Népújság, 1976. május (27. évfolyam, 103-127. szám)
1976-05-21 / 119. szám
Jó lenne újra bizonyítani Papírboltnak—aranykoszorú „A vállalat vezetősége és szakszervezeti bizottsága a brigádmozgalomban kifejtett több éves tevékenység, valamint a kongresszusi és fel~ szabadulási munkaverseny II. szakaszában elért eredmény alapján a kollektíva munkáját arany brigádéremmel ismeri el. Továbbra is hasonló lelkesedéssel versenyezzenek a brigádok számára elérhető magasabb fokozatok, kitüntetések elnyeréséért... ” Az elismerés általában mindenkinek jólesik. Mert dolgozzunk bár az élet legkülönbözőbb területén, abban egyformák vagyunk, hogy örülünk munkánk megbecsülésének. És ez az öröm egyben lendítőerőt is jelent további feladataink lelkiismeretes elvégzéséhez. Ugyanakkor egy kis felmérésre is késztet: hogyan értük el? Erre a kérdésre kerestünk választ Hankó Lászlónéval, az egri 82. sz. papír- és író- szerbolt vezetőjével, aki egy személyben az aranyérmet elnyert szocialista brigád vezetője. — Tehát: hogyan sikerült? — Attól tartok, a válasz nem lesz egyértelműen kielégítő. Ebben az üzletben ugyanis már 1965-ben megalakult az a brigád, amelynek tagjai elhatározták, hogy munkájukkal ki akarják érdemelni a szocialista címet. A nevükre még emlékszünk: Okos Bertalan, Füzér Lajos- né, Endrész Gyuláné, Ra- lóczki Bertalanné. ■. Ók voltak az alapító tagok. Közülük már senki sincs itt, egyedül Ralóczkiné. Egy kis igazság... — Emlékszik az indulta éveire? — Nem nagyon. Akkoriban szülési szabadságon voltam. Annyit azért tudok, hogy volt munkánk bőven, és értünk el eredményeket. Később azonban visszaesett a forgalom, és akadtak személyi problémák is. De leginkább a forgalomvisszaesés. .. azzal volt legtöbb gondunk•.. Kilenc év telt el azóta. A bolt szocialista brigádot alakító dolgozói kiérdemelték az aranykoszorút. A „hogyan” kérdésre a jelenlegi vezető, Hankó Lászlóné válaszol: — Gondolom, ilyen kérdésre azt illik mondani, hogy jó munkával, összefogással, a felajánlások maradéktalan teljesítésével... és lenne is benne valami igazság, ha ezt mondanám. Azonban — csak valami igazság. A teljes igazság viszont az, hogy most sikerült. Igen, sikerült. De nem könnyen. Nem úgy, ahogy mi elhatároztuk-.. mi összefogtunk... egyszóval: nem — és mégis igen. Mert mindez megvolt, kimondatlanul is, természetesen; és mégsem ezt hiszem a legfontosabbnak. Inkább azt, hogy amikor mi, mostaniak, a jelenlegi brigádtagok, sorol- jam-e a neveket, Elek Miklós, Holló Lászlóné, Lasko- vics Éva, Holló Erika és persze mi is, a helyettesemmel, szóval, az az igazság, hogy nem kezdtük könnyen. Nem ment olyan simán a folytatása annak, amit elkezdtek azok, akiket elődeinknek nevezünk. Azt mondtuk, megalakítjuk a brigádot, és egy mindenkiért, mindenki egyért. Folytassam. .. ? Azt hiszem, felesleges: könnyű tudni a folytatást, azt, hogy nem ment ez könnyen. Pedig annak idején sok elképzeléssel jöttem én ide, és ezek nagy részét együtt valóra is váltottuk. Talán szinte mindent. Leginkább azt, ami nélkül kereskedelmet nem lehet elképzelni: törekedtünk az igények kielégítésére. Valami „semmiség” — ami nincs Nem mondom azt, hogy sikerült. Sajnos, még ma is van úgy, hogy bejönnek egy piros-kék ceruzáért, radírért, irkáért, valami „semmisé gért” — és nincs. Azt kell mondani, hogy nincs! És hiába minden aranykoszorú, ha egyszer nekünk azt kell mondani. • azt, hogy nincs. — Hát ezt mi nem szeretjük — mondja mosolygósra váló arccal —, nem szeretjük ma sem, holnap sem és persze, tegnap sem szerettük. Számunkra a szintet az jelenti, hogy az igényeket ki tudjuk-e elégíteni vagy nem. Ha igen, jók vagyunk jelvény nélkül is, és még inkább: jelvénnyel. Ha nem — mondjam tovább?... Egy biztos: nálunk egyre több kell. Nem szeretek számokban