Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-08 / 108. szám

Mailagára őst búcsúzunk és elme­gyünk. .. kamaszosan, fátyolosán hangzik föl ma e dal, szerte az ország minden közép- és főiskolájának ün­nepi diszű termeiben. Beba­rangolja az alma mater fala­it, végigsimít a barnán mo­solygó öreg padokon, körbe­lengi a szigorúságában meg­enyhült katedrát, a fekete táblát, aztán lassan elkevere­dik az itt töltött esztendők fölröppenő emlékeivel. Egy­beolvad a drukkolásokkal, az elhangzott kiváló feleletek­kel, a szünet vidám, vagy gondterhelt zsongásával, „a jövő órára megtanulom” Ígé­retekkel. A jövő órára. Talán ettől búcsúzni a legnehezebb. Ezért csillog olyan furcsán, ezért vörösödik ki a diákok sze­me. A színes, sután tartott csokrok mögött, valahol a semmibe tűnik az iskolai jö­vő óra, — ahol majd én megmutatom, .. .mert ahol ezentúl megmutatni s bizo­nyítani kell, az már az élet, sőt az Elet nem megúszható órája a maga másféle bukta­tóival és másféle örömeivel, újfajta komoly felelősségé­vel, ismeretlen, kacskaringós útjaival. Most, ropogósán fehér blúzban, ingben, friss arc­cal, üdén indulnak a fiúk, a lányok. Vajon sikerül-e rá­találniuk saját útjukra, si- kerül-e bejárniuk? Elég lesz-e a vállukon ingázó kis piros tarisznyákban a fölhal­mozott útravaló; mindaz a tudás és tapasztalat, amelyet morzsánként, óvatos felada­tonként juttattak a pedagó­gusok és a szülők a diákok­nak. .. Az iskolák udvarán most egybegyűlt, elismerő tekinte­tű rokonok, barátok és isme­rősök, néhány éven át fe­szült figyelemmel kisérik majd az első határozottnak szánt, de meg-meg bicsakló lépéseket. Mert bár az édes­anyák, édesapák, nevelők munkájának gyümölcse be­érett ugyan, de azért még idő, s további fáradozás kell ahhoz, hogy valóban kiforr­ják magukat a „gyerekek”. Mivé? Még minden megtör­ténhet. Hiszen a jó, de a gyengécske szőlőből is egy­aránt lehet még ízes bor, és kesernyés ital. Ballagás. Kinek mit jelent a szó; borongás búcsút, vagy izgalmas kezdetet. De min­denképpen ünnep ez a má­jusi nap. Ünnep, amelyen tétova há­laszavak köszöntik a pedagó­gusokat és a szülőket, bizta­tóak a fiatalokat; azt a más­fél ezer középiskolást és több száz főiskolást, akik ma me­gyénkben végleg elhagyják az alma matert. Lesznek kö­zülük olyanok, akikkel egy­két hónap múlva már egy gyár dolgozói fognak „jó reggelt, szaki” kezet. Lesz­nek, akik szeptemberben egy felsőbb iskola padjában fog­lalnak helyet, s lesznek olyan diákok is, akiket nem­sokára tanár néniként, tanár bácsiként ismernek meg. De bárhová is kerülnek, nem lesz könnyű, hiszen nem mindenütt ugyanaz a felelet számít jelesnek, és nem biz­tos, hogy mindig jutalmazzák is a helyes feleletet. Üjra kell értékelni önmagunkat, újra kell rendszerezni az ed­digi ismereteket. Vissza és előretekintve, re­kedtesen, fátyolosán hangzik föl ma az ének; .. .búcsúzunk és elmegyünk. öszöntjük őket! Az el­indítókat, és az elin- dulókat. (Németi) Az Autó-Motor Szerkesztő­sége és az Országos Közle­kedésbiztonsági Tanács az új KRESZ bevezetésével kap­csolatban nagyszabású vetél­kedősorozatot indított ezzel a címmel: „Keressük a leg­jobb gépjárművezetőt”. A vetélkedőre Heves me­gyéből is több ezren jelent­keztek. A területi elődöntőt Miskolcon