Népújság, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

%

2)áDö'ik és ä musical ,aa>vvvvvv^/*aaaaaa/^*a/vs/\aaaaaaaa/s/saaaa/vnaaaaaaaaaaaaaaa/s/sa>v*S

„Don Juan 76”

A musical műfaja iráni tapasztalható általános lelkesedést teszi gúny tárgyává Szergei Obrazcovnak a közelmúltban bemutatott „Don Juan 76" című bábműsorg.

„Sem magam, sem a bábjaim nem teszünk semmi ellenvetést maga a műfaj ellen — mondotta Obrazcov — de szemben állunk a rossz musicallel, és határozottan elvetjük a kontármunkát benne, azt, amely a klasszikusokat a divat kedvéért át- szabja a maga szegényes Ízlésének veti alá."

A „Don Juan 76” az örök téma effajta „preparálását” példázza, kiapadhatatlan öt- letességgel. Obrazcov és a darab szerzője, Vaszilij Livanov, a neves színész és rajzfilmkészitö azzal a pilla~ nattal indítják el hősüket a maga útján, amelyben ez az út voltaképpen befejeződik. Don Juan Olaszországban, Franciaországban, Oroszországban az Egyesült Államokban. Japá ban, sőt Afrikában bocsátkozik szerelmi kalandokba — Afrikában egyébként a maga teljes csil- lojásiban mutatkozik meg „afrikai” temperamentuma.

Szergej Obrazcov nem első Ízben fordítja a szatíra fegyverét a színpadi kóklerkodás el’en. A bábokat ideális színészeknek tekinti a színpadi sablonok parodizálására. Ezt bizonyítja a mintegy másfél ezer alkalommal játszott „Szokatlan hangverseny” című darabjának átütő sikere. Obrazcov e művét 37 országban láthatták a nézők, többek között Spanyolországban és Portugáliában, ahol ta- va'y vengédszerepelt az Ob- razcov-féle bábszínház.

Jóllehet Obrazcov bábszínháza már a maga 12. évadját játssza, még a legfiny- nyásabb moszkvai szinházba- irátok is szerencsésnek tartják ha bejuthatnak egy-egy előadásra. Obrazcov, aki új utakat nyitott az ősi bábművészet előtt, bebizonyította, hogy a papírmaséból készült színe izek, ha tehetséges emberek mozgatják őket, sikeresen vehetik fel a versenyt és legkiválóbb „élő” művészekkel is. Obrazcov bábjai egyformán jól szerepelnek a vígjátékokban és a romantikus tragédiákban, a politikai pam’letekben és a zenés bohózatokban.

Gyermekek számára a Színházban meséket adnak elő A mostani évadban Ob- fáz ov Puskin „Mese Szálfán cárról” című müvét vitte új feldolgozásban színpadra ® gyermeknézők kedvéért.

Szomszédolás

az Ártalmatlanná TETT REVIZOR

Érdekes cikket közöl a Li- tyeraturnaja Rosszija Dimit- rij Dmitrijev tollából „Az ártalmatlanná tett revizor” címmel. A tanulmány leleplezi a cári „kultúrpolitika” kulisszatitkait. 1836-ban. közvetlenül azután hogy Gogol ,A revizor” című színműve megielent, kiadták és színre vitték „Az igazi revizor” című . és „Gogol úr komédiájának folytatása” alcímű darabot.

Szerzője nem nevezte meg magát. Sokak szerint e művet Cicianov herceg „követte el”. A péterváfi színházi fő- igazgatóság pénztári könyveiben szereplő beírások szerint a színdarab szövegköny- - véért járó 800 rubelt égy bizonyos Tolb'inszkijnak fizették ki. A névtelenségbe burkolózó szerző folytatni kívánta Gogol művének cselekményét. Leírta, mi történt Hlesztakov lelepleződése úton: az igazi revizor a polgármestert leváltja tisztségéből öt évre száműzi egy távoli faluba, ahol nincs senki, aki megvesztegetheti, a csi- novnyikoknak be kell nyújtaniuk lemondásukat, Hlesz- takovot pedig alzászlósi rangban egy ezredhez kü’di, ahol majd rendes embert faragnak belőle.

Dmitrijev megállapítja: a rab 1. Miklós cár parancsára született, hogy hígítsa, tompítsa a gogoli szatíra keserű igazságát. Cicianov művét azonban a bemutatón kifütyülték és néhány előadás után örökre letűnt a színpadról.

HUMORFEFZTIVÄL

GABROVÓBAN

A bulgáriai Gabrovóban rendezett humorfesztiválról írta Leonid Lenes szovjet író: „ősidők óta mindig hét csodája volt a világnak. Nem tudom, hogy ezekből mennyi maradt meg a mai napig, de számomra a gabrovói fesztivál — kétségtelenül csoda!”

