézéssel együttjárt az erős és nem leplezett érzelmi töltés is. Ismerek egy fiatalasszonyt, aki jelenleg gyermekgondozási segéllyel otthon van. Mindig jól érezte magát a hivatalban, ahol dolgozik, most nagyon hiányzik neki az ottani társaság. De a férje hallani se akar arról, hogy majd visszamenjen a munkahelyére. A fiatalasszony pelenkát mos, bébiételt paszíroz, etet, sétáltat — unja az életét. Talán ezért nyilatkozott úgy, hogy az ember azt gondolná: teljesen hiányzik belőle az anyai érzés. Ezt mondta: — „Én csak csodálom anyuékat: mikor én meg az öcsém kicsik voltunk, anyuék a legfontosabbnak a velünk való törődést tartották. Nem jártak moziba, színházba, társaságba, aztán szépen eltelt az életük, s most mi van? Én ezt nem csinálom. Szeretem a gyerekemet, de nem vagyok hajlandó föláldozni érte az életemet. A gyerekek ugyanis hálátlanok, mikor felnőnek, magamról tudom. Majd én megtalálom a módját, hogy a gyerek miatt ne múljon el unalmasan a fiatalságom, és élvezzem az életet, amíg lehet. Öregen már úgyse lehet. így a fiatalasszony- Abban igaza van, hogy a szülei — ismerem őket — valóban csak velük, gyerekekkel és nem önmagukkal törődtek. Hiányzott belőlük az az egészségesnek nevezett önzés, amely erre az ifjú teremtésre, s alighanem még sok ifjú teremtésre, jellemző. A szülők kevés iskolát végeztek ugyan, ám magas szintű érzelmi kultúra jellemezte őket Tudunk, ugye, olyan anyáról is, aki fölajánlotta egyik veséjét a gyermekének, mert az csak így maradhatott életben. Amint, hogy tudunk olyan szülőről, aki utcára dobja gyermekét. Tudunk családokról, ahol nem ismeretes az a szokás, hogy megcsókolják egymást. De tudunk olyan családokról, ahol túlhajtják egymás imádatát, szentté emelését. Amin mostanában sokat tűnődöm: mintha több volna az olyan jelenség, amely az érzlemi kultúra hiányára, érzelmi szegénységére, az érzelmi élet elsorvadására mutatna, mint az olyan jelenség, amiből az ellenkezőjére lehetne következtetniPedig ezzel a tünettel egyidőben fokozott igény jelentkezik az érzelemre, úgy is mondhatnám: nő a kereslet a szeretet iránt. Buda Béla, aZ ismert orvospszichiáter egy előadásában azt a kifejezést használta: nálunk kemény futballt játszanak. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a labdarúgópályákon játszanak kemény futballt, ellenben úgy, hogy a családban, a hivatalban, a munkahelyen játszanak egymással kemény futballt az emberek. Magyarán: egyfajta érzelmi ridegség kezdi jellemezni a társadalmi együttélést azokon a helyeken, ahol életünk eltelik — a munkahelyen és a családban. Talán túl nagy a hajtás, túl nagy az iram? Emiatt nem érnének rá az emberek egymással törődni? A terv teljesítésére, a munka elvégzésére összpontosít vezető és vezetett, és ezért nem érünk rá egymásra figyelni? Főnök a beosztottra, munkatárs a munkatársra? Nem hiszem. Először is: az a bizonyos túlhajtott iram nem is olyan ‘úlhajtott a legtöbb helyen. Másodszor: az iramot inkább magunk fokozzuk a keresetkiegészítő esti meg hét végi munkával. Harmadszor: olyan tempó nem lehet, hogy elveszítjük látásunkat és hallásunkat, s ne vegyük észre: ki az, ki zilált, szomorú, rosszkedvű, magános körülöttünk, kiből szakad föl néha a bánat szűkölése vagy csak sóhaja. Az érzelmi ridegségre, az érzelmi kulturálatlanságra, a szeretetlenségre minden féle magyarázatot lehet találni, annál kevesebb mentséget. Mondhatjuk, hogy a múlt szenvedése, nyomora bizonyos társadalmi rétegekben befelé fordulást alakított