rendezik meg má­jus 9-én, vasárnap 11 órai kezdettel az Autóközlekedési Tanintézet iskolájában (Mis­kolc, Major út 2.). A rendező szervek az új KRESZ beve­zetése alkalmából tavaly de­cemberben és az idén janu­árban rejtvénypályázatot ír­tak ki az Autó-Motor című lapban. A pályázatokra kö­zel 60 ezer megfejtés érke­zett, amelyek közül több mint 31 ezren pályázhatnak a legjobb gépjárművezető címre is. A versenyzők öt kategóriá­ban — személygépkocsi, te­hergépkocsi (3,5 tonna alatt és felett), autóbusz és motor- kerékpár — állnak majd rajthoz. A kategóriák első és máso­dik helyezettjei részt vesznek a budapesti döntőn, a har­madik és negyedik helyezet­teket pedig értékes vásárlá­si utalvánnyal jutalmazzák. Kodályról a hatvani zenei klubban Egyre hasznosabbak, ér- dekfeszítőbbek lesznek a hat­vani Ady Endre Könyvtár zenei klubjának foglalkozá­sai. Legújabban Gulyás György érdemes művészt, a nemzetközi rangú zenepeda­gógust és kórusvezetőt fogad­ták a klubtagok. Gulyás lebi­lincselő egyéniség, szuggesz- tív előadó. A találkozó témá­jának megfelelően úgy be­szélt Kodály munkásságáról, a nagy zeneszerzővel kapcso­latos közvetlen élményeiről, hogy a népes hallgatóság akár éjfélig együtt marad, ha van hozzá az előadónak álló- képessége. A klubtalálkozók rendje, bevált módszere szerint tu­lajdonképpen rögtönzött esz­mecsere zajlott a könyvtár intim hangulatában. S aho­gyan egyre sorjáztak a kér­dések, úgy formálódott Gu­lyás György válaszaiból a lé­nyeg: Kodály Zoltán emberi, zeneszerzői, pedagógusi tevé­kenységének összecsengő, harmonikus arculata. Persze az előadó érdemei sem maradtak véka alatt. Volt rá indok elegendő! Hi­szen nevéhez fűződik nagyon sokban mai zenei általános iskolai oktatásunk rendszeré­nek kialakulása, s az indítta­tás: Békéstarhos, ahol az 1940-es évek végén ő terem­tette meg ehhez a modellt, nem kisebb tehetségeknek nyitva meg a kaput, mint a világszerte ismert és méltá­nyolt zeneszerző, Szokolay Sándor. Vagy azoknak a ze­nepedagógusoknak sora, akik szerte a hazában különböző oktatási intézmények élén igyekeznek Kodály sziszté­mája szerint s annak mód­szereit variálva „éneklő nép­pé” formálni a dolgozók mil­lióit. A népművészet új mestere A szajlai tanítóház elő­szobája beillene apró táj­múzeumnak is. A falakat dí­szítő cserepek, tányérok kö­zül nem egy a régi híres bélapátfalvi cserepesek ke­zéből került ki. A virágos menyasszonyláda faragója, festője már régen ott porlik a szajlai temetőben, a haj­danvolt menyasszonynak az unokái is túl vannak az el­adósoron. A láda örökszép darabokat rejt magában, pa­lóc asszonyok hímzéseit. A kendők fekete bársonyán égő színekkel virulnak a rózsák, a nászágy sátorlepedőjén te­nyérnyi széles subrika, a „vizitke” karcsú leányderék­ra simult valaha. Kacska­ringós mintáin érezhető, sze­rető anyai kezek hímezték, hogy a sudárderekú lány a legszebb legyen. S mindezek gyűjtője, tulajdonosa: Eiben Imréné, akinek személyében a népművészet új mesterét avathatná a megye, ha ugyan szokásban volna ilyesféle avatóünnepség. Hogyan lesz valakiből a népművészet mestere? Nehéz rá válaszolni. Elhi­vatottság, tehetség, rajzkész­ség, mindenesetre az alap­ja ennek, s a könnyű kézi­munkázó kéz is. De ezen­túl még valami kell. Rá­érezni, hol