beszélni, de 1968-ban 5,5 millió volt a forgalmunk, tavaly pedig 24,4 millió. Gondolom, ebből a két adatból lehet következtetni valamire. Arra, hogy nagyon sok új cikket vezettünk be, ez az elsőrendű dolgunk. Ami pedig mögötte van: tiltakozunk, veszekszünk, ha egyszerű, de mindennap szükséges cikkeket nem kapunk — és nem adhatunk. Egy tízes, meg két- három, tízforintos „apróságokra” gondolok.' Ceruzára, radírra, füzetre, mert Eger diákváros, nekünk diákvásárlóink vannak, és mi nekik akarunk adni elsősorban, és ha van rá igény, csak ez után keresünk vásárlókat az ötvenezres számológépekre. .. Elnézést, talán egy kicsit sokat is beszéltem szakmai kérdésekről, pedig most az aranykoszorú kapcsán beszélgetünk. .. Igaz, máskor nem is nagyon találunk erre időt: mindig akad dolgunk. Brigádbulikra viszont annál kevésbé, dolgozóink többsége vidéki. Mire időt találnánk az összejövetelre, már el is menj az utolsó busz, éjszakázásra meg persze nincs időnk. így aztán nagy néha kirándulunk, mindenünk lenne a szabad levegő. Kár, hogy alig jut belőle nekünk, és odakint igyekszünk keveset gondolni napi gondjainkkal, de persze, így is akadnak vitáink. Ha más nem, hát azért, mert van, aki csak 17 éves és van hússzal több is, és persze, nem egyformán fogjuk fel, hogy mit jelent az, amit kapunk, és hogy mit várnak tőlünk. De ezt sem mi találtuk fel, nemcsak nálunk vannak „nemzedékek”, és így természetes, így jó ez. Igyekszünk tanulni egymástól, még ha időnként vitatkozni is kell hozzá. v Nemcsak tipegő kell a gyereknek! Jó, hogy egyben már fiatalok is, idősebbek is egyetértünk — a mi szakmánkban ez nagyon fontos — a gyereknek nemcsak tipegő kell, hanem füzet, hegyező, színes. .. De ezt már mondtam. Még csak annyit, hogy nekünk nagyon rossz azt mondani — főleg ilyen „kis” dolgokra — hogy nincs. Igaz, elkerülni sajnos mégsem tudjuk, de hogy törekszünk rá, azt mutatja az elért eredmény. És hogy mi, tulajdonképpen nem is nagy üzlet vagyunk, 24 szállítóval dolgozunk. Ügy hisszük, sikerrel, és a jövőben szintén erre törekszünk. Ismerjük a régi nótát is: ha eddig ráztuk a fát, most hatszoros erővel kell rázni; ha tavaly menni kellett, most már rohanni kell... Elnyertük a jelvényt, és jó lenne újra bizonyítani. Persze, nehéz. Az élet ilyen, vagy csak a körülményeink... ? B. Kun Tibor Óriás betonelemek Pakura V Kamillaszezon Füzesabonyban (Tudósítónktól); Virágzik a kamilla. Gabona- és lucernaföldeken, szikes réteken, legelőkön tenyészik ez az értékes gyógynövény, amelyet ma már gondos begyűjtés és feldolgozás után hasznosítanak a hazai és külföldi gyógyszer- iparban. Az idén a hűvös idő és a kevés csapadék következtében egyhetes késéssel kezdődött meg a virágzás, és sajnos a várható termés is jóval kevesebb lesz a tavalyinál. Ez a szakemberek véleménye, akik Füzesabonyban a Herbária Vállalat helyi telepén a feldolgozás munkáját végzik és irányítják. Kellemes kamillaillat terjeng a határban és néhány napja teljes az üzem a vállalat füzesabonyi és besenyőtelki telepén. A füzesabonyi üzem udvarán a májusi nap, bent pedig korszerű szárítógépek segítségével történik az idei termés szárítása. A három műszakban dolgozó üzem, amely napi 130 mázsa nyersáru feldolgozására képes, a Jászság, ezenkívül Heves és Borsod megye határainak kamillatermését gyűjti be és dolgozza fel további értékesítésre. A Jászságból érkezett első szállítmányt folyamatosan követi a többi és a feldolgozás munkája is folyamatos. Cs. I. Tizennyolc méter hosszú óriás betonelemeket készít az Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalat előregyártó üzeme Győrött. A 1 korszerű, feszített betonelemeket a Paksi Atomerőmű építéséhez szállítják. ; (MTI fotó — Matusz Károly) A méhek szorgalmával... Egészen pontosan: a dolgozó méhek szorgalmával, így kellene írni már a címben is egy olyan lelkes, fáradhatatlan asszonyról, aki csaknem^ másfél évtizede hódol egy hasznos hobby- nak. Ez a jelző, ez a hasonlat annál is inkább ráillik az egri várkörnyék egyik csendes kis utcájában élő Ipacs Andrásnéra, mert az ő kedvenc időtöltése a népes méhcsaládok gondozásával, „dolgoztatásával” függ össze. 