ki, megölte az érzelmi életet, s az új nemzedék csak ezt örökölte, ezt viszi tovább és adja át az unokáknak. Mondhatjuk, hogy manapság sokaknak „hajtani” kell, ha jól akarnak élni, márpedig mindenki jobban akar élni — s a hajtásban nem jut idő érzelmi nyavalygásra. Ezt mind mondhatjuk, de a magyarázatot nem lehet elfogadni. Nem szabad belenyugodni, hogy egy új nemzedék érzelmi kulturálatlanság- ban nőjön fel- Bevallottan vagy szégyenlősen, de minden ember arra vágyik, hogy szeressék. Mi vagyunk azok, akik szeretetre vágyunk, s mi vagyunk azok is, akik szeretetet adhatunk. Ebből a nagy körforgásból egyetlen jóakaratú embert sem szabad kihagyni. vm cfáua/us araim Székely Mihály, két szerepben Hetvenöt éve, 1901. május 8-án született a kiváló operaénekes, Székely Mihály, aki minden szerepében színvonalas alakítással lepte meg a zene kedvelőit. Első képünkön Verdi Don Carlos, a másodikon Muszorgszkij Borisz Godunov című operájának egy jelenetében láthatjuk. (MTI fotó) — Népművelő, ismeret- terjesztő, vagy inkább — divatosabb kifejezéssel élve — a közművelődést szorgalmazó, s azt szolgáló dinasztia tagjától természetesen azt kérdezem elsőül: meddig jutottunk véleménye szerint? Mi a tartalma ma az általános műveltség fogalmának? — Azt hiszem, egy kicsit túlbecsüljük annak a körnek a sugarát, átmérőjét, amelyben a fogalomnak érvényes tartalma van. Létezik egy meglehetősen keskeny réteg, amely tudományt, művészetet művel aktív formában, s nincsenek olyan túl sokan azok sem, akik ezt elolvassák, szeretik, méltányolják. Ez utóbbiakat aztán körülveszi egy igen széles réteg, amely a valóban műveltek, tájékozottak morzsáiból él. Vagyis az iskolában megtanul, s később is olvas az újságban bizonyos neveket: Leonardo, Michelangelo stb. S kialakítja a maga meglehetősen sematikus világképét, mely azért kétségtelenül tartalmaz értékes elemeket. Nem lehet tehát „mflveletlen”-nek tekinteni. Mégsem művelt, mert ismereteiből nem áll egybe olyan „szerkezet”, amely kinek-kinek az egyéniségével összhangban van. — Engedje meg, hogy ellentmond jak: e tetszetős paradoxon csak a baj egyik helyére tapint. Azokra nem érvényes, akiknek esélyük sincs a művelődésre. Pedig — iménti kifejezését idézve: — az emberiség túlnyomó többsége még századunk ez utolsó negyedében is — esélytelen. — Szűkítsük hát a kört azokra, akiknek módjuk volna művelődni. E körben iménti megállapításom fordítottja is érvényes: az ismerés és az elismerés gyakran nincs arányban a mű értékével. Nincs biztosíték arra, hbgy a széles körben elterjedt alkotás, vagy név méltó is rá, hogy elterjedt legyen. — Abból fakad a tulajdonképpeni krízis, hogy nincr (talán nem is lehet?) tárgyilagos mérce. S mindez még sokkal érzékenyebben megmutatkozik a képzőmű vészeiben és a zenében. Oly bizonytalan a határ érték s az érték látszata között, hogy noha teljes hittel dolgozik az ember, nem tarthat számot arra, hogy el is fogadják. Az író ezért gyakran az íróasztalfióknak dolgozik, s meglepődik, ha sikerül eljuttatnia gondolaPárbeszéd Benedek Istvánnal a sokarcú műveltségről tait az olvasókhoz. Ha értő kiadóval találkozik, reménye nő. De csak egy személyes példát a várakozásra: a „Csinevát” 1953-ban írtam, első kiadása 1968-ban jelent meg. — Ebben a késedelemben viszont aligha az olvasó volt a ludas. Hogy mennyire nem, épp a „Csínévá” bizonyítja: legújabb (csaknem ötvenezer példányban megjelent) kiadása napok alatt elfogyott. Kételkedem hát az ön hitetlenségében ... — Az