Népújság, 1976. április (27. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-25 / 98. szám

/VW ’.-V. 'V^vVVvVWAWW'AWA^. V » fVWVv^VVWVWWWWVWVWWVWVVWVVWVVWWWWWVWWWWV* SZEKULITY PETER: Diplomás házaspár A hirdetést átfutva tudatom mélyéről váratlanul fel­merült Gáspár alakja, s újból eltöltött a rossz érzés, amit > négy esztendeje az irodájában éreztem, annak következté- < Den, hogy a szerelők mérnök kartársnak szólították. A ti- 5 'tulust kegyes leereszkedéssel fogadta. Később, amikor / térdőre vontam, fülig vörösödve magyarázkodott: Nincs t jelentősége, ez csak afféle formaság. Nem hagytam annyiban a dolgot, és barátságunkra > hivatkozva kértem, mondja el őszintén, szaktechnikus lé- $ "éré, miért kívánja meg a „mérnök” megszólítást. Hara- í pófogóval kellett belőle kihúzni minden szót. Nagy nehe- í zen mégis kinyögte: „Ha diplomásnak hisznek, nagyobb > a respektem.” Teljes meggyőződéssel hangoztatta; tekin- í télynövelő, munkafegyelem-erősítő „körülmény” a diplo- í ma, Gáspárral beszélgetve és az élet tényeivel szembe- 5 nézve el kellett ismernem: a diploma a köztudatban ele­ji ve növeli az ember tekintélyét. Ám a tisztelet végül is 5 nem az embernek szól, hanem a diplomának. Ettől vala­ki miféle szolgaleik őség okán a köznapitól általában eltérő­nek, minden tekintetben értékesebbnek hisszük magát a diplomást. Ami aztán azzal jár, hogy némelyik mérnök, orvos, közgazdász minden szempontból különbnek és többnek tartja magát, mint az átlagember. Ez az utóbbi típus abban a szent meggyőződésben és tévedésben él, hogy van a „tömeg” és van az „elit”. Magasabbrendűsé- gét főleg és szinte kizárólag külsőségekkel hangsúlyozza. Öltözködésében, viselkedésében, fellépésében, modorában kínosan ügyel a látszatra, arra például, hogy úriember és semmi félreértés ne essék, valóban „úri ember”. Ez a diplomás dobogtatja meg a kispolgár szívét, hiszen egy felületen éppen a kispolgári embereszményt reprezentál­ja, azt, akire határtalan csodálattal fel lehet nézni, mind­egy, hogy a ruha kit takar. Környezetemben ismerőseim körében mindig ráis­merek Z, Aranka megfelelőire és látnom kell: az arisz­tokratikus gőg személyiségzavarokat okoz, mert a teljes- értékűséget nagyképűen leegyszerűsíti egyetlen dologra, a ,.kutyabőrre”. Mintha bizony a teljesértékÚség ennyiből állna. Ennél sokkal több és a leegyszerűsítés a fejekben rendszerint világnézetünktől idegen képzeteket teremt, za­varja a lényleglátást, nem ritkán politikai egyensúlyvesz­tést eredményez. Továbbá nehezen helyrehozható hibákat szül, s nem ritkán egyéni meghasonlások, tragédiák elő­idézője. Z. Aranka mérnöknő egj-ik üzemben középirányitő- ként dolgozott, negyvenötén tartoztak hozzá. Negj-venöt ember, illetőleg szerinte negyvenöt név. Semmit nem tu­dott beosztottairól, fogalma sem volt arról: kiben milyen érték, érdeklődés, készség lakozik. Bognár bácsi, a segéde munkás apja lehetett volna, ám neki csak Bognár volt. „Bognár reggel felül a gépkocsira és elmegy rakodni.” Kalmár, Ökrös, I-Iamrák... Z. Aranka & saaktárs, a kar­társ, az elvtárs kifejezést beosztottaival szemben nem is­merte. Keresztülnézett a fizikai dolgozókon, bezzeg elvár­ta, sőt megkövetelte, hogy kellő