1 Amikor a minap egyik késő délutánján bekopogtam Darvas utcai lakásuk kapuján, férjével együtt a kaptárak között tevékenykedett, mint a jó, meleg tavaszi idő beállta óta minden délután, hazatérve a munkából. — Én vagyok a „szakember”, a „főnök”, a férjem, s a család többi tagja pedig a segéderő — mondja tréfásan a méhészkedésre célozva, miközben körülötte ott zsonganak az egyébként kedves, bár szúrós méhecskék — Nem fél tőlük? — Nem, noha bizony alaposan összecsipkedik a kezem olykor-olykor, de már immunis vagyok a csípésükkel szemben. Szeretem őket, s nagyon nyugodtan bánok velük. Másképp nem is lehet méhészkedni, mert aki kapkod, azt bizony megtámadják... A beszélgetésből később kiderül, hogy másfél évtizede csupán egy-két méhcsaláddal, s évi fél mázsányi méztermeléssel kezdődött az Ipacs család méhésztevékenysége. A férj és a feleség már akkor is együtt dolgozott a mezőgazdasági szakboltban, s jelenleg is az egri Nektár Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet Dobó téri szakboltjában dolgoznak. — Két éve kerültünk ide az ÁFÉSZ-től, ahol 25 évet dolgoztunk a hasonló profilú szakboltban. Ott persze én vagyok a beosztott — mondja Ipacsné, aki ma már 30 családra gyarapította a szorgalomból példát nyújtó „bogárkák” táborát. És itt kell megjegyezni, hogy egyA boldogi tejesasszony Valamikor, a két háború közt, öt hold földön gazdálkodott Dudás Jánosné. Férjével együtt keményen dolgoztak a betevőért, s hogy majdan jussolhassanak a gyermekek. A holdak gabonával, zöldséggel, takarmánynyal fizettek. Utóbbira csak azért is nagy volt a szükség, hogy jószágot tarthassanak. Dudásnénak a tehén volt a mindene. Szívét boldogság töltötte el, ha estente, fejés idején, csobogva sugárzott sajtárjába a zsíros tej. Abból aztán túrót, tejfelt, máskor szép kerek sajtokat csinált. Hanem közbejött a második világégés, s bennepusz- tult az ember, magára hagyva asszonyát. Az darab ideig küzdött még az öt holddal, de miután ismét párra talált mostani férjében, a vízügynél dolgozó Dudás Jánosban, nem sokáig vergődött a földdel. Beadta a közösbe. A jószágoktól, a kukoricaszárat csendesen morzsolgató tehenektől azonban nem vált meg mind mostanáig. — Hozzászoktam az ilyesféle házi munkához. Aztán itt volt az istálló. Mit kezdtünk volna vele? Gondoltam, elboldogulok néhány tehénnel. A dolgok nehezét megcsinálja az uram, én pedig takarítok alattuk. S hát persze tovább járok túróval, tejfellel, sajttal házakhoz, piacokra, ahol kialakult vevőköröm van — mondja a derék, jó termetű asszony, akiről még így, fejkendősen sem hinné a látogató, hogy hatvan felé ballag. — Hogy mikor kelünk? Az uram rendesen négykor, hogy kezemhez készítsen mindent, s elérje a munkásjáratot. Akkorára már én is talpon vagyok, rendbe teszem a házat, majd odaülök a tehén farához... Megmondom, nem sajnáljuk tőlük az abrakot. Napjában kétszer, elles idején háromszor kapnak, de olyankor annyiszor is fejek, így a kifizető', így van meg a becsületes hasznunk... Ahogy látja, most négy van belőlük. Szöszi, Viola, Rózsa, Kicsi. Nem azt mondom, hogy hibátlan jószágok, hiszen a lábuk nagyon megsínyli az örökös istállót. De hát legelőnk nincs, ahová kihajthatnánk. Az lenne a jó dolog! Valami közös legelő az ilyen állattartóknak. Bérét megfizetnénk a termelő- szövetkezetnek. .. ! D)udásné igen tervszerűen, me'gfontöltan végzi dolgát ebben a kis tenyészetben. Gondol évente még a frissítésre