az a határ, ameddig újjá lehet formálni, tervezni a nagyanyák öröké­ből ránk maradottat. Meddig marad népi és ugyanakkor egyéni is, új is. És szív is kell hozzá. Megérteni, kita­lálni, hogyan születtek a régi hímzések. Visszaérezni régi népmesékre, melyek vi­rágai, madarai ott élnek a vásznakon. Kutatószenvedély is kell hozzá. Régi ládákat vallatva, tartalmukból meg­találni a szépet. Ha Eiben Imréné — Ibo­lya — egyáltalán hajlandó volna önmagáról vallani, ezt kellene mondania. Sze­rény mosollyal azonban csak ennyit mond mindössze: Szeretem a nép művészetét. Engem megnyugtat ez a munka. Kislánysorban volt még, amikor az akkori rajztanár­nője először rányitotta a szemét a népi hímzések szépségére. S amikor lassan húszadik esztendeje a taní­tósors Szajlára, ebbe az alig ismert kis faluba vetette őket, megtalálta a célját. Felkutatni, megőrizni a ré­git. S ebben a munkában sok segítőre talált az „igaz­gató néni” (férje után így hívják a községben). Elő­hozták neki a régi, szinte feledésbe ment hímzéseket. A kendőket, lepedőket, a vő­legényingeket. S ő gyűjtötte őket, volt, amit csak köl­csönbe kapott, míg lerajzol­ta a mintáját. S ahogy gyűj­tögette, szinte természetes, hogy feltámadt benne a ter­vező. Ha jól számolom, három éve ismerem személyesen. Éjszakákba nyúló beszélge­téseink vallomások voltak a sorsról, az életről, s mindig visszakanyarodtak a népmű­vészethez, melynek ő ava­tott művelője, én csak cso- dálója lehettem. Felmérve csupán ez utóbbi három évet — egy ország ismerkedhetett meg munkáival, terítőivei, blúzaival, függönyeivel, me­lyeken újra és újra feltá­mad a palócok hagyománya. Az ország déli csücskében, Mezőkovácsházán, az ő mun­káiból ismerték meg először a palócmintákat. Szerepelt már munkáival Szerencsen, Nyíregyházán, s legutóbb, az országos népművészeti reme­kek seregszemléjén, a budai várban rendezett népművé­szeti kiállításon. Mindettől már egyenesen vezetett az út ahhoz, hogy a népművészeti hagyomá­nyok igazi ismerői, védői és ápolói — a Népi Iparművé­szeti Tanács tagjai — elbí­rálják milyen fokon végzi munkáját Eiben Imréné. S megismerve a palóc virágok­kal, madarakkal, kalodássaj díszített darabokat, úgy dön­töttek : mesterfokon. A héten érkezett a levél a kis szajlai házba, hogy el­nyerte a népművészet mes- tere címet. Szerény munkásságával na­gyon komoly ügyet szolgál, a hagyományok felkutatását, megmentését, s nagy része van abban — Bárdosné mel­lett —, hogy felfigyeltek végre a palóchímzés hagyom mányaira is. A hétköznapi tervek? Szakkört vezet otthon a fa­luban, ráébresztve az asszo­nyokat, hogy igen is szép a szűkebb haza hagyománya. S ha színeiben nem is ha-4 sonlít a matyó, vagy a ka-j locsai hímzésre, virágai, mai darai, csipkefinomságú kaloJ dája méltó versenytársa ezeknek. Túl a falu határán egy egész megye fiataljai­ból, idősebbjeiből toborzott gárdának tanítja a hímzést, ugyancsak mesterfokon. S to­vábbra is gyűjteni, tervezni; hímezni akar, mert ez im­már elválaszthatatlan aa életétől. Deák Rózsi Suba Andor riportja: Kutyabőr 20.05: Schubert — Berté: Három a kislány Operett dióhéjban Igazán dióhéjba szorította a Három a kislány című ope­rettet Rátonyi Róbert for­gatókönyve. Mindössze fél­órába sűrítette a zenét, a cse­lekményt. Hogy ennyi idő alatt hogyan szerethet bele Schober úrba Médi kisasz- szony? Hogyan bonyolódhat le Édi és Hédi esküvője? Ho­gyan érhet el hatást Gisi művésznő epés megjegyzése? — Nos, erről gyződhetnek meg a nézők. 