utóbbi években valóban úgy tetszik: pesszimizmusom önnön kudarcába fúlt. „Pusztába kiáltott szó” című kötetem derítette ezt ki számomra. Arról írtam, hogy minden beszéd hiábavaló. S könyvemnek mégis olyan visszhangja volt, mint az „Aranyketrec” óta egyik munkámnak sem. A „Csinevát” is olvassa a benzinkutastól a professzorig igen sokféle ember ... — Ezért hát mégis azt kell mondanom: minden kételkedésem ellenére hiszek abban, hogy ez a visszhang magatartásformálódást is jelent. Talán mégis van lehetőség arra, hogy műveltséget példázzunk, s el lehet lerjeszteni a gondolatot is. Ötven-százezer, vagy sok százezer ember között. A rá- dióban-televízióban még nagyobb közösségnek. Igaz, különösen ez utóbbiban már nemigen kapok szót. — A Benedek-dinasztia: nagyapja, Benedek Elek, édesapja, Benedek Marcell, s ön is, sokak számára szinte azonos a népműveléssel, vagy iga- zabb és teljesebb kifejezéssel: a közmüveléssel, közművelődéssel. Vállalja-e ilyen kételkedve ezt a szerepet, hivatást? —Nagyapám 1859-ben született, s korán (már húszéves korában) áttért a szabad írói, publicista pályára. Ilyenformán 1979-ben lesz száz esztendeje a család irodalmi munkásságának. Benedek Elek a Néptanítók Lapja szerkesztőjeként az 1890-es években a nép oktatását, tanítását sürgető cikkeket írt, szemére hányva a kormánynak a mulasztásokat. Munkásságának csupán egyik részét ismerik tehát, akik csak meséit olvasták. — Benedek Marcell egész életének „az olvasás művészete” volt a témája, sőt: a szenvedélye. Arra tanított: hogyan kell jól olvasni. Mert a mű önmagában nem él, csak velünk, értő olvasókkal. Ez Benedek Marcell kulturáis missziójának lényege. A magamé pedig: nem elég szépen olvasni, hanem mindenfélét kell szépen tudni. Szépen olvasni, szépen tudományt, technikai fejlődést, művészetet stb. megérteni. Tehát lerakni az olyan általános műveltség alapját, amely magába foglalja a természettudományos gondolkodást is ... — S mit kellene tennünk, hogy ne csak a mennyisége, de a minősége is változzék a műveltségnek? Más szavakkal: miképpen tűnhetnek el a sémák, hogyan lehet — sokféle — arca műveltségünknek? — A közismert információbőségben nem lehet megkívánni, hogy kinek-kinek mindenről lényegi ismerete legyen. Mindenkinek magának kell leásnia a számára szükséges lényegig, s nincs elég „fúróeszközünk”. Még alig száz esztendeje a művelt ember elolvashatta korának legalapvetőbb ismereteit. A képzőművészet persze már akkor sem volt ilyen előnyös helyzetben. Most viszont bárkinek módjában áll úgyszólván mindent a maga ízlése szerint „házhoz rendelni”: a könyvet, a képzőművészetet (már- már tökéletes reprodukciók formájában) a zenét (rádióban, hanglemezen stb.). — Amit megkaphatunk, oly sok, hogy nem tudjuk megemészteni. Hogy mégis eligazodjunk, épp ehhez kell az alapműveltség. Az iskola ezt részben megadja, részben nem. Mert a fiatalság gyorsan és nagy áttekintőképességgel tanul. Behabzsolva a tudást. Vizsgára. Hogy azután két-három hét alatt mindent elfelejtsen. Csak egy példa: egy-egy egyetemi felvételi vizsgán annyit kell tudnia a diáknak, mintha később egyetemi hallgatóként már nem is lenne más dolga, mint hogy vizsgaismeretén túladjon. A meg nem emésztett tudás — tudatlanság. S ahhoz, hogy amit tanítunk, annak lényege meg is maradjon, nemcsak követelmények, vizsgák, tantervmódosítások kellenek, hanem sokoldalú gondolkodást szorgalmazó, s azt példázó sugárzó egyéniségek is. Néptanítók, korszerű világképpel. Nádor Tamás \ ß