Érdekes gondolatot hirdetett az idei fesztivál jelszava: „A világ azért maradt fenn, mert nevetett!”

A szocializmusnak sem a nevetés az ellensége — bizonyította a gabrovói fesztivál —, hanem a kishitű merevség. A szocialista ember nevetni akar, akár a saját hibáin és megérti, magáénak

vallja a szatíraírókat. ■

A fesztiválon részt vett szakértők, kritikusok egyöntetűen megállapították, hogy az idei gabrovói szem'én nem az öncélú humor, hanem a haladást szolgáló, a rossz. az. elavult ellen küzdő szatírát népszerűsítették. Ezt igazolta a szatirikus kisplasztikák és a karikatúrák gabrovói kiállítása, amelyen 52 országból 452 művész 610 alkotással versengett az „Arany Ezó- pusz”-ért és a „Gabrovói lánc”-ért.

Különösen nagy visszhangja volt a „Nevető fényképek” című kiállításnak, valamint a szatirikus filmek reprezentatív bemutatójának.

A gabrovói humörfer.ziiyál érdeme, hogy bebizorn :tta: ne féljünk a szatírától,' bátran gúnyoljuk ki, tegyük nevetségessé a rosszat, a haladást megakadályozó erőket. Mint az Marx Károly klasz- szikus megfogalmazásából kiderül: „a proletárforradalmak. .. folyamatosan bírálják önmagunkat.,. kegyetlenül és a'aposan kigúnyolják első kísérleteik felemásságait, gyengeségeit és gyatrasá- gait”.

EGY FORDÍTÁS TÖRTÉNETE

Irodalomtörténeti érdekes- ségű Galina Geraszimova „Egy fordítás története” című cikke, melyben a külföldön egyik legnépszerűbb Jó- kai-mű, a „Szabadság a hó alatt" első orosz fordításának krónikáját eleveníti fel.

Oroszországban 1881-ben jelent meg a mű, nem sokkal a német kiadás után, mert annak idején minden Jókai- írást nem magyarból, hanem német fordításból ültettek át orosz nyelvre. Ez az egyetlen orosz tárgyú Jókai-mű, amelyet lefordítottak oroszra: a többit betiltotta a cári cenzúra.

A regény „A hó országában” cím alatt jelent meg. A kettős fordítás, az orosz cenzúra szigorúsága és a fordító önkényeskedése folytán az orosz olvasó a magyar eredetitől igen eltérő Jókai-re- gényt kapott.

Az orosz fordítás szövege a harmadik fejezettel kezdődik. Az első fejezet — mint köztudott — azt írja le, hogyan kisérnek a doni kozákok hóviharban, ágyútalphoz láncolva egy agyonkínzott hazafit Jókai elképzelése szerint így halt meg jéggé dermedve Walerian Lukasynski forradalmár, a lengyel Hazafias Társaság. megalapítója. A második fejezetet valószínűleg azért hagyták ki, mert leírja az Orosz Birodalom önkényuralmi rendszerét. Kimaradt ^ az arakcsejevi katonái tele- ■; pülésekkel foglalkozó fejezet ; is. ;

A fordítás teljesen elferdítette 1. Sándor cár és Szof- ja N.ariskina kapcsolatát. Na- ' riskina házasságon kívül született Szofja nevű lányából fogadott lány lett (a fordító Rajevszkij hercegnek tulajdonítja az apaságot), és emiatt nincs oka Gedimin herceg gyűlöletének a cár, mint felesége szégyenénék okozója iránt. Szofja alakja pedig valószínűtlenné vált.' Teljesen értelmét vesztette visszavonult életmódja, amit csak ritkán zavart meg látogatásával „fogadott” apja, aki „ismeretlen okból szenvedélyesen ragaszkodott a gyermekhez”.

A fordító nyilván megérezte a kialakított helyzet fonákságát, és ezért hozzáköl- tött a szöveghez egy mondatot: „A városban sokan meg vannak győződve arról, hogy Rajevszkij álapa”. A „liberális" I. Sándor alakját Jókai ■maga is jelentős mértékben megszépítette, de a fordító alattvalói vakbuzgalmában annyira növelte a hajbókolást előtte, mint a cár és mint ember előtt, hogy „a nép által istenített császárrá”, „n.e- mes lelkű uralkodóvá” változtatta, aki együttérzett „a szenvedő emberekkel” és „rossz néven vette, hogy vigyáznak rá. Hiszen tudta, mennyire szerette Oroszország”.

