Népújság, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)
1976-04-04 / 81. szám
'AA * AAAAAAAAAA AAA A AJ \ | > Mit csinállak az Emberek azelőtt? — Hóm? — A siroki vár. Kétszoba-összkomfort! — Csendőr? — Kanada. Ló. Vittorio de Sica olasz filmben nősül! — Nyilas? — Ösmagyar. Sportoló- Ámor, aki a szívet találja el. — Zsírjegy? — Patyolat Benzin. Nagy pofon, hogy folt van az új jhán! — Zsírjegy, nem zsírfolt... — Zsírjegy ? — kerekedik el interjúalanyom, szeme is rövid tűnődés után, sportnyelven szólva, bedobja a törülközőt- Fogalma sincs róla mi az hogy: zsírjegy. Akit így viccesen kérdezek, másfél évtizedet mondhat nagáénak az életéből és az életünkből, aki kérdez, az nem sok év híjján már öt évtizedet is. A bácsi és a srác közötti kérdezz-felelek játék így meglehetősen egyoldalú: aki kérdez, nem azt a választ kapja, amit vár, aki válaszol, nem azt érti a kérdés alatt, amit kérdeznek tőle. Nemzedéki vita? Dehogy az! Nemzedéknyi béke. A rom alatt jómagam mit is érthetnék elsőre, mit válaszolhatnék azonnal, gondolkodás nélkül, automatikusan és gyorsan, mit mást, mint kiégett, összeroggyant házakat, házsorokat, utcákat, városokat Ezt jelenti nekem: rom. Egy nemzedékkel később: romantikus ruina. Madárdal, mohos kő, történelmi múlt, kislány- Harcok természetesen, de amelyekben voltaképpen nincsenek halottak és tér sincs, csak csihi-puhi van, meg vívás, meg lovaglás. Meg amit a szülők mondanak otthon, meg amit a szomszéd felnőttek, hogy ez nem is lakás, ez tiszta rom. Mármint az új otthon. Kollégám tízórait hoz magával. Ojabban és rendszeresen. Nem a mohóság, a gyomor parancsolja, hogy rendszeresen egyék valamit: gyomorfekély elleni jó orvosság a rendszeres étkezés is- Mikor kapta, hogyan kapta? Az eltelt harminc év alatt diplomát és gyomorfekélyt szerzett. Inkább megszokásból, mintsem az evés feltétlen jóízével falatozik az íróasztal mögött zsíros kenyeret. Szégyenszemre megkívánom. Kapok egy katonát és a zsíros kenyér fejedelmi íze szétáramlik az ínyemen. Meg az emlékezés is. Hogy mekkora és rettenetes pofont kaptam az apámtól, mert rajtalesett, amint fuldokolva falom titokban a zsíros kenyeret az üres kamra mélyén- A zsírt a kenyérrel, amelyet mindkettőt jegyre mérték. — Szereted a zsíros kenyeret? — Szeretem, de anyu nem nagyon ad. Azt mondja, hogy táplálkozástanilag nem egészséges. De tetszik tudni —■ súgja bizalmasan — én ám szoktam lopni zsírt is, meg kenyeret is. Ha nincsenek otthon, akkor. Vagy kérek a srácoktól, akiknek táplálkozástanilag szabad ezt enni — teszi hozzá kis barátom gúnyosan, míg én 'magam elé képzelem a mamát, aki táplálkozástanilag táplálja a gyerekét. Azért utálom a sárgaborsó-főzeléket, mert táplálkozástanilag ugyan lehet hasznos és tápláló, de Budapesten élve át az ostromot, örökké éhes kölyök létemre vízben főtt sárgaborsóval tömtem magam. Semmi mással. Semmi más ennivaló nem lévén- Hogy legyen bennem valami. Akkor és még éveken keresztül később ez a szó, hogy táplálkozástudomány csak a lexikonok szakszava volt Ma a táplálkozástudomány bevett fogalom. Vagy harminc éve tudni kellett ahhoz, hogy ennivalóhoz jusson az ember, ma tudni kell enni, hogy kevés kalóriához jussunk. A főnévi igenév megmaradt, csak kissé a társadalom változott meg körülötte, és benne az emberek. Nem tudom, nem emlékszem, hogy anekdota-e csupán, vagy valóban egy elhangzott kérdésre révedek visz- sza, lényegtelen is, mert mindenképpen mai korunkra jellemző, akár igaz, akár a valóság, az „igaz” talaján kitalált e mondás: — ..