'Már csak azértis érdemes megnézni-meghallgattni az operettkivonatot, mert olyan jókedvű, jóhangú fiatal sze­replők komédiázzák végig, mint Kincses Veronika, Gá- lántai Alice, Zsadon Andrea, Kalmár Magda és Ötvös Csa­ba. Schubert zenéjéből a leg­dallamosabb. legkedveltebb részleteket hallhatjuk. OMmm 1976. május 8., szombat Befejező rész) — Bemutatkozunk, Margi- tot, a kép eredetijét, Kana­las Istvánnénak hívják. „Te vagy, te vagy! Ez is az én lányom. Összekevertem Má­riával” — mondja az öreg­asszony. Margit cigányul szól édesanyjának, aki abba­hagyja. — Három osztályt végez­tem. Egyet estin — beszél, szemét nem veszi le a kép­ről, ámulva nézi 11 év előt­ti, szép önmagát. — Ez a bögre a kezem­ben, háromdecis volt. Tejet ittunk — mondja a körül- állóknak magyarul, azután cigányul, arcán boldogság. Azt mondja, férje sírásó, egy osztályt sem végzett. Nemrég Margit a konzerv­gyárba járt. Most a háztar­tást vezeti. Cigarettával kí­nálom. Köténye zsebéből gázöngyújtót vesz elő. A ci­garettából mélyet szív, te­kintetében bizalmatlanság, gyűlölet, ravaszság, mert éppen azt kérdeztem tőle, miért nem dolgozik. Gyerekkoráról, az iskolá­ról faggatom. Kérdem, em- lékszik-e a tanárnőjére. Vá­lasza, akár a tanárnőé. — Igen, Nórának hívják. Mindig látom a faluban. A többi nevire nem emlék­szem. Megkérem, írja le a ne­vét. Kezébe veszi a tolia­mat, szépen, hibától mente­sen leírja, megdicsérem, mo­solyog. Kérem, menjünk be a lakásba. Rám csodálkozik, aztán anyjára néz. Apám nagyanyámra, én apámra, mi hárman egymás­ra ütöttünk. Tanítás után előbb a cigánysorra men­tem. Bedobtam táskám az ablakon. A küszöbön várt nagyanyám. Amikor meglá­tott, kivette fogai közül hosszú szárú pipáját, szép, finom kezét kifordítva meg­törülte száját és megcsó­kolt. Margit lakása egy szo­bából áll, benne tisztaság. Tulajdonképpen kis putri a helyiség. A padló döngölt agyag. A falak fehérre me­szelve. A mennyezetet csilla­gos égboltra pingálta a sze­relmes férj. Jobbra egy ha­talmas tűzhely, terítővei ta­karva. Az ajtóval szemben egy roskatag szekrény, te­tején két bőrönd. Az asz- szony kinyitja ajtaját, ben­ne sok színes ruha, cigá- nyos rendetlenségben össze­hányva. A ruhák alatt ha­talmas, vezetékes rádió. Még nincs villany. Balra egymás mellett két faágy. Mindkettő hímzett terítővei letakarva. Ágynemű nem sok lehet bennük, elég horpad­tak. A mennyezetről díszes petróleumlámpa lóg. És az egész szoba tele akácvirág­gal. Hajnalban szedte Mar­git. Estére várja a férfit. A mennyezet is, az akácvirág is gyermeki nosztalgia. A nő ágya fölé, az akácvirágok közé férje képét tette. Kis bajusz, lazán hulló haj, erős pofacsont, keskeny áll, ke­mény száj. Mellette a Szűz képe. Asztalon táskarádió. ★ Nagyanyámmal cigányt ke­vertünk magyarral. Tarka­bablevest, füstölt lókolbászt mert az agyagtányéromba. A kenyeret nagyapám párnája alól vette elő, ahová az öreg rejtette az éhes fiúk elől. Ettem, s közben a falra sze­gezett Mária-kép mellett apám katonaképét bámul­tam áhítattal. Hatos