Geraszimova cikke végén így összegzi mondandóját:

„Jókai .Szabadság a hó alatt“ című műve orosz fordításának célzatossága nyilvánvaló; a regény gyenge részei ki vannak domborítva, sőt szándékosan el vannak túlozvá. Ámde még ez a fordítás is kétségkívül íontoí szakaszt jelent az orosz—magyar irodalmi kapcsolatok fejlődésében, mert — ismétlem — ez az egyetlen orosz tárgyú Jókai-mű, amely legalább ilyen formában megjelenhetett Pétervárott. A mű ráadásul Puskinról meg a dekabristák felkeléséről szól, erről pedig annak idején Oroszországban úgyszólván egyáltalán nem írtak”.

R. T.

Szabó László: Felszabadulási emlékmű

KONS’ZTANTYIN

VANSENKIN:

A kürtös

Mikor szűrkén szemetelő Köd rojtja hull az égről Ezüst fúvókát húz elő A zubbonya zscbébőL

Csak fclhalkan remegteti — Az ezred ring az álmon — Kürtjét a titkos, esteli Madárhang-moccanásban.

Motorzúgások hangja száll, Sóhajtások zenéje —

Benne az élet és a halál ? Sorsunk két fél egésze.

Akár a sors messzi jele Mi hangjavai viiágo! Felharsan a kürt zengzete Nem messzire a stábtól.

Ebédre, szóra, vagy mlkoL P-henni hív az éjjel — Árnyéka óvón összeforr Ritmikus hangszerévcL

Hát még ha 6orsa rátalál. Csodát sírnak a hangok, Mikor az éj sátrában áll S mellette a parancsnok.

Aztán a hideg csillagok Fényében áll a kürtös, Mindig kéznél, ha nap

ragyog

S ha kürtje holdezüstös.

Asszonya várja. Semmiség.

A kürtös arca márvány.

Csak néha érzi csók ízét. Megduzzadt, furcsa száján. i

(Havas Ervin fordítása)

A Jeti de Paume a Tuileriák kertjében áll, a Concorde tor és a Rue de Rivoli sarcán Termeit délelőtt tízkor ryítják, délután ötkor zárják, k belépőjegy ára egy frank, itt láthatók Manet és Monet, Reno- r és Degas, Van Gogh, Cézanne, Pissaro és a többiek festményei, a nagy impresszionista ragyogás.

A fiatal lány a Jeu de Paume termeiben sétálgat— csupa ilyen cím között: Gyümölcsöskert virágzó fák- cal — Lila csokor, piros legyezővel — Erdő, napfényben — Nyári -ét, pipacsokkal. Ö maga is beáll- latna a festmények közé: Fiatal ány fekete napszemüveggel.

De kezdjük talán az elején... Milyen tökéletesen megfogalmazták Párizst a költői, írói, festői, zeneszerzői, szobrászai — egyetlen város sem dicsekedhet ennyi szerelmi vallomással és leleplezéssel.

Már nem is tudom, miért — valamelyik este a Rue de Rivoli fényeiből betértem egy mellékutcába, innen a következőbe, majd a keresztutcába: és egyszerre egy másik Párizsba kerültem ez már nem sugár- it volt, kirakatsor kocsik áradása, székesegyház és királyi paloták méltósága, nem a kivilágitott Concorde tér tachikardiás érverése — az váratlanul levegőtlenség volt, gazi szegénység, bármerre fordultam kegyetlen, leplezetlen zsúfoltság. Egy másik Párizs, idegen Párizs.

Idegen?

Csak az utcatáblára kellett pillllés Endre:

Fiatal lány fekete szemüveggel

lantanom — és már nem volt idegen. Rue des Rosiers — és már hallottam az Apollinaire-verset: A bús kivándorlók közül néhányan végül itt maradnak — A Rue des Rosiers vagy a Rue des Écouffes szűk od- vain szerényen megtapadnak — _És gyakran látom este őket, levegőz- nek kint a házak mellett — Mint a sakktáblák bábui, csak néha lépnek egyet-egyet. Radnóti Miklós fordította így, ilyen híven, szépen.

„Mint a sakktáblák bábui” — kitörölhetetlen kép.

És Proust.

C

sak rövid heteim vannak itt

Párizsban, de nemcsak a tereivel, szökőkútjaival, utcáival, diadalíveivel társalgók — az embereiről is tudok valamit. Például ez a pimasz, gőgös, kegyetlenül szép kislány, itt a Champs-Élysées alján, a szökőkutaknál és pázsitnál... hisz ez Gilberte, Swann és Odette, kislánya a nagy, prousti regényfolyamból. Az a Gilberte, akit a kisfiú Marcel oly reménytelenül kísérge- tett és szeretett ugyanitt, a fényben, a szökőkutak porzásában.