-és tessék mondani, mit csináltak az emberek azelőtt, amikor még nem volt televízió? És ezt a naiv kérdést, amely korunk egyik kétségtelen csodájáról rántja le úgy a leplet, hogy rögtön meglátni, a kérdező számára e csodának nagyon is földön jár a lába,1 nos, ezt a naiv kérdést meg lehet toldani egy még naivabbal: — Hát volt egyáltalán, amikor nem volt televízió? Moziba bandában jártunk. Négyen, öten, előre egy héttel már tervezve az időpontot, a filmet, a pénzt is természetesen egyeztetve. Aztán egy hétig, de legalábbis a hét feléig volt téma bőven: a film. Mert a hét közepén már új téma került sorra a kamasz banda tagjai között: az új film. Amit majd látunk. — Amikor én annyi idős voltam, mint ti, azt se tudtam jóformán, hogy van mozi. Ti meg állandóan csak oda jártok — mondta az apám fejét ingatva azon, hogyan is habzsoljuk mi az élvezeteket- Ahogyan mondta: habzsoltuk. A heti egy filmmel. Szempont kérdése az egész. Dehogyis szempont: dátum kérdése, 1976, vagy 1947. már nem a régi világ, még nem az új. Akkor még mindenki kapásból tudta és vágta, hogy a nyilas nem nyíllal lő és nemcsak szivet célzott, de géppisztollyal tarkőt talált: akkor még a romokon is bukdácsoltunk, át a mellékutcákon és az újjáépítésről énekeltünk csasztuskákat; akkor nem volt zsírfolt a ruhánkon, mert jószer int még ruhánk sem nagyon volt. a zsírral meg úgy spóroltunk, hogy nem jutott abból a rajtunk lévőre. Kenyerünkre is alig. Akkor még én akartam megváltani a világot és közben a világ változott és változtatott meg engem •.. Kollégám nagyot nyel, bekattintja apró kis bicskáját, ma délelőttre végzett a kötelező tízóraival, mai peniten- ciáját lerótta a gyomorfekély oltárán. Mondom neki a kis sráccal való interjúmat, jót döcög rajta, aztán a fejéhez kap és felnyög, ránézett közben ugyanis az íróasztalán heverő újságra. Valami cím nem stimmel benne. Ostoba és nem kifejező.. — Nem felavatták ..» átadták.. i Mindent felavatunk már? — káromkodik. Egy új lakótelepről szól a cikk. Egy új lakótelepről, amelyet ebbeh az évben kezdenek el építeni, mert egy másikat tavaly fejeztek be. Egy új lakótelepről szól a cikk. — Rom ? — Siroki vár. Kétszoba-összkomfort... Hát ide jutottunk? Hót ide! |_J iteles fordítás orosz ere- 1 1 detiből: „Igazoljuk, hogy Bordák József (atyja neve: György) a Debrecen városért folytatott harcok idején, 1944. X. 22-én belépett a rám bízott alakulatba, mint aki önként kijelentette, hogy a Vörös Hadsereg soraiban akar harcolni a német megszállók ellen. Az alakulatban való szolgálat ideje alatt bátor, állhatatos, odaadó harcosnak bizonyult.” BOZSENKO sk. alezredes. Az akkori nehéz időkben aligha lehetett ilyen jókötésű férfi Bordák József, mint napjainkban. Igaz, az azóta eltelt több mint három évtized a szó szoros értelmében „derék” emberré gyúrta, iz- mosította, bár a haja jóval gyérebb,mint a hajdani fényképeken, az idő változását mégis inkább csak a nyugalmasabbá vált életén méri már le. Fényesen, melegen süt a nap, és győztesen kerekedik ki a Mátra felől fujdogáló széllel vívott harcból: Gyöngyösön is beköszöntött a várva várt tavasz. Minden percét illik kihasználni. Ennek jegyében sütkérezünk egy pádon az Állatiorgalmi és Húsipari Vállalat udvarán, annál a cégnél, amely több mint húsz esztendeje megbecsült munkahely# az egykori vöröskatonának. — Szakmámban dolgozom — magyarázza bemutatkozóul — gépkocsivezető vagyok. Lényegében azonban a főnök pilótája. Öltözéke: fehér ing, nyakkendő, mustárszín kardigán, barna pantalló, kényelmes cipő. Mielőtt megkerestem, annyit tudtam róla, hogy másodmagával munkaszolgálatos volt, amikor megszökött a horthystáktól, s röviddel ez után Debrecen alatt, a Nagyiéta felé vivő úton elindult a szovjet arcvonal