tiszteletet kapjon tőlük. Látszólag megkapta, annak ellenére, hogy közönséges hangnemben trágárságokat vagdosott a munkások fejéhez, s szentül hitte: jól áll neki az aljabeszéd, Egyébként mint mérnök, kiválóan megállta a helyét, de emberként messze nem volt azon a magaslaton, ahol hitte magát, s ahonnét lenézte a világot. Hisztériás roha­nót kapott, amikor leváltották, s helyére egy „szimpla” technikust tettek. Gyártotta a beadványokat, hivatkozott u diplomájára, amit talán legszívesebben nyakába akaszt­va hordott volna. Sokféle megnyilvánulása van a diploma-gőznek. A vég­eredmény azonban mindig ugyanaz. A diploma-gőz társa­dalomellenes, mert kizárólag a hozzája hasonlót ismeri el egyenrangúnak. A mi rendünk megbecsüli a tudást, nagy­ra értékeli a magasan kvalifikált értelmiségi munkát. De a diploma önmagában semmiféle kiváltságot nem jelent Ettől egy ember rendelkezhet a környezetében levőknél nagyobb átlagtudással, de nem biztos, hogy személyiség­ként is fölözi az átlagot. Az egyetem, a főiskola csupán lehetőség ahhoz, hogy kellő intelligenciával a jellem is erősödjék. A diplomások döntő többségére éppen az a jellem­ző, hogy kulturáltan illeszkednek környezetükhöz, értik és érzik helyüket, szerepüket a társadalomban, tisztelik, becsülik a munkásembert. M. János, a kiváló közgazdász ebből a nézőpontból tiszta emberséggel így fogalmazta meg saját világlátását: „Édesapám a felszabadulásig ura­dalmi cseléd volt. Jelenleg nyugdíjas tsz-tag. Én az öt­venes években egyetemi diplomát szereztem és öt esz­tendővel ezelőtt megvédtem doktori értekezésemet. De nagyon jól tudom, hogy édesapám életismeretben, böl­csességben, tapasztalati tudásban magasan fölöttem áll. öcsém traktoros. Ismerjük egymást, és róla meg nyugodt lelkiismerettel mondom, hogy igen-igen okos ember. A szüléimét, a testvéreimet nézném le, ha nem tisztelném minden dolgozóban a valóságos értékeket.” Érdemes megfigyelni, hogy legtöbbször éppen azok hivalkodnak a diplomával, akiknek „alig van”. Ismertem az inszeminátort, aki állatorvosnak játszotta meg magát. Beszerezte az aranykeretes szemüveget, az egyéb kelléke­ket, felült a magas lóra, leereszkedő, vállveregető hangon tárgyalt a gazdákkal, akik a régmúltból ere?pdő alázat­ból doktor úrnak titulálták. De hát ne feledkezzünk meg a hirdetésről. Üjból el­olvastam, de már figyelmesebben és határozottan meg- éreztem: nem véletlen, hogy éppen Gáspárt juttatta eszembe. Ez a hirdetés azért adatott fel, mert egy házas­pár kislánya mellé pótmamát keres. Nem akármilyen há­zaspár: diplomás házaspár. Mindent elképzelhetünk. Min­dent, aminek ebben a hirdetésben helye volna. Lehetne ez a házaspár jóravaló, jól kereső, elfogatt, emberbecsü­lő, betegeskedő, a pótmamakeréséshez ezek a jelzők mind­egyike elképzelhető, csak éppen a „diplomás” nagyképű és felesleges. . z egyéniséget a meg­A prőbáltatások formál­ják, az egymásra tor­nyosuló gondok-bajok edzik. Aki megjárta a magasságokat és a mélységeket, aki für- — dött a fényben, s vi­askodott az árnyakkal, az higgadtabban, bölcsebben szemléli a hétköznapi tor­zsalkodást, s elnézőbb, de­rűsebb, mert nemcsak távol­ra tekint, hanem messzire is iát. Ez a sors jutott a festői he­gyekkel