És a Luxembourg kertben, a langyos és ragyogó alkonyatban, idősebb férfi ül egy pádon egy korosabb hölggyel. Jobban odanézek, és megismerem őket: Bergeret úr Zoé nénjével. Még Anatole France mutatott be nekik. Űj lakásukról beszélgetnek, a férfi sóhajtozva emlegeti az ötödik emeletet. Lift nincs.

De ideje, hogy visszatérjünk a Jeu de Paume-ba, a magányosan sétáló, fekete szemüveges, fiatal lányhoz. v

Karcsú, magas lány. Citromsárga selyemkosztüm, fekete haj, fekete cipő, feketével szegélyezett gobelin táska. De a sok feketeség között legfeketébb a szemüvege.

így, szemüvegestül sodródik teremről teremre, majd a földszintről fel az emeletre. Néhányan megnézik, utánafordulnak, néhány pillanatig furcsállva, csodálkozva figyelik. Ugyan mit láthat ez a lány Manet kékjeiből és zöldjeiből, Cézanne harsogó csendéleteiből, Renoir asszonyainak világító bőréből, Gauguin tragikus pirosából és barnájából, Sisley és Pissaro vakító halványkékjéből?

Csak nem attól fél, hogy ez a sok könnyű szín és fény valóban elvakítja?

Nincs felelet

A lány konokul ragaszkodik fekete szemüvegéhez. Hosszan álldogál Degas táncosnői előtt, majd Monet egyik kerti jeleneténél. Hogy mégis mit láthat a sötét üvegen átszűrve a tavaszi fényekből? Titok.

Ügy látszik, mégis izgatja az embereket, mert valaki rászól:

— Vegye már le azt a szemüveget!

A lány kissé oldalt fordul, végigméri az idegent, aki megzavarta. Előbb gondolkodik, hogy feleljen-e? Majd néhány szótagot mégis megkockáztat. Lustán, közömbösen kérdi:

— Miért?

F

iatal férfi az, aki ilyen tapintatlanul rászólt. Rosszul beszél franciául, a kiejtése elárulja, hogy holland, vagy német.

A közelünkben állnak, hallom a meginduló párbeszéd kardpengéinek csattogását.

— Miért? Miért? — bosszankodik a férfi. — Mert maga éppen azt nem látja, amit itt érdemes látni.

A lány elfordul, mintha nem is érdekelné a férfi.

— Mire gondol?

— Hát a színekre! Az impresszionisták színeire!

— És ha engem más érdekel?

—Ugyan mi lehet az a más, ami magát érdekli?

— Elég, ha én tudom.

Körülbelül így beszélgetnek. A lány lusta, álmos, tökéletes francia- sággal. És a férfit már nemcsak a fekete szemüveg izgatja — úgy látom: a lány is.

A férfi támad:

— Ha beteg a szeme, miért jött ide?

— Kinek beteg a szeme?

— A magáé.

A lány már nem a Monet-vásznat nézi. A fekete szemüveg most teljesen a férfi felé fordul, rászegező- dik, jó ideig így marad. Maid a lány — mintha csak levetkőznék —

leemelj a fekete szemüveget. Meleg fényű, barna, egészséges szeme van. Egy ideig fürdeti a fényben, nézi a férfit, hallgat. És már megint rajta a fekete szemüveg.

D ocsásson meg... Csak látni D akartam a szemét... — mondja végül kissé szemtelenül a férfi.

*— Már megbocsátottam — feleli a nő.

Hogyan folytatódott a párbeszéd? Nem tudom Gauguin képeihez értünk. ök továbbmentek.

Később a Rue de Rivoli egyik teraszán láttam kettejüket, kettesben. Ebédeltek. A férfi éppen a lány szemüvegét próbálgatta!

Négy vagy öt nap múlva ismét felmentem a Jue de Paume termeibe. Ismerőseinket a legnagyobb tömegben is hamar megtaláljuk. A sárga kosztümös íány megint csak itt sétáltatta fekete szemüvegét. És ekkor végre megismertem.

Emlékeznek még Maupassant novellájára? A fiatal csinos nő temetőben, gyászruhában, idegen sírok előtt álldogálva ismerkedik arra sétáló férfiakkal, akik megszánják a gyenge, fiatal nőt, hazakísérik lakására. Majd ottmaradnak.

ő volt.

A ruhája sárga, de a szemüvege fekete. Feltűnően fekete.

Igen, ő volt, Maupassant hősnőjének dédunokája. A temetőből egyenesen idesétált, a Jeu de Pau- me-ba. És már ott volt mellette az új férfi. Akit megint a fekete szemüveg ejtett meg.

Már az impresszionista festők tudták, milyen hatásos a fekete szín, ha erősen, harsányan belehúzzák a sárgákba és pirosakba.

ilyen jól megfogalmazták az írói Párizst. Egy-egy pillanatát, a sakktáblán egy-egy bábuját.

M1