felé. — Igen, egy nagynéném lakott ott, Debrecen egyik munkásnegyedében, a Homlokkertben. Onnan indultam, egy hideg, őszi hajnalon. Egy majdnem-rongy kis ruhadarabra festettem ötágú csilla• got vörös ceruzával, azt tűztem a mellemre, úgy indultam.,» Itt azonban rövid időre félbeszakad a mind érdekesebbé váló történet: elnézést kér az egykori vöröskatona, s a napfényes udvarról a hűvös-homályos irodai folyosókra indul, hogy a főnökeivel megbeszélje, vajon nincs-e akadálya a nyilatkozásnak. Kiderül, hogy különösebb akadály, az nincs, de azt is tudjuk, hogy a munkaidő — munkaidő. Így hát ennek lejárta után találkozunk a szép, Attila utcai lakásban, és kétszeresen is ildomosán, szovjet vodka és magyar kávé mellett igyekszünk felkutatni a régi szálakat a régi fonalak közt, melyeket fáradhatatlanul sző mindőnk körül a kegyes-kegyetlen idő. — Említettem már, ugye: munkaszolgálatos voltam. Marosvásár közelében, Lővér repülőtér-építkezésén dolgoztunk, vagy egy századnyi MUSZ-os. Onnan léptünk le egy alkalmas pillanatban, másodmagammal, Mruz József bajtársammal. Később, igaz, elváltunk, ő Pestre tartott az övéihez, én meg Debrecenbe, a nagynénémhez, az Oláh Károly utcába. •— Akkor már a szovjet csapatok... — Már ott voltak Debrecen alatt. De a városban még németek és tábori csendőrök nyüzsögtek, én Viszont mar uavartK*wsu**. *&/ indultam el a front felé, Nagyiéta irányába, a magam készítette csillaggal a mellemen, . Semmi sem jelezte a kilométereket, lassan azonban így is elmaradt a város a „szökevény” mögött, aki oroszul fogalmazta magában, mit is mond majd, ha odaér... Nem mondott semmit: váratlanul találta magét szemközt három szovjet katonával, és nem ő beszélt, hanem őt kérdezték: — Ki vagy?! — Honnan jössz? — Hová? — Miért?! Nem esett nehezére Bordák Józsefnek az orosz beszéd, hirtelenében mégis nagyon meleg lett azon a 44- őszi reggelen. — Harcolni akarok, veletek ... Ja hacsu ... és mindent elmagyaráztam, még ‘ azt is, hogy a gépkocsihoz értek. Hitték is, nem is, mindenesetre, bizonyítani kellett. Volt ott egy elromlott Steyer autó, megjavítottam és harmadnapra már az esküt is letettem a csapatzászló előtt, és megkaptam a beosztásomat is, a 16/51-es tüzérparancsnok Bozsenko alezredes' gépkocsivezetője lettem. Ma már úgy tanulnak a gyerekek az iskolákban erről az időszakról, hogy —■ „a fasiszta csapatok körül egyre inkább szorult a hurok.” A fronton üvöltve szakította szét a csendet egy-egy ágyu- lövés, motorbiciklik, autók ugráltak a sebzett utakon és hosszan > hörögtek, fel-felszi- szegtek a fegyverek. S az a szoruló hurok a németek körül, az is, hol szorult, hol újra kiengedett, és az ősz fagyos sarában újra felnyögött és földön kúszva, vérben, ve- • rejtékben remegve ismét szőkébb, szorosabb lett. Ebben a láziban lett szabad Debrecen, Szolnok, Szeged ... Aztán a háború vihara egy olyan kis faluba vetette Bordák Józsefet, a Vörös Hadsereg katonáját, aminek hírét sem hallotta korábban — Atkáira. — Betegen, kétoldali tüdőgyulladással végeztem a rámbízott feladatokat, mikor pedig nagy ritkán ágyba kerültem, a ház lakói csavartak vizes törülközőbe. Igaz, ez sem ment olyan egyszerűen: az ellenséges propaganda megtette a hatását. így aztán — enyhén szólva — At- káron is fenntartással fogadtak bennünket. Abban a ház? ban, ahová engem szállásoltak el, három fiatal nő volt. Még nem is láttam őket, de az ajtón át meghallottam a beszélgetésüket. „Most mi lesz velünk?” „Hova bújjunk?” „A kamrába.” „Nem, az nem jó, ott megtalálnak. Inkább a kéménybe...” — így, ijedten sugdosódtak. Akkor én átmentem hozzájuk, és „orosz” katona létemre és az ő legnagyobb