koszorúzott erdélyi falu szülöttjének, Mikes Ke­lemennek. Az általa később oly sokszor emlegetett Tün­dérországra rossz napok jár­tak akkor. Az erélytelen fe­jedelem, Apafi Mihály meg­halt, Thököly Imre kurucai­nak csillaga rég leáldozott. S jöttek a császári generálisok, pusztítva, rabolva, gyújtogat­va, vagyonra, pénzre éhesen. A gyerek borzalmakra éb­redhetett. Apját, a bujdosó 'Mikes Pált a havasalföldi vajda kínozza halálra, s a fiú fólárvaként nevelkedik. Ve­szélyben a családi birtok, az igén tekintélyes javadalom. Ezer ok késztethetné óvatos­ságra, ám ő mégis mindent kockáztatva Rákóczi szolgá­latába szegődik: előbb nemes apródként, később mint bel­ső inas. S a tragikus bukás után sem hagyja el urát. Kö­veti Lengyelországba, vele együtt hallgatja évekig a pá­rizsi Notre Dame harangja­it, majd évtizedekig a Már­vány-tenger mormolását Ro­dostóban. Forgott diplomá­ciai körökben, egy ideig fé­nyesnek képzelhette a jövőt. Aztán fő- és jószágvesztés­re ítélték, s akadt olyan nap is, amikor még kenyér se ju­tott. az asztalára. Anyja in­tézkedik hazatérése ügyében, s a száműzött, bár vissza- visszaálmodja a honi bércek hókoronáját, a völgyek tava­szi tarkaságát, mégis marad. Hűségesen, a nemcsak pa­rancsolóként, tanítómester­ként, hanem a megtalált apa­ként is tisztelt, szeretett nagy fejedelem árnyékában. Pedig annyira kedveli Ro­dostót, hogy el nem feledhe­ti Zágont. Vigasza csak egy: felidézi 3 hajdanvolt ízeket, az ifjú­kor emlékeit. A hínárként • fojtogató magányban, az es­ti órákban. S kerekedik a híressé lett leveleskönyv, kétszázhét hír­adás annak a rokonnak, an­nak a konstantinápolyi P.., E... grófnőnek, aki sohasem létezett. Az alkotó fantáziá­ja teremtette, hogy valaki­vel együtt járja körbe böl­csőhelyét, hogy gyakorolja a fordulatokban bővelkedő, ár­nyalatoktól csillogó székely népnyelvet. Irt, ironizálva, töprengve, számot vetve jóval-rosszal. S közben egyszer sem gon­dolt arra, hogy osztályrésze lesz a halhatatlanság. ■ ■ ■ I Művének kézzel írt példá­nyát az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban őrzik. Idekefü- lésének története szövevé­nyes, érdekes história. A Hadi és Más nevezetes történetek című újság szer­kesztője 1789-ben jelzi, hogy Szadim travniki basa Mészá­ros nevű bizalmi embere kapta meg a rodostói kolónia egy matuzsálemi kori^ száz­Á nagy fejede­lem árnyé­kában húsz évet megélt tagjától, Horváth Istvántól. A szolno­ki származású férfi adta át a kéziratot Görög Demeter­nek, aki — tekintettel az egyre fokozódó Habsburg- elnyomásra — nem merte vállalni a kiadást. A mű ér­tékét azonban felismerte, ezért juttatta el Kulcsár Ist­vánhoz, a nemzeti irodalmi mozgalom lelkes hívéhez, ö már nem töprengett, ha­nem pártfogók, s gazdag me­cénás után kutatott. Meg­győzte a kissé aggályoskodó cenzort is, s az értékes ha­gyaték végre napvilágot lá­tott Törökországi levelek címmel. Az udvar neheztelt, hiszen tollnokái igyekeztek Rákó­czi és a szabadságharc emlé­két befeketíteni. Ez a köz­hangulat késztette a kiadót hallgatásra, azért nem szá­molt be arról, hogyan jutott hozzá az értékes anyag, oko­sabbnak találta, ha nem be­szél a részletekről, nem akar­ta kellemetlen helyzetbe hoz­ni az újságírót, aki mint a lap egyik irányítója, igyeke­zett alkalmazkodni a körül­ményekhez. Az irodalomtörténész Tol- dy Ferenc —, aki 1858-ban vette meg a Leveleskönyvet — ezért téved meg. ö ugyan­is nem ismerte a némaságra kárhoztatott tényeket. A le­veleket azonban féltve őr­zi, egészen addig, amíg anya­gi válságba kerül, s 1867-ben el nem adja Bartakovics Al­bert egri érseknek. A közve­títő a neves Ipolyi Arnold. A Főegyházmegyei Könyv­tár egyik legértékesebb kin­csét ma megtekinthetik a megyeszékhelyre látogató di­ákok, a hazai és a külföldi turisták egyaránt. Az utóbbi nem túlzás, hi­szen nemzetközi szinten is nagyra becsülik irodalmi rangját. Az angol Mervyn D. Jones 1966-ban könyvet szen­telt annak az öt magyar írónak—költőnek, akinek al­kotásait szerte a világon él­vezhetik. Közéjük sorolta Mi­kest is. Kinyitjuk az üvegajtós szekrényt, s kézbe kerül a becses ritkaság. A díszkőiéi­ről bizonyára a könyvkuríó- zumokat gyűjtő főpap gon­doskodott. Lapozgatom a kézzel írt oldalakat. Több mint kétszázhatvan éve, hogy papírra vetette az első sorokat Nyitányként mindjárt fél­tett uráról beszél, s aztán el­mélkedések* sztorik, intel­mek, novellaízű epizódok kö­vetkeznek a száműzöttek éle­tének egyhangú hétköznap­jairól. f * ■ 1 Arany Janos, aki iroda­lomtanárnak is kiváló volt, a régi magyar irodalomról szólva megjegyzi, hogy az if­júságot meg kell tanítani annak ízlésére, élvezetére. Ez az igazság jóval aktuálisabb ma, mint az ő korában. A rodostói tollforgatő mé­gis sajátos kivétel. Mintha beszélgetőtársunk lenne. For­dulatosán cseveg, érdekfeszí­tően töpreng, csipkelődik, adomázik. Stílusa friss, vál­tozatosságában lebilincselő. A múltba kalauzol, a mai partner biztonságával. S mi szinte észrevétlenül bele­csöppenünk a XVIII. század első felének, s harmadik ne­gyedének eseményforgatagá­ba. Bepillanthatunk a politikai élet kulisszái mögé, a török udvar intrikáiba, Erdély nap­jainak krónikájába. Felvo­nulnak a fő- és melléksze­replők, a hősök, és a kis, va­lamint a nagyobb stílű szél­hámosok. Zágon szerelmese vezet bennünket, s útközben meg- megúll, amolyan magyarázó, a megértést könnyítő tercie­rére. Figyelni kell rá, mert olyan színesen szót Emlegeti a szülőföldet, s majd minden hír kapcsán a hazai emlékek villannak feL „Jobban szerettem volna ká­posztás -fazék lenni Erdély­ben, mintsem kávét ivó findzsája a császárnak’’. — sóhajt fel. Másutt meg az otthoni ke­nyérre, a rongyos levesre, a seritalra, a pogácsára utal, s a fenyvesek, a havasok hangulatát önti megkapó so­rokba. Nikápolyt dicséri néhány szóval, majd így folytatja várossal álialellenben sza­kad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt nem láthattam suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából folyt ki, ahon­nét 31 esztendőtől fogva va­gyok kirekesztve.” Egy alkalommal. — külde­tésben — közel jut Tündér­országhoz. A régi sebek új­ra felszakadnak. ... „ha Erdélyt, meg nem is láthatom is, de a köpe- nyegit meglátom, mert az erdélyi havasok mellet me­gyünk, Ha Zágonban sert nem ihatom, de iszom a Boz- za víziből.” Keserűsegét szívszoronga­tó fordulatokban jelzi, s já­tékossággal oldja fel a fe­szültséget ... ’’úgy búsulok, hogy majd meghalok örö­mömben”. .. „A nagyvigas­ságban csak sóhajtunk, s olyan jo kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban.” Az átlagember meze mögé rejtőző Mikes mindig győz a kétségbeesésen. Amikor ír, szinte testközelségbe hozza a székelyföldi impressziókat. Tündöklő szavakkal — faze­kas, almáriom, sajdit, szere- da. fotocska, feredő, harma- dikszor, bosszont, reptiben, keszkenő —, máig es élő szó­lásokkal, közmondásokkal, — ki sokat ígér, keveset ad; ha­lál ellen nincs fű a kertben; szegény fogja meg a mada­rat, a gazdag eszi meg — fű­zi egybe gondolatait. Mindezeket a nép nyelvé­ből merítette, kerülve a fon­toskodást, a kor divatos, unalmas dikcióit. övé volt Prospero varázs­pálcája. S a hazulról hozott örökséghez önzetlenül adta kivételes tehetségét. így lett, a vezérlő fejedelem árnyé­kában is halhatatlanná. Világosan látja az emig­ráció talajtalanságát, mégsem süpped az egyedüllét ideg­őrlő semmittevésébe. A kí­sértő reménytelenség ellen a gondolat fegyverével harcol. Megteremti F... E grófnőt, s édes néniének elmondhatja véleményét a nemes ifjak ne- velésének hiányosságairól, az elméletieskedő tudományok haszontalanságáról, a nők oktatásának fontosságáról. Visszatérő témája RákóczL Rajong érte, ám mégis kri­tikusan nézi. Megörökíti a tévedéseiben, az esendőségé- ben is rendkívüli ember portréját. Olyan szemlélete­sen, hogy máig is erre hivat­kozunk. Novellának beillő­én tömöríti például egyik ősz« szetüzésüket. A kolónia tagjai, a számki­vetettek utcájának lakói sok­szor nem értenek szót egy­mással. Torzsalkodnak, int­rikákkal, vádaskodással gyöt­rik társaikat. Nem kímélik a leveleskönyv szerzőjét sem: arról sustorognak, azzal her­gelik az egyébként is lobba­nékony Rákóczi Józsefet, hogy fortélyosan eltulajdo­nította apja örökségének egy részét. Mikes mégsem vag- dalkozik, tisztázza magát, s a messzire látók derűjével szemléli a kis koncokért tű— lekedőket A pátosz — mint nála any- nyiszor — elmarad, mert az igazi hűség szótalan, s men­tes az ünnepélyes kinyilat­koztatásoktól. Akárcsak az áldozatkész­ség, hiszen ő nemcsak hazát, vagyont, otthont vesztett, ha­nem élettársat is. Kőszeghy Zsuzsanna inkább a Rodos­tóban is igen módosnak szá­mító, s nagy udvart tartó Bercsényi grófnak nyújtja kezét. A házasságról epésen jegy­zi meg: „Ha énnekem is annyi volna a ládámban, mint másnak, talán a madár is megmaradott volna.” Jut egy fanyar mondat az idős generálisnak, kedélyes elégtételként: ,,...é» ha hat­vanhoz közelítünk is, a bá­rányhúst csak szeretjük ■ ■ ■ 1, Teltek az évtizedek, egy» re jobban fogyatkozott a bujdosók tábora. A hajdan if­jonti indulatok csendes em­lékké szelídültek. A királynő válasza — Törökországból nincsen visszatérés — sérts fájt annyira, mint első hallás­ra. Maradt a papír, a penna, s ez elviselhetőbbé tette a megbékélést. S a nagy feje­delem árnyékában tisztesség­gel leélt szép, tartalmas élei tudata. És a reménysugár, hogy a Zágon felé küldött üzenetek valamikor csak hazatalálnak. így lett. S azóta sorsuk az igazi halhatatlanság: okul belőlük, pallérozódik tőlük az egymást követő nemzedékek sokmilliós tábora, Pécs! István 4 I i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents