Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-25 / 122. szám
Palócnapoki kiállítások Heves megyében A VI. Palócnapok nemcsak színes-vidám felvonulást, majálist, táncot, ezer főből álló kórus megszólaltatást, lacikonyhát, nótázást, magvas beszédeket, köszöntőket, vigasságot, sergőzést és egyéb mulatságokat telepítettek be Párádra, a rétekre, de néhány kiállításon be is mutatták. sokszínű népviseleti alkotásokban, mit és milyen művészi fokon teremtett ez a palócnép, amely Heves, Nógrád, Borsod hegyes-dombos vidékét lakja. EGERBEN „Szőttesek, hímzések Palócföldön” címmel nyitottak kiállítást a Gárdonyi Géza Színházban. Eger ugyan nem tartozik a szűkebben vett palócföldhöz, de ezt az itt látható népművészeti értéket érdemes volt ide letáboroztat- ni, hadd lássa az Egerbe rendülök tömege, mennyi szépség és érdekesség adódik egy nép gondolkodásában, szokásaiban, érzés- és formavilágában. A kiállított hímzések, szőttesek bizonyítják, hogy a ten- pesi, az egerbocsi, a kazári asszonyok, áz őrhalmi nép, vagy a Bán-patak völgyének ügyeskezű lányai-asszonyai miként finomítgatták-díszít- gették ruháikat, „fejelhajai- kat”, lepedőiket, vászonból készült ingeiket, vagy a kötényeket, kendőket, meg a nagyon is nagyra tartott pártákat, főkötőket. Sok-sok szín és szerény csillogás ezeken a ruhaféleségeken, sok helyt még a viselője nevével is megfűszerezve; Bernáth Magda (örhalom), Dudás Erzsi vagy Tunkán János azt akarta, hogy az ő ingén mindenki lássa a szépmintás betűket. Piros és kék az uralkodó szín ezeken a munkákon. A minták változatossága csak az újabb és újabb nekirugaszkodásra, újranézés után tűnik élénkbe igazán: párban álló madarak ülnek néha hosszú sorban a hímzéseken, olykor megjelennek az egymás kezét fogó női figurák is, mintha végtelen sorban mennének táncba. A rendezők — Karos Márta, D. Fügedi Márta Löffler Erzsébet és Cs. Schwalm Edit — kitűnő munkát vé22.05: OLDJUK MEG!... Harmadik éve, hogy az érettségiző fiatalok közös érettségi-felvételi írásbeli vizsgát tehetnek. Előbb matematikából, majd fizikából, s az idén először már biológiából is közös az érettségi és a felvételi írásbeli. A május 24-én lezajlott vizsgák feladatait — amelyek országosan egységesek . — a televízióban közösen is . megoldják. Az Iskolatelevízió az írásbeli vizsgák lezárása után megkapja az Oktatási Minisztériumtól a feladatokat, hogy másnap, május 25- én a képernyőről is megismerkedhessünk a feladványok helyes megoldásával. S ezzel a vizsgázók tájékozódhatnak, vajon jól írták-e meg feladataikat — s nem keli kivárniuk a szóbeli vizsga időpontját. A vizsgákban nem érdekelt nézők számára is érdekes a műsor, hiszen képet kaphatnak a felsőfokú felvételi vizsgák követelményeiről, s magunkat is ellenőrizhetjük — vajon meg tudnánk-e ol dani... geztek. A színház mindkét előcsarnokában ünnepi és hangulatkeltő látványt alakítottak ki. Az őrhalmi emeletes ágy együttesét — nagyon helyesen — szinte a kiállítás fókuszába állították és ezzel alaphangot, mértéket adtak az egész kiállításhoz. Párádon, a gyermeküdülőben két kiállítás is várja az érdeklődőket. CSOHÁNY KÁLMÁN Kétszeres Munkácsy-díjas, érdemes művész harminc grafikája sorakozik fel a tárlaton. Ez alkalommal nem azt a tekintélyt szeretnénk hangsúlyozni, amit a művész idegenben és a hazai szakma körén belül szerzett, hanem azt, hogy Csohány Kálmán a palócföld szülötte. Pásztói, rokonsága most is ezen a tájon él. Az itt kiállított lapokon legszebb gondolatai jelennek meg: Dózsa György, Bartók Béla és József Attila szellemi hagyatékának őrző- jeként és továbbítójaként mutatkozik előttünk. A