meglepetésükre — magyarul megszólaltam: — Ne féljenek, ne bújjanak el sehova. Nem lesz bán- lódásuk. Csodálkozásuknál csak örömük volt nagyobb. És a barátság is hamar kialakult a katona és a házbeliek között. Legjobban pedig egy barna kislánnyal, Pannikával barátkozott össze Bordák József. Szerelem — mindketten úgy érezték, de két hét sem telt el és tovább kellett menni. — Ha épkézláb maradok és visszajövök, feleségül jössz-e hozzám? Még arra is alig volt idő, hogy megcsókolják egymást. És újra a háború. Nagy összecsapások Bicskénél, Ercsinél, Budapest bevétele. És pusztulás, mindenütt pusztulás. Senki sem hihette komolyan, hogy éppen ő ússza meg a háborút, hogy „épkézláb” márad. Mindennapos, már-már természetes volt, hogy sok barát, bajtárs, jó katonacimbora esik el, vagy éppenséggel megsebesül. De még félni sem volt idő, az ígéretre gondolni sem... A háború a saját törvény- szerűségei szerint őrölte az embereket, és ebben az őrlő- désben, amelynek minden napja évekkel ért fel, szabad lett Budapest, aztán az ország, és már Bécsért folyt a harc. A végső kimenetel már egyáltalán nem volt vitás: keletről a Vörös Hadsereg, nyugatról a szövetségesek ... —■ Linznél találkoztunk az amerikai katonákkal, egy vasúti töltésnél, s számomra itt a háború is véget ért. Elbúcsúztam katonatársaimtól, parancsnokaimtól, és indultam hasa. És ami ezután kö(Fotó: Perl Márton) vetkezik — áll meg a mesé- lésben Bordák József, az szép is és nem is. Mert itt most annak kellene következni, hogy beváltottam az ígéretemet, megkerestem az atkári kislányt és ma is boldogan élünk. Nos, nem egészen így történt. Azzal kezdődött, hogy meg sem ismert, amikor békopogtam. Igaz, a külsőm is alaposan megváltozott: a szakállas, elhanyagolt, megviselt férfi nemigen emlékeztetett a néhány hónappal ezelőtti katonára. Jó időbe telt, amíg ki tudtam magyarázni magam, hogy azért mégiscsak én vagyok én. Mikor azonban sikerült nagy lett az öröm, és rövidesen összeházasodtunk. A történetnek ennél a pontjánál kellene megállni, hogy szép, megható sztori legyen a harcban született szerelemről. Üvegházi idille- ket azonban ritkán szokott szolgáltatni az élet. Bordák József ék esetében sem következett be az a bizonyos happy end: két nagyfiú szülei voltak már, amikor mindketten úgy érezték a feleségével, nincs értelme tovább a házasságuknak. Az élet pedig ment tovább, gyorsan ment tovább. Szárnyakon repültek az évek, s közben újabb öröm érte az egykori szökött munkaszolgálatost, a Szovjetunió kormányától az elismerő sorok mellett három magas kitüntetést kapott; érdemérem „Budapest elfoglalásáért”, „Bécs elfoglalásáért” és „Az 1941—45-ös Nagy Honvédő Háborúban a németek felett aratott győzelemért’.’. Ezek mellett a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Fel- szabadulási Jubileumi Emlékéremmel tüntette ki. De nemcsak a háborúban vívott ki megbecsülést példás helytállásával Bordák József, hanem a munka területén is. Ennek eredménye, hogy az állatforgalmi vállalatnál, amelynek most már 20 éve dolgozója —. 1973-ban Kiváló dolgozó — kitüntetésben, részesítették. — Hát röviden ez a „szökevény” története — mondja és lassan forgatja kezében a félig már kiürült pohárkát. — És az, teszi hozzá —, ho^y ismét boldog, családos ember vagyok. Asszonyára néz, akitől a valódi vodkát, és a finom, illatos kávét kaptuk sok kedves mosoly és kínáló szó kíséretében, s mintegy biztatást várva, megkérdezi: — Ugye nem baj, hogy elmondtam... mindent...? A szőke asszony szemében megértés, szeretet lobban, arcára mosoly virágzik, úgy válaszol: — Miért lenne, ha egyszer így igaz ...? B, Kun Tűnte A.'