is. Szaporíttat, s amelyik tehene nem borjazik, túlad rajta. Most éppen Kicsin a sor. — Sajnálom, mert elég jól tejelt. De hát kell a borjú. Hogy mennyit hoz a konyhára havonta ez a négy zsömleszínű jószág? Dudás- né gyors számvetést csinál, majd kivágja: — Ha mindent beszámítok, öt-hatezer forint a jövedelmünk. Persze, ennek a fele kimegy abrakra, takarmányra, meg ott az adó... Nemrég váltottunk nyolcszáz méternyi medret a Zagyvánál kaszálónak, kukoricát pedig a szövetkezeti tagoktól veszünk. Valami kedvezmény elkelne ezen a téren, különösen amióta olyan fontos lett az országnak a tej és a hús. De nélküle sem esünk kétségbe. A jószágok akiről- is eltartottak, amikor még mind a három lány itthon volt, s hogy férjhez mentek, azóta szintúgy kijövünk a lábon eladott borjakból, meg a tejből. .. Különben harminc esztendeje Hatvanba is bejárok. Oda is hordom hetente kétszer a tejfelt, túrót. Törzsfogyasztóim vannak, alig várják, hogy a nagy kosárral, tejfeles ibrikkel rájuk nyissam az ajtót. 'k Dudásék háza, portája a Kossuth utcára szolgál. Tetszetős épület, amit még 1960ban vettek részint örökségből. Később megtoldották, hogy jusson hely a növekvő famíliának. Falai között jól, tágasan érezzék magukat az ide látogató unokák, szám szerint hatan. Mondanunk sem kell, nagy ilyenkor az öröm. S a régi boldogi viselet mellett kitartó Dudásné mindent megtesz, hogy a kicsik kedvében járjon. Akkor körülöttük forog a ház. Egy dologban nem tűr csak halasztást. A jószágok! Etetés, itatás, takarítás, fejés idején fut hátra, az istállóba, S mindegyik tehenéhez van becéző, kedves szava, simo- gatása. Látja, melyik evett rosszabbul, melyik tejel gyengébben, s netán valami kór támad rájuk, riasztja az állatorvost. Meddig még? Bízik benne, hogy most már kicsit többet törődnek az efféle jószágtartással, s hivatalos támogatásban, talán adókedvezményben részesülnek. Két év múlva nyugdíjba megy a férj, ha fáradna, mindjárt több segítség lesz házon belül. Szóval: kitart a jószágok mellett, míg csak karját emelheti. S őszinte öröme, hogy immár az egyik lány is a szülők nyomába lépett, jól tejelő tehén tartására vállalkozott. Moldvay Győző egy méhcsalád bizony meglehetősen népes gyülekezet: 60—70 ezer méhből áll. Közöttük a legtöbb a dolgozó, a munkásméh, de akadnak herék is szép számmal. De nemcsak a méhek, a méhcsaládok száma nőtt ilyen nagyra, hanem a méztermelés is. Az utóbbi évek átlaga 20 mázsa körül alakult. — Nemsokára útra kelünk a debreceni Nagyerdő felé — mondja Ipacs And- rásné,- ahol 5—6 hetet is „legelnek” a méhek a virágzó akácfákon. Én szoktam velük maradni a felál-, lított méhészkunyhóban. Ha nem futja a saját szabadságom, akkor „kölcsön kapok” a férjeméből. Az akácszezont nem hagyhatja ki a méhész. Ipacsné valóban komoly szakértője a méhészkedésnek. Régi és új szakkönyvek, szakcikkek rendszeres olvasója, tanulmányozója. E szorgos munka és tanulás eredményét híven tükrözik az eredmények, amelyeket okkal és joggal nevezhetünk munkasikernek is, hiszen éppen a minap vette át Budapesten — a kistermelők közül is az elsők között — a „Mezőgazdaság kiváló dolgozója” miniszteri kitüntetést. Megérdemelte. (faludí) Teljes pompájában a Mátra Teljes tavaszi pompájában díszük már a Mátra. A hatalmas kiterjedésű erdőövezet tetőtől talpig lombruhát öltött. Az erdei aljnövényzet is megszámlálhatatlan színben pompázik. A friss lombok és a sűrűn elterülő, a legkülönbözőbb színárnyalatban ékeskedő vadvirágok illata betölti az erdő levegőjét. A Mátra egészséges, látványos szórakozást nyújt a kirándulóknak, pihenni vágyóknak, festői élményeket kínál a természet és a művészet kedvelőinek, ugyanakkor védelmet és tiszteletet követel a környezet ártalmaival, megkárosítóival szemben. (MTI) 1976. május 21., péntek