tárlat főhangsúlya mégis a gyermekkor emlékeiből összeálló anyagon van: faluja eltűnt figuráit rakja sorba, ezeket a darabos, érdekes, jókedvű, szikár arcokat, akik a család és a kocsma között, azon a bizonyos falusi utcán a gyerekeknek fel-feltünedez- tek. Akár ünnepi alkalmakkor, akár a szürke hétköznapokban. A Pásztói népszokások ugyancsak szép sorozat: arról vallanak ezek a szabatosan és sallangmentesen felhordott vonalak, ábrázolások, milyen alkalmak és milyen formák fejezik ki a nép bensőséges szokásait, a nép lelkét. Gyermekkori emlék a Betlehemesek, á Bakfazék is, a Töklámpás, vagy a Pásztói Krisztus is, vagy akár az Egy sír a Szentlélek temetőben. Ezek meghatott komolysága elgondolkodásra késztetően szemben áll a rezesorrú Huszka Pállal és Kábellá Pállal, akikre név szerint is emlékezik a művész. Vagy azzal a rajzzal, amely a Ne menj Maconkára! — évődéses feliratot hordja magán. Csohány Kálmán művészete és sorsa: bizonyítás afelől, hogy a nép fia így menti át a magasabb régiókba a nép tehetségét, lelki- és formavilágát. A NÉPI FARAGÁSOK KIÁLLÍTÁSA Ugyancsak a parádi gyermeküdülőben kapott helyet. Az egyik pavilonban már el sem fértek Asztalos Joachim nagyobb méretű faszobrai: a híres betyár, Vidróczki gazdagon felöltöztetett alakja a kiállítás bejárata előtt várja a látogatókat. ‘A meghívó népi fafaragvá- nyok kiállítására hívja a közönséget, és ezzel Asztalos Joachim és ifi. Herczeg Mátyás munkáit ajánlja megtekintésre. Ezen a tárlaton mennyiségben és mondanivalójában is ifj. Herczeg Mátyás a szerényebb. Kisebb-nagyobb használati tárgyakat farag meg, díszít fel olyan elemekkel, mint aminővel az asszonyok a szőtteseiket, hímzéseiket szokták. Innen van az, hogy a különböző méretű tányérokon, fokosokon, botokon a díszítőelemek fegyelmezett, zárt egységet alkotnak és így és ezért gyönyörködtetnek. A pásztorfaragás folytatója ő, ahogyan azt őseitől elleste, eltanulta, majd továbbfejlesztette azzal a szépérzékkel, amely megszólalásra készteti a tehetséget. Más méretekben és más formákban érez, gondolkodik és alkot Asztalos Joachim. Szobrokat farag a farönkökből. Képzeletével kikeresi a rönkből azt a figurát, amely benne, az alkotóban a fatörzs láttán életre kel. Asszonyok és férfiak elevenednek így meg a fából, hordva magukon mindazt, amit a népi művész-lélek kimódol a jellem és az egyéniség kialakítására. Farag szobabútorokat is, támlákon gazdag figurákkal, kendővel integető asszony- és lányalakokkal. Fába farag nótarészeket és duhajozó-italozó fiatalokat, mert a nótázás, a jókedv, a vidámság az élet magas rangú kifejezője nála. Az a szorgalom, az a drámai feszültség, amely ennyi mindent képes kihozni a fából — figyelemre méltó. A kiváncsi néző utána is kérdez, mit és hogyan kellene ezekkel a szobrokkal, faragásokkal, lócákkal, támlásszékekkel kezdeni, hiszen annyi nemes elképzelés és vitán felüli tehetség búvik meg bennük? Soha nem késő, értő gonddal és móddal itt- ott megigazítani az elementáris tehetség kezejárását, vagy a szakmai szándékot addig okosítani Asztalos Joachifnban, hogy a felesleges részletek elhagyásával csak azt mutassa fel, ami hibátlan. Mint a fák meg a hegyek, ahogyan a témát is az anyagot adják neki. Farkas András Jómagam nem találtam arra nézve feljegyzéseket, de meg vagyok győződve róla mégis, hogy a könyv „feltalálásakor” igen spkan elsiratták annak idején a színházat, amelynek úgymond, halált hozó vírusa lett a leírt szó, az olvasható, a nyomtatott betű. A színház azonban túlélte a könyvet, bár nem is ez a helyes kifejezés, levízió, amely meghozta a halálos ítéletet a filmre, kihirdette a verdiktet a színház felett és megölni látszott a könyvet is. A televízió, ez a házhoz járó szörny, ez a félelmetes és mindent elnyelő moloch, minden művészetek felzabálója, elette az időt a legintimebb műfaj, a könyv műfaja elöl. A bibliotékák Suka Sándor az Ünnepi könyvhét 76’ című műsorban, Rákosy Gergely szatirikus regényének darusaként mert nem túlélte, hanem együtt élte meg azt a nagy veszélyt, amelyet a film hozott mindkettőjük számára. Jómagam is számos feljegyzést találtam arra nézve, ho- gyaji kondították meg a vészharangot a könyv, a színház felett a Lumiére fivérek átkozott találmánya, a film miatt. Aztán teltek az évek, volt irodalmi és színházi válság — állítólag ez ma is van —, de nem a film miatt, — ellenkezőleg. A film jószerint békésen megfért a művészetek közös nagy színpadén a könyvvel és a színházzal, meg a többi művészeti — testvérrel, mindaddig... .. mindaddig, amíg meg nem jelent a televízió. A tenem halálra ítéltettek, de már ki is végeztettek. Ezt gondoltam végig — mert sajnos volt időm rá bőven —, az elmúlt hét péntek estéjén, amikor a televízió volt oly szíves és körültekintő, hogy immár hagyományai közé sorolandóan könyvespolcomra ajánlott műveket. Nem is akármilyeneket. Az ünnepi könyvhét halandó könyvvásárlói számára ma még ismeretlen műveit. Hagyomány, és ez nagyszerű dolog. A televízió, mint a művészetek történetében any- nyiszor, most is beigazolta, hogy a technika forradalmasíthatja ugyan a művészetek és az ember kapcsolatát, felgyorsíthatja a befogadást, még az alkotást is, de a tech1976. május 25., kedd Befejező rész — Tudom, és tiszteletben tartom. Amennyi tiszteletet igényel magának, azt tőlem is megkapja ... Az asszony szájában megkeseredett a nyál. Fáradtan, mondhatni félaléltan kinyújtotta szép hosszú lábéit, a kocsiban. A férje mohón simogatta. — Az anyám! — súgta a nő. — Mintha áram ütne meg, mikor a bőrödhöz érek ... — nyájaskodott a férfi. — Ezt már sokat mondtad. — Mindig elmondom neked. A kedvedért! A kedvedért! A kedv... — Túlságosan irodalmi vagy! — már elfelejtette az anyját, hirtelenében nem akart mást, csak megalázni a vén férjét, akinek mohóságát már-már alig volt képes gyomorral elviselni. — Unalmas vagy ilyenkor. A férfi elvette a kezét, s nyelt egy nagyot. — Köszönöm. — Megállnánk a kompnál? Szeretem a kikötőt látni. — És anyád? — Ö, most úgyis csendes pihenőjük van. Az Opel nyugalmas méltósággal rákanyarodott a keskeny útra. A férfi szeme újra fényt kapott. — Egy kicsit hátrább hajtok. BARÁTH LAJOS: Csipetke — Ha akarod... — adta meg magát az asszony. S arra is gondolt, hátha közben megegyezik a férjével, mégis, hagyjanak egy kulcsot az anyjánál, akinek az a napi séta igazán egészségére válik, s a nyaralón rajta a szeme, kitakarítgat, miegyéb. — És ha magával hozza a barátnőit? — Mért vinné magával? — kérdezte élesen az asszony. Már túl voltak mindenen, s üres tekintete a kikötni készülő kompon matatott. (Tizenhét évesen egy dunai hajóslegénnyel került össze, annak adta magát oda elsőnek, de erről a férjének soha nem beszélt.) — A hozzá hasonló korú nők szeretnek dicsekedni. Hogy a lányának mije van, mije nincs! Meg egyéb. — Az én anyám nem olyan. — A korral járó tulajdonságokról beszéltem, s nem az anyádról. — Mégis, félsz, hogy kirabolja a villádat. — A villánkat! — igazította ki, s fáradt röfögéssze- rű hálálkodással sóhajtott. — Ilyenkor újra húszévesnek érzem magam. Még a fürdővíz se hiányzik. Átjár az illatod. Egészen átjár az illatod. — Arról beszélj, mért félsz, hogy anya ... — Drágám, erről most ne. Olyan prózai! Az asszony arra gondol, csinál most egy hisztérikus kirohanást, de azután ránézett a sebességmérőre, már megint az az átkozott nyolcvanas, még neki ront egy teherautónak a vén hülye, s akkor mindennek vége. — A feleséged vagyok...? — Az is! Az is! Meg a kurvám is! — Már megint nyolcvan... És majd én takarítok neked? Elvárnád? — Én tőled ilyent soha nem kívántam. Soha! Mért kérded? Én majd szerzek valakit, aki rendszeresen takarít. — Annak persze nem félsz odaadni egy kulcsot. — Én az olyant alkalmazom. Abban meg kell bíznom. És annak meg kell felelnie a bizalomra meg a pénzre. — Olyan kiállhatatlan vagy... — nyafogta. — Az előbb is ...? — Undok! — Te kis... te kis kurvám! — Fizesd meg anyámat! A férfi homlokán ráncok jelentek meg. „Igaz is, gondolta! — Ha én valakit megfizetek, annak kutya köteKönyv és televízió nika nem egyenlő a művészettel. A televízió nem kibékült a könyvvel, nem megJ osztotta a szellem világát, mint tette volt egykoron a pápa a világgal a spanyolok és a portugálok között. Tisztes jó szolgái lettek egymásnak, ha erre van szükségük: a könyv szól a televízióról, és a televízió szól a könyvről. Úgy vélem, aligha túlzás kijelenteni, hogy a fenntartással, sőt aggodalommal fogadott televíziónak felbecsülhetetlen érdeme van és volt az olvasáskultúra elterjesztésében, a művek és szerzők népszerűsítésében, a jó értelemben vett hazai bestseller megteremtésében. Hát hogyne ültem volna mindezt tudva és vallva nagy és felfokozott izgalommal egy olyan népszerű és mindig változatos műsor idejére a képernyő elé, amely a könyvről szól. Most szól róla, az ünnepi könyvhét előtt, s amely műsor a televíziós műfajnak megfelelően mindig képi, cselekményes formában adott ízelítőt, hozott hírt a betűk világából. Csalódnom kellett. A vontatott és ötlettelennek tűnő válogatás, a meglehetősen sok mellébeszélés és nem utolsó sorban, az a naiv szándék, hogy bemutatni mindent, vagy majdnem mindent az idei könyvnap terméséből — reménytelen és unalmas, könyvtől riasztó vállalkozássá devalválta ezt az estét. A televízió mint valami kötelező penzum, mint valami nem szeretem házi feladat, úgy szolgálta éppen az ünnepi könyvhetet beha- rangozóan — a könyvet’ Vissza és végiggondolva a jó egyórás műsort, aligha rémlik fel olyan mű a bemutatottak és a bemutatásuk alapján, amelyért felcsillanó szemmel loholna majd oda a könyvsátorhoz az a Bizonyos átlagolvasó. Akit megnyerni akart a könyvnek, s akit tájékoztatni akart a könyvről e műsora a televíziónak. , Az ilyen válogatások, az ilyen igényű, azazhogy igény- telenségű műsorok azok;’ amelyek joggal lehetnek veszélyesek a könyvre, — elriasztanak tőle. A televíziótól is? Gyurkó Géza lessége «lvégezni a munkáját, és felelni a rábízott tárgyakért.” — Rendben! Rendben. Ha ezt össze tudod egyeztetni... ■— Anya nem fog önérze- teskedni... — — Én most rád gondoltam, drágám. Igen, rád gondoltam. — Te azzal ne törődj. — Nekem kötelességem ezzel is törődni. Elvégre az én feleségem vagy. A nőben felébredt a ka- maszos, csavargásai sarán ráragadt cinizmus. — Most az egyszer ne érezd ... Rendben? — Ahogy gondolod, drágám. Ahogyan gondolod. Az Opel szép lassan rágördült a parkoló betonjára. Egy öreg nő felkiabált az erkélyre. — Csipetke! Csipetke! Megjött a lánya! Csipetke, hát nem hall? — s az érkezők elé maga tipegett nagy izgalommal. — Ö, Csordás néni! Hát még él? — ölelte át az asz- szony. . — Hát mért ne élnék? De Csipetke ... az anyja... mintha egy kicsit nagyot hallana. Csak pár napja vettük rajta észre. De azzal persze még száz évig is elélhet. Él bizony. — Hát igen, igen! — mondta a férfi. Mozgott a tokája.