huszár volt, káplár a háborúban. Anyám is ebben az egyen­ruhában ismerte meg őt Debrecenben. ★ Búcsúzunk Margittól. A házak napsütötte oldalánál öregasszonyok kuporognak. A cigarettámat az előbb szét­osztottam. Most Margittól kérek egyet — cigányul. Visszamegy a házba. És ro­han felém. Csomagot bont, abból kínál. Szeme rokon­ként mosolyog. Anyja is rá­gyújt, hátamat tapogatja és cigányul búcsúzik tőlem. ★ Parasztnagyanyám először kiterítve látta cigánynagy­anyámat. Mindkettőjük fe­jén fekete kendő volt, lá­bukon ormótlan, fényesre subickolt, magas szárú cipő, mindkettőjük keze összekul­csolva. A dinnyetermelő Nagy Zsuzsanna imádkozott. Botos Mária lehunyt szem­mel pihent. Apám a fejemet simogatta, könnyezett. ★ Útközben a falu felé va­laki a kocsiban azt kérdez­te, ugye borzalmas volt. Mi­ért lett volna, kérdezem vissza. A telepen senki sem kért tőlünk semmit. A te­lepen csak én kértem, egye­dül én. Margittól egy ciga­rettát. Esküdt Eleonóra lakásán a mama frissen sütött tész­tával, likőrrel és feketével kínált. Koccintottunk, azt mondta, a lányára igyunk, akit cigánybaronesznek gú­nyol a falu. ★ Amikor apám meghalt, édesanyám hozzánk költö­zött. Jókat főzött, vigyázott a fiúkra. Aranyos természe­tű ember volt. Gondosan ke­rülte az együttélés zörrené- seit. Csak egyszer sértettem meg szegényt. Azt mondta a kisfiúnak, hogy ne rosszal­kodjék, mert elviszi a ci­gányasszony. „Édesanyukám jóapámmal negyven évigélt, illik ezt mondani, pont mi- nálunk?” — kérdeztem tőle. Eleredtek a könnyei. ★ Kérem Nórát, meséljen valamit. Hogyan is kezdő­dött ez a cigányiskola, meg az ő élete. Mondom, megta­láltuk Margitot, ő is emlé­kezik Nórára. A tanárnő mosolyog. Megmutatom Mar­git írását és lefestem azt a kis akácillatú szobát, ame­lyet Margit ma reggel dí­szített fel, de amelybe lel­ket 11 évvel ezelőtt Nóra tanító néni lehelt. Tizen­nyolc éves volt akkor Nóra tanító néni és 14 éves Mari git, az elsős. A nő felenged. Nála vég­zett cigányfiúkról és lá­nyokról beszél, akik többre vitték. Nekem Margit is tet­szett, válaszolom, Margit életével is mérni tudtam őt, a fehérasszonyt. Az is szép dolog, ha a putri tiszta és akácillatú. •Ár Elmentem Tarnaleleszre. Senki sem ismert engem. A szerkesztőség kocsijával megtettem azt az utat — ta­lán századszor, de most gondolkodva —, amit nagy- anyámék akkor. Némi vi­szontagság után — Mátra- házás a .pilóta nem tudott parkírozni — szülővárosom szélén, a temetőnél megáll­tunk. A bágyadtan csüngő, őszi napot a kezemmel el­értem. A másikkal szüleim sírjára virágot raktam. A keresztre feszített Krisztus kőlábától két égő gyertyát elvettem és az övékre tet­tem. Csendben bocsánatot kértem mindenkitől. Anyám, jól hallottam, azt mondta, lá­tod, fiam, ezért nem vitted semmire. Komolytalan vagy. Apám nevetett, csorogtak a könnyei. Hallottam kedves basszusát is, csak nem ér­tettem pontosan, mit mond. Ár Fiam tavaly ballagott. Grafikusnak készül. Forma­érzékében tán a teknővájás kísért. Vonalainak játékos­ságában, könnyedségében ta­talán a muzsika. Szorgal­mában egészen biztosan a dinnyetermelő ősök robotos lelke. (Vége) / i Ki a legjobb Sépjárművezeti? Vetélkedő Miskolcon (Tóth István felvétele.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents